Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-19 / 29. szám - Szakonyi Károly: Az emberiség szolgálatában • nekrológ • Búcsú Lengyel Józseftől (5. oldal) - Nemes György: Szerettem volna átölelni • nekrológ • Búcsú Lengyel Józseftől (5. oldal) - Károlyi Amy: Búcsú helyett • vers • Búcsú Lengyel Józseftől (5. oldal) - Gáll István: A megigéző • nekrológ • Búcsú Lengyel Józseftől (5. oldal)
BÚCSÚ LENGYEL JÓZSEFTŐL Az emberiség szolgálatában A keddi lapokból tudtam meg a hírt. A vaskos, kiáltó, fekete betűk az újságban: Meghalt Lengyel József... A döbbenet és a fájdalom után a bűntudat szorongatott: az utóbbi időkben nem kerestem fel, s most már nem mehetek el Hozzá többé. Szerettem, mintha az apám lett volna, kinek ha nem voltam is a közelében, magamon éreztem figyelő-ítélő tekintetét. És azt gondoltam azonnal, félve és riadtan, ki elé állhatok most már vizsgázón, ki előtt lehet-kell ezentúl — ha nem is szemtől szembe — emberi, írói cselekedeteimről számot adni? Mert ha csak ritkán találkoztunk is, mindig latolgattam, ő miként bírálja el tetteimet? Kedves és szerény volt, de tekintetében szigorúság fénylett; fénylett, mondom, mert a jót féltő szigorúság volt az. Akár ott volt valahol személyesen, akár nem, létezése megszabta magatartásunk mércéjét, az erkölcs legmagasabb fokát, amit teljesíteni kell, mert lehet, egész élete volt rá a példa. Csaknem nyolc évtizedet élt a Földön, s csaknem hat évtizedet töltött az emberiség tudatos szolgálatában, még a legkeservesebb esztendőkben is, a legnyomorúságosabb körülmények között is, amikor hitében akarták megalázni. De szolgává sohasem tudták nyomorítani, szabad ember volt mindennemű rabságban, mert igazsága volt, s mert meg is tudta őrizni az igazságot. És író volt, a legjobbak közül való, ezért hát tisztán látott és biztosan ítélt: egyes emberek gyarlósága nem oltotta ki belőle a meggyőződése hitét, a hitszegők bűnét látva és tapasztalva ,nem gondolta mégsem, hogy a jószándék hiábavaló. Kommunista volt — mindig is úgy éreztem, úgy éreztük, hogy róla szólván ez a legnagyobb biztonsággal kimondható. Egy igaz emberrel kevesebb él most már közöttünk. A könyveit vettem elő a kegyetlen hír napján, hogy beszéljen, szóljon újra és újra, hogy szavai legyőzzék a halált, a halálát. A szavai, melyekkel elmondta nekünk életünket, a XX. századi Európát és Ázsiát, mindazt, amit megélt ez a kor, s amit megél és meg fog élni. Nem csak tükröt tartott az új történelmi korszak embere elé, de fel is mutatta minden cselekedetének — jónak és rossznak — a mélyét; közölt és figyelmeztetett, megmérte a tettek súlyát. Nagy és kis ügyekben egyaránt. Jól tudta, hogy a legkisebb bajok és hibák sem maradnak következmények nélkül, sokszor súlyos tragédiák előidézői lehetnek. Az elévült tartozások elévülhettek, de gyarlóságaink naponta kísértésbe vihetnek bennünket, ezért hát nem nyugodhat lustán a józan ész és a lelkiismeret. De azt is tudta, hogy még a legapróbb jónak is kell örülni. Ezekről szólt regényeiben, novelláiban és minden más írásában. De soha nem tanítósan, fennsőbbséggel, csak a sokat megélt, tapasztalt emberek bölcsességével, megfontoltságával, életismeretével. Féltéssel. Kemény, szigorú szeretettel. Húsz évet élt itthon, 1955-ben térhetett vissza hazájába. Németül és oroszul írt és beszélt az emigráció meg a fogság esztendei alatt, mégis amikor hazajött, újra tudta kezdeni az írást anyanyelvén , írói anyanyelvén. Jóformán ebben a két évtizedben írta meg életműve javát. Amikor először találkoztam Vele a hatvanas évek elején, úgy képzeltem, hogy szakadatlan dolgozik, hiszen már nem volt fiatal, amikor ismét írhatott. Emlékszem, még a régi budai lakásán kerestem fel. Emlékszem a kézfogására is: gyors, határozott mozdulattal nyújtott kezet, tenyerét kifeszítette nyíltra, s nyílt volt a tekintete is. Kis, törékeny termetét látva, alig hittem, mekkora megpróbáltatásokat állt ki. Barátságos, de rövid, célratörő mondatokkal kérdezett, mint egy riporter; tájékozódni akart mindig, frissen, élesen. Egyszerűsége, miként környezetének egyszerűsége is, feltűnt. A sallangokat sem az életben, sem az irodalomban nem szívlelte. Szobájában semmi dísz nem volt, csupán a legszükségesebb bútorzat. Az ablak alatt kézikönyvtár, egy szék az íróasztal előtt, egy szék a vendégnek. Üvegvázában három szál vörös szegfű.A múltról faggattam, azt mondta: „Amit átéltem és tapasztaltam, amit az életből megtanultam, megírtam és megírom a műveimben. A múlt? ... A babérok, ha meg akarunk belőlük élni, hát a savanyúkrumplit ízesíthetik ugyan, de végül is elfogynak. Inkább beszéljünk a máról...” Aztán a munkájára terelődött a szó. „Nem vagyok rendszeres, nem dolgozom minden nap. Nem erőszakolom az írást. Csak olyankor látok dologhoz, amikor javarészben már elkészült bennem a mű. Vagyis amikor már tudom, miről akarok beszélni, tudom a novella vagy a regény utolsó mondatát. A többi a teremtő folyamat dolga. Ismerem alakjaimat, de nekik mégis öntörvényük szerint kell élniük, s ha valamelyiknek például azt mondom: most felmentés a trambulinra, ugorj hát! — bizony megesik, hogy megmakacsolja magát, nem ugrom! A vitát a valóság törvényei döntik el. Az író életre kelti alakjait, de azután csupán lejegyzi gondolataikat, cselekedeteiket. Az életrekeltés után már nem szabhatja meg az útjukat ... Egy esztendő alatt talán csak tíz ívnyi a termésem, egy napra tehát alig jut egy oldal, így aztán munkáim nem terjedelmesek ...” De könyvei élnek, elevenek. S a magyar irodalom legjelesebb alkotásai közé kerültek. Lajosforrásnál, téli időben, a havas erdőn készült Róla egy fénykép. Megy a fehér úton, el a fák közé, kucsmában, derékszíjjal öszszefogott kabátban, bakancsban. Megy, lép, előregörnyedő vállal. Megy, itthagy bennünket, itthagyott bennünket, de figyelő-ítélő tekintetét el nem feledhetjük. Szakonyi Károly Szerettem volna Hétfőn délután a francia nagykövet Csaba utcai rezidenciájának árnyas kertjében, ünnepelve Quatorre Juillet-t, a polgári forradalom történelmi napját, jött a hír a proletárforradalom legkonokabb magyar írójának haláláról. Lengyel József egy ilyen forradalmi napon halt meg, ugyanúgy egy évvel a pátriárka kort jelentő nyolcvanadik születésnapja előtt,mint Illés Béla és Füst Milán. De ő náluk is sokkal-sokkal fiatalabb volt: jószerével csak húsz évnyi írói élet jutott neki, 1955-től 1975-ig. Nem sokan vannak már, akik személyesen ismerték a fiatal Lengyel Józsefet. Barátai, ismerősei, hívei, tisztelői legfeljebb húsz éve tudják, ki élt közöttünk. Mikor egy nap megjelent a Képes Újság szerkesztőségében, ahol akkortájt dolgoztam, s átadta másolásra kéziratát annak a gépírónőnek, ki az én kézirataimat is gépelte, akaratlanul kapcsolat teremtődött közöttünk. Ennek idestova húsz éve. Nem mondhatom, hogy a kapcsolat könnyű volt. A kiesd, mérges öregúr, kit az élet úgy megpróbált, mint — meggyőződésem — hazai kortársai közül senkit, ha szemérmesen és gátlásosan is, de sok-sok szeretetet, megértést, gyöngédséget igényelt, s ezt még e termékeny hazai húsz év alatt se kapta meg mindenkitől. Magamat is beleértve. Mikor a javító munkatáborok rideg világába vezető elbeszéléseit, a Norilszk kettőt meg a Sárga pipacsokat közölte az ÉS, voltak, akik furcsán reagáltak a megrendítő, szomorú novellákra. Dobozy Imrével együtt, ki akkor a lap főszerkesztője volt, igazolnunk kellett, hogy merő kitalálás egy fiatal irodalmár vádja, amely szerint a sárga pipacs szimbólum, a katyni tömeggyilkosság perében szereplő jelképes sírvirág. Lengyel József, kiben az intellektuális prózaíró s a ki nem húnyó költő együtt élt, így írt a pipacsokról: „Minden zsombékon madárfészek, minden tóban hal, minden fában nedv. Két, szorosan egymás mellett fekvő kő között valami kis fűszál rést talált és kibújt. Még a tárnából kihordott homokagyag-dombon is van élet. Halványsárga, citromszínű pipacsok virágzanak rajta. Nagyságuk, formájuk, mákszaguk olyan, mint a mi pipacsunké, mely búza és rozs között él. Csak sárgák. Citromsárgák. Bár azt sem tudom már, hogy milyen a citrom. A kórház patikájában azonban mindig láthatok ként és akrechint. Igen, a pipacsok kénsárgák.” A szerkesztő nem kerülheti el nehéz sorsát: előfordul, hogy annak sem közli valamelyik kéziratát, akit szeret, tisztel, nagyon sokra tart. Így történt egyszer az ÉS- nél egy verssel, melyet Lengyel József írt. Utána egy írószövetségi ülésen a szívemnek szegezte jelképesen revolverét. Szótlanul hallgattam a lövések kattogását; szerettem volna fölállni, odamenni hozzá és fiúi szeretettel átölelni. Mert egész életére gondoltam, konokságára, tiszta lelkére, civil kurázsijára, s hol fél évig tartanak az éjszakák, a sarkkörtől északra fekvő rideg vidéken eltöltött reménytelen éveire, a szénégetőre gondoltam, Najda kutya értelmes hűségének és emberségének társára, az Igéző felejthetetlen világára, Nekeresdi György megrendítő vallomásaira, minden írására, melyben átölelni az igazság mellett a valódit is kereste, a szeretet és az emberség elkötelezettjére, arra az íróra, aki ki akarta és ki tudta mondani a kimondhatatlant, aki üllő volt, mert mindig ütötték, pedig kalapács is lehetett volna, a marxi kételkedés legkörvonalazhatóbb magyar írótípusára, az igazsághit dühös harcosára, arra, akinél az írás valóban forradalmi cselekvés volt, aki példát mutatott: hogy lehet hű maradni az eszméhez, s akihez hasonló konok, makacs, megszállott forradalmi prózaírót eladdig nem ismertem a magyar, irodalomban. Lengyel Józsefhez nem lehetett odamenni és átölelni, pedig, tudom, nagyon sokan szerettük volna őt átölelni. Ha félszegen is, de kilenc évvel ezelőtt A nemességszerző címmel megírtam, mennyire tiszteljük és szeretjük őt. „Alighanem azért olyan fájdalmasan szépek és a maradandóság ígéretével gazdagok Lengyel írásai, mert a pokol bugyrait megjárván, kissé törődötten, öreg korban, tehát a bölcsesség tartózkodásával íródtak.” E hajdani cikkemből vett idézet leírása óta az életmű kiteljesedett. A tiszteletadáshoz a halál szinte igényli, hogy tegyünk le egy virágcsokrot az író koporsójára. E csokor virágai már nem sárgák, a napot nem takarja el felhő, fagy nem dermeszti meg a hajtásokat. A fénylő nap alatt a virágok kiszínesedtek, az író megtalálta helyét a hazában. A virágok, melyekkel egy élet és egy életmű előtt tisztelgünk: pirosak, sötét vörösek — Lengyel Józsefhez illők. Nemes György 1975. JÚLIUS 19. Búcsú helyett Arra a padra ne üljön senkisem az igaz ember helye üresen marad szívekbe költözött a búcsúzó minek a búcsú szó hisz itt marad Károlyi Amy A megigéző Tudta, hogy szeretjük? Tudta, hogy szeretem? Tudtára tudtam ezt adni? Megérezte? Elhitte? Szüksége volt rá? Boldogabb lett tőle egy kicsit? Egyszóval: mindent megtettem érte, még életében, amit csak megtehettem...? Ezek a kínzó, gyötrő, váddal égető és lelkiismeretet felkavaró kérdések csak nagyon-nagyon ritkán csapnak le az emberre. Ha hozzá közel állót veszít el. Akit szinte belőle téptek ki. Akire azt mondhatja: hozzátartozó. De mi jogon mondom ezt Lengyel Józsefre? Szégyellem ezt a „családi” gyászt. Méltatlan vagyok erre az érzésre. Hiszen olyan kicsinek érzem magam őmellette. Csak nem akarasz hozzá feltolakolni? — gúnyolom magam. És mégis, mégis így érzem: hozzátartozót veszítettem el. Családtagot. Akinek mérhetetlen sokkal tartozom, aki nekem mindig adott, adott, akinek törleszteni akartam, mindig csak törleszteni, és hegynyi adósságomból — a szokásos emberi bambasággal és tehetetlenséggel — néhány porszemet tudtam visszalopni hozzá, és most meghalt, itt maradtam kétségbeesett önváddal, hogy jóvátehetetlen történt, szégyellem magam és sajnálom magam (és ez az igazi gyász, ha az ember egy haláleset kapcsán csak magával törődik, mert belőle halt meg valaki, hiszen mások csak mellettünk halnak meg, de belőlünk ki hal meg? — a szülő, a házastárs, egy-két barát és példakép, s máris mi következünk, belőlük lettünk, általuk vagyunk, és ők belőlünk vannak, bennünk vannak)... * Lengyel Józseftől a legtöbbet kaptam, amit irodalmi apjától kaphat az író. Ez az az eltéphetetlen és letagadhatatlan kötelék, ami hozzáfűz. Ezért merem mondani, hogy családtag vagyok, hozzátartozó. Ámulva nézem az életrajzi adatait: jövőre lett volna nyolcvan éves? Adynak költő-kortársa volt? A nagyapám lehetett volna? Hihetetlen! Hiszen az indulásban — tudom, neki az újraindulás volt, de hányadik! — az én kortársam volt. Amikor prózaíró lettem, őt is akkor fogadta el az irodalmi közélet, hogy egy-két év alatt, akár egy csodálatos vulkán, elkápráztasson minket izzó remekműveinek kitörésével, és magasra építse magát, ködbevesző, csodálatos magas hegycsúccsá. Hatvanévesen, jóformán még nem ismerték, hatvanöt éves az Igéző megjelenésekor, hetvenéves korában kezdjük megszokni, hogy nagy író él közöttünk, aki remekműveket alkotott. Szédületes. Elkápráztató. Megrendítő! Aki olvasta őt, tudja, ki volt Lengyel József. Félünk belepillantani az életébe. Pedig az a kor tükre. És a tükörből egy kommunista forradalmár író remekmívű arcképe néz vissza ránk. Közhely, hogy két életművet alkotott: egyet, amit megírt, és egy másikat, amit megélt. Vagy ez a kettő mégis egy...? A Visegrádi utca, a kommunista párt alapítása összeforrt a nevével és negyvenévi megpróbáltatás, társadalmi vajúdás után a hatvanas években a megerősödött és diadalmas magyar szocializmus megint őt tudta felmutatni a világnak, őt és remekműveit. Milyen csodálatos ez! Akit múltunk, történelmünk, eszménk fejlődése és ereje érdekel, őt olvassa fel. Visszavezet az ősgomolygásba, az anarchizmusból kiemelkedő, szervezett munkásmozgalom megszületésébe. A Tanácsköztársaság fénylően tragikus hónapjaiba. Látom őt cingár fiatalon, revolverrel hadonászva az elfoglalt és pártközponttá átalakított tőzsdepalota kapujában. Milyen ősrégi, sehol meg nem levő dokumentumfilm kockái ezek! És egy szobában Korvin Ottóval és Szamuely Tiborral, a szomszédban az agyonhajszolt Kun Béla tárgyal, egyezkedik, időt húz és időt lop, hogy mentse a proletárdiktatúrát. Történelmi tabló! És mellékszereplőként ott van rajta Lengyel József. Csak ő tudta, ő tudhatta mindezt megörökíteni. Kortársainak, barátainak tragédiáját túlélte. De milyen áron! Tudjuk, olvastuk. Hite, kommunista embersége, írói nagysága, magyarsága, forradalmársága, internacionalizmusa megpróbáltatásokkal terhes időkben fényesedett ki. Ezt kaptam tőle: önmagát. Köszönöm neki. Sose felejthetem el. Példájával épült belém — és még hrányunkba, kommunistákba! Gondolatiság és költőiség, forradalmár etika és cselekvő emberség: ez tette naggyá, halhatatlanná a prózáját. Igéző volt ő maga is, az ember és az író, aki megigézett engem, örök tanítványává, elvtársává, fiává tett. Milyen ember lettem volna nélküle? Milyen író? Nem tudhatom. De rosszabb, sokkal rosszabb, mint amilyen vagyok, leszek. Elmondtam neki mindezt? Megvallottam? Nem. Nem mertem. Szégyellem. Sajnálom. Talán megsejtett valamit az írásaimból? Remélni szeretném. Nézem a leveleit, dedikációit, próbálom visszaidézni a személyes találkozásokat, beszélgetéseket, csak azért, hogy nyomát találjam annak, tudtam-e valami keveset visszaadni a nyomasztó adósságteherből. Örök lekötelezettje leszek. Miért nem mondtam ezt neki? Abban az ékszerdoboz kis budai lakásban vagy a monoszlói nagy csöndben, ahol még az eldugott falu eldugott utcájának is legeldugottabb sarkában álló házacskáiban kerestem meg nyaranta. Mindig halogattam a vallomást. És most már késő. Az igazi hozzátartozójával jár így az ember, avval a néhánnyal, akit annyira közel érez magához, hogy szemérmesen csak bámulja, az időt pedig öröknek érzi, soha el nem múlónak, ahogy saját életét is mindenki végtelennek hiszi, és ezért van még ideje vallani, szeretetét és hűségét kimutatni. Aztán egyszercsak vége. Kifutott alólunk az idő. Valaki eltávozott belőlünk. Egy hozzátartozó. És maradnak a kínzó, lelkiismeretet gyötrő, családias érzelmek-kérdések. Tudta, hogy szeretjük? Tudta, hogy szeretem? Tudtára tudtam ezt adni? Megértette? Elhitte? Szüksége volt rá? Boldogabb lett tőle egy kicsit? Egyszóval: mindent megtettem érte, még életében, amit csak megtehettem...? Nincs rá válasz. Méltó akarok lenni hozzá. Gáli István El■ \■■EHRBEÜTÖD 0í) mmm