Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-19 / 29. szám - Szakonyi Károly: Az emberiség szolgálatában • nekrológ • Búcsú Lengyel Józseftől (5. oldal) - Nemes György: Szerettem volna átölelni • nekrológ • Búcsú Lengyel Józseftől (5. oldal) - Károlyi Amy: Búcsú helyett • vers • Búcsú Lengyel Józseftől (5. oldal) - Gáll István: A megigéző • nekrológ • Búcsú Lengyel Józseftől (5. oldal)

BÚCSÚ LENGYEL JÓZSEFTŐL Az emberiség szolgálatában A keddi lapokból tudtam meg a hírt. A vaskos, kiáltó, fekete be­tűk az újságban: Meghalt Lengyel József... A döbbenet és a fájda­lom után a bűntudat szorongatott: az utóbbi időkben nem kerestem fel, s most már nem mehetek el Hozzá többé. Szerettem, mintha az apám lett volna, kinek ha nem voltam is a közelében, magamon éreztem figyelő-ítélő tekintetét. És azt gondoltam azonnal,­­ félve és riadtan, ki elé állhatok most már vizsgázón, ki előtt lehet-kell ezen­túl — ha nem is szemtől szembe — emberi, írói cselekedeteimről számot adni? Mert ha csak ritkán találkoztunk is, mindig latolgat­tam, ő miként bírálja el tetteimet? Kedves és szerény volt, de tekin­tetében szigorúság fénylett; fény­lett, mondom, mert a jót féltő szi­gorúság volt az. Akár ott volt va­lahol személyesen, akár nem, léte­zése megszabta magatartásunk mércéjét, az erkölcs legmagasabb fokát, amit teljesíteni kell, mert lehet, egész élete volt rá a példa. Csaknem nyolc évtizedet élt a Föl­dön, s csaknem hat évtizedet töl­tött az emberiség tudatos szolgála­tában, még a legkeservesebb esz­tendőkben is, a legnyomorúságo­sabb körülmények között is, ami­kor hitében akarták megalázni. De szolgává sohasem tudták nyomorí­tani, szabad ember volt mindenne­mű rabságban, mert igazsága volt, s mert meg is tudta őrizni az igaz­ságot. És író volt, a legjobbak kö­zül való, ezért hát tisztán látott és biztosan ítélt: egyes emberek gyarlósága nem oltotta ki belőle a meggyőződése hitét, a hitszegők bűnét látva és tapasztalva ,nem gondolta mégsem, hogy a jószán­dék hiábavaló. Kommunista volt — mindig is úgy éreztem, úgy éreztük, hogy róla szólván ez a legnagyobb biztonsággal kimond­ható. Egy igaz emberrel kevesebb él most már közöttünk. A könyveit vettem elő a kegyet­len hír napján, hogy beszéljen, szóljon újra és újra, hogy szavai legyőzzék a halált, a halálát. A szavai, melyekkel elmondta ne­künk életünket, a XX. századi Európát és Ázsiát, mindazt, amit megélt ez a kor, s amit megél és meg fog élni. Nem csak tükröt tar­tott az új történelmi korszak em­bere elé, de fel is mutatta min­den cselekedetének — jónak és rossznak — a mélyét; közölt és figyelmeztetett, megmérte a tettek súlyát. Nagy és kis ügyekben egy­aránt. Jól tudta, hogy a legkisebb bajok és hibák sem maradnak kö­vetkezmények nélkül, sokszor sú­lyos tragédiák előidézői lehetnek. Az elévült tartozások elévülhettek, de gyarlóságaink naponta kísértés­be vihetnek bennünket, ezért hát nem nyugodhat lustán a józan ész és a lelkiismeret. De azt is tudta, hogy még a legapróbb jónak is kell örülni. Ezekről szólt regényeiben, novelláiban és minden más írásá­ban. De soha nem tanítósan, fenn­­sőbbséggel, csak a sokat megélt, tapasztalt emberek bölcsességével, megfontoltságával, életismereté­vel. Féltéssel. Kemény, szigorú szeretettel. Húsz évet élt itthon, 1955-ben térhetett vissza hazájába. Németül és oroszul írt és beszélt az emigrá­ció meg a fogság esztendei alatt, mégis amikor hazajött, újra tud­ta kezdeni az írást anyanyelvén , írói anyanyelvén. Jóformán ebben a két évtizedben írta meg életmű­ve javát. Amikor először találkoz­tam Vele a hatvanas évek elején, úgy képzeltem, hogy szakadatlan dolgozik, hiszen már nem volt fia­tal, amikor ismét írhatott. Emlék­szem, még a régi budai lakásán kerestem fel. Emlékszem a kézfo­gására is: gyors, határozott moz­dulattal nyújtott kezet, tenyerét ki­feszítette nyíltra, s nyílt volt a te­kintete is. Kis, törékeny termetét látva, alig hittem, mekkora meg­próbáltatásokat állt ki. Barátságos, de rövid, célratörő mondatokkal kérdezett, mint egy riporter; tájé­kozódni akart mindig, frissen, éle­sen. Egyszerűsége, miként környeze­tének egyszerűsége is, feltűnt. A sallangokat sem az életben, sem az irodalomban nem szívlelte. Szobá­jában semmi dísz nem volt, csu­pán a legszükségesebb bútorzat. Az ablak alatt kézikönyvtár, egy szék az íróasztal előtt, egy szék a vendégnek. Üvegvázában három szál vörös szegfű.­­A múltról fag­gattam, azt mondta: „Amit átél­tem és tapasztaltam, amit az élet­ből megtanultam, megírtam és megírom a műveimben. A múlt? ... A babérok, ha meg akarunk belőlük élni, hát a savanyúkrump­lit ízesíthetik ugyan, de végül is elfogynak. Inkább beszéljünk a máról...” Aztán a munkájára te­relődött a szó. „Nem vagyok rend­szeres, nem dolgozom minden nap. Nem erőszakolom az írást. Csak olyankor látok dologhoz, amikor javarészben már elkészült bennem a mű. Vagyis amikor már tudom, miről akarok beszélni, tudom a novella vagy a regény utolsó mon­datát. A többi a teremtő folyamat dolga. Ismerem alakjaimat, de ne­kik mégis öntörvényük szerint kell élniük, s ha valamelyiknek pél­dául azt mondom: most felmentés a trambulinra, ugorj hát! — bizony megesik, hogy megmakacsolja ma­gát, nem ugrom! A vitát a való­ság törvényei döntik el. Az író életre kelti alakjait, de azután csupán lejegyzi gondolataikat, cse­lekedeteiket. Az életrekel­tés után már nem szabhatja meg az útju­kat ... Egy esztendő alatt talán csak tíz ívnyi a termésem, egy napra tehát alig jut egy oldal, így aztán munkáim nem terjedelme­sek ...” De könyvei élnek, elevenek. S a magyar irodalom legjelesebb al­kotásai közé kerültek. Lajosforrásnál, téli időben, a ha­vas erdőn készült Róla egy fény­kép. Megy a fehér úton, el a fák közé, kucsmában, derékszíjjal ösz­­szefogott kabátban, bakancsban. Megy, lép, előregörnyedő vállal. Megy, itthagy bennünket, ittha­gyott bennünket, de figyelő-ítélő tekintetét el nem feledhetjük. Szakonyi Károly Szerettem volna Hétfőn délután a francia nagy­követ Csaba utcai rezidenciájának árnyas kertjében, ünnepelve Qua­­torre Juillet-t, a polgári forrada­lom történelmi napját, jött a hír a proletárforradalom legkonokabb magyar írójának haláláról. Len­gyel József egy ilyen forradalmi napon halt meg, ugyanúgy egy év­vel a pátriárka kort jelentő nyolc­vanadik születésnapja előtt,­­mint Illés Béla és Füst Milán. De ő ná­luk is sokkal-sokkal fiatalabb volt: jószerével csak húsz évnyi írói élet jutott neki, 1955-től 1975-ig. Nem sokan vannak már, akik személyesen ismerték a fiatal Len­gyel Józsefet. Barátai, ismerősei, hívei, tisztelői legfeljebb húsz éve tudják, ki élt közöttünk. Mikor egy nap megjelent a Képes Újság szerkesztőségében, ahol akkortájt dolgoztam, s átadta másolásra kéz­iratát annak a gépírónőnek, ki az én kézirataimat is gépelte, akarat­lanul kapcsolat teremtődött közöt­tünk. Ennek idestova húsz éve. Nem mondhatom, hogy a kapcso­lat könnyű volt. A kiesd, mérges öregúr, kit az élet úgy megpróbált, mint — meggyőződésem — hazai kortársai közül senkit, ha szemér­mesen és gátlásosan is, de sok-sok szeretetet, megértést, gyöngédséget igényelt, s ezt még e termékeny hazai húsz év alatt se kapta meg mindenkitől. Magamat is beleértve. Mikor a javító munkatáborok rideg világába vezető elbeszéléseit, a Norilszk kettőt meg a Sárga pi­pacsokat közölte az ÉS, voltak, akik furcsán reagáltak a megren­dítő, szomorú novellákra. Dobozy Imrével együtt, ki akkor a lap fő­­szerkesztője volt, igazolnunk kel­lett, hogy merő kitalálás egy fia­tal irodalmár vádja, amely szerint a sárga pipacs­ szimbólum, a katy­­ni tömeggyilkosság perében szerep­lő jelképes sírvirág. Lengyel Jó­zsef, kiben az intellektuális próza­író s a ki nem húnyó költő együtt élt, így írt a pipacsokról: „Minden zsombékon madárfészek, minden tóban hal, minden fában nedv. Két, szorosan egymás mellett fekvő kő között valami kis fűszál rést talált és kibújt. Még a tárnából kihordott homokagyag-dombon is van élet. Halványsárga, citromszínű pipa­csok virágzanak rajta. Nagyságuk, formájuk, mákszaguk olyan, mint a mi pipacsunké, mely búza és rozs között él. Csak sárgák. Cit­romsárgák. Bár azt sem tudom már, hogy milyen a citrom. A kór­ház patikájában azonban mindig láthatok ként és akrechint. Igen, a pipacsok kénsárgák.” A szerkesztő nem kerülheti el nehéz sorsát: előfordul, hogy an­nak sem közli valamelyik kézira­tát, akit szeret, tisztel, nagyon sok­ra tart. Így történt egyszer az ÉS- nél egy verssel, melyet Lengyel József írt. Utána egy írószövetségi ülésen a szívemnek szegezte jelké­pesen revolverét. Szótlanul hall­gattam a lövések kattogását; sze­rettem volna fölállni, odamenni hozzá és fiúi szeretettel átölelni. Mert egész életére gondoltam, ko­­nokságára, tiszta lelkére, civil kurá­zsijára, s hol fél évig tartanak az éjszakák, a sarkkörtől északra fek­vő rideg vidéken eltöltött remény­telen éveire, a szénégetőre gondol­tam, Najda kutya értelmes hűségé­nek és emberségének társára, az Igéző felejthetetlen világára, Ne­­keresdi György megrendítő vallo­másaira, minden írására, melyben átölelni az igazság mellett a valódit is ke­reste, a szeretet és az emberség el­kötelezettjére, arra az íróra, aki ki akarta és ki tudta mondani a ki­mondhatatlant, aki üllő volt, mert mindig ütötték, pedig kalapács is lehetett volna, a marxi kételkedés legkörvonalazhatóbb magyar író­­típusára, az igazsághit dühös har­cosára, arra, akinél az írás valóban forradalmi cselekvés volt, aki pél­dát mutatott: hogy lehet hű ma­radni az eszméhez, s akihez ha­sonló konok, makacs, megszállott forradalmi prózaírót eladdig nem ismertem a magyar, ir­odalomban. Lengyel Józsefhez nem lehetett odamenni és átölelni, pedig, tudom, nagyon sokan szerettük volna őt átölelni. Ha félszegen is, de kilenc évvel ezelőtt A nemességszerző címmel megírtam, mennyire tisz­teljük és szeretjük őt. „Alighanem azért olyan fájdalmasan szépek és a maradandóság ígéretével gazda­gok Lengyel írásai, mert a poko­l bugyrait megjárván, kissé törődöt­ten, öreg korban, tehát a bölcses­ség tartózkodásával íródtak.” E hajdani cikkemből vett idézet le­írása óta az életmű­ kiteljesedett. A tiszteletadáshoz a halál szinte igényli, hogy tegyünk le egy virág­csokrot az író koporsójára. E cso­kor virágai már nem sárgák, a na­pot nem takarja el felhő, fagy nem dermeszti meg a hajtásokat. A fénylő nap alatt a virágok kiszíne­sedtek, az író megtalálta helyét a hazában. A virágok, melyekkel egy élet és egy életmű előtt tisz­telgünk: pirosak, sötét vörösek — Lengyel Józsefhez illők. Nemes György 1975. JÚLIUS 19. Búcsú helyett Arra a padra ne üljön senkisem az igaz ember helye üresen marad szívekbe költözött a búcsúzó minek a búcsú szó hisz itt­ marad Károlyi Amy A megigéző Tudta, hogy szeretjük? Tudta, hogy szeretem? Tudtára tudtam ezt adni? Megérezte? Elhitte? Szüksége volt rá? Boldogabb lett tőle egy kicsit? Egyszóval: min­dent megtettem érte, még életében, amit csak megtehettem...? Ezek a kínzó, gyötrő, váddal ége­tő és lelkiismeretet felkavaró kér­dések csak nagy­on-nagyon rit­kán csapnak le az emberre. Ha hozzá közel állót veszít el. Akit szinte belőle téptek ki. Akire azt mondhatja: hozzátartozó. De mi jogon mondom ezt Len­gyel Józsefre? Szégyellem ezt a „családi” gyászt. Méltatlan va­gyok erre az érzésre. Hiszen olyan kicsinek érzem magam őmellette. Csak nem akarasz hozzá feltola­­kolni? — gúnyolom magam. És mégis, mégis így érzem: hozzá­tartozót veszítettem el. Családta­got. Akinek mérhetetlen sokkal tartozom, aki nekem mindig adott, adott, akinek törleszteni akartam, mindig csak törleszteni, és hegy­­nyi adósságomból — a szokásos emberi bambasággal és tehetetlen­séggel — néhány porszemet tud­tam visszalopni hozzá, és most meghalt, itt maradtam kétségbe­esett önváddal, hogy jóvátehetet­len történt, szégyellem magam és sajnálom magam (és ez az igazi gyász, ha az ember egy haláleset kapcsán csak magával törődik, mert belőle halt meg valaki, hi­szen mások csak mellettünk hal­nak meg, de belőlünk ki hal meg? — a szülő, a házastárs, egy-két barát és példakép, s máris mi kö­vetkezünk, belőlük lettünk, álta­luk vagyunk, és ők belőlünk van­nak, bennünk vannak)... * Lengyel Józseftől a legtöbbet kaptam, amit irodalmi apjától kap­hat az író. Ez az az eltéphetetlen és letagadhatatlan kötelék, ami hozzáfűz. Ezért merem mondani, hogy családtag vagyok, hozzátar­tozó. Ámulva nézem az életrajzi ada­tait: jövőre lett volna nyolcvan éves? Adynak költő-kortársa volt? A nagyapám lehetett volna? Hihe­tetlen! Hiszen az indulásban — tudom, neki az újraindulás volt, de hányadik! — az én kortársam volt. Amikor prózaíró lettem, őt is akkor fogadta el az irodalmi közélet, hogy egy-két év alatt, akár egy csodálatos vulkán, el­kápráztasson minket izzó remek­műveinek kitörésével, és magasra építse magát, ködbevesző, csodá­latos magas hegycsúccsá. Hatvan­évesen, jóformán még nem ismer­ték, hatvanöt éves az Igéző meg­jelenésekor, hetvenéves korában kezdjük megszokni, hogy nagy író él közöttünk, aki remekmű­veket alkotott. Szédületes. Elkáp­ráztató. Megrendítő! Aki olvasta őt, tudja, ki volt Lengyel József. Félünk belepillan­tani az életébe. Pedig az a kor tükre. És a tükörből egy kommu­nista forradalmár író remekmívű arcképe néz vissza ránk. Közhely, hogy két életművet alkotott: egyet, amit megírt, és egy másikat, amit megélt. Vagy ez a kettő mégis egy...? A Visegrádi utca, a kommunista párt alapítása összeforrt a nevével és negyvenévi megpróbáltatás, tár­sadalmi vajúdás után a hatvanas években a megerősödött és diadal­mas magyar szocializmus megint őt tudta felmutatni a világnak, őt és remekműveit. Milyen csodálatos ez! Akit múltunk, történelmünk, eszménk fejlődése és ereje érde­kel, őt olvassa fel. Visszavezet az ős­gomolygásba, az anarchizmusból kiemelkedő, szervezett munkás­­mozgalom megszületésébe. A Ta­nácsköztársaság fénylően tragikus hónapjaiba. Látom őt cingár fia­talon, revolverrel hadonászva az elfoglalt és pártközponttá átalakí­tott tőzsdepalota kapujában. Mi­lyen ősrégi, sehol meg nem levő dokumentumfilm kockái ezek! És egy szobában Korvin Ottóval és Szamuely Tiborral, a szomszédban az agyonhajszolt Kun Béla tárgyal, egyezkedik, időt húz és időt lop, hogy mentse a proletárdiktatúrát. Történelmi tabló! És mellék­­szereplőként ott van rajta Lengyel József. Csak ő tudta, ő tudhatta mindezt megörökíteni. Kortársai­nak, barátainak tragédiáját túlélte. De milyen áron! Tudjuk, olvastuk. Hite, kommunista embersége, írói nagysága, magyarsága, forradal­­mársága, internacionalizmusa meg­próbáltatásokkal terhes időkben fényesed­ett ki. Ezt kaptam tőle: önmagát. Köszönöm neki. Sose felejthetem el. Példájával épült belém — és még hrányunkba, kom­munistákba! Gondolatiság és költőiség, forra­dalmár etika és cselekvő emberség: ez tette naggyá, halhatatlanná a prózáját. Igéző volt ő maga is, az ember és az író, aki megigézett engem, örök tanítványává, elvtár­sává, fiává tett. Milyen ember let­tem volna nélküle? Milyen író? Nem tudhatom. De rosszabb, sok­kal rosszabb, mint amilyen vagyok, leszek. Elmondtam neki mindezt? Meg­vallottam? Nem. Nem mertem. Szégyellem. Sajnálom. Talán meg­sejtett valamit az írásaimból? Re­mélni szeretném. Nézem a leveleit, dedikációit, próbálom visszaidézni a személyes találkozásokat, beszél­getéseket, csak azért, hogy nyomát találjam annak, tudtam-e valami keveset visszaadni a nyomasztó adósság­teherből. Örök lekötele­zettje leszek. Miért nem mondtam ezt neki? Abban az ékszerdoboz kis budai lakásban vagy a monoszlói nagy csöndben, ahol még az eldu­gott falu eldugott utcájának is leg­eldugottabb sarkában álló házacs­káiban kerestem meg nyaranta. Mindig halogattam a vallomást. És most már késő. Az igazi hozzátar­tozójával jár így az ember, avval a néhánnyal, akit annyira közel érez magához, hogy szemérmesen csak bámulja, az időt pedig örök­nek érzi, soha el nem múlónak, ahogy saját életét is mindenki vég­­telennek hiszi, és ezért van még ideje vallani, szeretetét és hűségét kimutatni. Aztán egyszercsak vége. Kifutott alólunk az idő. Valaki eltávozott belőlünk. Egy hozzátartozó. És maradnak a kínzó, lelkiismeretet gyötrő, családias érzelmek-kérdé­­sek. Tudta, hogy szeretjük? Tudta, hogy szeretem? Tudtára tudtam ezt adni? Megértette? Elhitte? Szüksége volt rá? Boldogabb lett tőle egy kicsit? Egyszóval: min­dent megtettem érte, még életé­ben, amit csak megtehettem...? Nincs rá válasz. Méltó akarok lenni hozzá. Gáli István El■ \■■EHRBEÜTÖD 0í) mmm

Next