Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-03 / 1. szám - Bors István: szobra • kép (2. oldal) - László Zsuzsa - Vecsei Marietta: Ami evidens, és ami nem • reflexió | Visszhang • Bagdadi nők - 1975. c. riportfilmről. ÉS 1975. december 13. (2. oldal) - Kosztolányi Ádám: A cinizmus hite • reflexió | Visszhang • Eörsi István: Egy elképzelt párbeszéd. ÉS, december 20. (2. oldal) - Kovács István: Mínusz tizenkétmillió • reflexió | Visszhang • Váncsa István, ÉS 1976. 47. szám (2. oldal)

Bors István szobra Szerkesztői üzenetek B. MÁRIA, SZOMBATHELY. Olva­sónk megütközik azon, hogy 49. szá­munk 8. oldalán, a Pasolini-gyilkos­­ságról szóló információba „beletördel­tük” Szenes Zsuzsa Minitextil című képét. „Lehet — írja levelében —, hogy Szenes Zsuzsa sem örül annak, hogy belekeveredett ebbe a bűntény­be.” Talán ebben a konkrét esetben igaza van. De az RS-nél általános szo­kás, hogy a cikkekbe vagy melléjük nem illusztráció jellegű képeket, gra­fikákat, reprodukciókat tördelünk. A művészek (és az olvasók) nem, tilta­koznak a gyakorlat ellen. NÉMZETH TIBOR GYÖRGY, PEST. Levelében sok visszásságot­ emi­­lít, a Hilton-szálló elhelyezésétől az ügyeskedő, közvagyont károsító ma­gatartáson át az érthetetlenül elhúzó­dó tatarozásokig, a meg nem érdemelt „hálapénzt” elfogadó orvosokig, Buda­pest sokasodó nagyvárosi gondjaiig, a költészet „érthetetlenségéig”. Mindezt „említenünk kéne ha őszintén kerte­lés és álságok nélkül akarnánk a kül­föld Magyarország-ismeretét gyarapí­tani” — írja a Faragó Vilmos Sémán innen, sémán túl című jegyzete nyo­mán megjelent hozzászólás-sorozattal kapcsolatban. Azt hisszük, a gondok­ról és visszásságokról nem szabad hallgatni. De csak ezeket kiemelni, felfújni, mintha „magyar specialitá­sok” volnának éppoly egyoldalú, se­matikus magatartás, mint az ellenke­zője, a sakkozás. MAGYAR TIBOR, CSURGÓ. Boldi­zsár Ivánnak lapunk 49. számában megjelent, a bécsi PEN-kongresszusról szóló cikkével kapcsolatban kéri, hogy tájékoztassuk, melyik magyar lapban jelent meg a helsinki konfe­rencia zárónyilatkozata, mert mint ír­ja­ ,»nekem nem sikerült sehol olvas­nom a szövegét, és könyvtárakban, könyvesboltokban sem tudtak felvilá­gosítást adni még kevésbé a kért szö­veget megmutatni”. Csodálkozunk a könyvtárosok tájékozatlanságán: a szóban forgó dokumentum a Népsza­badság 1975. augusztus 3-i számában A helsinki európai biztonsági konfe­rencia záróokmánya címmel jelent meg, s január elején a Kossuth Könyv­kiadó gondozásában is napvilágot lát a konferencia egyéb dokumentumaival együtt. VARGA ZSOLT, TATABÁNYA: „A játékok egy része csúnya, kisebbik hányada megfizethetetlen. Legalábbis nálunk Tatabányán, de Tatán is ez a helyzet.” Korántsem megnyugtatásul közöljük, hogy nemcsak Tatabányán és Tatán látni formátlan műanyag ál­latkát és megfizethetetlen textil-orosz­lánt. Lapunkban Vadas József írt már erről a problémáról. A változást még nem észleltük mi sem. Talán majd a következő karácsonykor. HERMANN IDA, BUDAPEST. „Csor­ba Géza nevezetes Ady síremléke meg­érdemelné, hogy restaurálják. Vagy ehhez az egyszerű művelethez is ki kell várni egy újabb Ady-évfordu­­lót?” Érdeklődtünk a Fővárosi Tanács illetékes osztályán. A síremléket még Ady születésének századik évfordulója előtt helyreállítják. KENDERESSY ZOLTÁNNÉ, MO­­SONMAGYARÓVÁR. „Mindenki tud­ja, milyen káros az egészségre az al­kohol. Miért nem vállalkozik rá vala­mely hivatal, de legalább egy újság, hogy meghirdesse az alkoholmentes Szilveszter újítását? Egyszer mi is pél­dát mutathatnánk a világnak, tiszta fővel köszöntve az új esztendőt.” Megváltjuk: az elképzelés csakugyan meghökkentő. Elvben­­ szép is. A gyakorlatban azoban aligha sikerülne tömegmozgalommá fejleszteni a koc­­cintásmestes óév búcsúztatót. VISSZHANG Ami evidens, és ami nem köszönjük a figyelmet, amit a Bagdadi nők­­ 1975 című riport­­filmünknek szenteltek. (Élet és Irodalom, december 13.) Néhány tény és gondolat azon­ban feltétlenül nyilvános választ érdemel, ezért írtuk ezt a levelet. A Televízió, a Rádió és a sajtó az elmúlt évtizedben igen gyakran foglalkozott a Közel-Keleten vég­bemenő politikai-gazdasági válto­zásokkal Minden átlagosan infor­mált hazánkfia igen sokat tud ezeknek az országoknak a helyze­téről. Mindenki, aki az általános iskola VIII. osztályát elvégezte, tudja, hogy Mezopotámia az em­beri kultúra bölcsője volt, hogy a mai Irak ezen fa­ területen fek­szik, hogy fővárosa Bagdad, és a Tigris folyó két partján terül el. Ha csak a tévéhíradó elmúlt egy esztendejének adásait nézzük, ak­kor 438 hír, filmriport, kommentár hangzott el Irakról. Ez adásonként másfél-kétmillió nézőt jelent. A számok önmagukért beszélnek. Irak a fejlődő országok közül egyik legrangosabb partnerünk. Hogy egy ország mennyire elma­radott, vagy miben és hogyan in­dult el a fejlődés útján, azt bemu­tatni számtalan módon lehet (cikk, tanulmány, statisztika, do­kumentumfilm, tudományos érte­kezés, riport, művészeti alkotások, stb.). Nekünk arra volt módunk és lehetőségünk, hogy az iraki kor­mány meghívására olyan asszo­nyokkal ismerkedjünk meg, akik éppen az Irakban folyamatban le­vő változások következtében úgy élnek és főleg úgy dolgoznak, aho­gyan ez a 20. század emberéhez méltó. Egy társadalomra sok min­den jellemző, de talán a legjellem­zőbb az, hogyan veszik ki részüket a közös munkából az asszonyok — és ezt nem azért mondjuk, mert történetesen 1975 a nők éve. De ha a nő részt vesz, részt ve­het egyenrangú partnerként a fér­fivá­ a termelésben,­ ha ott ül az egyetért­ek padjaiban, ha igyekszik pótolni azt, amit a korábbi időszak nem adott meg számára, és felnőtt fejjel, kérges kézzel irni-olvasni tanul, ha természetes már számá­ra, hogy nyiz tekintettel és arccal, nem a fátyol mögül nézi a világ dolgait, akkor ezek az egyszerűnek látszó tények rendkívül sokat mondanak el. Itthon, a szocializ­mus építésének 30. évében valóban nem szenzáció, ha egy textilmun­­kásnő olvasmányairól beszél, ha a gyárban szakmunkásnők dolgoz­nak, ha a kormány segítséget nyújt a gyermeknevelésben, ha szülési szabadságot ad, ha egy lány traktort vezet, ha egy parasztasz­­szony lánygyermeke orvosnak ké­szül, ha egy nő a politikai életben dolgozik. Ám ott, ahol valamen­nyiünk tanulmányai szerint még óriási az elmaradás, ott igen! Ed­dig legföljebb leírva, újságcikk formájában hallottunk erről a változásról. Ez volt az első alka­lom, hogy mikrofon és kamera előtt maguk az érdekeltek beszél­tek róla. A hitelességét a dolognak éppen a riportalanyok egyes szám első személyben elmondott vallo­másai tették. Filmünk narrátorszö­vegében elhangzott, hogy ezek még egyedi esetek, nem jellemzőek az egész országra, és minden iraki asszonyra. Hiszen ha ez lenne ott az általános, akkor valóban feles­legesen dolgoztunk volna. Egyéb­ként a rendelkezésünkre álló tíz­napos kinttartózkodás, és a 20 per­ces adásidő eleve határt szabott munkánknak. A kritikában említett Szekér cí­mű Alberto Giacometti bronzszo­bor — amely ugyan az Akadémiai Kiadó 1966-ban megjelentetett Mű­vészeti Lexikona második köteté­nek 209. oldalán levő adat szerint A kocsi címet viseli — számunk­ra nem labilitást jelképez. Hatal­mas kerekei éppen a haladás lehe­tőségét sugallják. A Bagdadi nők — 1975 című riportfilmünk ala­nyai is ezt tették. László Zsuzsa szerkesztő-riporter Vecsei Marietta operatőr Morvay László rajza • (Folytatás az 1. oldalról) a tálalás olyan külsőségeit vezet­tük be, melyek a miénknél bő­vebb, szélesebb, biztosabb — és más társadalmi célok szerint való! — ellátást jellemeznek és feltéte­leznek, akkor lehetőségeinkről, s céljainkról téves elképzeléseknek adtunk tápot. Savanyú a szőlő? Azért emlege­tem éppen most azt, hogy sokak­ban „sikerült” olyan vágyakat, igényeket keltenünk, melyeket még nem elégíthetünk ki, mert most vált egészen nyilvánvalóvá, hogy a következő tervidőszakban a vi­lággazdasági gondok és a saját gazdasági munkánk gyengéi miatt mérsékelnünk kell a növekedést? Ezt a feltételezést elháríthatnám azzal, hogy hiszen az életszínvo­nal, a fogyasztás nem­ fog csök­kenni, csak az emelkedése lesz kevésbé dinamikus... Ám az is kétségtelen, hogy kevésbé hat ün­neprontásnak éppen most kimon­dani néhány régóta érzett problé­mát a fogyasztásról, amikor an­nak mennyiségi és minőségi mu­tatóit amúgy is mérlegre kell ten­nünk. Hiszen amikor a mennyit problematikusabb, akkor fontosab­bá válik az is, hogy mit. Zajlik, szinte tombol a karácso­nyi vásár, amikor e sorokat írom. S jól mutatja kínálat és kereslet ütközőpontjait. A boltok bírják az ostromot — legalábbis nem fogy ki az áru a pultjaikról, nemigen fakul a kirakatok színorgiája. Ám az eladók és a vásárlók tépett ide­gei, a sok milliószor elhangzó „nincs”, és a sok rohangálás olyas­mik után, amik végül mégis van­nak — mindez egyszerre tanús­kodik az áruellátás színvonaláról és kihagyásairól, és a sokakban igen magasra csigázott elvárások­ról, igényekről. Kevesebbet, job­bat, okosabban — ajánlanám az ajándék-beszerzés mámorában és kínjaiban szédülő embertársaim­nak. De ezzel — még ha csak jám­bor óhaj is — nem inkább a kí­nálatot kellene illetnem? Meg is ismétlem: kevesebbet (már ami­ből ...), jobban (lehetőleg minden­ből!), okosabban. Karácsonykor, és minden más időben ... De van-e remény arra, hogy a következ évek alkalmat adnak a lakosság ellátásának kívánalmaim szerinti ésszerűsítésére, szolidab­bá, biztosabbá és kényelmesebbé tételére? A kereskedelem munka­erőgondja aligha fog csökkenni. Fejlődési ütemünk némi mérsék­lése nem érinti majd annyira a fogyasztást, hogy a kevésbé feszí­tett igénybevétel adna módot át­gondolásra, átalakításra. Az áru­­választékot pedig hogyan lehet ja­vítani és stabilizálni, ha jobban meg kell néznünk, hogy mennyit hozunk be, honnan, mennyiért? Ám amikor termelésünk szer­kezetének átalakítása mind ége­tőbb feladat, amikor a növekvő sú­lyú szolgáltatás a gazdaság egyik szűk keresztmetszete, és éppen, amikor jobban meg kell nézni a külföldön elkölthető pénz minden fillérjét , mégsem­ lehet idősze­rűtlen az, amiről itt meditálok. El­lenkezőleg. Néhány kisvárosunk akkora áru­házat épített, hogy azzal évtize­dekre megelőlegezte a jövőt. Ha telt rá, jól tette. De mit kezdjünk ott, ahol az egész ország „kisvá­rosi nagyáruház”? Ha kézzelfog­hatónak jeleztünk egy olyan áru­­bőséget, választékot, amely még nincsen, nem is lehet? Ha átvet­tük olyasmiknek a külsőségeit, amiknek a lényegét nem tudtuk vagy nem is akarjuk elsajátítani? Azt hiszem, a tennivalók egyen­ként elég egyszerűek. Néhol ki kell dobni a polcok egy részét, hogy szabadabb legyen a mozgás; az üres üvegért pénzt adjanak, ne cédulát, amivel azután ismét az agyonterhelt pénztárosnak kell kínlódnia; legyen inkább kevesebb modell, de abból több szín és min­den méret; sürgető néhol szűkí­teni, máshol bővíteni a profilt­,fel kellene ismerni, hogy ellentétes el­veinkkel és érdekeinkkel, ha újat venni könnyebb, amikor a régihez csak néhány alkatrész hiányzik, ki kellene ábrándítani azokat, akik úgy vélik, hogy a korszerű kiszol­gálás lényege a szabadpult, és nem a gyors áthaladás; s azt, aki azzal mentegette a bútorok romlékony­­ságát, hogy ma már a bútor is divatcikk, aminek nem kell évti­zedekig tartania ... Igen, ilyen és hasonló „egysze­rű” dolgok megoldása vinne kö­zelebb „a forma” és „a tartalom” közelítéséhez a kereskedelemben. Amely kínálatával és módszereivel egyaránt formálja fogyasztásun­kat. S fogyasztásunkon, meg a kapcsolatos igénybevétel terhein, idő- és energiaszükségletén átala­kítja életmódunkat, így kell látnia, így kell látnunk felelőssége mértékét, határait. Kisvárosi nagyáruház A cinizmus hite Erősen hatott rám az ÉS decem­ber 20-i számában Eörsi István Egy elképzelt párbeszéd című írá­sa. Megrendített az eszközök nél­küli humanitásnak ez a hatalom, az erő ultima ratio-ja ellen vívott, eleve kudarcra ítélt harca. Külö­nösen megragadta figyelmemet Eörsi cikkének, illetve Plánek val­lomásának az a passzusa, amely­ben Hitler motívumairól szólott. Planekot megdöbbentette, hogy Hitler nem cinikus fráter, mint ahogyan hitte, hanem saját tévesz­méinek megszállottja, így teljesen hozzáférhetetlenné vált számára. Gyakran hallottam a kérdést: Hitler cinikus volt-e, vagy hitt ab­ban, amit hirdetett? De a kérdés fölvetése mechanikus. Válaszom: hitt a saját cinizmusában, a ma­ga alapvető erkölcstelenségében, „történelmi küldetésében”. A Mein Kampf első kiadásában olvastam azt a Nietzschét vulgarizáló gon­dolatot, miszerint nem fontos, hogy egy állítás megfelel-e a va­lóságnak, a lényeges az, hogy mi­lyen energiát vált ki az emberek­ből. És másutt, ugyancsak egy „ol­csó kiadású”­ Nietzsche-gondolat: „A Gondviselés nem ismer könyö­­rületet. Az erőseké és az egész­ségeseké az élet. Rauschning „Hitler bizalmasa voltam” című könyve is Hitler „cinikus hitéről” tanúskodik. Amikor valamelyik állításának valótlanságára hívta föl figyelmét Rauschning, válasza egyszerű „nahát akkor” volt. Már nem tudom, ebben a könyvben vagy másutt olvastam-e ezt a ki­jelentést: „Ha én a legkisebb rész­vét nélkül küldöm a német népet a háború poklába, akkor jogom van az alacsonyrendű fajokat kiir­tani.” Itt eszembe jut Enver pasa és az örmény­ mészárlást megaka­dályozni akaró Lepsius rákosz párbeszéde, amelyet Werfel a Mu­sa Dagh negyven napjában a tör­ténelmi ténynek megfelelően írt le. „Az orvos és a pestisbabillus között nem lehet béke” — mondot­ta Enver. Valóban hitt ebben? A maga módján igen, gonoszsága ki­termelte tévhite számára az érve­ket. Sokszorosan bebizonyosodott az a régi tétel, hogy az akarat az ember primér, az értelem a má­sodlagos megnyilvánulása. (Szerin­tem. Ha a sorrendi és nem a lé­nyegi elsőbbséget nézzük, akkor mindenesetre így van.) Egy régi angol mondásra emlékezem: A man convinced against his mill, is of the same opinion still. Vagyis: Egy akarata ellenére meggyőzött embernek ugyanaz marad a véle­ménye. Hasonlót mondott a nagy Leibniz is, amikor azt állította, hogy ha a matematika tételei — vélt vagy valódi — érdekeink el­len lennének, akkor azokat épp­úgy tagadnék, mint a többi igaz­ságot Kosztolányi Ádám Mínusz tizenkétmillió Igazán nem akarok a pedáns matematikus szerepében tetszeleg­ni, de szerintem egy tizenkétmil­­liós differencia még akkor is je­lentős, ha csak egy szerencsejá­tékról van szó.­­ Több, mint ennyivel tévedett utolsó számukban Váncsa István, amikor az ÉS 47. számában azt írta, hogy az öttalálat esélye egy az ötvenhatmillióhoz (kurzív be­tűkkel szedve). A lottóhúzásnál ugyanis a lehetséges kimenetelek száma nem éri el a negyvennégy­milliót sem. (A pontos érték: 43 949 268.) Ettől az apró tévedéstől elte­kintve a kritikával teljesen egyet­értek. Kovács István egyetemi hallgató

Next