Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-02-28 / 9. szám - Mónus Mária: Motívum • kép (6. oldal) - Dános Miklós: „A legnagyobb” • Tájékozódás (6. oldal) - Molnár István: A Voproszi Lityeraturi lengyel különszáma • Tájékozódás (6. oldal) - Timár György: Kellünk-e a franciáknak? • Tájékozódás (6. oldal)

PINTÉR LAJOS: Részeg tájkép valaki biztos ráakad végre, mert horgos szájukat vetették be halászfogó halak színeznek titkot virágok nyíltsebet, szirmot vérzenek — szépek, mint emberek állunk a parton növényekkel, nem gazosodó törvényekkel költőt írnak a versek amit helyetted gondoltam, én értem azt meggondold, szívhullató könnyű \jasma IRODALOM! RESUDIO (Folytatás a 3. oldalról) meg, és nem írtak alá semmit.” A Központi Statisztikai Hivatal az 1975-ös évről megállapítja: „A külkereskedelmi mérleg, a kivitelt meghaladó behozatal és az árveszteség miatt passzívummal zárult.” Ugyanez volt a helyzet 1974-ben is, összes behozatalunk 51 milliárd 10 millió, kivitelünk pedig csak 46 milliárd 927 millió devizaforint értékű áru volt. A szocialista országokkal folytatott kereskedelmünk aktívummal, a nem szocialista viszont 6 milliárd 428 millió devizaforint passzívummal zárult. Elgondolkodtató, hogy az árucsere-egyezmények keretében mit adunk, miért. Az emberek nem szeretik, ha autóbuszokat, gépeket adunk banánért, rágógumiért, harisnyagumiért, színes bugyikért. Félek, hogy ez is előfordul. • Eredményeink alapján megbízhatóbb értékrendnek kellene lennie hazánkban, mint amilyen van, és sokkal nagyobb állandóságnak. Úgy tűnik, sok a kényszerű rögtönzés, átmenetiség, ideiglenesség. Ez azokat az embereket is rosszul érinti, akik valójában létrehozzák ezt az állapotot. Meglátszik a munkájukon, így persze nehéz lesz a népek sokaságában elérkezni a kétezredik évhez. Nehéz lesz, mert a világ gyötrelmes, új gondok előtt áll. Az emberek az állandóság hiányát kis és nagy dolgokban egyaránt érzik. Bemegy az ember az üzletbe és vesz egy üveg márkás bort. Jó ízű. Két hét múlva megveszi ugyanezt a márkát, még az évjárat azonosságára is ügyel, de hiába. A bor rossz ízű. Zám Tibor a Valóság januári számában leírja, hogy a híres tájjellegű borokat palackozó gazdaságok felvásárolják az alföldi borokat, így adódik aztán az a furcsa eset, hogy a márkás bornak olyan mellékíze van, mint a direkttermő tőké ők szüretelt bornak. Az ügyesbőr rögtönzésből eredő ideigézésnek megvannak a következményei. Az emm tudják, hogy mihez magukat, mire számíthat- e év múlva. Lány Pál mezőgazdasági hónapok óta hangoztatmilyen fontos a háztájiak és kiskertelő szerepe életünkben. Sok természetben már külön agregíti a háztáji földek szakvetését. 1975-ben a zöldszőlő 48 százaléka a házpihenő kertekben termett , után a televízió januárrában, ahol a tulajdon fejlődéséről volt szó, a képviselője kijelentette, hogy kertek visszaélésekre adhat, és a termelőszövet ki dolgozóit bosszantja, ha közé ékelődik egy magán- airra kétszintes házat épít Először erről a kertről és ondanék valamit. A kedvelt földek közé általábyan pracellák ékelődnek, melyek nagyüzemi művelésre nem látszottak alkalmasnak, így a termelőszövetkezetek eladták őket. Ha egyszer házat épített oda valaki, bizonyára építési engedélyt is kapott. Tehát törvényesen járt el. Ha házat épített, bizonyára művelés alá vette a kertet, és közben pihent ott családostul. Zöldséget, gyümölcsöt termelt a gyerekeinek, és lehet, hogy eladásra is. Szükségünk van gyümölcsre és zöldségre. Ha a termelőszövetkezetek nem termelik meg, valakinek mégiscsak meg kell termelnie. — Másodszor a bosszankodásról. Ne bosszankodjanak a termelőszövetkezetek, hanem dolgozzanak felelősen, ahogy a mezőgazdasági nagyüzemek többsége teszi. Műveljék meg a földeket. Magyarországon 1972-ben 24 883 hektár szántó volt megműveletlen. Az Országos Földügyi és Térképészeti Hivatal adatai szerint, 1975-ben már 48 965 hektár a megműveletlen senkiföldje. Ezek után nagyon furcsának tartom, ha valaki a hobby-kertek kapcsán nagyobb hangsúllyal beszél a visszaélésekről, mint a tennivalókról. Persze, lehet, hogy az amatőr kertész drágán adja tavasszal az epret. Drágán, de megtermeli, nem hagyja parlagon a kertjét. Ilyen ügyekből születik aztán az elbizonytalanodás, az ideiglenesség érzése. Az emberek nem tudják, hogy megművelhetik a kertjüket, vagy nem? Tarthatnak sertést és tehenet, vagy nem? Ebből az elbizonytalankodásból, lényegében a rendeletek, rendelkezések és utasítások gyakori megváltoztatásából ered, hogy 1975-ben 16 százalékkal csökkent a sertésállomány, a tejtermelésünk pedig 130 millió literrel volt kevesebb, mint a korábbi években. Parlagon van 48 965 hektár föld, és behozatalra szorulunk tejtermékekből. Ilyenekből jön össze a deficit, és nemcsak abból, hogy a munkások termelés helyett söröznek az utcán. És még sok mindenből. A munkás aligha tehet arról, hogy a műszaki értelmiség rossz prognózisokat ad a jövőről, s a gazdasági vezetők a pillanatnyi haszonért, nyereségért feláldozzák a későbbi lehetőségeket. Arról sem tehet a munkás, ha egy-egy gazdasági folyamatot a szakértők nem összefüggéseiben vizsgálnak meg, hanem a folyamatot természetes közegükből kiragadva szemlélik. Itt van például a szénbányák ügye. Gazdasági szakembereinken kitört a szénhidrogén mámor. Érthető. Az olaj és a földgáz pillanatnyilag a legkorszerűbb energiahordozók közé tartozik. Egy rossz prognózisra támaszkodva leállítottak sok szénbányát. A bányászok elkeseredtek, faluk néptelenedtek el A magyar szénkincsre kezdtek rároskadni a hegyek. Most a nagy olajválság közepette újra meg kell nyitnunk a bányákat. Mibe kerül ez? Aki valaha látott belülről bányát, tudja, hogy a „bányaművelés” nem véletlen kifejezés. Ha egy bányát naponta és hetente nem tartanak karban, ott sok mindent elölről kell kezdeni. És elölről kell kezdeni a bányásztoborzásokat, a vájárképzést és még sok mindent. Megszakadt egy folyamat. Az emberek bizalmatlanok lettek. Azt mondtuk nekik, hogy nagyon kell a szén, később azt, hogy nem kell a szén. Most újra azt mondjuk, hogy kell a szén. Ebből adódik, hogy laszszóval kell fogni a vájárokat. Sok, nagyon sok példát sorolhatnék. Ott a Nagyberek és a Kis- Balaton ügye. A Nagyberek lecsapolásával nyert termőföld nem ér annyit, mint amennyi kárt okoznak a Balatonnak a természetes szűrés nélkül vízbe jutó mérgek és trágyák. Mi lesz a Balatonnal? A Balaton jövője bizonytalan. Napjainkban is történnek olyan gazdasági döntések, melyeknek a következménye nem egészen világos. Bizonyára végiggondolták ezeket az ügyeket a szakértők, de nem tudom, hogy az az eredmény, amiben megnyugodtak, az egyetlen jó és lehetséges eredmény-e? Ilyen ügyünk most a bauxitbányászat és a karsztvizek kölcsönhatása. Víz alatt nem lehet bányászni. A bauxitra szükségünk van. Ez idáig világos. A mérnökök megcsapolták a dolomitot és lesüllyesztették a karsztvízszintet. Most Lehet bányászni. De nagy kérdés, hogy erre az értékes tiszta vízre nem lenne-e szükségünk öt vagy tíz év múlva. A karsztvízszint süllyedése napi gondokat is okozhat. Nyilván más lesz a bakonyi erdők vízháztartása, elapadnak a források, így megbomlik a biológiai egyensúly. Kiszáradhatnak erdőrészek, a vad, víz hiányában bizonyára elvándorol. Ezek feltételezések. Nem azt mondom, hogy nem kell a bauxitot felszínre hoznunk. Bauxitra szükségünk van. De a karsztvizek megmentésén talán jó lett volna még gondolkodni. Lehet, hogy valamilyen más megoldás is kínálkozik, nemcsak a karsztvízszint lesüllyesztése. Nem tudom mennyit kellene ezen még gondolkodni, s azt sem, hogy mennyi időnk van ilyen végiggondolásokra. De félek, hogy tíz év múlva siratjuk majd ezeket a lecsapolt karsztvizeket. A munkás arról sem tehet, hogy a félelmetesen felduzzasztott adminisztrációnk csak nehezen, vagy alig-alig tud megbirkózni a papírokkal és az adathalmazzal. Az itt mutatkozó késés, elmaradás a vezetés munkáját is nehezíti. Nálunk nagyon sok a rendelet, de ezek végrehajtása, későbbi sorsa, bizonyos esetekben ködbe vész. Nehéz a rendeleteket betartatni, végrehajtásukat ellenőrizni. Ez főleg abból adódik, hogy több a rendelet, mint amennyi ellenőrző közeg van. És hogyan lehet valamit ellenőrizni, amikor az ügyiratok áttekinthetetlenek. Nálunk például nem vezetik naprakészen a telekkönyveket. Sok helyen éves, vagy még hosszabb elmaradásokkal dolgoznak. Ilyen körülmények között nem tudom elképzelni, ki és hogyan képes ellenőrizni a telekrendeletek végrehajtását. • A rend és a kiegyensúlyozottság magasabb közegébe kellene lépnünk, ahhoz, hogy dolgaink jobban menjenek. Fegyelmezettebben, hatékonyabban kellene dolgoznunk.. El kellene érni azt az állapotot, amikor a munkás bízhat a mérnökök döntéseiben, mert évtizedek múltán is nyilvánvaló marad, hogy a döntés megalapozott, átgondolt volt. El kellene jutnunk a szükségszerű és hasznos adminisztráció állapotába, amikor a közérdekű rendeletek sorsa ellenőrizhető, és a kép napi szinten áttekinthető. El kellene érnünk, hogy jó árut adjunk el külföldön, s a jó árunkért olyasmit hozzunk haza, ami nemcsak jó, vagy szép, hanem szükséges is. Így majd nyugodtan megállhatunk a söröző munkások között az utcán és megkérdezhetjük, hány óráig tart náluk az ebédidő? Addig viszont kesudió. Kesudió hegyek között járunk, és szidjuk egymást, mert rosszul dolgozunk, mert bent rekedtünk egy hibás körben. Egy csokor ha a hatvanéves Mesterházi Lajosnak Mindketten a Halak jegyében születtünk. Szép, csillagi magyarázata volna ez annak, hogy — lépcsőházi szervuszokat nem számítva — először a Duna-parton beszéltünk. Mindketten kezdő horgászok. Több mint húsz éve. Más hasonlóság aztán nem is volt köztünk, csak a csillagkép és vizek dalai, ő főszerkesztő, nagy ember, én alig létező író. Ő minden ízében jónak és örvendetesnek akarta tudni a világot, én olyannak, amilyen — vagy amilyennek én hittem, vagyis nem túlontúl vidámnak. Ő meg volt győződve a Szerencse jóindulatáról és a halak készségéről, hogy horogra kerüljenek, én ritka s véletlen adománynak tekintettem egy eredményes napot. Hosszú éveken át, míg bírta erővel a vándorhorgászatot, csónakból kibeszállást, termésköveken billegést, együtt horgásztunk. Veszekedtünk, politizáltunk, vitatkoztunk, vélt vagy valóságos szerelmekben kínlódtunk, mindketten a magunk módján vergődve végig válságainkat, úgy, hogy leibnitzi optimizmusába belefértek a nők, tárgyak s mint említettem, a halak — én úgy, hogy e derűs és dicséretes világot nemcsak szerelmeimben és tárgyaimban, önmagamban sem találtam meg. Irigykedve hallgattam fenntartás nélküli dicséretét szerelmeinek, első kocsijának, az agyonnyúzott használt fekete Skodának, a Rileh-Rex peremfutó orsónak, vagyis az érző és alkotó emberiségnek, amelylyel valamilyen formában kapcsolatba került. Nem hencegett, egyszerűen és meggyőződéssel örülni akart. Úgy lett volna törvényszerű, hogy öregedvén, íróként is, emberként is a maga legmarkánsabb tulajdonságainak szolgálatába szegődjön. Hibái és erényei közé meszesedjen. De ő az utolsó tíz évben hozta létre a legteljesebb önmagát. Akaratereje, munkakedve, fegyelme — kötéltáncosta rúdja — viszi át,betegség, bajok, félreértettségek mélységei felett. De nem pontos ez a kötéltáncos hasonlat, vagy csak annyiban, hogy az egyensúlyozást érzékelteti. Benne nincs a kötéltáncos magamutogatása, nem rémiszti nézőit mű megbillenésekkel, s nem áltatja őket túlméretezett hősi mosolyokkal. Szeretetreméltósága és hajdani támadó fölénye valami bölcs és békés határozottsággá vegyült, íróként pedig... Ezt nem lehet egy mondatba beleszorítani. Publicisztikáját mindig is szokás volt dicsérni sokkal. Tájékozottsága, lendülete, hite, okossága, retorikai képessége, a szó klasszikus értelmében, mindig is kiemelkedően érdekes, színes, meggyőző publicistává tette. Ugyanezek a tulajdonságai azonban, sokáig úgy látszott, szépprózáját kiszolgáltatják az eltökéltségnek, s a fegyelmezetlen elkalandozásoknak. Mintha szépprózájában védtelen lett volna saját intellektuális erényeivel szemben. Kritikusai, köztük magam is, főképp élőszóban, dorgáltak is érte, egyedüli orvosságként javallván a fegyelmet, amellyel csevegéseit kimetszi prózájából, ő azonban, aki oly fegyelmezett, ebben nem akart vagy nem tudott fegyelmezett lenni. Szerencsére. Mert valahol, számunkra, bírálói számára észrevétlenül, ott lappangott szépprózájában az ő sajátos műfaja, amely az esszét és a csevegést olvasztja bele a széppróza hagyományos formáiba. S most már jónéhány év óta valóban beleolvasztja. Különleges szín ő a magyar szépprózában, kissé szokatlan, rendhagyó s éppen ezért új. Sziporkázó Prométheusz-regénye, nagyszerű elbeszélése a Sempitemin és önéletrajzi kisregényei példázzák talán legszembetűnőbben, mit jelent ő mai irodalmunkban. Egy olyan áramlat modern folytatója, amely a magyar irodalomban legfeljebb búvópatak volt, de amelyet a világirodalomban például Voltaire neve fémjelez. S nálunk talán nem is annyira a regényíró Bessenyeit, Acsády Ignácot vagy messzebbre visszanyúlva az emlékiratírókat idézi fel, hanem azt, akit az öregedő Mikszáth magában elnyomott, anekdotába bújtatott. Leibnitzi szüzességét elvesztette, de a tökéletesség és kimagyarázhatóság elvesztésével nem vesztette el hitét. Most, többé-kevésbé íróasztala mögé szorulva, mohóbban és alázatosabban igyekszik maga köré gyűjteni a valóság apró eseményeit, mint hajdan, mozgékonyabb és skolasztikusabb éveiben. S a gyakran elkedvetlenítő jelenségek mégsem kedvetlenítik el, csak megerősítik abban a hitében, hogy írással változtatni lehet a világon. Mostanában két képem van róla: ha — bűntudatosan, mert ritkán, váratlanul beállítunk hozzá — ott ül az íróasztali lámpa fényglóriájában s dolgozik. Felnéz, ki jött, aztán mosoly fut végig az arcán. Mintha várt volna bennünket. A másik kép: kinn ül Ráckevén a stégen, mellette, a magas padra kitámasztva horgászbotok. Kishal permetez fel előttünk a vízből. „Harcsa”, mondja. „Itt nagy harcsák szoktak rabolni.” Én, bár jobban értek hozzá, magam is vénülőben, nem szólok, pedig tudom, hogy ide ki harcsa nem jön, legfeljebb kölyökbalin riasztotta meg a küszöbet. Mégsem lepne meg, ha egyszer megakasztaná azt a nagy harcsát Kimeríteném neki s — alig irigyen — odatenném lábához a stégre. Hadd örüljünk neki s gyönyörködjünk benne mind a ketten. Dr. Kovács László: Vízpart 1976. FEBRUÁR 28.