Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-13 / 11. szám - Létay Vera: A nagy háziasszony • színikritika • Illés Endre: Spanyol Izabella, rendező Lengyel György, Madách Színház (13. oldal) - Galsai Pongrác: Kritikátlan kritika • filmkritika • Móricz Zsigmond: Árvácska, rendező Ranódy László (13. oldal) - Lacza Márta: rajza • kép (13. oldal)
LÉTAY VERA: Színház A nagy háziasszony „A valóság megfejtett titkaira és törvényeire — erre vagyok kíváncsi, s úgy hiszem, a színházban mindenki, amikor emberek sorsát figyeljük” — írja Illés Endre szikrázó esszéinek egyikében, Cocteau Szent szörnyetegekjének könyörtelenül szellemes elemzésében. Megállapításának igazsága természetesen saját művére is vonatkozik. A valóság megfejtett titkait és törvényeit várjuk kíváncsian Illés Endre új színdarabjától, a Spanyol Izabellától, amely drámaírói szokásától eltérően a történelmi régmúltba vezeti a nézőt. Abba a véres és nagyszabású korszakba, amikor Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd dinasztikus házassága megteremtette az egységes Spanyolországot, befejeződött az araboktól megszállt Ibériai-félsziget visszahódítása, s Kolumbusz fantasztikus felfedezésével megkezdődött a tigrisétvágyú gyarmatosítási politika. Mindehhez az ideológiai igazolást a katolicizmus szolgáltatta, a Katolikus Királyok engedték szabadjára a Szent Inkvizíció eljövendő évszázadokra is rettegést hozó terrorját, az ő nevükhöz fűződik a mórok és a zsidók kiűzetése Spanyolországból. Illés Endre írói képzeletét az uralkodásra hivatott, gyémánt akaratú fiatal nő alakja ragadta meg, akit már gyermekkorában játékok helyett térkének érdekeltek, aki saját sorsának tudatos alakításával mindig országa sorsát alakította. Izabella tízezer mérföldeket lovagolt hóban és tűző napsütésben, hadseregeket toborzott, mérhetetlen dicsőségszomjában, vallási és uralkodói fanatizmusában egyik győzelmét a másik után aratta. A végrendeletét tollba mondó, öregedő aszszony mégis kiábrándultságtól és keserűségtől elmeszesedett szívvel várja a halált. Életének hatalmas művével szembenézve, rá kell ocsúdnia, hogy királyi konyháján a dicsőség pompázatos lakomája mellett népének boldogsága és szabadsága odakozmált. „A nagy háziasszony aranyat, sok aranyat kívánt népei számára, és kívánsága napról napra olyan mértékben teljesedik, hogy országa lassan belefullad az aranyba” — eszmélteti a tényekre saját férje, Ferdinánd. „De megtisztítottuk itt a hitet” — védekezik egyre bizonytalanabbul a királynő. „És tizenkét millió lélek kialudt a félszigeten. Amit teremtettél, saját törvényeidbe fulladt bele” — öszszegezi az erkölcsi értékelést Aragóniai Ferdinánd, a nemes érzésű, fejedelmi papucsférj. • Az óriási történelmi freskóban, amely csaknem négy évtized zsúfolt eseménysorát hozza a színpadra, a káprázatosan gazdag — talán túlzottan is gazdag — ismeretanyagot megelevenítve, Izabella előtérbe állításával különös dramaturgiai szerep jut Ferdinándnak. A drámai szembesítésben többnyire ő fogalmazza meg az író etikai ítéletét, olyan tisztánlátással, a mai, korszerű történelemszemlélet távlatának olyan tárgyilagosságával, hogy azon sem lepődnénk meg, ha Marx szavait hallanánk szájából......az ibériaiak déli képzelőtehetségét Eldorádó látomása, lovagi kalandok és a világmonarchia ábrándja csigázta fel. A spanyol szabadság fegyvercsörgés, aranyzápor közepette és az autodafék borzalmas fényénél tűnt el.” A történelem azonban nem sok tanulsággal szolgál, hogy Ferdinándot felmenthessük az erkölcsi felelősség egy része alól. Machiavelli A fejedelem című híres művében, a hatalom megszerzésének és megtartásának semmiféle aljas eszközétől vissza nem riasztó, cinikus bölcsességű tankönyvében a szörnyeteg Cesare Borgia mellett, éppen a kortárs Aragóniai Ferdinándot állítja több ízben is példaképül. „Jelenleg az egyik fejedelem” — értsd Ferdinánd — „egyebet sem tesz, csak a békéről és hűségről szónokol, holott egyikkel sem fér meg jóbarátságban. De ha csakugyan aszerint cselekedett volna, ahogyan mindig másoknak hirdeti, akkor nemegyszer elveszítette volna már tekintélyért és egész királyságát.” Ferdinánd Izabella halála után is, legendás diplomáciai érzékkel, következetesen folytatja véres hódító politikáját, továbbra is szabad kezet hagyva az inkvizíció rémuralmának. A királynő egykori gyóntatóját, az öreg Talavera püspököt — aki anyai ágon maga is kikeresztelkedett, konverzó volt — Ferdinánd szolgáltatja ki az inkvizíció kegyetlen bosszújának. A világra szóló ételt, amit a nagy háziasszony főzött, királyi férjével együtt kevergette. Az inkvizíciós kódex kidolgozásában a teológusok, Torquemada főinkvizítor mellett Izabella és Ferdinánd is részt vettek. Illés Endre — bár a felelősséget elsősorban Izabella vállára helyezi — a cselekvések kérlelhetetlen logikájának drámaiságával ábrázolja, hogyan válik a kezdetben inkább politikai, mint vallási meggondolásokból szabadjára engedett inkvizíció félelmetes, zsarnoki hatalommá, amely szadista módszereivel, a besúgók, feljelentők, a „rokonok” mesterien telepített szervezetével, a testet felpuffasztó vízkárára használt tölcséres vasálarc, a spanyol csizma, a kerék, a kötél, a csigák és létrák kínzóeszközeivel, az égett emberi hús szagával zsarolhat egy egész országot. Izabellának és Ferdinándnak szükségük volt a Szent Inkvizícióra, hogy megfékezhessék az engedetlenkedő főurakat, hogy a kikeresztelkedett, vagyonos „eretnekektől” megkaparinthassák a hadjárataikhoz szükséges pénzt, amelynek — mint köztudott — nincs szaga, égett hús szaga sincs. Ahogyan a dráma megeleveníti a Szent Hivatal működésének gépezetét — hátborzongató. A Vértisztasági Osztályon kiállított vértisztasági bizonyítványoktól egyenes logikai út vezet a birodalmat kincsekkel és rabszolgákkal elárasztó Kolumbusz, azaz eredeti nevén Colon bukásáig. „Nem közülünk való ember, Genovai” — jelenti ki az inkvizíció titkára. Ez a gondolati kör, a „cél szentesíti az eszközt” veszedelmes téveszméjének egyre mélyebb etikai züllésbe süllyedése, Illés Endre színdarabjának legigazabb, legértékesebb része. Sajnos a Spanyol Izabella zsúfolt történelmi krónikájában anynyi konfliktusmag rejlik, amely tíz dráma kicsíráztatásához is sok volna, egyhez azonban kevés. A magokat egymáshoz túl szorosan vetették. Nincs elegendő terük, táptalajuk a fejlődéshez. A történelmi folyamatot illusztráló események bemutatása, az alapelgondolásában, dinamikájában modern történelemszemlélet és a romantikus lélektani motivációval megelevenített személyes kapcsolatok különös, nehezen elegyedő drámai közeget alkotnak. Izabella és Ferdinánd rivalizálása dramaturgiai búvópatakként követi az évtizedeken átívelő cselekmény vonulatát. S bár mindöszsze öt esztendő volt, amennyivel később foglalhatta el Ferdinánd Aragónia trónját, mint Izabella Kasztíliáét, s negyedszázadig uralkodtak közösen az egyesített Spanyolországon, „a királynő férje” mindvégig megaláztatástól szenvedő, kisebbrendűségi gátlásoktól gyötört alakként mutatkozik a színdarabban. Illés Endre a már említett re'mek esszéjében megengedte magának a merészséget, hogy a Cocteau-darab főpróbájára képzeletben odainvitálta a csodálva csodált, bár nem szeretett Ambrus Zoltánt, a Színházi esték íróját, s az ő gunyorosan szomorú tekintetével próbálta láttatni a színpadi mű oda nem illő, valószínűtlen fordulatait. Vajon mit szólna Ambrus Zoltán a Spanyol Izabellát nézve? Mi volna a véleménye a barátnői féltékenységről és gyűlöletről, amit Izabella kislány kora óta őriz lelkének titkos, női rekeszében a királynői szépségét elhomályosító Beatrix iránt; a bűvös csáberőről, amellyel a hölgy elhódítja a koronás aszszonyt igazán érdeklő férfiak szerelmét, az üldözötteket védelmébe fogadó, nemeslelkű grófné inkvizíciós vallatásáról, amit a királyi házaspár rejtekhelyről különkülön végighallgat? Milyen tekintettel nézné a száműzetésbe küldött szépség — akit a nápolyi bárók átlátszó éjszakai köntösben Ferdinánd hálótermébe csempésztek — és egykori szerelmese érzelmes találkozását? A Nápolyt elfoglaló fejedelem felajánlja az érdekes történetű, előkelő kurtizánná lett Beatrixnak, hogy viszszaviszi Spanyolországba, elbújtatja délen egy szép kastélyban, narancsfák és szökőkutak közé, s amikor teheti, hozzászokik. Mit mondana a szigorú kritikus az igaz történelmi szenvedélyek közé illesztett, romantikusan regényes motívumokról? Ki velük! — sóhajtana kedvetlenül Ambrus Zoltán. Tessék átengedni ezeket a melodramatikus fordulatokat a színes, szélesvásznú, amerikai szuperprodukcióknak — jegyezné meg feltehetően ugyanazzal a mély fájdalommal, mint a Cocteau-főpróbán —, ha ismerte volna a színes, szélesvásznú amerikai szuperprodukciókat. • A Madách Színház vállalkozott ismét az új Illés Endre dráma bemutatójára. Lengyel György rendezése, Szinte Gábor szűkszavú, hatásos díszletei, Mialkovszky Erzsébet szép jelmezei méltó keretet adnak a darab színpadra állításához. Azt is mondhatnánk, ugyanaz a patetikus fénynyaláb világítja meg jelképesen a történelmi eseményeket, ugyanaz a kulturált, bár egyre lélektelenebb, a belső tartalomtól egyre kiürültebb dekorativitás keríti hatalmába az előadást, akárcsak a színház legutóbbi produkcióit. A színházi esték összemosódnak. Mintha ugyanannak a történelmi drámának nonstop előadását látnánk bemutatóról bemutatóra, legyen az irodalmi klasszikus vagy hatásvadászó, áltörténelmi csecsebecse, a gondolatok puritán öszszecsapásának szikár remeke vagy a valóságos történelmi földrengések moraját felidéző cselekményláncolat. A címszerepet Almási Éva alakítja állandó feszültségtől izzó energiával, a kevélység, a nagyravágyás gyémánt tűzű megszállottságával. Mindig egyetlen szín árnyalatait használja, de azt kitűnően. Színészi bravúrja hirtelen belső mesereredése, amelyhez semmiféle külsőséges eszközt nem vesz igénybe. Huszti Péter a dráma több évtizedének időmúlásában is ugyanaz a vidám és hetyke ifjú dalia marad, mint első színrelépésének tizenkilenc éves kamaszlázában. A nagy tehetségű, vonzó, fiatal színész szemmel láthatóan egyre kevesebb fáradságot fordít arra, hogy az egymást sűrűn követő főszerepekben elmélyült, belső lényegükben különböző megoldásokra találjon. Haumann Péter Torquemada főinkvizítora a fanatikus indulatok fortisszimóit zengi, pedig ő aztán színészi alkatában igazán a legalkalmasabb volna arra, hogy a gondolatok ördögien okos logikáját valószerűvé tegye. A hosszú szereplőlistából meg kell említenünk a Talavera atyát játszó Balázs Samu, bölcs és higgadt alakítását és Bálint András, a hidegvérű, félelmes erejű csúszó-mászókra emlékeztető inkvizíciós titkárát. A valóság megfejtett titkaiból talán túlságosan is sokat zúdít ránk Illés Endre történelmi krónikája, a személyiség szerepének és a társadalmi összefüggések drámai vizsgálatával. A megfejtett titkok izgalmasak. A titkocskák ilyenkor fölöslegesek. 1976. MÁRCIUS 13. MŰVÉSZET Lacza Márta rajza GALLAI PONGRÁC: Kritikátlan kritika Ranódy László filmművészetünk nyugodt embere. Az ellentétek kibékítője, az álproblémáik feloldója egy betyáros nehéz szakmában. Mint tiszteletbeli „Great old man”, a mérleg nyelveként működött már fiatalabb korában is. Mindenesetre szívesebben képzelem el hűvösvölgyi lakásán, kosztolányis lámpafényben, kedves olvasmányai között, mint a filmgyár zsivajos udvarán. Ráérünk, mindennek eljön az ideje, nem hajt a tatár... Persze, az ilyen legendás nyugalom mindig gyanús. A sztoikusok gyakran nagyobb belháborúkat viselnek, mint a heves önpropagandisták, örök sértődöttek, elégedetlenek, cécózók. Merő higgadtságból egy IBUSZ-reklámfilmet sem lehet leforgatni, nemhogy jelentős művek sorát. Ranódy László pedig az olvasófoteljét olykor kiemelve a filmgyári nyüzsgésbe, évtizedek alatt létrehozott egy életművet. Filmművészetünk megbízható repertoárkészletét. Alkotásai csendes sikert arattak, és csendes sikerrel műsoron is maradtak... Hogy Ranódynak közben kétszázra ugrott fel a vérnyomása? Ez úgyszólván magán-kellemetlenség. Sokkal közérdekűbbnek látszik, hogy kilenc éve nem láttunk tőle új mozifilmet. Számos tervéről suttogtak pedig. Egy Csontváryfilmet emlegettek, a Rozsdatemetőt, a Viszontlátásra, drágát, Benedek István Aranyketrecét... Aztán valahogy egyik sem valósult meg. S hogy miért? Melyik akadt fenn az önkontroll, vagy a bizalmatlanság rostájén? Miről sikerült lebeszélnie önmagát, és miből ábrándították ki? Ma már inkább az új teljesítmény előzményeként érdekes. Ranódy, a „nyugodt ember”, mindenesetre az elmúlt évek legnyugtalanítóbb filmjét alkotta meg. Móricz Zsigmond már botra görnyedő korában, betegen írt, de talán legindulatosabb regényéből az Árvácskából. Elek Judit még főiskolás éveiben készült, tehát sokszor átgondolt forgatókönyve alapján. Móricz már elmeszesedett érfalait feszítő, robbanékony keserűsége, egy kezdő filmes, még majdnem-diáklány „vizsgadrukkos” lelkesedése, s a rendező hosszú meditációs korszakának sok önmegvalósítási vágya, kiaknázatlan emóciója, visszafojtott érzelmi feszültsége sűrűsödött össze ebben a filmben. Az Árvácska olyan lírai mű, amelyben pofonok zuhognak. Olyan szép film, amelynek szépsége alól vér serken. Olyan költemény, amely tele van brutalitással. Megvallom, elejétől a végéig megrendülten néztem a filmet. Még mintha szemem is csípett volna. Szerencsére, jobbról-balról üres székek választottak el a soromban ülőktől. Így kevésbé kellett szégyellnem önmagam előtt, hogy kritikusból ártatlan nézővé váltam. S ha a regényre gondolva, támadt néhány kifogásom is, valahogy nem tudtak igazán érdekelni. Még engem sem. Ranódy László az érzelmek megalázásának elfogult elemzője. Mondhatnám: érzelmes tanulmányírója. Különös figyelemmel kísérve nemcsak a hősöket, a belső folyamatokat, hanem a közeget is, amely e megható cselekményt létrehozta. A Légy jó mindhaláligban Nyilas Misi illúziói szégyenülnek meg a felnőttek inkvizíciós tekintetétől. A Pacsirta hősnőjét a szülei alázzák meg, habár szándéktalanul, a távollétében, rút jóindulatának terhe alól fölszabadulva. Az Aranysárkányban a bölcs tanáros, latin igazságérzet válik kiszolgáltatottá. De a megaláztatás sehol sem olyan brutális, mint az Árvácskában. Itt magát a meztelen jóságot tapodjákmeg. Akár az emberevők társadalmában. Illetve, bocsánat, dehogyis! Mint egy rémtörténetben. A kis lelenclány sorsa oly visszariasztó, hogy a sokat tapasztalt Móritz Zs"morntg meghasonlott tőle. Rá kellett döbbennie: a nép, a történelem mélypontján, nemcsak szép álmokat, lázadó ösztönöket, sötét babonákat, kínnal kiizzadt gyöngyöket és csodás népdalokat termel —, hanem embervért is iszik?! Hogy gyermekkézbe szórandó parazsaik izzanak a falusi kemencékben? És az ostort se csupán a lovak falának megcsipkedésére fonják? És boszorkányarcok lesnek ki a félrevont függönyök mögül? Úristen! Hát emberi ésszel felfoghatatlan bűnökbe visz, amit szelíd terminológiával csak tanulatlanságnak, földéhségnek, kupolságnak neveznek? Móricz a fölismeréstől minden ízében reszketett. Közel volt akkor a halálhoz. Mert ha Árvácska története igaz, vajon mit lehet kezdeni ezzel az emberiséggel? Nem csekély erő a forradalom is a’lélek szörnyei ellen? Hát még egy árva írótoll hegye! Talán mégsem véletlen — a művészsors keze van benne —, hogy Ranódy a sok terv közül végül is Móriczot valósította meg. Móricznak is a legboldogtalanabb regényét. Egy érzelmes tanulmánysorozat riasztó fejezeteként. Sőt, megkockáztatnám: Ranódy kudarcai is lelkes áramokkal táplálhatták ezt a vállalkozást. Egy-egy csődbe fektetett szenvedély gyakran más művekben kamatozik. Az Árvácska című filmet némelyek „túl lírainak”, mások „bántóan naturálisnak” ítélték. Az ilyen szöges ellentét mindig jó jel. Szinte garantálja, hogy a művésznek drámai módon sikerült megtalálnia a költészet és a valóság egyensúlyát. Ez jellemzi az Árvácskát is. Talán némely motívum, így Csőre vágyódása az iskolába, vagy Vénisten múltbéli élete fölöslegesen rövidült meg a filmben. De a menhelyi „árumintavásárt”, akár Móricz is beiktathatta volna a történetbe. S különben is, a kifogásoknak csak egyetlen magyarázatuk lehet: a hiányérzet. Ha ezt nem érezzük, el kell dobnunk a collstockot. Az Árvácska filmgyártásunk szép és maradandó értéke. Két tényezőt kihagytam pedig: Sára Sándort és Czinkóczi Zsuzsát. Sára most is költői ihlettel kezeli a felvevőgépet. Nemcsak kiváló fotómester, hanem a rendezővel együtt gondolkodó-alkotó művész. Czinkóczi Zsuzsát a jó ügyeiket mindig kitüntető szerencse teremtette a filmbe. „Alakításáról” nincs szavam. Nem gyermekszínész ő. Hanem Árvácska. Aki negyvenötven évvel ezelőtti fájdalommal nézi parázs égette tenyerét. Moór Mariann, Bihary József, Nagy Anna, Horváth Sándor, Szirtes Ádám, mind a rendező jó színészválasztásáról és -irányításáról vallanak. Csak egy név maradt ki a felsorolásból: Mészáros Gyula. Hogy miben segített Ranódynak, mit adott a keze alá, milyen fáradságtól kímélte meg? Ártatlan nézőként nem tudhatom. De bizonyára fontos személy, ha már a feliratban társrendezőként szerepel. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM