Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-20 / 12. szám - Bor Ambrus: Jelentéktelenítők • vita • Termeljünk jobb közérzetet (4. oldal) - Ordas Iván: Mi a kesudió? • vita • Termeljünk jobb közérzetet (4. oldal) - Szenes Zsuzsa: rajza • kép (4. oldal) - Hárs László: Egy zárójel feloldása (4. oldal)

BOR AMBRUS: JELENTÉKTELENÍTŐK Bertha Bulcsu egyben-másban túlzott, megtévedett. Vitatkozni kell vele. De vajon hogyan kell vitatkozni azzal a közíróval, akinek szenvedélyes jobbító szándékához, az Ügyért haragos indíttatásához nem fér kétség? Rosszul vitatkozik, aki föltárt hibákat jelentéktelenít. Rosszul, aki eredményekkel iparkodik lefedni a hibákat, többször olyanokkal, amelyeknek a hibákhoz jóformán közük sincs, és legtöbbször olyanokkal, amelyek egyszerű kötelességteljesítések, nem az erőfeszítés többletei. Rosszul vitatkozik, aki aggodalmáért pesszimistának bélyegzi az aggódót, bolháknak az aggodalom tárgyait. Beérem a hibaelkenésnéhány példájával. Ketten is írták: Bertha eltúlozta a beázó telefonkábelek ügyét A beázások „csak néhány utcát” tesznek telefontalanná „a sok százból, és a vonalakat, amelyek elromlottak, gyorsan kijavítják.” (Lovas Márton). „A fővárosban 5000 kilométer hosszú kábelhálózat van, amelynek ötöde harminc évnél öregebb. A rekonstrukció már folyik, de a csatornahálózat is elöregedett, s már nem képes elvezetni a nagyobb mennyiségű csapadékot, és emiatt áznak be a vonalak” (Rózsa László). A „néhány utca” konkrétan 500—5000 megnémult telefont jelent. Az „5000 kilométer” meg a „sok száz utca” hatásos mennyiségek, a hibatény jelentéktelenítésének a szolgálatában. A kábelhálózat geriátriai diagnózisa furcsa mentegetés: a posta szóvivője tavaly mondta ki egy sajtónyilatkozatban, hogy az elmúlt két évtized alatt először bizony a korhatag kábelhálózatot kellett volna felújítani, nem a telefonok számát növelni. S közölte még, hogy 6300 budapesti kábelaknából 200—300- at önt el rendszeresen a víz. Nem kesudió-e, hogy húsz év alatt nem szigetelték az aknák rendszeresen, azaz ismerten veszélyeztetett öt százalékát? „Gyorsan kijavítják”? Igen. Vízben állva, nyakig sárosan, még éjszaka. 2. Bertha azt kérdezte, képtelen-e a proletárdiktatúra elérni, hogy a kenyeret megsüssék a pékségek. Az ellenérv gunyoros volt: ...„fogalmam sincs róla, hogy a nyúlós kenyér és a szocializmus hatalmi formája miként függ össze” (Rózsa László). Kongresszusi munkafelajánlások sokasága ígérte iparágak sokaságában a selejt megszüntetését, a minőség javítását. Mód összefüggött a szocializmussal, a munkásosztály diktatúrájával! Bertha haraggal odavágta a munka minőségét eldönteni hivatott alapfogalmat, a szocialista kenyérgyárak kötelességére figyelmeztetett. Az ellenérv a „nyúlós kenyér — szocializmus” szembesítéssel jelentéktelenít. Méltatlanul. Magyar és szovjet pártkongresszusok gazdaságpolitikai vezérszavai minőség, színvonal, eredményesség, takarékosság voltak. 3. Lovas Márton a búzatermelés adataival jól helyesbíti Bertha túlzását De nem mondja meg, hány tonna kenyér vész kárba. Tudjuk, hogy tíz százaléknál több, évente megközelítőleg százezer tonna kenyér, fogyasztói áron 300—350 millió forint. Az érvelő „néhány százalékot” említve jelentékteleníti az elkent hibatényt. 4. „Még bosszantóbb lehet azoknak a szerkesztőségeknek, amelyeket kilakoltattak Alpári Gyula utcai székházukból, a házat lerombolták, s máig sem kezdtek el helyébe mást építeni” (Rózsa László). Célzásnak hat ez a „székház”. Azt a látszatot kelti, mintha Bertha kis csoportsérelmet fújna föl, mint az egyik kilakoltatott szerkesztőség munkatársa. Az a ház három lakóház volt, egész lakótömb, az egyik ház emeletén három szerkesztőséggel. És ismét: mennyit értek a lebontott ingatlanok? Megértek-e a lebontásra, düledeztek-e? Ha igen, miért építettek az egyikbe a lebontás előtti évben új liftet? Mennyibe került az a lift? A kilakoltatott lakók bosszankodtak-e? Mi mindent lehet hosszússággá lefokozni? 5. Bertha bizony melléfogott, amikor a 49 ezer hektár parlagföldet fél országnak látta. De telibetalált, amikor ugyanabban a gondolatmenetében a 16 százalékkal csökkent sertésállományról beszélt, meg a tejtermelés visszaeséséről, a háztáji gazdaságok hozamnövelésének időszerű, nagy gondjáról. Jelentékteremtő igyekezet, puszta számíromf az, hogy „hazánkban 5 000 000 hektár a szántóföld” (Lovas Márton), rossz az ilyen milliózás: ha túlzást igazítunk helyre, jobban hangzik az, hogy a parlag alig egy százalék. Előrántott álérv ugyanitt az 1975-ös rekordkukoricatermés tizedes számra pontosgondos emlegetése, még a gazdaságtörténelmi őskorba tűnt, felszabadulás előtti átlaggal is szembesítve. Bertha nem kukoricázott. A mezőgazdasági termelés éves eredményének nem sok százezer bolha a híja („Bertha Bulcsu bolhából elefántot csinál”), hanem sokszázezer sertés, 1,3 millió hektoliter tej. Ne jelentéktelenítsük a hibákat pozitívum-liturgiával. . Bertha Bulcsu egyébként új fogalmat alkotott. Szóleleményében tévedéseitől, túlzásaitól érintetlenül benne van a szocialista közíró szenvedélye, mindannyiunkért haragja. Nem lehet jelentékteleníteni. A meggondolatlan, hanyag, balkezes, préda, felelőtlen intézkedések és ügyek gúnyos köznyelvi neve ezentúl: kesudió. Mindaddig, amíg lesznek ilyen intézkedések és ügyek. ORDAS IVÁN: Örömmel tudathatom mindenkivel, hogy a kisvárosban, ahol élek, idáig még nem lehetett kesudiót kapni. Bertha írása mégis sokakat gondolkodásra késztetett. Nem azért, mintha „fiatal írónk”ez Lovas Márton mérsékelten találó kifejezése. Bertha Bulcsút tollforgatóként legalább húsz esztendeje ismerem. Igazán érdekelne, hogy mikor jut el a szakmai középkorúságnak legalább a küszöbéhez?) közgazdasági felkészültsége lenne alapos, hanem mert jobbat akaró szándéka nyilvánvaló és félreérthetetlen. Jobbat akarás közben prófétákat és írókat már nem egyszer elragadott az indulat. Ha nem csak az indulat munkált bennük és nem valamiféle öncélú dühtől hajtva szóltak-írtak, ezért nem érhette őket gáncs. Berthát sem érheti, hiszen mint a vita bevezetőjében olvasható: „a kérdés, mint mondani szokás, «a levegőben van»”. Sokan akarnak jobb közérzetet termelni, egyebek közt azért is, amit Odze György így fogalmazott meg: „Mindenkinek van kesudiója”. Az enyém — elismerem, hogy hivatásos újságírónál ez legalább is szokatlan —, kései véleményeinkkel, azzal kapcsolatos, amit talán utólagos informáltságnak nevezhetnék. Példák: Pakson felépült az „atomváros” (ez helyi kifejezés), legalább fele. Aki a házak közt végigmegy, annak még józanul is vibrál a szeme a részeg motívumoktól és térformáktól. Tucatnyi ház elkészülte után színvonalas vitát rendezünk, ami előtte sokkal hasznosabb lett volna, ha nem is az ÉS hasábjain. — Ugyanez máshol és másról: budai vár kupolája; hengerszálló: Hotel Intercontinental; Hotel Hilton; jó néhány balatoni szálloda — hogy csak a hotelszakmánál maradjunk. A budai hegyvidék páratlan szépségének építészeti eszközökkel történő folyamatos tönkretétele... Volt idő, amikor a hazai gyapot, kékszagíz, batáta és citrom termesztéséről nem informáltak, pontosabban félreinformáltak bennünket. Mérsékelt sikerrel, hiszen az ország akkor sem állt szellemi kiskorúakból, legfeljebb hallgatag emberekből. De azt már bajos elhinni, hogy ma se lennénk elég nagykorúak ahhoz, hogy közérdekűkérdésekben legalább a lehető legtöbbek véleményét meghallgassuk. „Fenn” ezt senki se hirdeti. Ízes szavunk szerint „középszinten”, de méginkább „alsó szinten”, annál többen gyakorolják. Következő fokozat: az utólag se informáltság. Erre az Odze György által említett autópályánál jobb példát idézni én sem tudok. Újabb fokozat a jelek szerint, ha egy nyitott szemmel országjáró, ismert író a szokottnál indulatosabban ad hangot segítő szándékú véleményének. Ilyenkor nekifogunk és a szenvtelen számok érveivel igyekszünk letorkollni, noha a statisztikusok tudják legjobban, hogy mi mindent nem lehet az ő egyébként kitűnő eszközeikkel megfogni. Berthához csatlakozó és legalább harmincezred magam számára életből vett példa: az ország egyik leghíresebb borvidékén. Szekszárdon élek, kísérteties módon parlagon maradt és most szőlővel részben újra települő dombok lábánál. Ki vetette össze itt (és országosan), évekre visszamenően a mindenkori szüret időpontját a cukoreladás alakulásával ? — kérdem Lovas Mártontól. Nincs épelméjű szőlősgazda, aki elhinné, hogy az ilyenkor — pincetulajdonosonként — zsákszám vásárolt cukor a hazai bortörvény alátámasztását, vagy a következő évi befőzés tartalékát szolgálná. Nem tudom, hogy ezer évvel ezelőtt milyen bort ittak eleink. Az akkori borok valószínűleg nem hivalkodhattak vásárian változatos címkegazdagsággal, de nem szégyenkezhettek pincészeti uniformizáltsággal se. Rövidre fogva: a tények kellemetlen tulajdonsága, hogy akkor is tények maradnak, ha a közelükbe érve télre fordítjuk a fejünket. Bertha Bulcsu saját tetszése, indulata (ha így akarjuk mondani: jóakaratú elfogultsága), szerint válogatva ugyan, de tényeket sorolt. Más másfélékkel teheti és a vita során bizonyára meg is teszi ugyanezt. Ami jó, mert hozzájárul az egészséges közgondolkodás kialakításához és így a jobb közérzet termeléséhez. Mindig felpezsdít, igazi optimista izgalommal tölt el egy-egy szenvedélyes, valódi vita, amely abban különbözik az álvitáktól, hogy benne a nézetek valóban összeütköznek, résztvevői valóban kimondják véleményüket, s a dolgokat meg személyeket valóban nyíltan a nevükön nevezik. Hát még mennyire felpezsdít az olyan valódi vita, amelyben magam is a néven nevezettek között szerepelek, mint felelős személy, mint a bajok forrása és kútfeje. Életem során már jó néhány ilyen valódi vitában sikerült diadalmasan alulmaradnom, mégsem csupán ennek az egyszemélyes, de azért haladó hagyománynak az ápolása késztet rá, hogy részt vegyek a kesudióvitában, hanem a személyes megtámadtatás is. Mert személyemben felelőssé tettek, sőt, legfőképpen engem tettek felelőssé, annak ellenére, hogy nevezett csonthéjas (csakugyan csonthéjas?) gyümölcsöt még sohasem vettem és sohasem ettem, mi több, még létezéséről is csupán Bertha Bulcsu cikkéből szereztem tudomást. Egy másik cikk mégis engem jelölt meg főbűnösként, igaz, hogy név nélkül, de félreérthetetlenül. Lovas Márton ugyanis egy zárójeles mondatában így aposztrofált engem: „(Inkább az a bajunk, hogy túl sokat telefonálgatnak)” Vigyázat! nem „gátunk”, mert ő a maga részéről tudja, mivel tartozik a közösségnek, óvakodik bajt okozni, ő tehát nem gat, ő fegyelmezetten és öntudatosan telefonál, esetleg nem is telefonál, hanem távbeszél, azt is csak ritkán, végszükség esetén. Viszont ki az, aki gat? Méghozzá felelőtlenül és meggondolatlanul, fittyet hányva a népgazdasági érdeknek, mit sem törődve vele, hogy gatása mekkora bajt és kárt okoz? Az bizony én vagyok, senki más. Én, személyesen én, aki például minden este felgatom magányos költőtársamat, csak azért, hogy megkérdezzem tőle, hogy érzi magát, mit művelt egész nap, megtalálta-e azt a keresett jelzőt vagy rímet, amiért tűvé tette a lakását? Így elgazok vele még esőzés, sőt, töredelmesen megvallom, még felhőszakadás idején is. Egyéb, teljesen ötletszerű, meggondolatlan és megfontolatlan telefonálgatásaim maradjanak említetlenül, mert puszta gondolatuk is pirulásra késztet. Hiszen egyetlen példa is elég, már abból, is világosan kiderül, hogy én vagyok a felelős, én okozom a bajt — talán miattam működik rosszul a telefon, noha jól működik, sőt kiválóan működik, de még sokkal jobban, még sokkal kiválóbban működne, ha nem telefonálgatnék, s ha én, aki nem is bajcsináló, hanem maga a baj vagyok, esetleg egyáltalában nem használnám soha. Akkor a budapesti telefont egyenesen tökéletesnek lehetne mondani. Legalábbis ezt állítja rólam a zárójeles mondat. De a zárójelet — amennyiben annak idején helyesen tanították az iskolában — mindig fel kell oldani. Ez kevésbé tudományosan úgy is kifejezhető, hogy a két zárójel között van a kutya elásva, tehát az ebet exhumálni kell. S ha feloldok, illetve, ha exhumálok, akkor arra az eredményre jutok, hogy felelősségem sokkal szélesebb körű, úgyszólván általános érvényű, egyáltalában nem szorítkozik a távbeszélésre. Mert hiszen gatni-getni, azaz gyakorítani — mea culpa, mea maxima culpa! — máskor és máshol is szoktam, ilyen felelőtlen és lelketlen vagyok. Legutóbb például három napja gattam egy feltűnőt és eléggé el nem ítélhetőt. Vásároltam ugyanis néhány ezer forintért egy új televíziót. És addig-addig televíziózgattam, amíg a készülék, teljes kétpercnyi működés után felmondta a szolgálatot. Áldozatul esett átkos mohóságomnak. Mert ha csak egy percig nézem, akkor a készülék kifogástalan, amiről egyébként pecséttel és aláírással ellátott Minőségi Tanúsítvány is van birtokomban, 657 411 sorszámmal. Ha nem gátok, akkor van egy kifogástalan televízióm és az illetékes jótálló nem kénytelen elszállítani az ellátott készüléket, majd egy másikat szállítani helyette — ami mind rengeteg időt, munkát, energiát köt le, kizárólag az én hibámból. Aztám miattam válik le a cipőtalp is, nem pedig azért, mert rosszul volt felerősítve. Egyszerűen túl sokat lépegettem a cipőben. Ha — teszem azt — tizedannyit lépegettem volna, akkor lábbelim élettartamát sikerült volna a tízszeresére növelni, ami a világszínvonalat is alaposan felülmúlja. Azaz cipőügyben is az én eléggé el nem ítélhetőgetésem a bajok forrása, nem más. Továbbá a téliszalámi-hiány oka is én vagyok, mert túl sok téliszalámit eszegetek. (A múltkor is megeszegettem öt dekát.) Nem abszolúte eszegetek túl sokat, vagyis nem eszegetek annyit, hogy elrontsam a gyomromat, ez nem áll módomban, hanem relatíve, vagyis a piacra kerülő téliszalámi mennyiségéhez viszonyítva. Ha egyáltalában nem vennék és nem ennék téliszalámit, akkor mindig kapható lenne. Természetesen nyakló nélkül utazgatok és ezzel én okozom a zsúfoltságot, valamint a csúcsforgalmat, holott ott maradhatnék, ahol vagyok, és megvárhatnám helyben, amíg ismét dolgom lesz ott. És magától értetődő, hogy kispolgári mohósággal habzsolom a gyógyszert, s addig-addig gyógyítgatom magamat, míg időnként eltüntetem a patikákból a fisként, a panangint, a miscleront. Döbbenetes felelőtlenségem példái a végtelenségig sorolhatók. S e példákból, egyenként és összességükben kiviláglik, hogy addig nem jön semmi rendbe (noha minden rendben van), amíg én csak úgy gatok és csak úgy getek, bele a vakvilágba, kényem-kedvem szerint. Mert a zárójel zsákjából végülis ennek az elvi álláspontnak a szöge bújik ki. Tudniillik, hogy engem, a fogyasztót, kell megtervezni, elégem, a használót és felhasználót kell racionalizálni, engem, a szolgáltatás igénybe vevőjét kell koordinálni és akkor menten megteremtődik Pangloss mester világa, a létező világok legjobbika. Ilyen nagy horderejű államszervezési, fogyasztástervezési, magatartásracionalizálási gondolat húzódik meg diszkréten egyetlen mondatban, amely a zárójel feloldása után íme, napvilágra került Szerény meggyőződésem szerint az eddigi vita legfontosabb, mivel legmagvasabb mondata, amely nem bíbelődik részletkérdésekkel, hanem az egyesben határozott mozdulattal rámutat az általánosra. Vagyis énrám. Aki felelős személyként, valamint a bajok forrása és kútfejeként így lelepleződtem. Az eredményes vita — amelyben sikerült ismét diadalmasan alulmaradnom —, ezzel máris lezárható. Következhet immár a cselekvés. MI A RESUDIÓ? HÁRS LÁSZLÓ: EGY ZÁRÓJEL FELOLDÁSA Szenes Zsuzsa rajza ------VITA: Termeljünk jobb közérzetet 1976. MÁRCIUS 20.