Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-03 / 1. szám - Máriássy Judit: Tiszteljük a norvégokat! (3. oldal) - Szabados Árpád: Kert • kép (3. oldal) - Alföldy Jenő: Szemközt Illyés Gyulával (3. oldal)

MARIÁSSY JUDIT: Tiszteljük a norvégokat! A statisztikák időnként meg­nyugtatnak: a számok szerint túl­jutottunk a moziválság legsúlyo­sabb korszakán. A mozik nézőte­rén szerzett benyomásaink annál nyugtalanítóbbak: a közönség rosszul viselkedik. A nemzetközi filmipar kommersz termékeit vetí­tő termek megtelnek ugyan, de még ezeknél a sikerfilmeknél is túl harsány a nevetés, hangos meg­jegyzések, „jópofa” bemondások te­szik kellemetlenné a közös szóra­kozást. (Sokan úgy ülnek a ké­nyelmetlen zsöllyékben, mintha az otthoni karosszékben terpeszked­nének a képernyő előtt, ahol ter­mészetes, hogy a családtagok han­gosan tárgyalják meg: vajon a pa­tikus vagy az ékszerész volt-e a gyilkos?) Még szorongatóbb érzés művészfilmet — legalábbis a mű­vészet igényével alkotott filmet — „élvezni” a moziban. Tíz-tizenkét embernek is levetítik a filmet, mely minél nemesebb anyagból készült, annál törékenyebb. Elég, ha a ti­zenkét emberből csak négy vető­dött be tévedésből a moziba, vas­kos kiszólásaik, füttyük, haragjuk élvezhetetlenné teszi az élményt annak a másik hatnak-nyolcnak, aki tudta, hogy mihez és miért vál­tott jegyet. A magyr film és a magyar néző kapcsolata már-már ellenségessé fajult. Hol a hiba? Kiben?­­Miben? • A Filmművész Szövetségben nemrég rendezők és kritikusok vi­tatkoztak — nem a közönyös né­zőről, hanem a film és a kritika viszonyáról. Ezen a vitán joggal állapította meg Kósa Ferenc, hogy a közönség ízlését a tévé műsor­­szerkezete is rontja: túl sok híg,­­hamis szemléletű, a gondolkodás­ról leszoktató filmet sugároz főidő­ből, míg saját valóságkutató prog­ramjait és a művészfimeket rend­szeresen a késői órán vetítse, ez­zel szűkítve le közönségüket és hatásukat. Bármily okos ez az ér­velés, túlságosan kényelmes volna a televízió elmarasztalásával fel­menteni a szembenálló — mert igenis szembenálló! — feleket. Baj van a nézővel — sóhajtjuk az üres mozik zajos nézőterén. A rossz magaviseletű néző azonban arra is figyelmeztet, hogy a fil­mek és a valóság kapcsolatával is baj van.­­ Nemcsak Magyarországon. Andr­zej Wajda szigorú cikket írt a fő­iskoláról kikerült új rendező-kor­osztályról. „A fiatalok azzal a meggyőződéssel végzik tanulmá­nyaikat, hogy ők művészek, és ön­­magukon kívül senkinek semmivel sem tartoznak. Elhitték azt, amit nálunk mindenki hisz, hogy min­den író nagy író, minden zeneszer­ző nagy zeneszerző, minden ren­dező nagy rendező, igazi művész. Ez egyszer és mindenkorra el van döntve, nem úgy mint másutt a világon, ahol minden egyes újabb alkotással kell megerősítenie az al­kotónak pozícióját. Az eljövendő rendező úgy véli, hogy tud filmet csinálni, csupán még nem találta meg a neki megfelelő témát, de amikor majd megtalálja, minden­kit el fog kápráztatni. Ugyanakkor nincs tisztában azzal, hogy... a legegyszerűbb történetet sem tud­ja elmesélni. Az pedig, hogy ez a történet valamiféle tartalommal, érzelmekkel is rendelkezzék, hogy képes legyen valamiféle érzelme­ket is kiváltani a nézőből, már tel­jesen lehetőségeinek határain kí­vül esik. Ezért jönnek létre cím­zett nélküli filmek, nem tudni ki­nek, minek és miről. Rendezőnk nem gondolkozik el azon, hogy ki nézi meg a filmjét, nem igyekszik az egész társadalomhoz szólni.” Ami a kezdő lengyel filmesekre érvényes, természetesen nem jel­lemző arra a felnőtt magyar film­művész-nemzedékre, mely nem­csak a hatvanas években öregbí­tette a magyar kultúra hírnevét a világban, de ma is sikereket arat a nemzetközi fesztiválokon, melye­ket lebecsülni, kézlegyintéssel elin­tézni csak rossz divat. Ám a „cselekvő” filmek elköte­lezett alkotói mégsem érhetik be a szakmabeliek elismerésével. Aki nemrég a valóság kényes kérdé­seiről, nehéz embereiről szólva, a társadalmi problémákba való be­leszólás jogát igényelte, nem lehet közömbös az iránt, hogy a tömeg — márpedig a mozi, még a gyéren látogatott is, a tömegeké — nem figyel rá. „A nézőket nem vá­laszthatjuk meg, lehet, hogy a kö­zönség egy része nem ért egyet a film mondanivalójával, de min­denki meg kell, hogy értse, amit az elmond.” Vajdának ez a meg­állapítása már nemcsak a legfiata­­labbakra utal.• Eszemben sincs idealizálni a né­zőt. Az elmúlt évben akadt né­hány valóban jelentős, közérdekű és közérthető magyar film, ame­lyet értetlenség fogadott. Kiváló külföldi művek sora is hasonló falba ütközött. De ki ne venné észre, hogy elszaporodtak a homá­lyos, a szépelgő, az unalmas fil­­mek is? Márpedig nemcsak a mű , a néző is könnyen sérthető. Elég két-három alkalom, amikor a moziplakát költői szlogenje „mű­vészi élményt” ígér, s a mozi el­vont, cselekménytelen, fennkölt stílben fogalmazott álbölcsességet tálal, s már kész az általánosítás: ilyenek a magyar filmek. A csaló­dás láncreakciója utóbb a valódi értéket is megsemmisíti. „Ha a művész a néptől, joggal, várja, hogy megértse őt, úgy előbb neki kell a népet — harcait, gond­jait, törekvéseit — ismernie és ki­fejeznie.” — Aczél György írta ezt a Népszabadság karácsonyi számá­ban a művészetről — általában. Ami a zenére, a képzőművészetre érvényes, hatványozottan az a filmművészetre, mely sohasem al­kothat az utókornak, kortársait kell megnyernie, kifejeznie, hogy befolyásolja őket. Gondolkodásu­kat és ízlésüket alakítja. Üres te­remben értelmetlen beszélni. A néző nem kisgyerek, akit a tanító rossz osztályzattal bűntudatra éb­reszt. Ha a közönségnek feltűnően elszaporodnak az „igazolatlan órái” a mozikban, nem ítélhetjük osztályismétlésre. Vissza kell hódí­tani őt.• Ehhez a művelethez számos tár­gyi feltétel is hiányzik ezidő sze­­­rint. Kellemes, jól fűtött, kultúrált „osztálytermek”, az óraszám, a ve­títések számának csökkentése, az áttekinthetőbb, jobb információ, a mozik további „profilírozása”, amit például a Stúdióhálózat öt­letszerű kibővítése megzavart. Mindez fontos, de mindez másod­lagos mégis. Demokratikusabb hatáselemzés, alaposabb dramaturgiai munka és érzékenyebb valóságlátás nélkül a szembenálló felek közt nem csök­ken a távolság. A Filmkultúra ötödik számában jelent meg Bergmann csodálatos színésznőjének, Liv Ullmann-nak egy nyilatkozata. Nem kedvelem a magánéletben turkáló újságcikke­ket, az öntetszelgően nyilatkozó színészeket sem. Liv Ullmann e nyilatkozat szerint "embernek is kiváló. A kanadai riporter nem­csak a mesterségéről faggatja. A színésznő beszél gyerekkoráról, há­zasságáról, és arról is, hogy gye­reket szült már elvált asszonyként A „törvénytelen” kislány ügye Svédországban nem okozott bot­rányt. Norvégiában viszont felhá­borodtak az emberek. Liv Ullmann ezért a norvég televízióban ma­gyarázta meg álláspontját honfi­társainak. „Én norvég vagyok és nagyon tiszteletben tartom a nor­végokat.” Ez a mondat megragadóan ro­konszenves. Pedig a norvégoknak, akik erkölcstelennek, prostituált­nak, elfajzottnak minősítettek egy asszonyt, csak­ azért, mert nem­­házosodott gyermeke apjá­val — természetesen nincs igazuk. De a művésznek, aki létével munká­jával szüntelenül kapcsolatban áll a tömegekkel, nem lehet közöm­bös, ha meggyűlölik. Liv Ullmann tiszteli a norvégokat. Már szent a béke köztük. Figyelt a vélemé­nyükre, még ha tévedtek is. Január tizedikén kezdődik a pé­csi játékfilmszemle. Művészek, kritikusok vitatkoznak ismét egy­mással, de a közönséggel is. Jó volna, ha ezeken a vitákon még azokra is figyelnénk, akiknek nincs mindenben igazuk. Aki tisz­teli „a norvégokat” — előbb-utóbb szót ért velük. Nélkülük viszont légüres tér veszi körül Szabados Árpád: Kert Sok mindent nem szeretnék azokból az időkből, amikor Illyés Gyula volt fiatal. Ki tudja, ho­gyan éltem volna, mivé nevelő­döm, megállom-e helyemet a tör­ténelem forgószelében? Nem tudom. Hiába is akarnék őszintén válaszolni. Csak annyit tudok, hogy mai dolgainkról őszintén kell beszélnem. Pél­dául arról a kétrészes interjúról, amelyet Illyés Gyula adott Do­mokos Mátyásnak a televízióban. Illyés Gyula szerint a mai em­berek közt egyre ritkábban szö­vődik barátság. Az ő ifjúkorában ez másképpen volt: önfeláldozó gesztusok, rokonlelkű vonzalmak, ajtót csata összes­zórakozások, nagy kibékülések, tollhegyre me­nő viták a nyilvánosság előtt, s mindezek fölött a tartós együtt­­haladás valami közös célért, esz­méért —; igen, félő, hogy mint annyi minden, ezek is előbb-utóbb a történelmi lomtárba kerülnek. Miért lazulnak az emberi kap­csolatok? Túlságosan elbűvölt volna bennünket az ész minden­­hatóságába vetett hitünk, s az ér­zelmeket idejétmúlt, gyermekded ócskaságoknak tekintjük? Nem lehet, mert az igazi racionalisták mindig nagyon komolyan vették az emberi kapcsolatokat, a barát­ságot, a magány önkénteseit nem közöttük, nem Diderot, Petőfi, Marne, Lukács György, Veres Pé­ter és Illyés Gyula személyében vagy társaságában kell keres­nünk. Akkor van baj, ha érte­lem és érzelem közt ellentmondás támad. Emberi kapcsolatok? Jószeré­vel róluk volt szó két estén át a tihanyi kert malomkőasztala mel­lett, majd amikor megdördült az ég és eleredt a zápor, bent, a szo­bában. Arról volt szó, hogy Rác­­egrespusztán, Simontornyán és Ozorán a költő bandába verődve, mint valami alkalomszerűen ki­alakult törzsi szervezetben neve­lődött közösségi emberré a többi gyerekkel. Így élt nagyobbacskán is, egy pesti bérház udvarán. És közösségben élt Párizsban is, és a húszas évek közepe óta itthon, a vele nagyjából egyírású és ha­sonlóan szegény eredetű írók, költők nemzedékében. Emberi kapcsolatokról volt szó akkor is, amikor kétféle költőtí­pust különböztetett meg. Az egyik a lelkét szabadon kiárasztó, for­mai kötöttségeket is nehezen tűrő, mint Kassák Lajos, vagy Walt Whitman. Másik a rejtekező, rí­mek és sormetszetek kötöttségei­hez idomuló alkat, a Baude­­laire-é, Babitsé, József Attiláé, Szabó Lőrincé. S épp az utóbbiak jellemét, személyiségét ismerjük hívebben műveikből: küzdelmük a formával és a formáért nem béklyózta, hanem felszabadította őket. Illyés az utóbbiakkal érez közelebbi rokonságot. Mert a for­materemtés is emberi kapcsolat. Emberi kapcsolatokról volt szó a beszélgetés legforróbb percei­ben is, a nemzeti magatartás fe­­szegetésekor. Nacionalista-e, aki nemzeti jogot véd? Nem, csak azt nevezhetjük nacionalistának, aki nemzeti jogot sért. Elvont megál­lapítás , gyakorlati alkalmazása­kor derül ki, milyen árnyalás, bővítés szükséges hozzá. Szemé­lyes tapasztalataimat, közelről és távolról szerzett értesüléseimet behelyettesítve, tökéletesen egyet­értek vele. Megfigyeltem: e kér­désben állást foglalni annyi, mint vállalni a besoroltatás ódiumát. Ha egyetértesz vele, . .utasítanak a jobbszélre, hiába jelölt alkatod és meggyőződésed a középpályás, a bal összekötő posztjára. Ha pe­dig vitázol vele, lesznek majd, akik a bal szélre, illetve a szél­sőbalra parancsolnak, ahol ismét szeretnéd lenyelni az öklödet Legjobb hát, ha meghúzódol a kispadon, s kivárod, hol van üre­sedés. Fő az, hogy ne önállóan dönts, ha türelmes vagy, még az ellenfél csapatába is bekerül­hetsz ... Az ilyen elviselhetetlen, torzu­­latok ellen jók az őszinte és nyil­vános beszélgetések, szembenézé­sek. Engem megerősített abban a meggyőződésemben, hogy a nem­zeti öntudat nem nacionalizmus, és a nemzeti bűntudat nem in­ternacionalizmus, és mindenfajta nemzeti problémát csak a szocia­lista demokratizmus oldhat meg érvényesen. A nemzeti büszke­ség pedig csak akkor indokolt, ha valaki közhasznút cselekszik, olyan osztályérdeknek megfelelőt, mely átfogja egész nemzete ér­dekét. S mi a legfőbb nemzeti ér­dek? Gazdasági és erkölcsi jog­­egyenlőség a nemzetek között. Nem szeretek lesütött szemmel járni, és nem szeretek lesütött szemű embereket látni. Ezért volt jó Illyés Gyula szemébe nézni, két óra húsz percen keresztül. Ezzel a szembenézéssel szeret­ném mondani: nem egészen értek vele egyet az irodalomkritika kér­désében. A kritikus — mondta — régebben írópárti, műpárti volt. Ma pedig a kritikaírás nagy vál­ságára, olvasópárti, közönség- és közvéleménypárti. Elismerem, a közvélemény — különösen, ha manipulált — nem lehet mérv­adó. De csakugyan az lenne az egyedüli baj, hogy a kritikusok a manipulált közvélemény kiszol­gálói? A manipulációnak olyan példáival is gyakran találkozom, amikor a kritikus már nem ér­tékel, csak ünnepel, s az írói sze­mélyiség tévedhetetlenségét su­gallja. Magyarán: szervilis maga­tartásával arisztokratikus légkört teremt a szellemi életben. Az Illyés által hiányolt kritikusi alá­zatból ilyenkor nem többre, ha­nem kevesebbre volna szükség. Barátság, közélet, nemzeti önér­zet, művészi formateremtés, kri­tikaírás, emelt főt, fejlett demok­ratikus és szociális érzéket igény­lő emberi kapcsolat valamennyi. Alföldy Jenő ________________ Szemközt Illyés Gyulával 1976. JANUÁR 3. ÉLET ÉS­ IRODALOM

Next