Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-03 / 1. szám - Máriássy Judit: Tiszteljük a norvégokat! (3. oldal) - Szabados Árpád: Kert • kép (3. oldal) - Alföldy Jenő: Szemközt Illyés Gyulával (3. oldal)
MARIÁSSY JUDIT: Tiszteljük a norvégokat! A statisztikák időnként megnyugtatnak: a számok szerint túljutottunk a moziválság legsúlyosabb korszakán. A mozik nézőterén szerzett benyomásaink annál nyugtalanítóbbak: a közönség rosszul viselkedik. A nemzetközi filmipar kommersz termékeit vetítő termek megtelnek ugyan, de még ezeknél a sikerfilmeknél is túl harsány a nevetés, hangos megjegyzések, „jópofa” bemondások teszik kellemetlenné a közös szórakozást. (Sokan úgy ülnek a kényelmetlen zsöllyékben, mintha az otthoni karosszékben terpeszkednének a képernyő előtt, ahol természetes, hogy a családtagok hangosan tárgyalják meg: vajon a patikus vagy az ékszerész volt-e a gyilkos?) Még szorongatóbb érzés művészfilmet — legalábbis a művészet igényével alkotott filmet — „élvezni” a moziban. Tíz-tizenkét embernek is levetítik a filmet, mely minél nemesebb anyagból készült, annál törékenyebb. Elég, ha a tizenkét emberből csak négy vetődött be tévedésből a moziba, vaskos kiszólásaik, füttyük, haragjuk élvezhetetlenné teszi az élményt annak a másik hatnak-nyolcnak, aki tudta, hogy mihez és miért váltott jegyet. A magyr film és a magyar néző kapcsolata már-már ellenségessé fajult. Hol a hiba? Kiben?Miben? • A Filmművész Szövetségben nemrég rendezők és kritikusok vitatkoztak — nem a közönyös nézőről, hanem a film és a kritika viszonyáról. Ezen a vitán joggal állapította meg Kósa Ferenc, hogy a közönség ízlését a tévé műsorszerkezete is rontja: túl sok híg,hamis szemléletű, a gondolkodásról leszoktató filmet sugároz főidőből, míg saját valóságkutató programjait és a művészfimeket rendszeresen a késői órán vetítse, ezzel szűkítve le közönségüket és hatásukat. Bármily okos ez az érvelés, túlságosan kényelmes volna a televízió elmarasztalásával felmenteni a szembenálló — mert igenis szembenálló! — feleket. Baj van a nézővel — sóhajtjuk az üres mozik zajos nézőterén. A rossz magaviseletű néző azonban arra is figyelmeztet, hogy a filmek és a valóság kapcsolatával is baj van. Nemcsak Magyarországon. Andrzej Wajda szigorú cikket írt a főiskoláról kikerült új rendező-korosztályról. „A fiatalok azzal a meggyőződéssel végzik tanulmányaikat, hogy ők művészek, és önmagukon kívül senkinek semmivel sem tartoznak. Elhitték azt, amit nálunk mindenki hisz, hogy minden író nagy író, minden zeneszerző nagy zeneszerző, minden rendező nagy rendező, igazi művész. Ez egyszer és mindenkorra el van döntve, nem úgy mint másutt a világon, ahol minden egyes újabb alkotással kell megerősítenie az alkotónak pozícióját. Az eljövendő rendező úgy véli, hogy tud filmet csinálni, csupán még nem találta meg a neki megfelelő témát, de amikor majd megtalálja, mindenkit el fog kápráztatni. Ugyanakkor nincs tisztában azzal, hogy... a legegyszerűbb történetet sem tudja elmesélni. Az pedig, hogy ez a történet valamiféle tartalommal, érzelmekkel is rendelkezzék, hogy képes legyen valamiféle érzelmeket is kiváltani a nézőből, már teljesen lehetőségeinek határain kívül esik. Ezért jönnek létre címzett nélküli filmek, nem tudni kinek, minek és miről. Rendezőnk nem gondolkozik el azon, hogy ki nézi meg a filmjét, nem igyekszik az egész társadalomhoz szólni.” Ami a kezdő lengyel filmesekre érvényes, természetesen nem jellemző arra a felnőtt magyar filmművész-nemzedékre, mely nemcsak a hatvanas években öregbítette a magyar kultúra hírnevét a világban, de ma is sikereket arat a nemzetközi fesztiválokon, melyeket lebecsülni, kézlegyintéssel elintézni csak rossz divat. Ám a „cselekvő” filmek elkötelezett alkotói mégsem érhetik be a szakmabeliek elismerésével. Aki nemrég a valóság kényes kérdéseiről, nehéz embereiről szólva, a társadalmi problémákba való beleszólás jogát igényelte, nem lehet közömbös az iránt, hogy a tömeg — márpedig a mozi, még a gyéren látogatott is, a tömegeké — nem figyel rá. „A nézőket nem választhatjuk meg, lehet, hogy a közönség egy része nem ért egyet a film mondanivalójával, de mindenki meg kell, hogy értse, amit az elmond.” Vajdának ez a megállapítása már nemcsak a legfiatalabbakra utal.• Eszemben sincs idealizálni a nézőt. Az elmúlt évben akadt néhány valóban jelentős, közérdekű és közérthető magyar film, amelyet értetlenség fogadott. Kiváló külföldi művek sora is hasonló falba ütközött. De ki ne venné észre, hogy elszaporodtak a homályos, a szépelgő, az unalmas filmek is? Márpedig nemcsak a mű , a néző is könnyen sérthető. Elég két-három alkalom, amikor a moziplakát költői szlogenje „művészi élményt” ígér, s a mozi elvont, cselekménytelen, fennkölt stílben fogalmazott álbölcsességet tálal, s már kész az általánosítás: ilyenek a magyar filmek. A csalódás láncreakciója utóbb a valódi értéket is megsemmisíti. „Ha a művész a néptől, joggal, várja, hogy megértse őt, úgy előbb neki kell a népet — harcait, gondjait, törekvéseit — ismernie és kifejeznie.” — Aczél György írta ezt a Népszabadság karácsonyi számában a művészetről — általában. Ami a zenére, a képzőművészetre érvényes, hatványozottan az a filmművészetre, mely sohasem alkothat az utókornak, kortársait kell megnyernie, kifejeznie, hogy befolyásolja őket. Gondolkodásukat és ízlésüket alakítja. Üres teremben értelmetlen beszélni. A néző nem kisgyerek, akit a tanító rossz osztályzattal bűntudatra ébreszt. Ha a közönségnek feltűnően elszaporodnak az „igazolatlan órái” a mozikban, nem ítélhetjük osztályismétlésre. Vissza kell hódítani őt.• Ehhez a művelethez számos tárgyi feltétel is hiányzik ezidő szerint. Kellemes, jól fűtött, kultúrált „osztálytermek”, az óraszám, a vetítések számának csökkentése, az áttekinthetőbb, jobb információ, a mozik további „profilírozása”, amit például a Stúdióhálózat ötletszerű kibővítése megzavart. Mindez fontos, de mindez másodlagos mégis. Demokratikusabb hatáselemzés, alaposabb dramaturgiai munka és érzékenyebb valóságlátás nélkül a szembenálló felek közt nem csökken a távolság. A Filmkultúra ötödik számában jelent meg Bergmann csodálatos színésznőjének, Liv Ullmann-nak egy nyilatkozata. Nem kedvelem a magánéletben turkáló újságcikkeket, az öntetszelgően nyilatkozó színészeket sem. Liv Ullmann e nyilatkozat szerint "embernek is kiváló. A kanadai riporter nemcsak a mesterségéről faggatja. A színésznő beszél gyerekkoráról, házasságáról, és arról is, hogy gyereket szült már elvált asszonyként A „törvénytelen” kislány ügye Svédországban nem okozott botrányt. Norvégiában viszont felháborodtak az emberek. Liv Ullmann ezért a norvég televízióban magyarázta meg álláspontját honfitársainak. „Én norvég vagyok és nagyon tiszteletben tartom a norvégokat.” Ez a mondat megragadóan rokonszenves. Pedig a norvégoknak, akik erkölcstelennek, prostituáltnak, elfajzottnak minősítettek egy asszonyt, csak azért, mert nemházosodott gyermeke apjával — természetesen nincs igazuk. De a művésznek, aki létével munkájával szüntelenül kapcsolatban áll a tömegekkel, nem lehet közömbös, ha meggyűlölik. Liv Ullmann tiszteli a norvégokat. Már szent a béke köztük. Figyelt a véleményükre, még ha tévedtek is. Január tizedikén kezdődik a pécsi játékfilmszemle. Művészek, kritikusok vitatkoznak ismét egymással, de a közönséggel is. Jó volna, ha ezeken a vitákon még azokra is figyelnénk, akiknek nincs mindenben igazuk. Aki tiszteli „a norvégokat” — előbb-utóbb szót ért velük. Nélkülük viszont légüres tér veszi körül Szabados Árpád: Kert Sok mindent nem szeretnék azokból az időkből, amikor Illyés Gyula volt fiatal. Ki tudja, hogyan éltem volna, mivé nevelődöm, megállom-e helyemet a történelem forgószelében? Nem tudom. Hiába is akarnék őszintén válaszolni. Csak annyit tudok, hogy mai dolgainkról őszintén kell beszélnem. Például arról a kétrészes interjúról, amelyet Illyés Gyula adott Domokos Mátyásnak a televízióban. Illyés Gyula szerint a mai emberek közt egyre ritkábban szövődik barátság. Az ő ifjúkorában ez másképpen volt: önfeláldozó gesztusok, rokonlelkű vonzalmak, ajtót csata összeszórakozások, nagy kibékülések, tollhegyre menő viták a nyilvánosság előtt, s mindezek fölött a tartós együtthaladás valami közös célért, eszméért —; igen, félő, hogy mint annyi minden, ezek is előbb-utóbb a történelmi lomtárba kerülnek. Miért lazulnak az emberi kapcsolatok? Túlságosan elbűvölt volna bennünket az ész mindenhatóságába vetett hitünk, s az érzelmeket idejétmúlt, gyermekded ócskaságoknak tekintjük? Nem lehet, mert az igazi racionalisták mindig nagyon komolyan vették az emberi kapcsolatokat, a barátságot, a magány önkénteseit nem közöttük, nem Diderot, Petőfi, Marne, Lukács György, Veres Péter és Illyés Gyula személyében vagy társaságában kell keresnünk. Akkor van baj, ha értelem és érzelem közt ellentmondás támad. Emberi kapcsolatok? Jószerével róluk volt szó két estén át a tihanyi kert malomkőasztala mellett, majd amikor megdördült az ég és eleredt a zápor, bent, a szobában. Arról volt szó, hogy Rácegrespusztán, Simontornyán és Ozorán a költő bandába verődve, mint valami alkalomszerűen kialakult törzsi szervezetben nevelődött közösségi emberré a többi gyerekkel. Így élt nagyobbacskán is, egy pesti bérház udvarán. És közösségben élt Párizsban is, és a húszas évek közepe óta itthon, a vele nagyjából egyírású és hasonlóan szegény eredetű írók, költők nemzedékében. Emberi kapcsolatokról volt szó akkor is, amikor kétféle költőtípust különböztetett meg. Az egyik a lelkét szabadon kiárasztó, formai kötöttségeket is nehezen tűrő, mint Kassák Lajos, vagy Walt Whitman. Másik a rejtekező, rímek és sormetszetek kötöttségeihez idomuló alkat, a Baudelaire-é, Babitsé, József Attiláé, Szabó Lőrincé. S épp az utóbbiak jellemét, személyiségét ismerjük hívebben műveikből: küzdelmük a formával és a formáért nem béklyózta, hanem felszabadította őket. Illyés az utóbbiakkal érez közelebbi rokonságot. Mert a formateremtés is emberi kapcsolat. Emberi kapcsolatokról volt szó a beszélgetés legforróbb perceiben is, a nemzeti magatartás feszegetésekor. Nacionalista-e, aki nemzeti jogot véd? Nem, csak azt nevezhetjük nacionalistának, aki nemzeti jogot sért. Elvont megállapítás , gyakorlati alkalmazásakor derül ki, milyen árnyalás, bővítés szükséges hozzá. Személyes tapasztalataimat, közelről és távolról szerzett értesüléseimet behelyettesítve, tökéletesen egyetértek vele. Megfigyeltem: e kérdésben állást foglalni annyi, mint vállalni a besoroltatás ódiumát. Ha egyetértesz vele, . .utasítanak a jobbszélre, hiába jelölt alkatod és meggyőződésed a középpályás, a bal összekötő posztjára. Ha pedig vitázol vele, lesznek majd, akik a bal szélre, illetve a szélsőbalra parancsolnak, ahol ismét szeretnéd lenyelni az öklödet Legjobb hát, ha meghúzódol a kispadon, s kivárod, hol van üresedés. Fő az, hogy ne önállóan dönts, ha türelmes vagy, még az ellenfél csapatába is bekerülhetsz ... Az ilyen elviselhetetlen, torzulatok ellen jók az őszinte és nyilvános beszélgetések, szembenézések. Engem megerősített abban a meggyőződésemben, hogy a nemzeti öntudat nem nacionalizmus, és a nemzeti bűntudat nem internacionalizmus, és mindenfajta nemzeti problémát csak a szocialista demokratizmus oldhat meg érvényesen. A nemzeti büszkeség pedig csak akkor indokolt, ha valaki közhasznút cselekszik, olyan osztályérdeknek megfelelőt, mely átfogja egész nemzete érdekét. S mi a legfőbb nemzeti érdek? Gazdasági és erkölcsi jogegyenlőség a nemzetek között. Nem szeretek lesütött szemmel járni, és nem szeretek lesütött szemű embereket látni. Ezért volt jó Illyés Gyula szemébe nézni, két óra húsz percen keresztül. Ezzel a szembenézéssel szeretném mondani: nem egészen értek vele egyet az irodalomkritika kérdésében. A kritikus — mondta — régebben írópárti, műpárti volt. Ma pedig a kritikaírás nagy válságára, olvasópárti, közönség- és közvéleménypárti. Elismerem, a közvélemény — különösen, ha manipulált — nem lehet mérvadó. De csakugyan az lenne az egyedüli baj, hogy a kritikusok a manipulált közvélemény kiszolgálói? A manipulációnak olyan példáival is gyakran találkozom, amikor a kritikus már nem értékel, csak ünnepel, s az írói személyiség tévedhetetlenségét sugallja. Magyarán: szervilis magatartásával arisztokratikus légkört teremt a szellemi életben. Az Illyés által hiányolt kritikusi alázatból ilyenkor nem többre, hanem kevesebbre volna szükség. Barátság, közélet, nemzeti önérzet, művészi formateremtés, kritikaírás, emelt főt, fejlett demokratikus és szociális érzéket igénylő emberi kapcsolat valamennyi. Alföldy Jenő ________________ Szemközt Illyés Gyulával 1976. JANUÁR 3. ÉLET ÉS IRODALOM