Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-05 / 23. szám - Nyerges András: Hat napon túl • széppróza | elbeszélés (14. oldal)
IRODALOM! Benda Izabella kulcscsomója májusban tanult meg repülni. Két padsor között ért földet, vagy a fogason akadt fenn, máskor a hátsó fal mentén csúszott le, alig egy arasszal a Hatvan Éves Pajtás mosolygó, barnanyomatú képe alatt. Akárhol landolt, Keresztesi Lucsi dolga volt érteszaladni. ő tudta annyi tisztelettel fölvenni s az asztalra visszatérni, mintha nem is kulcscsomó, de a tanárnő valamelyik testrésze volna. Benda Izabella rohamosan fejlődött, napról napra pontosabban célzott. Ki-ki eltöprenghetett, mire figyelmezteti az arcát súroló, a melléhez csapódó, a hátához verődő kulcscsomó: tilos sugdolózni, tilos a könyvbe nézni, tilos hátrafordulni, tilos cetliket firkálni,, tilos a pad alá mászni leesett tolltartóért" tilos köhögni, tilos orrot fújni, tilos a mennyezetre bámulni, ,tilos az ablakot nézni, tilos csöngetéskor felsóhajtani, tilos tülekedve rohanni a folyosóra, tilos bentmaradni a teremben, tilos megkérdezni, valami miért tilos! A kulcscsomó repüléseit eleinte senki sem találta furcsának. Mások óráin kréták, táblatörlő rongyok, ellenőrző könyvecskék szelték át a levegőt. A testi fenyítést valahol fenn eltörölték, segítettek magukon a tanárok, ahogyan tudtak. A padokban csürhe terpeszkedik s a csürhét kordában kell tartani. Benda Izabellának nagyon sok kulcsa volt Egyazon karikán tartotta az iskolaiakat meg az otthoniakat. Közülük a legnagyobb, azon kívül, hogy nyitni-csukni lehetett vele a fáspincét, mindenféle más hasznos szolgálatot is tett: alkalmas volt mandulatörésre, szögek falbaverésére, ritmus kikopogására az asztal lapján. Repülés közben ráfeküdt a levegőre, mint a csomó teste, s a kisebb kulcsok úgy lengtek alatta, mint kalimpáló lábacskák. _ — Tipanucz! — sikoltott a katedrán Benda Izabella. Negyvenhárom fiúnak állt el a lélegzete. Abban a pillanatban a kulcscsomó már csörrent is Tipanucz előtt, a padon. A fiú rémülten állt fel, várta a vétke megnevezését, de a tanárnő már nem törődött vele, szemlátomást megkönnyebbült a dobás után. Alkotmánytant magyarázott. Ez új tárgy volt, az idén vezették be. Benda Izabella azelőtt csak éneket tanított az iskolában, megtisztelték a feladattal, de ő bizonytalan és kapkodó lett tőle. Néha össze is keverte a tárgyait nagy igyekezetében. Megesett, hogy szolmizálás közben hirtelen az államforma szószerinti meghatározását kérdezte, máskor viszont a fiút, aki a munkához való jogból felelt, felszólította, hogy kezdje énekelni a „Szép gyermekem, jöjj ki a rétre!” című dalt. — Nágel! —sikoltott újfent Benda Izabella. Negyvenhárom fiúnak állt el a lélegzete. Abban a pillanatban Nágel arcát már el is borította a vér; a kulcscsomó betörte a szemüvegét, föltépte a bőrt a szeme alatt. Nágel üvöltve sírt, de a fájdalomnál erősebb volt benne a riadalom: ugyan miért történt vele, ami történt? Rémülten állt fel. — Csönd! — toporzékolt a katedrán Benda Izabella. — Csönd! Majd én megtanít- sak, kivel pimaszkodj! Keresztesi eközben elegáns mozdulattal helyére tette a kulcscsomót. Mielőtt visszazökkent a padjába, szemrehányó képpel Nágelre nézett és megcsóválta a fejét. A kövér fiú keze fejével dörgölte szét a könnyeit s a mozdulattal a vért is elkente az arcán. Másik kezében idétlenül tartogatta törött szemüvegét. — Elhallgass! — sipította Benda Izabella s a nyakán kiduzzadtak az erek. — Egy hangot se merj! Egy hangot se! Nesztor Gyuri egyszercsak felállt, mielőtt meggondolta volna, hogy mit tesz. Félt, de azt is tudta, hogy ő nem lapíthat ilyenkor. Azért választották meg a tisztségére, hogy ki merje mondani, ami az osztály hegyét nyomja. A térdkalácsa remegett az izgalomtól, oda kellett szorítania a padhoz, inkább fájjon. — Tanárnő kérem... — alig ismert a hangjára: valami nyüszítő, vékonyka sípolás tört fel a torkán. Nyelt egyet és újrakezdte: — Orvoshoz kéne vinni Nágelt! — Elhallgass! — Benda Izabella kilépett a katedra szélére, csaknem lebillent róla. Ilyenkor látszott, hogy találóan csúfolják körtének. Tulajdonképpen kettős körte volt: az egyik a teste, a terebélyes fenéktől a mulatságosan hosszú nyakig, a másik, kisebb körte a feje, széles áll, nagy pofazacskók, szűk homlok. Látszólag Nesztor Gyurit nézte, de a tekintete valahová a semmibe fúródott. Vörös foltok égtek a pofacsontján, a szeme betegesen kidülledt. — Mit képzelsz, kinek parancsolgatsz te? Majd én megtanítlak! Meg én! Szinte önkívületben toporzékolt, haja szétzilálódott. Nesztor is, a többiek is dermedten nézték, moccanni se mertek. Mintha azt várnák, hogy a tanárnő kést ragad és beledöfi valamelyikükbe. Nem is látszott nagyon hihetetlennek. Aztán egy pillanatra kitisztult az ijesztően zavaros szempár. Keresztesinek intett: — Kísérd le a rendelőbe ezt a... — megvetően lenyelte a folytatást. Mereven a padlóra szegezte a tekintetét, amíg Nágelék mögött be nem csukódott az ajtó. Akkor egész testében megrázkódott és újra fölvijjogott a hangja: — Nesztor! Hogy mertél leülni? Gyuri felált. — Felelsz! Nem hallod? Felelsz! Rögtön! — Miből, tanárnő kérem? — Tilos visszakérdezni! Elkezded vagy beírjam az elégtelent? Nesztor tanácstalanul forgatódott. Srácok, milyen óra van? — ez volt a grimaszában. Többen a vállukat vonogatták. — A Kantátát! Hányszor mondjam? „Szóval ének...” — csak egy pillanatig könnyebbült meg. Mások előtt sosem tud énekelni. Ha már elkezdi valaki, ő is bekapcsolódik, megy valahogy a dolog. De mi lesz most? Erőlködött, nem jött ki hang a torkán. Aztán mégis, valami recsegésféle. — A föld és a tenger... — eddig jutott, de félrenyelt az idegességtől, köhögnie kellett. — Ne hagyd abba! Tudod, hogy tilos köhögni! Packázol velem? Packázol? Benda Izabella Nesztorhoz ugrott, belemarkolt a hajába és rángatta a fejét. — Köhögsz még? Köhögsz, disznó? Nyitl az ajtó, Nágel jött be, zsebkendőt szorított az arcához. Keresztesi vigyorogva kísérte. Mindenki érezte, hogy túlságosan kis ideig voltak távol, ezalatt nem járhattak az orvosnál. Amint meglátta őket, Benda Izabella eleresztette Nesztor haját és felbőszülve figyelte, amint a kövér fiú végigvonul a tantermen. Hirtelen felsíkított: — Tanárotok vagyok, nem cselédetek! Majd megtanuljátok, rohadt banda! Megpördült a tengelye körül és kirohant. Az ajtót úgy vágta be, hogy megrepedt fölötte a vakolat. Dermedt csönd maradt utána. — Ez bedilizett! — szólalt meg nagysokára Tipanicz. — Srácok, ez frankón bedilizett! Csekő közvetlen közelről Nágel arcába bámult — Jó nagy seb! — mondta szakértői pillantással: — Hat napon, túl fog gyógyulni. A faterem egyszer ugyanígy kidekorált! Azt mondta a doki a körzetiben, hogy föl is jelenthetném ... — Ez az! — rikoltott boldogan Zsuppán. — Föl kell jelenteni! Az ötlet körbejárt, általános tetszést aratott. Már azt latolgatták, mekkora büntetést kaphat Benda Izabella. — Kis hülyék... — mosolygott Keresztesi. — Kit akartok följelenteni? Egy tanárt? — Miért ne? — ordított Tipanicz. — Nágel meg is vakulhatott volna! — De nem vakult meg — szögezte le Keresztesi. — Különben se ezen múlik... — Srácok, Nágelnek be kell menni a rendelőbe, hogy adjanak leletet! Azzal elmegy a rendőrségre... és kész! — Csekő olyan magabiztosan rendelkezett, hogy a fiúkba visszatért a reménység. Hátha sikerül? Nágel bocsánatkérően sóhajtott. — Nem is fáj már annyira...! — Mi az, hogy nem fáj? — torkollta le Zsuppán. — És ha elgennyed? Ha vérmérgezést kapsz? Föl kell jelentened! — Igen, de aztán nekem lesz bajom az egészből... — Mi bajod lenne? Negyvenkét tanú van rá! — Én nem láttam semmit! — szólt közbe Keresztesi. — Te dögölj meg, jó? Nágel három napig hiányzott a tanításról. Benda Izabella kulcsai tovább röpködtek, az osztálykönyvben szaporodtak az elégtelenek, az intők. Csaknem mindenkit elért a fenyegetés, hogy énekből és alkotmánytanból meg fog bukni. Amikor Nágel újra megjelent, szemlátomást kerülni próbálta a beszélgetést a fiúkkal. Tanítás után közrefogták. — Na mi van? — Mi lenne? — Voltatok orvosnál? — Voltunk. — És? — Látjátok! Itt az új szemüvegem. — De a feljelentés...? — Az a helyzet, srácok... Mindenki azt mondja, úgyse lehetne igazunk! Kár elkezdeni. Egy diáknak senki se hiszi el, hogy dilis a tanár! — Mi az, hogy nem hiszik? Hiszen dilis! Nézzék meg! — Nem fogják megnézni. Minket büntetnek meg! Bukni akartok? — Értsd meg, te süsü, érvénytelenek lesznek az osztályzatai, ha kiderül, hogy bolond volt! — Sajnálom, srácok. A mamám is azt mondta, hagyjuk... Nesztor Gyuri szótlanul hallgatta őket. Nágelra is haragudott, de a többiekre még jobban. Ilyen hamar beletörődtek, hogy nincs tovább, semmit se lehet tenni? Elhatározta, hogy ő megmutatja nekik. Délután visszament az iskolába és beállított Pauker pajtáshoz, a függetlenített csapatvezetőhöz. Pauker, amikor idekerült, összehívta az iskola „aktíváit”. Bizalmat kért, segítséget ígért. Mindenféle ügyben. Bármi bajotok van, jöjjetek hozzám és mondjátok el! — biztatta őket. Aztán hiába várt, a fogadóóráin senki se nyitotta rá az ajtót. Ekkor minden tisztségviselőnek kötelezővé tette a havi egyszeri beszámolót. Milyen az osztály, a zaj, az őrs hangulata, miféle szóbeszéd járja játék közben, tízperces szünetben? Gyuri ebben a hónapban már túl volt a hivatalos beszámolón. Kicsit tartott tőle, mit szól majd Pauker, ha soron kívül is zaklatja? Mostanában szót sem ejtett már arról, hogy bármikor megkereshetik bármivel... De a rossz érzése hamar eloszlott, a csapatvezető szemlátomást örült neki. — Van nálunk egy rém kínos ügy... — bökte ki Gyuri, amikor már jó negyedórája kerülgette a lényeget: — Ne tessék azt hinni, hogy pimaszkodásból... Én csak mint rajtanácselnök... nekem erről is muszáj .. . ugye? Pauker két üveg Bambit vett elő az íróasztalból. — Pohár nincs, sajnos. De az úttörő nem kényeskedik, igaz? Megisszük így is! Gyuri ebben a pillanatban kezdte kínosan érezni magát. Valami azt súgta, ebből baj lesz. Jobb lenne hallgatni, vagy másról fecsegni, de semmi sem jutott eszébe. Mintha megbénult volna az agya. És Pauker egyre noszogatta: — Ki vele, Nesztor pajtás! A nehézségek azért vannak, hogy legyűrjük őket! Tudod ugye, ki mondta ezt? Hát rajta! — Szóval... az egyik tanárnőnkkel van baj... — Miféle baj? Kivel? — Benda tanárnő... Megbolondult. De igazán! — Mit beszélsz? Hogy mered ...? Honnét veszed ezt? — Látom! Mindennap látja az egész osztály. Tessék egyszer bejönni az órájára! A kulcscsomóját vagdossa hozzánk, minden ok nélkül. Nágelnak eltörte a szemüvegét, vérzett az arca... És sose tudjuk, hogy miért! Szóval bolond. Pauker az asztalra csapott, de nem felelt azonnal. ^ — Idd ki a Bambidat és próbálj értelmesen beszélni! Ki vett rá, hogy ilyesmivel gyere hozzám? Gyuri a szájához emelte az üveget, undorodott tőle. Kívül is ragacsos volt, az íze meg émelyítő. — Tessék elhinni, hogy magamtól, a zaj miatt... — Nem értelek, Nesztor pajtás! — állt fel Pauker és járkálni kezdett. — Ha más jön ide ezzel a rágalommal, kivágom! De te? Éppen te, a legkiválóbb raj tanácselnököm? Gyuri hallgatott, leszegte a fejét. — Van orvosi látlelet arról a sérülésről? — Lelet? Hát az... A Nágel mamája azt mondta... — Szóval nincs! Akkor miért higgyem el, hogy ez igaz? Hol a bizonyíték? Gyuri egész valójában megdöbbent a kérdéstől. Hogy, hogy bizonyíték? Hát miért hazudna? Mindig a bizalomról volt szó, hogy ők Paukerben, Pauker bennük... Hogyan is hiheti, hogy hazudik? — Tanú rá az egész osztály! — hebegte elbizonytalanodva. Riadt tekintettel követte a csapatvezető járkálását. — Pauker pajtás kérem, a fiúk most azt hiszik, hogy nem szabad kiállnunk az igazunkért, mert még abból is nekünk lehet bajunk! Én azt hiszem, ez rémes. Ez politikailag is... összeomlik az egész úttörőmunkánk, ha ezt enynyiben hagyjuk ... Emiatt jöttem, valamit csinálni kéne, hogy lássák..., hogy megértsék ... Pauker pajtás, én nem magam miatt, dehát egy egész osztályról van szó! Pauker visszaült a helyére. Nagyot sóhajtott — Igen, igen, te derék gyerek vagy! Csak éppen az az érzésem, hogy valaki, vagy valakik állnak emögött... Arra még nem gondoltál, hogy eszköz is lehetsz a rendbontók kezében? Mondd, magad láttad azt a bizonyos esetet, vagy csak mesélték neked? — Saját szememmel! Tessék elhinni! — Hinni még hinném, de ilyen ügyekben a hit, Nesztor pajtás, édeskevés. Bizonyíték! Az kell. A te érdekedben mondom: jobbat tennél magadnak, ha úgy volna, hogy csak fölültől a mások rágalmainak, jóhiszeműen persze, merő jóakaratból... — Nekem a hajamat is tépte a tanárnő! A fél osztály teli van már kék foltokkal a kulcscsomójától! Pauker bosszúsnak látszott, ő jót akar ennek a fiúnak, szinte a szájába adja, mivel menthetné magát, ez meg erősködik ... — Miért nem próbálod megérteni, amit mondok, Nesztor pajtás? Ez az ügy, ha nem tudnád, politikai ügy, igenis. Mit gondolsz, a mostani helyzetben kinek áll érdekében, hogy lejárassa az új tanárokat? A mi munkánk, ugye, a tanulás. Ezen a fronton kell helytállnunk. De ha egy tanárról sikerül elhitetni, hogy bolond, mi lesz abból? A diák szabotálni fog! És előbb-utóbb minden tanárában kételkedni kezd és abban is, amit a tanáraitól hall! Jó ez a mi társadalmunknak? Ezt akarjuk mi? Gyuri álmélkodva bámult rá. — Éppen a ti dolgotok, aktívak dolga lenne, hogy harcoljatok az ilyen demagóg uszítás ellen! Mert ez az: demagóg uszítás, bomlasztás a... — De ha Benda tanárnő igazán dilis? Tessék elhinni, az! — Szóval a falnak beszélek? Azt hittem, öntudatosabb vagy! — Tessék megnézni, mit művel az osztályban! — Na, ebből elég. Ha hiába a jóindulat... Úgy látom, egészen komoly bajok vannak veled. Meg kell fontolnom, alkalmas vagy-e még raj tanácselnöknek ? Gyuri sírással küszködött, nem tudott megszólalni. __ Nézd... — lágyult meg ismét Pauker hangja. — Ez az ügy még a szüleidre is rossz fényt vethet! Gondold meg... Gyuri ezt egyszerűen nem hitte el. Látszott a tartásán, még a némaságával is vitatkozik. Pauker most már kiabált: __ Így is jó! Ha meghallom, hogy ezt a rágalmat bárkinek is elmondod, terjeszted, súlyos következményei lesznek! Ezt vésd eszedbe. És most elmehetsz! Paukertől jövet Gyurinak át kellett vágnia a sóderral fölhintett iskolaudvaron. Hirtelen Tipanucz vigyorgott rá, épp kásomfordált a napköziből. Rongylabda volt a kezében. — Szia! Dekázunk egy kicsit? — Kösz, most nincs kedvem. Tipanucz, hogy kedvet csináljon neki, földobta a labdát, belefejelt, hagyta leesni, aztán megint földobta. Gyuri gondterhelten nézte. Könnyű nektek, sóhajtott befelé. Ha nincs tanítás, elfelejthetitek Benda Izabellát __Na, beszállsz? — kérdezte Tipanicz, de már másfelé figyelt. Valahonnét a közelből ordítozás hallatszott Olyan hangok, síkítások, mintha ölnének valakit Aztán ijesztő csend. — Onnét jön! — Tipanicz az irodák felé bökött a fejével. — Mibe fogadsz, hogy onnét jön? Vártak egy keveset A hátborzongató visítás megismétlődött. Nem sokkal később közeledő szirénázást is hallhattak. Kimentek a kapu elé, egy mentőautó fékezett az iskolánál. Két fehérköpenyes alak ugrott ki belőle, de mielőtt őket megszólíthatták volna, már jött is ki bentről az iskolaorvos és vitte be a köpenyeseket magával. A fiúk utánuk lopakodtak. A tanári szoba előtt ácsorogtak egy ideig, hátha lehet majd látni valamit? Izgalmas volt az egész és titokzatos. Aztán kinézett az ajtón Faggyas, a tornatanár. — Semmi keresnivalótok itt! Tűnés, egykettő! " • — , Meg is várta, amíg kisomfordáltak az előszobából. — Fene egye meg! — dünnyögte Tipanucz: — Azért az udvaron csak várhatunk? Megint az iménti sovankodást hallották. Gyuri elképedt: — öregem, hisz ez... ez ?! — Csak most jössz rá? Nemsokára jöttek is a fehérköpenyesek Hátracsavart karokkal vonszolták ki Benda Izabellát. A tanárnő hirtelen kiszabadította magát, két kézzel kapaszkodott a rácsba. Torkaszakadtából sikított: „Ne! Ne! Ne!" Amikor a kezét letépték a korlátról, úgy hadonászott, hogy körömmel végighasította az egyik mentős arcát. Végül Faggyasnak is segítenie kellett, hogy betuszkolhassák a kocsiba. Miközben Bendával viaskodtak, s tornatanár szeme vésztjóslóan villant a bámészkodó fiúkra. Még számolunk ezért, hogy végignéztétek! Megint visszamentek az udvarba, de ott kitört Tipaniczból az ujjongás: — Apafej, nem lesz bukás! Nem lesz dobálás! Gyurit egy kicsit még nyomasztotta körte rimánkodó hangjának, vergődő arcának emléke, de ő is megkönnyebbült. Pauker nem hitt neki? Itt, a bizonyíték! Most már nem lehet majd úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Be fogják látni, hogy egy egész osztály bizalmát kockáztatnák. A hír minden fiút reménykedéssel töltött el. Igaz, sem az osztályfőnökük, sem a helyettesítő tanárok nem nyilatkoztak arról mi lesz ezután? Úgy néztek a kíváncsiskodókra, mintha azt kérdeznék: miért, minek kéne történnie? De a fiúkat nem tudták becsapni. ők ezt is jó jelnek vélték. Ha enynyire titkolóznak, akkor valami készül. Képtelenség is, hogy semmi se készüljön ... Különféle elképzeléseknek akadt tábora az osztályban. Volt, aki biztosra vette, hogy elégtételt kapnak a Benda által megbüntetettek. Legalábbis, akiket eltrafált a kulcscsomó. A tanárok persze azt fogják mondani, hogy sejtelmük se volt Benda betegségéről. Nem baj, hogy nem valószínű, azért jól fog esni Mások nem tápláltak ilyen vérmes reményeket. Beérték azzal, hogy érvénytelenítsék a jegyeket. Ez ugyan a legkevesebb, de ez legalább biztosra vehető. Az egészen kishitűek hozzátették, hogy ha így lesz is, nyilván újrafeleltetnek mindenkit. Sebaj, az is jó! Csak abban nem volt vita a táborok között, hogy valami történni fog. Valami jó. Izgatottan, egymást hol biztatva, hol meg riogatva, de azért erős, mélyen gyökerező reménykedéssel ezt várták. Rettenetesen várták. NYERGES ANDRÁS ELBESZÉLÉSE: HAT NAPON TÚL 1976. JÚNIUS 5.