Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-05 / 23. szám - Nyerges András: Hat napon túl • széppróza | elbeszélés (14. oldal)

IRODALOM! ­ Benda Izabella kulcscsomója májusban ta­nult meg repülni. Két padsor között ért földet, vagy a foga­son akadt fenn, máskor a hátsó fal mentén csúszott le, alig egy arasszal a Hatvan Éves Pajtás mosolygó, barnanyomatú képe alatt. Akárhol landolt, Keresztesi Lucsi dolga volt érteszaladni. ő tudta annyi tisztelettel föl­venni s az asztalra visszatérni, mintha nem is kulcscsomó, de a tanárnő valamelyik test­része volna. Benda Izabella rohamosan fejlődött, nap­ról napra pontosabban célzott. Ki-ki eltöp­renghetett, mire figyelmezteti az arcát sú­roló, a melléhez csapódó, a hátához verődő kulcscsomó: tilos sugdolózni, tilos a könyv­be nézni, tilos hátrafordulni, tilos cetliket firkálni,, tilos a pad alá mászni leesett toll­tartóért" tilos köhögni, tilos orrot fújni, tilos a mennyezetre bámulni, ,tilos az ablakot nézni, tilos csöngetéskor felsóhajtani, tilos tülekedve rohanni a folyosóra, tilos bentma­radni a teremben, tilos megkérdezni, valami miért tilos! A kulcscsomó repüléseit eleinte senki sem találta furcsának. Mások óráin kréták, táb­latörlő rongyok, ellenőrző könyvecskék szel­ték át a levegőt. A testi fenyítést valahol fenn eltörölték, segítettek magukon a taná­rok, ahogyan tudtak. A padokban csürhe terpeszkedik s a csürhét kordában kell tar­tani. Benda Izabellának nagyo­n sok kulcsa volt Egyazon karikán tartotta az iskolaiakat meg az otthoniakat. Közülük a legnagyobb, azon kívül, hogy nyitni-csukni lehetett vele a fás­pincét, mindenféle más hasznos szolgálatot is tett: alkalmas volt mandulatörésre, szö­gek falbaverésére, ritmus kikopogására az asztal lapján. Repülés közben ráfeküdt a le­vegőre, mint a csomó teste, s a kisebb kul­csok úgy lengtek alatta, mint kalimpáló lá­bacskák. _ — Tipanucz! — sikoltott a katedrán Ben­da Izabella. Negyvenhárom fiúnak állt el a lélegzete. Abban a pillanatban a kulcscso­mó már csörrent is Tipanucz előtt, a padon. A fiú rémülten állt fel, várta a vétke meg­nevezését, de a tanárnő már nem törődött vele, szemlátomást megkönnyebbült a dobás után. Alkotmánytant magyarázott. Ez új tárgy volt, az idén vezették be. Benda Izabella az­előtt csak éneket tanított az iskolában, meg­tisztelték a feladattal, de ő bizonytalan és kapkodó lett tőle. Néha össze is keverte a tárgyait nagy igyekezetében. Megesett, hogy szolmizálás közben hirtelen az államforma szószerinti meghatározását kérdezte, máskor viszont a fiút, aki a munkához való jogból felelt, felszólította, hogy kezdje énekelni a „Szép gyermekem, jöjj ki a rétre!” című dalt. — Nágel! —sikoltott újfent Benda Izabel­la. Negyvenhárom fiúnak állt el a lélegzete. Abban a pillanatban Nágel arcát már el is borította a vér; a kulcscsomó betörte a sze­müvegét, föltépte a bőrt a szeme alatt. Ná­gel üvöltve sírt, de a fájdalomnál erősebb volt benne a riadalom: ugyan miért történt vele, ami történt? Rémülten állt fel. — Csönd! — toporzékolt a katedrán Ben­da Izabella. — Csönd! Majd én megtanít- sak, kivel pimaszkodj! Keresztesi eközben elegáns mozdulattal helyére tette a kulcscsomót. Mielőtt vissza­zökkent a padjába, szemrehányó képpel Ná­­gelre nézett és megcsóválta a fejét. A kövér fiú keze fejével dörgölte szét a könnyeit s a mozdulattal a vért is elkente az arcán. Másik kezében idétlenül tartogat­ta törött szemüvegét. — Elhallgass! — sipította Benda Izabella s a nyakán kiduzzadtak az erek. — Egy hangot se merj! Egy hangot se! Nesztor Gyuri egyszercsak felállt, mielőtt meggondolta volna, hogy mit tesz. Félt, de azt is tudta, hogy ő nem lapíthat ilyenkor. Azért választották meg a tisztségére, hogy ki merje mondani, ami az osztály hegyét nyomja. A térdkalácsa remegett az izgalom­tól, oda kellett szorítania a padhoz, inkább fájjon. — Tanárnő kérem... — alig ismert a hangjára: valami nyüszítő, vékonyka sípolás tört fel a torkán. Nyelt egyet és újrakezdte: — Orvoshoz kéne vinni Nágelt! — Elhallgass! — Benda Izabella kilépett a katedra szélére, csaknem lebillent róla. Ilyenkor látszott, hogy találóan csúfolják körtének. Tulajdonképpen kettős körte volt: az egyik a teste, a terebélyes fenéktől a mu­latságosan hosszú nyakig, a másik, kisebb körte a feje, széles áll, nagy pofazacskók, szűk homlok. Látszólag Nesztor Gyurit néz­te, de a tekintete valahová a semmibe fúró­dott. Vörös foltok égtek a pofacsontján, a szeme betegesen kidülledt. — Mit képzelsz, kinek parancsolgatsz te? Majd én megtanít­­lak! Meg én! Szinte önkívületben toporzékolt, haja szét­zilálódott. Nesztor is, a többiek is dermedten nézték, moccanni se mertek. Mintha azt várnák, hogy a tanárnő kést ragad és beledöfi vala­melyikükbe. Nem is látszott nagyon hihetet­lennek. Aztán egy pillanatra kitisztult az ijesztően zavaros szempár. Keresztesinek intett: — Kísérd le a rendelőbe ezt a... — meg­vetően lenyelte a folytatást. Mereven a pad­lóra szegezte a tekintetét, amíg Nágelék mö­gött be nem csukódott az ajtó. Akkor egész testében megrázkódott és újra fölvijjogott­ a hangja: — Nesztor! Hogy mertél leülni? Gyuri felált. — Felelsz! Nem hallod? Felelsz! Rögtön! — Miből, tanárnő kérem? — Tilos visszakérdezni! Elkezded vagy beírjam az elégtelent? Nesztor tanácstalanul forgatódott. Srácok, milyen óra van? — ez volt a grimaszában. Többen a vállukat vonogatták. — A Kantátát! Hányszor mondjam? „Szóval ének...” — csak egy pillanatig könnyebbült meg. Mások előtt sosem tud énekelni. Ha már elkezdi valaki, ő is be­kapcsolódik, megy valahogy a dolog. De mi lesz most? Erőlködött, nem jött ki hang a torkán. Aztán mégis, valami recsegésféle. — A­ f­öld és a t­enger... — eddig ju­tott, de félrenyelt az idegességtől, köhögnie kellett. — Ne hagyd abba! Tudod, hogy tilos kö­högni! Packázol velem? Packázol? Benda Izabella Nesztorhoz ugrott, bele­markolt a hajába és rángatta a fejét. — Köhögsz még? Köhögsz, disznó? Nyitl az ajtó, Nágel jött be, zsebkendőt szorított az arcához. Keresztesi vigyorogva kísérte. Mindenki érezte, hogy túlságosan kis ideig voltak távol, ezalatt nem járhattak az orvosnál. Amint meglátta őket, Benda Iza­bella eleresztette Nesztor haját és felbő­szülve figyelte, amint a kövér fiú végigvonul a tantermen. Hirtelen felsíkított: — Tanárotok vagyok, nem cselédetek! Majd megtanuljátok, rohadt banda! Megpördült a tengelye körül és kirohant. Az ajtót úgy vágta be, hogy megrepedt fö­lötte a vakolat. Dermedt csönd maradt utána. — Ez bedilizett! — szólalt meg nagysoká­ra Tipanicz. — Srácok, ez frankón bedili­zett! Csekő közvetlen közelről Nágel arcába bá­mult — Jó nagy seb! — mondta szakértői pil­lantással: — Hat napon, túl fog gyógyulni. A faterem egyszer ugyanígy kidekorált! Azt mondta a doki a körzetiben, hogy föl is je­lenthetném ... — Ez az! — rikoltott boldogan Zsuppán. — Föl kell jelenteni! Az ötlet körbejárt, általános tetszést ara­tott. Már azt latolgatták, mekkora bünte­tést kaphat Benda Izabella. — Kis hülyék... — mosolygott Keresz­tesi. — Kit akartok följelenteni? Egy ta­nárt? — Miért ne? — ordított Tipanicz. — Ná­gel meg is vakulhatott volna! — De nem vakult meg — szögezte le Ke­resztesi. — Különben se ezen múlik... — Srácok, Nágelnek be kell menni a ren­delőbe, hogy adjanak leletet! Azzal elmegy a rendőrségre... és kész! — Csekő olyan magabiztosan rendelkezett, hogy a fiúkba visszatért a reménység. Hátha sikerül? Nágel bocsánatkérően sóhajtott. — Nem is fáj már annyira...! — Mi az, hogy nem fáj? — torkollta le Zsuppán. — És ha elgennyed? Ha vérmér­gezést kapsz? Föl kell jelentened! — Igen, de aztán nekem lesz bajom az egészből... — Mi bajod lenne? Negyvenkét tanú van rá! — Én nem láttam semmit! — szólt közbe Keresztesi. — Te dögölj meg, jó? Nágel három napig hiányzott a tanítás­ról. Benda Izabella kulcsai tovább röpköd­tek, az osztálykönyvben szaporodtak az elég­telenek, az intők. Csaknem mindenkit el­ért a fenyegetés, hogy énekből és alkot­mánytanból meg fog bukni. Amikor Nágel újra megjelent, szemláto­mást kerülni próbálta a beszélgetést a fiúk­kal. Tanítás után közrefogták. — Na mi van? — Mi lenne? — Voltatok orvosnál? — Voltunk. — És? — Látjátok! Itt az új szemüvegem. — De a feljelentés...? — Az a helyzet, srácok... Mindenki azt mondja, úgyse lehetne igazunk! Kár elkez­deni. Egy diáknak senki se hiszi el, hogy dilis a tanár! — Mi az, hogy nem hiszik? Hiszen dilis! Nézzék meg! — Nem fogják megnézni. Minket büntet­nek meg! Bukni akartok? — Értsd meg, te süsü, érvénytelenek lesz­nek az osztályzatai, ha kiderül, hogy bolond volt! — Sajnálom, srácok. A mamám is azt mondta, hagyjuk... Nesztor Gyuri szótlanul hallgatta őket. Nágelra is haragudott, de a többiekre még jobban. Ilyen hamar beletörődtek, hogy nincs tovább, semmit se lehet tenni? Elha­tározta, hogy ő megmutatja nekik. Délután visszament az iskolába és beállított Pauker pajtáshoz, a függetlenített csapatvezetőhöz. Pauker, amikor idekerült, összehívta az is­kola „aktíváit”. Bizalmat kért, segítséget ígért. Mindenféle ügyben. Bármi bajotok van, jöjjetek hozzám és mondjátok el! — biztatta őket. Aztán hiába várt, a fogadó­óráin senki se nyitotta rá az ajtót. Ekkor minden tisztségviselőnek kötelezővé tette a havi egyszeri beszámolót. Milyen az osz­tály, a zaj, az őrs hangulata, miféle szóbe­széd járja játék közben, tízperces szünet­ben? Gyuri ebben a hónapban már túl volt a hivatalos beszámolón. Kicsit tartott tőle, mit szól majd Pauker, ha soron kívül is zaklat­ja? Mostanában szót sem ejtett már arról, hogy bármikor megkereshetik bármivel... De a rossz érzése hamar eloszlott, a csa­patvezető szemlátomást örült neki. — Van nálunk egy rém kínos ügy... — bökte ki Gyuri, amikor már jó negyedórája kerülgette a lényeget: — Ne tessék azt hin­ni, hogy pimaszkodásból... Én csak mint rajtanácselnök... nekem erről is muszáj .. . ugye? Pauker két üveg Bambit vett elő az író­asztalból. — Pohár nincs, sajnos. De az úttörő nem kényeskedik, igaz? Megisszük így is! Gyuri ebben a pillanatban kezdte kínosan érezni magát. Valami azt súgta, ebből baj lesz. Jobb lenne hallgatni, vagy másról fe­csegni, de semmi sem jutott eszébe. Mintha megbénult volna az agya. És Pauker egyre noszogatta: — Ki vele, Nesztor pajtás! A nehézségek azért vannak, hogy legyűrjük őket! Tudod ugye, ki mondta ez­t? Hát rajta! — Szóval... az egyik tanárnőnkkel van baj... — Miféle baj? Kivel? — Benda tanárnő... Megbolondult. De igazán! — Mit beszélsz? Hogy mered ...? Honnét veszed ezt? — Látom! Mindennap látja az egész osz­tály. Tessék egyszer bejönni az órájára! A kulcscsomóját vagdossa hozzánk, minden ok nélkül. Nágelnak eltörte a szemüvegét, vér­zett az arca... És sose tudjuk, hogy miért! Szóval bolond. Pauker az asztalra csapott, de nem felelt azonnal. ^ — Idd ki a Bambidat és próbálj értelme­sen beszélni! Ki vett rá, hogy ilyesmivel gyere hozzám? Gyuri a szájához emelte az üveget, undo­rodott tőle. Kívül is ragacsos volt, az íze meg émelyítő. — Tessék elhinni, hogy magamtól, a zaj miatt... — Nem értelek, Nesztor pajtás! — állt fel Pauker és járkálni kezdett. — Ha más jön ide ezzel a rágalommal, kivágom! De te? Éppen te, a legkiválóbb raj tanácselnö­köm? Gyuri hallgatott, leszegte a fejét. — Van orvosi látlelet arról a sérülésről? — Lelet? Hát az... A Nágel mamája azt mondta... — Szóval nincs! Akkor miért higgyem el, hogy ez igaz? Hol a bizonyíték? Gyuri egész valójában megdöbbent a kér­déstől. Hogy, hogy bizonyíték? Hát miért hazudna? Mindig a bizalomról volt szó, hogy ők Paukerben, Pauker bennük... Ho­gyan is hiheti, hogy hazudik? — Tanú rá az egész osztály! — hebegte elbizonytalanodva. Riadt tekintettel követ­te a csapatvezető járkálását. — Pauker paj­tás kérem, a fiúk most azt hiszik, hogy nem szabad kiállnunk az igazunkért, mert még abból is nekünk lehet bajunk! Én azt hi­szem, ez rémes. Ez politikailag is... össze­omlik az egész úttörőmunkánk, ha ezt eny­­nyiben hagyjuk ... Emiatt jöttem, valamit csinálni kéne, hogy lássák..., hogy megért­sék ... Pauker pajtás, én nem magam miatt, dehát egy egész osztályról van szó! Pauker visszaült a helyére. Nagyot sóhaj­tott — Igen, igen, te derék gyerek vagy! Csak éppen az az érzésem, hogy valaki, vagy va­lakik állnak emögött... Arra még nem gon­doltál, hogy eszköz is lehetsz a rendbontók kezében? Mondd, magad láttad azt a bizo­nyos esetet, vagy csak mesélték neked? — Saját szememmel! Tessék elhinni! — Hinni még hinném, de ilyen ügyekben a hit, Nesztor pajtás, édeskevés. Bizonyíték! Az kell. A te érdekedben mondom: jobbat tennél magadnak, ha úgy volna, hogy csak fölültől a mások rágalmainak, jóhiszeműen persze, merő jóakaratból... — Nekem a hajamat is tépte a tanárnő! A fél osztály teli van már kék foltokkal a kulcscsomójától! Pauker bosszúsnak látszott, ő jót akar ennek a fiúnak, szinte a szájába adja, mivel menthetné magát, ez meg erősködik ... — Miért nem próbálod megérteni, amit mondok, Nesztor pajtás? Ez az ügy, ha nem tudnád, politikai ügy, igenis. Mit gondolsz, a mostani helyzetben kinek áll érdekében, hogy lejárassa az új tanárokat? A mi mun­kánk, ugye, a tanulás. Ezen a fronton kell helytállnunk. De ha egy tanárról sikerül el­hitetni, hogy bolond, mi lesz abból? A diák szabotálni fog! És előbb-utóbb minden ta­nárában kételkedni kezd és abban is, amit a tanáraitól hall! Jó ez a mi társadalmunk­nak? Ezt akarjuk mi? Gyuri álmélkodva bámult rá. — Éppen a ti dolgotok, aktívak dolga len­ne, hogy harcoljatok az ilyen demagóg uszí­tás ellen! Mert ez az: demagóg uszítás, bomlasztás a... — De ha Benda tanárnő igazán dilis? Tes­sék elhinni, az! — Szóval a falnak beszélek? Azt hittem, öntuda­tosabb vagy! — Tessék megnézni, mit művel az osz­tályban! — Na, ebből elég. Ha hiába a jóindulat... Úgy látom, egészen komoly bajok vannak veled. Meg kell fontolnom, alkalmas vagy-e még raj tanácselnöknek ? Gyuri sírással küszködött, nem tudott megszólalni. __ Nézd... — lágyult meg ismét Pauker hangja. — Ez az ügy még a szüleidre is rossz fényt vethet! Gondold meg... Gyuri ezt egyszerűen nem hitte el. Lát­szott a tartásán, még a némaságával is vi­tatkozik. Pauker most már kiabált: __ Így is jó! Ha meghallom, hogy ezt a rágalmat bárkinek is elmondod, terjeszted, súlyos következményei lesznek! Ezt vésd eszedbe. És most elmehetsz! Paukertől jövet Gyurinak át kellett vág­nia a sóderral fölhintett iskolaudvaron. Hir­telen Tipanucz vigyorgott rá, épp kásomfor­dált a napköziből. Rongylabda volt a ke­zében. — Szia! Dekázunk egy kicsit? — Kösz, most nincs kedvem. Tipanucz, hogy kedvet csináljon neki, föl­dobta a labdát, belefejelt, hagyta leesni, az­tán megint földobta. Gyuri gondterhelten nézte. Könnyű nektek, sóhajtott befelé. Ha nincs tanítás, elfelejthetitek Benda Izabel­lát __Na, beszállsz? — kérdezte Tipanicz, de már másfelé figyelt. Valahonnét a közel­ből ordítozás hallatszott Olyan hangok, sí­­kítások, mintha ölnének valakit Aztán ijesztő csend. — Onnét jön! — Tipanicz az irodák felé bökött a fejével. — Mibe fogadsz, hogy on­nét jön? Vártak egy keveset A hátborzongató vi­sítás megismétlődött. Nem sokkal később közeledő szirénázást is hallhattak. Kimen­tek a kapu elé, egy mentőautó fékezett az iskolánál. Két fehérköpenyes alak ugrott ki belőle, de mielőtt őket megszólíthatták vol­na, már jött is ki bentről az iskolaorvos és vitte be a köpenyeseket magával. A fiúk utánuk lopakodtak. A tanári szoba előtt ácsorogtak egy ideig, hátha lehet majd lát­ni valamit? Izgalmas volt az egész és ti­tokzatos. Aztán kinézett az ajtón Faggyas, a tornatanár. — Semmi keresnivalótok itt! Tűnés, egy­kettő! " • — , Meg is várta, amíg kisomfordáltak az elő­szobából. — Fene egye meg! — dünnyögte Tipa­nucz: — Azért az udvaron csak várhatunk? Megint az iménti sovankodást hallották. Gyuri elképedt: — öregem, hisz ez... ez ?! — Csak most jössz rá? Nemsokára jöttek is a fehérköpenyesek Hátracsavart karokkal vonszolták ki Benda Izabellát. A tanárnő hirtelen kiszabadította magát, két kézzel kapaszkodott a rácsba. Torkaszakadtából sikított: „Ne! Ne! Ne!" Amikor a kezét letépték a korlátról, úgy hadonászott, hogy körömmel végighasította az egyik mentős arcát. Végül Faggyasnak is segítenie kellett, hogy betuszkolhassák a ko­csiba. Miközben Bendával viaskodtak, s tornatanár szeme vésztjóslóan villant a bá­mészkodó fiúkra. Még számolunk ezért, hogy végignéztétek! Megint visszamentek az udvarba, de ott kitört Tipaniczból az ujjongás: — Apafej, nem lesz bukás! Nem lesz do­bálás! Gyurit egy kicsit még nyomasztotta kör­te rimánkodó hangjának, vergődő arcának emléke, de ő is megkönnyebbült. Pauker nem hitt neki? Itt, a bizonyíték! Most már nem lehet majd úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Be fogják látni, hogy egy egész osztály bizalmát kockáztatnák. A hír minden fiút reménykedéssel töltött el. Igaz, sem az osztályfőnökük, sem a he­lyettesítő tanárok nem nyilatkoztak arról mi lesz ezután? Úgy néztek a kíváncsisko­dókra, mintha azt kérdeznék: miért, minek kéne történnie? De a fiúkat nem tudták be­csapni. ők ezt is jó jelnek vélték. Ha eny­­nyire titkolóznak, akkor valami készül. Kép­telenség is, hogy semmi se készüljön ... Kü­lönféle elképzeléseknek akadt tábora az osz­tályban. Volt, aki biztosra vette, hogy elég­tételt kapnak a Benda által megbüntetettek. Legalábbis, akiket eltrafált a kulcscsomó. A tanárok persze azt fogják mondani, hogy sejtelmük se volt Benda betegségéről. Nem baj, hogy nem valószínű, azért jól fog es­ni Mások nem tápláltak ilyen vérmes re­ményeket. Beérték azzal, hogy érvénytele­nítsék a­ jegyeket. Ez ugyan a legkevesebb, de ez legalább biztosra vehető. Az egészen kishitűek hozzátették, hogy ha így lesz is, nyilván újrafeleltetnek mindenkit. Sebaj, az is jó! Csak abban nem volt vita a táborok között, hogy valami történni fog. Valami jó. Izgatottan, egymást hol biztatva, hol meg riogatva, de azért erős, mélyen gyökerező reménykedéssel ezt várták. Rettenetesen várták. NYERGES ANDRÁS ELBESZÉLÉSE: HAT NAPON TÚL 1976. JÚNIUS 5.

Next