Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-24 / 4. szám - E. Fehér Pál: Egy hiány jelzése • könyv • Erih Koš: Az ördögbe Kafkával! (Az európai szocialista országok mai irodalomkritikája. Hudozsesztvennaja Lityeratura) (5. oldal) - Danyi Gábor: Falu • kép (5. oldal) - Alföldy Jenő: A tekintetes kritikus • Gyulai Pál • 150 éve született. (5. oldal)
E. FEHÉR PÁL: Egy hiány jelzése Az ördögbe Kafkává! — ez a cím kihívó, s nem kétséges, hogy pamfletjével a szerb író-esszéista Erik Kos provokálni akart. Nem az értelmiséget, hanem az értelmet. Nem Kafkát tagadta meg, hanem Kafka hetedrendű utánérzőit, a divatgyárosokat, a mindig ájulásra kész széplelkeket. Kot indulata, persze, túloz is, mint minden szenvedély, de hát ki tagadhatná, hogy ilyen veszély létezik vagy egészen pontosan reális volt? Aktuális problémára figyelmeztetett, mégpedig úgy, hogy ezzel a zseniális prágai német író utóéletének valóságos hátországát erősítette. Mielőtt bárki félreérthetné ezt a bekezdést, gyorsan ide írom: nem kívánok újabb Kafka-vitát kezdeni. Nem is hiszem, hogy szükség lenne erre. S valószínűleg Kós ma már másként fogalmazná meg az őt nyugtalanító kérdéseket, mint 1971-ben tette. ★ Egy kötetre szeretném felhívni a figyelmet, még inkább a kezdeményezésre. Moszkvában nemrég izgalmas gyűjtemény látott napvilágot, s érdekességét növeli, hogy a kiadó jelzése szerint a folytatás sem marad el, hiszen a könyv csupán első kötete annak a sorozatnak, amely Az európai szocialista országok mai irodalomkritikája címmel megjelenendő a Hudozsesztvennaja Lityeraturánál. Ebben a kötetben olvasható a bevezetőként idézett cím és pamflet. És sok minden más. A tizennyolc szerző — bolgárok, csehek, lengyelek, németek, románok, szerbek, szlovének, szlovákok és a két magyar tudós: Sőtér István, illetve Tóth Dezső — az adott szocialista nemzeti irodalomnak időszerű problémáit illetően foglal állást, nemegyszer élesen vitatkozva, s olykor nem annyira irodalmi, mint művelődéspolitikai jelenségeket boncolgatva. Sőt az itt összegyűjtött írások nem e kötet számára íródtak, hanem különböző időpontokban, a szerzők otthoni helyzetében fogalmazódtak. Mégis: az összkép — nyilván a szerkesztés jó munkájának eredményeképpen — mentes az eklekticizmustól; ellenkezőleg: az európai szocialista irodalmak legfontosabb problémáira irányítja a figyelmet. Egy-két témát említek a gazdag választékból. A szlovák Stanislav Smatlák azt a kérdéskört elemzi, hogy milyen a párt és az irodalom viszonya a szocialista társadalom körülményei között. A szlovén Franc Zadravec arra figyelmeztet: „a marxista kutató sem rendelkezik valamiféle egyetemes kulccsal bármely műalkotáshoz; világnéletének, illetve tudományos módszerének segítségével nem automatikusan magyarázhatja a művet — szükséges ehhez a művészet iránti érzék is... ” A lengyel Witold Nakroczki a munkásábrázolás körüli vitákat és a fejlődés lehetséges perspektíváját vázolja. A bukaresti Jánosi János a „tömegkultúra” és a marxista esztétika hatásos kritikájának esélyeit vizsgálja. A prágai Jifi Hájek azt írja: „alkotó módon kell rehabilitálnunk azokat az alapvető elméleti fogalmakat, amelyeket a múltban már nem egyszer annyira magától értetődőeknek véltünk, hogy szinte megszűntünk értelmezni döntő szerepüket a marxista irodalomelméletben — a pártosság, az eszmeiség és a realizmus fogalmaira gondolok...” És milyen jellemző az az anekdota, amelyet a cseh Vladimír Dostál idéz A szocialista realizmus sorsa nálunk című esszéjében. Bohumil Hrabal — a kitűnő magyar fordításokban is népszerű cseh író — mesélte, hogy a filmgyárból taxival vitette magát vissza Prágába. A gépkocsivezető váratlanul megkérdezte: „Maga az az író Hrabal?” Az igenlő válasz hallatára, elnevette magát és ezt mondta: „Magát aztán jól rászedték ... Átkozott költő akart lenni, aztán mégis szocialista realistát faragtak magából...” Dostál a fogalom elleni destrukcióra céloz ezzel az esettel. Az is bizonyos, hogy a kötetben összegyűjtött tanulmányok némelyike félreérthetetlen módon vitatkozik a másikkal. Nem a tudósok személy szerint, hanem az általuk formált vagy képviselt koncepciók. Így reális a kötet által adott kép, hiszen ma már senki nem állítja, hogy a szocialista realizmus vállalása — és ez az, amiben a tizennyolc szerző megegyezik — eleve kizárja az alkotó eszmecserék szükségességét, vagy kiváltképp olyan modellt jelentene, amely független a nemzeti irodalmak sajátosságaitól, az adott társadalmak valóságától. Nem kétséges azonban, hogy ez a dinamikus kép — mozgásában tanulságos. Azaz: lehetne tanulságos. Mert a szakemberek nagyon szűk körén kívül ugyan hová jut el ez a kötet? Már csak nyelvi nehézségek miatt is. Holott ennek, sőt az ehhez hasonló gyűjteményeknek éppen az kellene, hogy a célja legyen, ne az összehasonlító irodalomtudománynyal foglalkozó specialisták stúdiumának tárgya legyen — hiszen azok többnyire már eredetiből ismerik ezeket az írásokat, számukra legfeljebb az összkép érdekes, no meg a szerkesztés szempontjai —, de igenis jusson el a tágabban értelmezett irodalmi közvéleményhez, legyen irodalmi közgondolkozásunk táplálója. ★ Közismert jelenség, hogy a mai magyar irodalom- és művészetkritikának — enyhén szólva — nem a legerősebb oldala az elméleti-ideológiai alapozás. A kép még sötétebb, ha ennek az alapozásnak vagy kevésbé nagyképű szóval élve: tájékozódásnak a világirodalmi komponenseit próbálnánk felmérni. És alig-alig pislákol valami halovány fényecske a teljesen homályos képben, ha arra gondolok, hogy ugyan mit ismerhet az irodalmi közgondolkozás — a kritika, az írók, a tájékozott olvasók — az európai szocialista országok irodalomelméleti, kritikai munkásságából. Különösen napi gyakorlatát nem ismerheti, éppen azt a részét, amelyet ez a mostani moszkvai kiadású, orosz nyelvű kötet bemutat. Pedig a nagy koncepciók, az átfogó elméletek árnyékában — nem mintha ezeket tökéletesen ismernénk — ez a napi praktikumban edzett, elméletileg is megalapozott irodalomkritika vagy irodalmi publicisztika roppant hasznos lehet. Éppen a napi gyakorlatban, a magyar irodalom eredményeinek és gondjainak átgondolásában segíthet, ahhoz nyújthat távlatot, hasonlítási alapot. Az igazság kedvéért el kell mondanom azt is, hogy a magyar könyvkiadás sokat tett eddig is a szovjet kritika és irodalomelmélet megismeréséért. Az idei kiadói tervek is fontos műveket ígérnek, egyebek között Mihail Bahtyin, Mihail Hapacsenko vagy Viktor Percov kötetekbe gyűjtött tanulmányait, esszéit. Ide tartozik, hogy az irodalomelméletben nem hiányzik ez a sajátos kelet-európai szempont. A Helikon különszámai bizonyítják, hogy van elegendő alkalmas szakember, tehát nem eleve reménytelen a vállalkozás. A Helikon azonban — természetesen — más szempontok szerint válogat, mint válogathatna az a szerkesztő, akinek az lenne a feladata, hogy a mai irodalomkritikát mutassa meg. ★ Egy hiányt szeretnék jelezni ezzel a jegyzettel. Elérkezett annak az ideje, hogy olyan kötetet vagy több kötetet tervezzünk, amely együtt mutatja meg az európai szocialista országok mai irodalomkritikai arcvonalát. Magyarul és nem csupán a szakemberek szűk rétegének. Közgondolkozásunk hasznára. Ha úgy tetszik, tanulságul a kritikai gyakorlat számára. Hiszen tanulságosak lehetnek az egyezések, a nézeteltérések, és az alkotó viták egyaránt. 1976. JANUÁR 24. A tekintetes kritikus Százötven éve, 1826. január 25-én született Gyulai Pál, a magyar irodalomtörténet legtekintélyesebb kritikusa. Az általa oly kitartóan kárhoztatott „érdemen felüli dicséret” helyesbítéséül mindjárt hozzáteszem: igen, ő volt a magyar irodalomtörténet legnagyobb kritikusi tekintélye — de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ő volt irodalmunk legjobb kritikusa. Bajza és Ignotus többet tett az irodalmi demokráciáért, Kölcsey, Erdélyi, Lukács sokkal szilárdabb filozófiai alapon állt, Schöpflin lényegesen megbízhatóbb ízlésű és ítéletű, Horváth János különb irodalomtörténész, Németh László nagyobb művésze a kritikusitollnak. Ráadásul a fölsoroltak mindenike jobban tájékozódott a kortársi világirodalomban. Gyulai kitűnően ismerte a régi klasszikusokat, különösen Shakespeare-t és Moliére-t, Puskint, Gogolt, Turgenyevet, Dickenst, Thackerayt is gyakran emlegette. De Baudelaire, Flaubert, Tolsztoj, Dosztojevszkij nevét hiába keresnénk írásaiban; Ibsenről pedig oly lesújtón nyilatkozott, mint egy elfogult műkedvelő. A kritika szorosan vett műfajában mégis ő érte el a legnagyobb formátumot, annak ellenére, hogy több mint ötvenéves pályafutása alatt viszonylag nagyon kevés könyvbírálatot írt — kevesebbet, mint Németh László harmincéves koráig. Idős korában, az egyre megcsontosodottabb véleményeiről hírhedt Gyulait úgy félték, gyűlölték és tisztelték a kortársak, mint az irodalom élő lelkiismeretét. S mi a lelkiismeret? A kötelesség küzdelme a könnyelműséggel, ha könnyelműek vagyunk, s az érzelmek lázadása a kötelesség ellen, ha kegyetlenek vagyunk. E „vitéz kis úrról”, „Harcos Gyulai Pálról” azért emlékezünk meg tisztelettel, mert benne mindig a kötelesség kerekedett fölül. Más kérdés, hogy a polgári érzelmek lázadását éppúgy nem tűrte, mint a dzsentri léhaságot; szeretni épp ezért nehezebb, mint tisztelni. Ő maga írta: „a kritikusok nem igen szeretetreméltó emberek, s ezt maguk annyira tudják, hogy éppen törekednek rá”, öngúny nélkül mondta, hiszen e kolerikus alkat minden humorának egyetlen forrása epéje volt. Egyik legnagyobb ellenfele, Mikszáth ilyen képet rajzolt róla: „Bizonyára nem rossz ember Gyulai Pál sem, de elég eszes arra, hogy tekintélyt csak félelem árán szerezhet. Ah, mit érezhet ez a kis emberke, mikor magas cilinderjével, nagy botjával, rendes kéziratnyalábjával végigmegy az utcákon s utána susogják: Ez döfte le Jókait! Ez szúrta agyon Dóczit! Ez sújtott egyet Kossuth felé!” Illik egy kicsit komolyabbra fordítani a szót, mert e rémtetteiért legalább akkora pálmalevél illeti a hódolatból, amekkora tüskés ág a bírálatból. Ady már így vélekedett róla: „Hát ő verekszik, bevágtat a bajba S végtelenül sok a magyar baj, ő belevág, nem gyáván töpreng rajta, Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta”. Munkássága akkor szökkent szárba, amikor a kivérzett ország, Bach belügyminiszter szuronyos puskával álló, cenzori székben ülő, oltárnál térdeplő és rendőrspicliként csúszómászó helyőrsége alatt, csöndbe és apátiába dermedve várt valami nemzeti csodát. Ő nem várt ilyesmire. Abban hitt csak, amit megtapasztalt: hitt a népből jött szellemi erő verhetetlen hatalmában. Szerencsés meglátója és jókor érkező tudományos bizonyítója volt Petőfi és Arany műveinek, e megtörtént csodáknak. Tanúskodott is mellettük egy életen át, egyre értetlenebbül minden új irodalmi jelenség iránt, legyen az romantikus édes mákfőzet a nemzet asztalán, mint Jókai regényei, aszúnak álcázott bürök, mint Herczeg Ferenc románja, a Pogányok, vagy éppen tiszta, erős párlat, mint Mikszáth művészete, esetleg forrásnak indult újkor, mint Reviczky költészete. Mindezt a korán vénülő purifikátor konok nemiszommal tolta el magától. A tekintélyrombolás jogát azzal vívta ki, hogy hiteles szavakkal helyezte értékrendje csúcsára Vörösmarty és Petőfi líráját, Arany epikáját és Katona drámáját. Ha sokszor tévedett is, mégsem járatta le a kritika műfaját: rangot adott neki azzal, hogy szépírói színvonalon művelte , művészetet csinált az értekezésből, a logikai érvelésből. Megalapozta az esszét, az olvasmányos monográfiát, lapszerkesztőként sok jó leckét adott a markáns újságprofil kialakításából, sajtóetikából. Megteremtette az igényes kritikusnak azt a típusát, akinek értékelő mérlegén legszélső rovátkáig csak a kétségbevonhatatlan remekmű súlya alatt leng ki a mutató. Alapelve ma is érvényes: „A kritika nem anynyira a bírált íróért van, mint inkább az irodalomért és közönségért”. Kötelességtudat, következetesség, gyanakvás, maximalizmus: közös forrásai erényeinek és hibáinak. A tehetséget felkaroló szeretet, az önmeghaladás képessége és a kalandkereső kíváncsiság nélkül éppen káros tulajdonságokká is válhatnak. Egy kritikus munkájának értékét végül is az dönti el, milyen hatásosan támogatja a jó irodalmat, s milyen eredménnyel bírálja a silányat. Munkásságával szemben mégsem az a legfőbb kifogásom, hogy néha királyi vadat lőtt a rókák, farkasok ellen indított hajtóvadászaton. Még az sem, hogy előfordult: kilőtte a lovat vadásztársa, Zilahy Károly, a legtehetségesebb kortárs kritikus alól. Mindjárt az egész életművét megalapozó ifjúkori felfogásán látok egy árnyfoltot. Kisúr, de úr létére vitathatatlan éleslátással ismerte föl Petőfinek és Aranynak azt a küldetését, hogy a népet uralkodóvá tették a költészetben. Ám Petőfi mondatának, melyért úgy lelkesedett, folytatása is volt: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata”. A mondat második felét Deák Ferenc-i diplomáciával reálpolitizálta el; neki naiv nép és népiesség kellett, mely jóhiszemű beleegyezését adja a nemesség és a Habsburg-dinasztia kiegyezéséhez. S ennek igen messzemenő következményei voltak gondolkodásában. Kétségtelen, hogy a Júlia szép leány népballadáról oly szép elemzést adott, hogy minden irodalmár méltán irigyelheti érte. De az már egyáltalán nem irigylésre méltó, hogy a dalok, táj- és családversek Petőfijét magasan a negyvennyolcas-negyvenkilences művek néptribun-költője fölé helyezte. Az sem véletlen, hogy Kemény Zsigmond forradalom-ellenes írásait lelkesen köszöntötte, s hogy Petőfi eszméinek leghűségesebb folytatójáról, Vajda Jánosról szinte egyetlen elismerő szava sem volt — évtizedeken át üldözte a korszak legradikálisabb demokratáját. Csúnyán csinálta: akadémiai rangjával visszaélve, megtagadta tőle a támogatást, írásait megrágalmazta. Ha ezt egy irodalmi perzekútor teszi, Vajda a közvéleményben rögtön elnyeri a hallgatólagos lovagkoszorút. De Gyulai becsületes ember volt — így hát a bumerángos lovaggá ütés elmaradt. Mi oka lehetett, hogy ez a jellemes ember ilyen felemásan őrizte negyvennyolc eszméit? Rónay György figyelmeztet: egyénisége felől kellene megközelítenünk, hogy jobban a közelébe tudjunk férkőzni. Gyulai pontosan egyidős Vasvárival, egy évvel több Vajdánál, valamivel fiatalabb, mint Petőfi, Jókai. De szülőföldjéről, Erdélyből a forradalmi Pestre kerülvén sem vesz részt az eseményekben, a toll embereként is alig viszonylag nehezen mozdul, mint Arany. Csakhogy a költővel ellentétben ehhez utólag formás ideológiát kanyarít: szíve mélyén elítéli a szerinte felelőtlen, hebehurgya forradalmárokat. Petőfi meghalt, neki megbocsátotta, de azt már nem tűrhette, hogy a Petőfinél kisebb tehetségű Vajda ott folytatja szinte, ahol Petőfi abbahagyta. Amikor ott az a roppant erejű, mégis oly szerény bajnok Nagyfaluban Szalontán, aki eposzaival egyszer majd megmenti az ország címerét. A megtörtént csodát csak irodalmárként vette tudomásul, politikusként kételkedett benne. És a másik élő márciusi ifjú, Jókai? Ő ráadásul még babérokat is gyűjt, sokkal többet, mint Gyulai kedvencei,együttvéve. Ez végképp megbocsáthatatlan. E „szemkápráztató díszmester”, „a közönség obuigát tapsa közepett”, szinte ontja a lektűröket, meg nem engedhetőn szapora munkával a termékeny író szerepében tetszeleg, s indusztriát csinál az irodalomból. Lélekábrázolása felszínes, „személyei nem annyira jellemrajzok, mint inkább középszerű színészek szereplései”. Mennyi igazság ebben! Csak ne irritálná a forradalom romantikája éppúgy, mint az irodalom romantikája. Mindjárt szívesebben hinnék neki. Még nem mondtam el, hogy Mikszáth előtt a múlt század legszebb kisregényét, az Egy régi udvarház utolsó gazdáját ő, Gyulai Pál írta. Németh László többre becsülte, mint egész kritikai életművét. Mégis időszerűbbnek tartom, hogy kritikusi munkáján okuljunk. Igazi hatalmát e ranghalmozó nem az akadémiai szék elnyerésével, szerkesztőségi pozíciójával és irodalmi-társasági tisztségével, egyetemi tanárságával, kiadóigazgatósági funkciójával, főrendiházi tagságával, hanem íróként, gondolkodóként vívta ki. Alföldy Jenő