Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-24 / 4. szám - E. Fehér Pál: Egy hiány jelzése • könyv • Erih Koš: Az ördögbe Kafkával! (Az európai szocialista országok mai irodalomkritikája. Hudozsesztvennaja Lityeratura) (5. oldal) - Danyi Gábor: Falu • kép (5. oldal) - Alföldy Jenő: A tekintetes kritikus • Gyulai Pál • 150 éve született. (5. oldal)

E. FEHÉR PÁL: Egy hiány jelzése Az ördögbe Kafkává­! — ez a cím kihívó, s nem kétséges, hogy pamfletjével a szerb író-esszéista Erik Kos provokálni akart. Nem az értelmiséget, hanem az értel­met. Nem Kafkát tagadta meg, hanem Kafka hetedrendű utánér­­zőit, a divatgyárosokat, a mindig ájulásra kész széplelkeket. Kot indulata, persze, túloz is, mint min­den szenvedély, de hát ki tagadhat­ná, hogy ilyen veszély létezik vagy egészen pontosan­ reális volt? Ak­tuális problémára figyelmeztetett, mégpedig úgy, hogy ezzel a zseniá­lis prágai német író utóéletének valóságos hátországát erősítette. Mielőtt bárki félreérthetné ezt a bekezdést, gyorsan ide írom: nem kívánok újabb Kafka-vitát kezdeni. Nem is hiszem, hogy szükség lenne erre. S valószínűleg Kós ma már másként fogalmazná meg az őt nyugtalanító kérdéseket, mint 1971-ben tette. ★ Egy kötetre szeretném felhívni a figyelmet, még inkább a kezdemé­nyezésre. Moszkvában nemrég izgal­mas gyűjtemény látott napvilágot, s érdekességét növeli, hogy a kiadó jelzése szerint a folytatás sem ma­rad el, hiszen a könyv csupán első kötete annak a sorozatnak, amely Az európai szocialista országok mai irodalomkritikája címmel megjele­nendő a Hudozsesztvennaja Litye­­raturánál. Ebben a kötetben olvas­ható a bevezetőként idézett cím és pamflet. És sok minden más. A ti­zennyolc szerző — bolgárok, cse­hek, lengyelek, németek, románok, szerbek, szlovének, szlovákok és a két magyar tudós: Sőtér István, il­letve Tóth Dezső — az adott szo­cialista nemzeti irodalomnak idő­szerű problémáit illetően foglal ál­lást, nemegyszer élesen vitatkozva, s olykor nem annyira irodalmi, mint művelődéspolitikai jelensége­ket boncolgatva. Sőt az itt össze­gyűjtött írások nem e kötet számá­ra íródtak, hanem különböző idő­pontokban, a szerzők otthoni hely­zetében fogalmazód­tak­. Mégis: az összkép — nyilván a szerkesztés jó munkájának eredményeképpen — mentes az eklekticizmustól; ellen­kezőleg: az európai szocialista iro­dalmak legfontosabb problémáira irányítja a figyelmet. Egy-két témát említek a gazdag választékból. A szlovák Stanislav Smatlák azt a kérdéskört elemzi, hogy milyen a párt és az irodalom viszonya a szocialista társadalom körülményei között. A szlovén Franc Zadravec arra figyelmeztet: „a marxista kutató sem rendelke­zik valamiféle egyetemes kulccsal bármely műalkotáshoz; világnéle­tének, illetve tudományos módsze­rének segítségével nem automati­kusan magyarázhatja a művet — szükséges ehhez a művészet iránti érzék is... ” A lengyel Witold Nakroczki a munkásábrázolás kö­rüli vitákat és a fejlődés lehetséges perspektíváját vázolja. A bukaresti Jánosi János a „tömegkultúra” és a marxista esztétika hatásos kritiká­jának esélyeit vizsgálja. A prágai Jifi Hájek azt írja: „alkotó módon kell rehabilitálnunk azokat az alap­vető elméleti fogalmakat, amelye­ket a múltban már nem egyszer annyira magától értetődőeknek vél­tünk, hogy szinte megszűntünk ér­telmezni döntő szerepüket a mar­xista irodalomelméletben — a pár­tosság, az eszmeiség és a realizmus fogalmaira gondolok...” És mi­lyen jellemző az az anekdota, ame­lyet a cseh Vladimír Dostál idéz A szocialista realizmus sorsa nálunk című esszéjében. Bohumil Hrabal — a kitűnő magyar fordításokban is népszerű cseh író — mesélte, hogy a filmgyárból taxival vitette magát vissza Prágába. A gépkocsi­­vezető váratlanul megkérdezte: „Maga az az író Hrabal?” Az igen­lő válasz hallatára, elnevette magát és ezt mondta: „Magát aztán jól rá­szedték ... Átkozott költő akart lenni, aztán mégis szocialista rea­listát faragtak magából...” Dostál a fogalom elleni destrukcióra céloz ezzel az esettel. Az is bizonyos, hogy a kötetben összegyűjtött tanulmányok néme­lyike félreérthetetlen módon vitat­kozik a másikkal. Nem a tudósok személy szerint, hanem az általuk formált vagy képviselt koncepciók. Így reális a kötet által adott kép, hiszen ma már senki nem állítja, hogy a szocialista realizmus válla­lása — és ez az, amiben a tizen­nyolc szerző megegyezik — eleve kizárja az alkotó eszmecserék szük­ségességét, vagy kiváltképp olyan modellt jelentene, amely független a nemzeti irodalmak sajátosságai­tól, az adott társadalmak valóságá­tól. Nem kétséges azonban, hogy ez a dinamikus kép — mozgásában ta­nulságos. Azaz: lehetne tanulságos. Mert a szakemberek nagyon szűk körén kívül ugyan hová jut el ez a kötet? Már csak nyelvi nehézségek miatt is. Holott ennek, s­őt az ehhez hasonló gyűjteményeknek éppen az kellene, hogy a célja legyen, ne az összehasonlító irodalomtudomány­­nyal foglalkozó specialisták stúdiu­mának tárgya legyen — hiszen azok többnyire már eredetiből is­merik ezeket az írásokat, számukra legfeljebb az összkép érdekes, no meg a szerkesztés szempontjai —, de igenis jusson el a tágabban ér­telmezett irodalmi közvéleményhez, legyen irodalmi közgondolkozásunk táplálója. ★ Közismert jelenség, hogy a mai magyar irodalom- és művészetkri­tikának — enyhén szólva — nem a legerősebb oldala az elméleti-ideo­lógiai alapozás. A kép még söté­­tebb, ha ennek az alapozásnak vagy kevésbé nagyképű szóval él­ve: tájékozódásnak a világirodalmi komponenseit próbálnánk felmérni. És alig-alig pislákol valami halo­­vány fényecske a teljesen homá­lyos képben, ha arra gondolok, hogy ugyan mit ismerhet az iro­dalmi közgondolkozás — a kritika, az írók, a tájékozott olvasók — a­z európai szocialista országok iroda­lomelméleti, kritikai munkásságá­ból. Különösen napi gyakorlatát nem ismerheti, éppen azt a részét, amelyet ez a mostani moszkvai ki­adású, orosz nyelvű kötet bemutat. Pedig a nagy koncepciók, az átfogó elméletek árnyékában — nem mintha ezeket tökéletesen ismer­nénk — ez a napi praktikumban edzett, elméletileg is megalapozott irodalomkritika vagy irodalmi pub­licisztika roppant hasznos lehet. Éppen a napi gyakorlatban, a ma­gyar irodalom eredményeinek és gondjainak átgondolásában segít­het, ahhoz nyújthat távlatot, ha­sonlítási alapot. Az igazság kedvéért el kell mon­danom azt is, hogy a magyar könyvkiadás sokat tett eddig is a szovjet kritika és irodalomelmélet megismeréséért. Az idei kiadói ter­vek is fontos műveket ígérnek, egyebek között Mihail Bahtyin, Mi­hail Hapacsenko vagy Viktor Percov kötetekbe gyűjtött tanulmányait, esszéit. Ide tartozik, hogy az iroda­lomelméletben nem hiányzik ez a sajátos kelet-európai szempont. A Helikon különszámai bizonyítják, hogy van elegendő alkalmas szak­ember, tehát nem eleve reményte­len a vállalkozás. A Helikon azon­ban — természetesen — más szem­pontok szerint válogat, mint válo­gathatna az a szerkesztő, akinek az lenne a feladata, hogy a mai iroda­lomkritikát mutassa meg. ★ Egy hiányt szeretnék jelezni ez­zel a jegyzettel. Elérkezett annak az ideje, hogy olyan kötetet vagy több kötetet tervezzünk, amely együtt mutatja meg az európai szo­cialista országok mai irodalomkri­tikai arcvonalát. Magyarul és nem csupán a szakemberek szűk rétegé­nek. Közgondolkozásunk hasznára. Ha úgy tetszik, tanulságul a kriti­kai gyakorlat számára. Hiszen ta­nulságosak lehetnek az egyezések, a nézeteltérések, és az alkotó viták egyaránt. 1976. JANUÁR 24. A tekintetes kritikus Százötven éve, 1826. január 25-én született Gyulai Pál, a ma­gyar irodalomtörténet legtekinté­lyesebb kritikusa. Az általa oly kitartóan kárhoz­tatott „érdemen felüli dicséret” helyesbítéséül mindjárt hozzáte­szem: igen, ő volt a magyar iro­dalomtörténet legnagyobb kriti­kusi tekintélye — de ez egyál­talán nem jelenti azt, hogy ő volt irodalmunk legjobb kritiku­sa. Bajza és Ignotus többet tett az irodalmi demokráciáért, Köl­csey, Erdélyi, Lukács sokkal szi­lárdabb filozófiai alapon állt, Schöpflin lényegesen megbízha­tóbb ízlésű és ítéletű, Horváth János különb irodalomtörténész, Németh László nagyobb művésze a kritikusi­tollnak. Ráadásul a fölsoroltak mindenike jobban tá­jékozódott a kortársi világiroda­lomban. Gyulai kitűnően ismerte a régi klasszikusokat, különösen Shakespeare-t és Moliére-t, Pus­kint, Gogolt, Turgenyevet, Di­­ckenst, Thackerayt is gyakran emlegette. De Baudelaire, Flau­bert, Tolsztoj, Dosztojevszkij ne­vét hiába keresnénk írásaiban; Ibsenről pedig oly lesújtón nyi­latkozott, mint egy elfogult mű­kedvelő. A kritika szorosan vett műfa­jában mégis ő érte el a legna­gyobb formátumot, annak elle­nére, hogy több mint ötvenéves pályafutása alatt viszonylag na­gyon kevés könyvbírálatot írt — kevesebbet, mint Németh László harmincéves koráig. Idős korában, az egyre megcsontoso­­dottabb véleményeiről hírhedt Gyulait úgy félték, gyűlölték és tisztelték a kortársak, mint az iro­dalom élő lelkiismeretét. S mi a lelkiismeret? A kötelesség küz­delme a könnyelműséggel, ha könnyelműek vagyunk, s az ér­zelmek lázadása a kötelesség el­len, ha kegyetlenek vagyunk. E „vitéz kis úrról”, „Harcos Gyulai Pálról” azért emlékezünk meg tisztelettel, mert benne min­dig a kötelesség kerekedett fö­lül. Más kérdés, hogy a pol­gári érzelmek lázadását épp­úgy nem tűrte, mint a dzsentri léhaságot; szeretni épp ezért nehezebb, mint tisztelni. Ő maga írta: „a kritikusok nem igen szeretetreméltó emberek, s ezt maguk annyira tudják, hogy éppen törekednek rá”, öngúny nélkül mondta, hiszen e koleri­­kus alkat minden humorának egyetlen forrása epéje volt. Egyik legnagyobb ellenfele, Mikszáth ilyen képet rajzolt róla: „Bizo­nyára nem rossz ember Gyulai Pál sem, de elég eszes arra, hogy tekintélyt csak félelem árán szerezhet. Ah, mit érezhet ez a kis emberke, mikor magas cilin­derjével, nagy botjával, rendes kéziratnyalábjával végigmegy az utcákon s utána susogják: Ez döfte le Jókait! Ez szúrta agyon Dóczit! Ez sújtott egyet Kossuth felé!” Illik egy kicsit komolyabbra fordítani a szót, mert e rémtet­teiért legalább akkora pálmale­vél illeti a hódolatból, amekko­ra tüskés ág a bírálatból. Ady már így vélekedett róla: „Hát ő verekszik, bevágtat a bajba S végtelenül sok a magyar baj, ő belevág, nem gyáván töpreng rajta, Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta”. Munkássága akkor szökkent szárba, amikor a kivérzett or­szág, Bach belügyminiszter szu­­ronyos puskával álló, cenzori székben ülő, oltárnál térdeplő és rendőrspicliként csúszómászó helyőrsége alatt, csöndbe és apá­tiába dermedve várt valami nem­zeti csodát. Ő nem várt ilyesmire. Abban hitt csak, amit megtapasztalt: hitt a népből jött szellemi erő verhetetlen hatalmában. Szeren­csés meglátója és jókor érkező tudományos bizonyítója volt Pe­tőfi és Arany műveinek, e meg­történt csodáknak. Tanúskodott is mellettük egy életen át, egy­re értetlenebbül minden új iro­dalmi jelenség iránt, legyen az romantikus­ édes mákfőzet a nem­zet asztalán, mint Jókai regé­nyei, aszúnak álcázott bürök, mint Herczeg Ferenc románja, a Pogányok, vagy éppen tiszta, erős párlat, mint Mikszáth mű­vészete, esetleg forrásnak indult újkor, mint Reviczky költészete. Mindezt a korán vénülő purifi­­kátor konok nemiszommal tolta el magától. A tekintélyrombolás jogát az­zal vívta ki, hogy hiteles sza­vakkal helyezte értékrendje csú­csára Vörösmarty és Petőfi lí­ráját, Arany epikáját és Katona drámáját. Ha sokszor tévedett is, mégsem járatta le a kritika mű­faját: rangot adott neki azzal, hogy szépírói színvonalon művel­te , művészetet csinált az érte­kezésből, a logikai érvelésből. Megalapozta az esszét, az olvas­mányos monográfiát, lapszerkesz­tőként sok jó leckét adott a mar­káns újságprofil kialakításából, sajtóetikából. Megteremtette az igényes kritikusnak azt a típu­sát, akinek értékelő mérlegén leg­szélső rovátkáig csak a kétségbe­vonhatatlan remekmű súlya alatt leng ki a mutató. Alapelve ma is érvényes: „A kritika nem any­­nyira a bírált íróért van, mint inkább az irodalomért és közön­ségért”. Kötelességtudat, következetes­ség, gyanakvás, maximalizmus: közös forrásai erényeinek és hi­báinak. A tehetséget felkaroló szeretet, az önmeghaladás ké­pessége és a kalandkereső kíván­csiság nélkül éppen káros tulaj­donságokká is válhatnak. Egy kritikus munkájának értékét vé­gül is az dönti el, milyen hatá­sosan támogatja a jó irodalmat, s milyen eredménnyel bírálja a silányat. Munkásságával szemben még­sem az a legfőbb kifogásom, hogy néha királyi vadat lőtt a rókák, farkasok ellen indított hajtóva­dászaton. Még az sem, hogy elő­fordult: kilőtte a lovat vadász­társa, Zilahy Károly, a legtehet­ségesebb kortárs­ kritikus alól. Mindjárt az egész életművét megalapozó ifjúkori felfogásán látok egy árnyfoltot. Kisúr, de úr létére vitathatat­lan éleslátással ismerte föl Pe­tőfinek és Aranynak azt a külde­tését, hogy a népet uralkodóvá tették a költészetben. Ám Petőfi mondatának, melyért úgy lelke­sedett, folytatása is volt: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politiká­ban is uralkodjék, s ez a század föladata”. A mondat második fe­lét Deák Ferenc-i diplomáciával reálpolitizálta el; neki naiv nép és népiesség kellett, mely jóhi­szemű beleegyezését adja a ne­messég és a Habsburg-dinasztia kiegyezéséhez. S ennek igen messzemenő következményei vol­tak gondolkodásában. Kétségtelen, hogy a Júlia szép leány népbal­ladáról oly szép elemzést adott, hogy minden irodalmár méltán irigyelheti érte. De az már egyál­talán nem irigylésre méltó, hogy a dalok, táj- és családversek Petőfijét magasan a negyven­­nyolcas-negyvenkilences művek néptribun-költője fölé helyezte. Az sem véletlen, hogy Kemény Zsigmond forradalom-ellenes írá­sait lelkesen köszöntötte, s hogy Petőfi eszméinek leghűségesebb folytatójáról, Vajda Jánosról szin­te egyetlen elismerő szava sem volt — évtizedeken át üldözte a korszak legradikálisabb demokra­táját. Csúnyán csinálta: akadé­miai rangjával visszaélve, meg­tagadta tőle a támogatást, írása­it megrágalmazta. Ha ezt egy irodalmi perzekútor teszi, Vaj­da a közvéleményben rögtön el­nyeri a hallgatólagos lovagko­szorút. De Gyulai becsületes em­ber volt — így hát a bumerán­­gos lovaggá ütés elmaradt. Mi oka lehetett, hogy ez a jel­­lemes ember ilyen felemásan őriz­te negyvennyolc eszméit? Rónay György figyelmeztet: egyénisége felől kellene megközelítenünk, hogy jobban a közelébe tudjunk férkőzni. Gyulai pontosan egyidős Vasvárival, egy évvel több Vaj­dánál, valamivel fiatalabb, mint Petőfi, Jókai. De szülőföldjéről, Erdélyből a forradalmi Pestre ke­rülvén sem vesz részt az esemé­nyekben, a toll embereként is alig­ viszonylag nehezen mozdul, mint Arany. Csakhogy a költővel ellentétben ehhez utólag formás ideológiát kanyarít: szíve mélyén elítéli a szerinte felelőtlen, hebe­hurgya forradalmárokat. Petőfi meghalt, neki megbocsátott­a, de azt már nem tűrhette, hogy a Pe­tőfinél kisebb tehetségű Vajda ott folytatja szinte, ahol Petőfi ab­bahagyta. Amikor ott az a rop­pant erejű, mégis oly szerény baj­nok Nagyfaluban­ Szalontán, aki eposzaival egyszer majd meg­menti az ország címerét. A meg­történt csodát csak irodalmár­ként vette tudomásul, politikus­ként kételkedett benne. És a másik élő márciusi ifjú, Jókai? Ő ráadásul még babéro­kat is­ gyűjt, sokkal többet, mint Gyulai kedvencei­,együttvéve. Ez végképp megbocsáthatatlan. E „szemkápráztató díszmester”, „a közönség obuigát tapsa közepett”, szinte ontja a lektűröket, meg nem engedhetőn szapora munká­val a termékeny író szerepében tetszeleg, s indusztriát csinál az irodalomból. Lélekábrázolása fel­színes, „személyei nem annyira jellemrajzok, mint inkább közép­szerű színészek szereplései”. Mennyi igazság ebben! Csak ne irritálná a forradalom romanti­kája éppúgy, mint az irodalom romantikája. Mindjárt szíveseb­ben hinnék neki. Még nem mondtam el, hogy Mikszáth előtt a múlt század leg­szebb kisregényét, az Egy régi udvarház utolsó gazdáját ő, Gyu­lai Pál írta. Németh László több­re becsülte, mint egész kritikai életművét. Mégis időszerűbbnek tartom, hogy kritikusi munkáján okul­junk. Igazi hatalmát e rang­hal­mozó nem az akadémiai szék elnyerésével, szerkesztőségi pozí­ciójával és irodalmi-társasági tisztségével, egyetemi tanárságá­val, kiadóigazgatósági funkciójá­val, főrendiházi tagságával, ha­nem íróként, gondolkodóként vív­ta ki. Alföldy Jenő

Next