Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-28 / 9. szám - Varjas Endre: Egy műfaj, amely nincs • Sci-fi (5. oldal) - Lugossy Mária: Acél-plasztika • kép (5. oldal) - Örkény István: Csupa közhely • vers (5. oldal)
BERTHA BULCSÚ. KE Olcsóbb lett a kesudió. Hatvan forintba került tizenöt dekagramm, s most harminckettőért adják. Igaz, ráírták a dobozra: Forgalomba hozható 1976 február. Most február van, február vége, így sem bírtam ellenállni a kesudiónak, mert kiváncsi vagyok. Az óbudai ABC-ben hegyekben áll az eladatlan kesudió. Én vettem egyet. Az eladólány többször megnézett, majd megmutatott az egyik kolléganőjének is, őrültnek tartottak. Önök persze műveltek és tudják, ■mi is az a kesudió. Nem mindenki? Akkor elmondom. Az Anacardium occidentale nevű, hat-hét méter magas fán terem Indiában. (Dél-Amerikában őshonos.) Diónemű termése a tyúktojás nagyságú, ehető terméskocsány mélyedésében érik meg. Indiában vesedió, kesudió, indiai elefánttetű néven ismeretes. Íze (ezt már tapasztalati alapon közlöm) a sózott mandula és az amerikai mogyoró között van valahol, de mindkettőnél roszszabb. Mi sózva kapjuk. Egyébként pontosan akkora, mint egy amerikai mogyoró. Önök most bizonyára azt kérdik, mit akarok a kesudióval? Hogy jön ez ide? Mit akarok vele bizonyítani? Nem tudom. Van egy olyan belső érzésem, jó lesz valamire. Tény, hogy elgondolkodtam ezen a kesudió-ügyön. Először hatvanért adják, aztán harminckettőért? Idehozzák Indiából... Napokig nézegettem a kirakatokat, az utcák rendjét, az emberek ruháját, arcát, mozdulatukat. Jártam a piacokon, elolvastam az újságokat, munkásokkal, mérnökökkel, orvosokkal beszélgettem. Senkitől nem kérdeztem semmit, mert a kimondatlan kérdéseimre nem szavakban vártam a választ, hanem az emberek életmegnyilvánulásaiból. Ahogy mennek, viszik a szatyrot, káromkodnak, vagy nevetnek. Úgy tűnt, a Magyarországon lakó emberek ügye eléggé jól áll. Nincs munkanélküliség, van táppénz, gyermekgondozási segély, családi pótlék, állampolgári jogon igénybevehető az orvosi ellátás. Nyugalom van, az emberek jó ruhában járnak, tevékenyek, kíváncsiak, könyvet olvasnak, színházba járnak, autót mosnak, kutyát sétáltatnak, vitatkoznak, néha ingerültek, máskor derűsek. A gyárak és a termelőeszközök közösségi tulajdonban vannak, egyenlőek vagyunk a törvény előtt. Sok új gyár épült és épül egyre, köztük olyanok, mint a Tiszai Vegyi Kombinát olefin műve, amely évi 250 000 tonna etilén és 125 000 tonna propilén gyártására alkalmas. A tizenöt éves lakásfejlesztési tervet a kormány 1002/1960. számú határozata alapján teljesítettük, elkészült az egymillió lakás, de így sem jutott otthon minden igényjogosultnak. A termelőszövetkezetek jól dolgoznak, a zárt kukoricatermelési rendszerekben meglepő eredményeket érnek el. Jól mennek a dolgok, ez világos. Ha valahol jól mennek a dolgok, mindenki örül. Én is sétáltatni kezdtem az örömömet. Jártam-keltem, vigyorogtam.• Szerkesztőségünkhöz közel, csaknem a Duna-parton, beültem régi barátommal egy vendéglőbe. Ettünk, a bort nem ittuk meg, mert zavaros volt és felvizezték. Ez nem nagy baj. Már sötétedett, sümikor fizetni akartam. Hiába. A nagy, hajdan elegáns teremben néhány pincérnő lézengett. „Csak később lehet fizetni” — közölte az egyik. — „Hol van a főpincér?” — érdeklődtem. — „Légen” — mondta a nő. Vártunk fél órát, akkor újra odaintettem a pincérnőt és megkérdeztem, hogy nem helyettesíti valaki véletlenül a főpincért? — „Dehogynem” — mondta a pincérnő —, de aki helyettesíti, az kint van a hallban, a pszichológus foglalkozik vele.” — Kimentünk, az egyik fiatalembernek kifizettük az átlagos minőségű ételt és az ihatatlan bort, amit a kancsóban hagytunk. Ilyen vendéglő nagyon kevés lehet a világon. Nekünk van néhány. Ekkor egy újabb hajszálrepedés keletkezett örömöm és nyugalmam üvegpoharán. Már az utcán eszembe jutott, hogy több milliárd a népgazdasági deficitünk és külföldi adósságaink is vannak. Ha több milliárd a népgazdasági deficitünk, akkor a magyarországi társadalmi produkcióval mégiscsak valami baj van. 1975 decemberében az országgyűlés téli ülésszakán Huszár István, a Minisztertanács elnökhelyettese többek között megállapította beszédében: „... Gondjainkat ugyanis nemcsak a megváltozott világpiaci helyzet növelte. Nehézségeink egy része munkánk gyengeségeiből fakad. Szocialista gazdaságunk sok tartalékát kihasználatlanul hagytuk. Nem voltunk elég következetesek gazdaságpolitikai elveink gyakorlati alkalmazásában, gyakran késlekedtünk a már felismert és elhatározott feladatok végrehajtásával, a szükségesnél és a lehetségesnél lassabban reagáltunk a világpiacon végbemenő változásokra. Pedig tartalékaink számottevőek: mindenekelőtt a munka- és üzemszervezésben, az állóeszközök hatékony működtetésében, a minőség javításában és a termelési szerkezet gyorsabb ütemű korszerűsítésében rejlenek.” — Tehát nem dolgozunk jól, nem dolgozunk elég hatékonyan. Lehet, hogy van néhány ezer ember, aki egyáltalán nem dolgozik, talán még látszólag sem, csak fogyaszt. Mások viszont, amit a nép megtermel, ellopják, elsikkasztják, hanyagul kezelik, vagy rosszul sáfárkodnak vele. A Központi Statisztikai Hivatalnak az 1975. évi terv teljesítéséről készült jelentése is megállapítja: „A belföldi fehasználás — a fogyasztás és a felhalmozás együttvéve — nagyobb volt, mint a megtermelt nemzeti jövedelem.” Ha az ember nem akar semmit, nem érik csalódások, semmi baja nem lesz. De, ha mondjuk telefonálni akar, kiderül, hogy nem lehet telefonálni. Sokszor nem lehet. Félrekapcsol, nem csöng ki, recseg, turbékol, nyerít. Vadidegenek hívnak naponta, akik mást hívtak és ide fut be a vonaluk. Mások hívnak engem és szerintük kicsöng, de nálam nem. Akkor hol? Ha megered az eső, beáznak a vonalak. A kétmilliós város telefon nélkül marad. Nem lehet orvost hívni, a mentőket vagy a tűzoltóságot. Elképzelhetetlennek tartom, hogy Ausztriában nem lehet telefonálni, ha megered az eső. Előfordulhat, de ritkán. És ugyanezt elmondhatom Finnországról, a Szovjetunióról, Amerikáról és Kenyáról. Kenyában nem áznak be a telefonvonalak. Kenyában direkt jól hat az eső a telefonra, akkor a leghangosabb. Szép zöld lesz a beszélők hangja, mint a spenót. Érthető. Valahonnan tudják, hogy milyennek kell lennie a drótnak. És tudták, hogy melyik telefonközpontot kell megvenni. Mi nem tudjuk, pedig Puskás Tivadar találta fel a telefonközpontot. A telefon a huszadik század második felében olyan, mint a vérkeringés. A téléig az életet jelenti. Jelentené, ha jó lenne. Nálunk nem jó a telefon. Az ember elmegy és kenyeret vesz. Megeszi a felét, aztán a többit kidobja. Aztán újra vesz kenyeret és a felét újra kidobja. Mert a pékek nem sütik meg a kenyeret. A kenyér nyers. Így nehezebb, előbb megvan a norma, és megpenészedik másnapra. Kidobjuk. A gabonatermés negyedét kidobjuk, mert sok pékségben nem hajlandók megsütni a kenyeret. Az is lehet, hogy rossz a kenyérsütés technológiája. Az emberek hol az egyik, hogy a másik pékség kenyerét vélik jobbnak. Kétszázméteres sorok állnak az üzletek előtt. Az embernek lesül a pofájáról a bőr. Senkinek nem tűnik ez fel? A proletárdiktatúra képtelen elérni, hogy a kenyeret megsüssék a pékségeik? Hoztak egy rendeletet, hogy az üvegeket az üzletek kötelesek visszaváltani. Nem váltják vissza. Az üzletek azt, csinálnak, amit akarnak. Mi hetente vagy naponta szörnyű procedúrának vetjük alá magunkat, megszégyenülünk, megalázkodunk, hogy megszabaduljunk a göngyölegtől. Elvisszük a külön üvegvisszaváltóba, ahol hagyjuk magunkat becsapni tíz forinttal, bármennyivel, hogy megszabaduljunk az üvegektől. Az üvegvisszaváltó kényúr. Rumozni megy. Beszélget, leteget bennünket. Mi még mindig reménykedünk. Ne haragudjon meg az üvegkonszern, de számíthatnak rá, hogy alkalmazottaik közül hamarosan megvernek valakit a közösségi érzelmű emberek. Magyarországon néhány üzemben, intézményben lógnak a munkások. De sok olyan üzem is van, ahol azért nem tudnak dolgozni, mert akadozik az anyagellátás, vagy rosszul szervezték meg a munkájukat. Ahol jól előkészítették, megszervezték a munkafolyamatot, és gondoskodtak ellenőrzéséről is, ott képtelenség a munkát nem elvégezni. Elég sok helyen látok ténfergő, unatkozó embereket. Munkaidő alatt fociznak a fiatalabbak, csak úgy munkaruhásan. Köztereken. Az idősebbek kártyáznak, vagy az üzletek ajtaja előtt söröznek. Akiben van egy kevés közgazdasági hajlandóság, az ilyenkor elkeseredik. Az is előfordul, hogy rosszat gondol, vagy mond a munkásokról. Nincs igazunk. A kép akkor teljes, ha minden lógó, ténfergő munkás mögé, vagy mellé, odaképzeljük a művezetőt, az anyagbeszerzőt, a mérnököt, igazgatót, a különböző bizottságokat, talán még a irányító minisztériumot is. Azokat, akik nem gondoskodtak az anyagról, rossz munkasorrendet állapítottak meg, bizonytalan technológiai folyamatot dolgoztak ki, akik rosszul irányítanak, nem ellenőrzik a munka elvégzését, akik átveszik, elfogadják a selejtes munkát. Ha az ember ilyesmit szóba hoz, nemcsak a munkások, hanem a vezetők is vállat vonnak: „Ezért a pénzért? Tudod mennyit keres egy nyugatnémet munkás?” Tudom. De azt is tudom, hogy mennyit dolgozik egy német munkás. Elosztani egyébként csak azt lehet, amit megtermeltünk. Kezd bennem kialakulni egy olyan érzés, hogy hibás körben mozgunk. Beszorultunk egy rossz körforgásba. A társadalmi munkamegosztás lényegében abból áll, hogy a munkás szerszámokat készít a paraszt, a bolti eladó, a borbély és a taxisofőr számára. A paraszt kenyeret termel, a munkás, a bolti eladó, a borbély és a taxisofőr részére. A bolti eladó eladja a szerszámokat és a kenyeret a munkásnak, parasztnak, borbélynak és a taxisofőrnek. A borbély lenyírja a munkás, a paraszt, a bolti eladó és a taxisofőr haját. A taxisofőr esküvőre, temetésre, vonathoz, vagy rokonlátogatóba fuvarozza a munkást, a parasztot, a bolti eladót és a borbélyt. Ilyen, de sokkal nagyobb munkavégző kölcsönösség teszi lehetővé a modern ipari társadalmakban az életet és a fejlődést. Ebben a körforgásban lehet boldogan és boldogtalanul élni. Egészséges emberi viszonyok között kialakulhat egy jó körforgás. A munkás jó szerszámokat készít, a paraszt jó és nagy darab kenyeret tesz az asztalra, a borbély ügyesen, gyorsan lenyírja a hajunkat, a bolti eladó udvariasan kiszolgál bennünket, a taxisofőr hajlandó abba az irányba menni, amerre akarunk, s akkor is köszön, ha csak három forint borravalót kap, vagy semmit Ez a jó kör. Úgy tűnik, mi egy hibás körben mozgunk, élünk. A borbély nincs megelégedve, a munkás, a paraszt, a bolti eladó és a taxisofőr munkájával. Minek dolgozzak jobban, amikor engem udvariatlanul szolgálnak ki az üzletekben, selejtes szerszámokat kapok, órákig várok taxira, a parasztok bor helyett cukros vizet adnak el nekem? És mindenki ezt kérdi. A parasztnak ez is jó lesz, eleget lóg a munkás, örüljön, hogy ilyet is kap, minek mosolyogjak ezeknek? Így alakul ki a hibás kör. Nem tudom, a segédmunkások 12—14 forintos órabére mellett, mennyit kellene lógni, hogy öszszejöjjön a deficit? Azt hiszem, sok olyan jelenség és példa felsorolható, amiről a munkások nem tehetnek, csak szenvednek a következményeitől. Ott áll például a pesti Roosevelt téren az a befejezetlen irodaház. Mint egy őslény. Hatalmas betoncsontváz. Csaknem tíz évig épült, és nem kész. Kérdés, hogy miért kezdték el építeni? Mert valamelyik impex szép, nagy irodaházat szeretett volna? A másik impex az Alpári Gyula utcában szanált egy egész háztömböt. Felrobbantották az épületeket, s most egy nagy gödör van a helyükön. Nem építkeznek. Nincs pénzük, vagy nem kaptak engedélyt. Mibe kerül vajon a országnak a sok-sok átgondolatlan szanálás és beruházás? Itt van ez a kesudió. Lehet belőle néhány vagonnal az országban. Kesudióra semmi szükségünk nem volt. Tizenöt deka kesudióért fél napig kellene dolgozni a munkásnak. Ha akarna kesudiót enni. De nem akar. Eladhatatlan. Most ötven százalékkal olcsóbb, így sem kell senkinek. Jobb lett volna ha félnyersen hozzák be a kesudiót, mert a szakirodalom szerint a nedvével tyúkszemet és szemölcsöt lehet lerágatni, de jó a fehér hangyák ellen is. Törzsének nedvével is jobban jártunk volna, mert abból tentát és gyászgyertyákat lehet készíteni. Mibe kerülhetett nekünk ez a kesudió-kaland? Mit adtunk érte vajon cserébe? A magunk bóvliját, vagy gépet, műszert, téliszalámit? Nemcsak eladni, venni is szeretünk gépeket. Egyik nagy bányaüzemünk területén, a meddőhányó mellett hever egy angol szénmaróhenger. Milliós érték. Valaki, talán egy bizottság, kint járt Angliában, s ha már ottjárt, vett egy szénmaróhengert, ami a harmincöt-negyven fokos lejtésű szénfalon jól működik. De nálunk az ötvenfokos dőlésű széntelepeken már az első órában elszakadt az a végtelen lánc, amely mozgásban tartja. Kész, kidobták. És vele azt az értéket is, amit az emberek jól, roszszul, lassan, de mégiscsak megtermeltek. Szeretünk vásárolni. Az utóbbi években a kirakatok telezsúfolódtak színes kacatokka. Büszkén jártunk-keltünk, nálunk aztán van áruválaszték. De ha az ember konkrétan akart valamit venni, azt éppen nem lehetett kapni. Miért kell nekem háromszáz forintos jugoszláv, angol vagy spanyol inget vennem, amikor megfelelne százhúszért a magyar is. De a magyar ing egyre ritkábban kapható. A nők dühöngenek a csizma miatt. Ezerért-ezerötszázért árulják a nyugati kacatokat. A kirakatokban jól mutatnak. De viselni nem lehet ezeket a csizmákat. Egyszer megázok és szétesik az egész. A magyar csizmákkal is baj van, de azok legalább hatszázért és nem ezerötszázért esnek szét Tele vannak a kirakatok színes tubusokkal, dobozokkal, külföldi kölnivel, kenőccsel, spray-vel. Elég nehéz eldönteni, melyik, mire való, sokszor az eladók is csak a vállukat vonogatják. A sok hasznos, szükséges árucikk mellett , miért veszünk meg ilyen sok bóvlit nyugaton? Aztán a mopedügy... A háztartási gépek egész sora... Behozzuk ezeket a masinákat, de alkatrész nélkül. Szépek, jók, praktikusak, ám másfél év múlva a szemétdombra kerülnek, mert javíthatatlanok. Az emberek annak örülnének, ha egyféle megbízható árut hozna be a kereskedelem, de ahhoz mindig lenne alkatrész. A kicsi és nagy gépek egész arzenálja hányódik az országban szanaszét, alkatrészhiány miatt. A jól működő, zárt kukoricatermelő rendszer gépei alkatrészhiány miatt egyre gyakrabban leállnak. A megvásárolt gépek másik része már új korában is rossz. Például az az írógép, amelyen ezt a cikket írom. Tetszetős külsejű, portugál gép. Tépi a szalagot, lassú, egymásra verődnek a betűk. Az ékezeteket nem üti. Elakad, ugrik, recseg. Egy szemét. De a szerelő szerint, aki javítja, ez még a jobbak közül való. A többivel, amit behozogattunk, még több a baj. Hát kérem szépen, sehol nem gyártanak már jó írógépet? Vagy mi direkt a rosszat vesszük meg? Hírek szállongtak egy licencről, amit megvettünk, a készülő magyar írógépről. Nincs. Lehet, hogy már gyártják valahol, de nem nekünk. Állandóan olvassuk az újságban, hogy a magyar kereskedelmi delegáció itt járt, ott járt, megkötötte, aláírta, parafálta. Életem legboldogabb pillanata lenne, ha egyszer a következő hírt olvashatnám: „X országból hazaérkezett a magyar kereskedelmi delegáció. Tárgyalásunk kudarccal végződött. Az árucserére vonatkozó kedvezőtlen ajánlatok és lehetőségek miatt az egyezményt nem kötötték (Folytatás a 4. oldalon) S U D I Ó A magyar sajtó — az Élet és Irodalom is — számtalan cikkben, glosszában, riportban foglalkozott már azzal a kérdéssel, amit társadalmi munkánk hatékonyságának (produktivitásának) nevezünk. A kérdés tehát — ahogy mondani szokták — „a levegőben van”. Bertha Bulcsu cikke a tünetek egész tömegével gazdagítja a diagnózist e munkaproduktivitás fogyatékairól, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a diagnózisból gyógyjavallat is készüljön. S mert nincs ma fontosabb társadalmi-politikai feladat a munka produktivitásának növelésénél, és nevelési feladat a munkamorál javításánál, úgy gondoljuk, kívánatos volna Bertha Bulcsu cikkének felelősen szenvedélyes továbbgondolása. Szemadám György rajza 1976. FEBRUÁR 28. ÉLET ÉS Í»IRODALOM