Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-02-28 / 9. szám - Varjas Endre: Egy műfaj, amely nincs • Sci-fi (5. oldal) - Lugossy Mária: Acél-plasztika • kép (5. oldal) - Örkény István: Csupa közhely • vers (5. oldal)

BERTHA BULCSÚ. K­E Olcsóbb lett a kesudió. Hatvan forintba került tizenöt dekagramm, s most harminckettőért adják. Igaz, ráírták a dobozra: Forgalom­ba hozható 1976 február. Most feb­ruár van, február vége, így sem bírtam ellenállni a kesudiónak, mert kiváncsi vagyok. Az óbudai ABC-ben hegyekben áll az eladat­lan kesudió. Én vettem egyet. Az eladólány többször megnézett, majd megmutatott az egyik kollé­ganőjének is, őrültnek tartottak. Önök persze műveltek és tudják, ■mi is az a kesudió. Nem minden­ki? Akkor elmondom. Az Anacar­­dium occidentale nevű, hat-hét méter magas fán terem Indiában. (Dél-Amerikában őshonos.) Dió­nemű termése a tyúktojás nagysá­gú, ehető terméskocsány mélyedé­sében érik meg. Indiában vesedió, kesudió, indiai elefánttetű néven ismeretes. Íze (ezt már tapasztalati alapon közlöm) a sózott mandula és az amerikai mogyoró között van valahol, de mindkettőnél rosz­­szabb. Mi sózva kapjuk. Egyéb­ként pontosan akkora, mint egy amerikai mogyoró. Önök most bizonyára azt kérdik, mit akarok a kesudióval? Hogy jön ez ide? Mit akarok vele bizonyí­tani? Nem tudom. Van egy olyan belső érzésem, jó lesz valamire. Tény, hogy elgondolkodtam ezen a ke­­sudió-ügyön. Először hatvanért ad­ják, aztán harminckettőért? Ide­hozzák Indiából... Napokig nézegettem a kirakato­kat, az utcák rendjét, az emberek ruháját, arcát, mozdulatukat. Jár­tam a piacokon, elolvastam az új­ságokat, munkásokkal, mérnökök­kel, orvosokkal beszélgettem. Sen­kitől nem kérdeztem semmit, mert a kimondatlan kérdéseimre nem szavakban vártam a választ, hanem az emberek életmegnyilvánulásai­ból. Ahogy mennek, viszik a szaty­rot, káromkodnak, vagy nevetnek. Úgy tűnt, a Magyarországon lakó emberek ügye eléggé jól áll. Nincs munkanélküliség, van táppénz, gyermekgondozási segély, családi pótlék, állampolgári jogon igény­bevehető az orvosi ellátás. Nyuga­lom van, az emberek­ jó ruhában járnak, tevékenyek, kíváncsiak, könyvet olvasnak, színházba jár­nak, autót mosnak, kutyát sétáltatnak, vitatkoznak, néha ingerültek, máskor derűsek. A gyárak és a termelőeszkö­zök közösségi tulajdonban van­nak, egyenlőek vagyunk a tör­vény előtt. Sok új gyár épült és épül egyre, köztük olyanok, mint a Tiszai Vegyi Kombinát olefin műve, amely évi 250 000 tonna eti­lén és 125 000 tonna propilén gyártására alkalmas. A tizenöt éves lakásfejlesztési tervet a kor­mány 1002/1960. számú határozata alapján teljesítettük, elkészült az egymillió lakás, de így sem jutott otthon minden igényjogosultnak. A termelőszövetkezetek jól dolgoz­nak, a zárt kukoricatermelési rendszerekben meglepő eredmé­nyeket érnek el. Jól mennek a dol­gok, ez világos. Ha valahol jól mennek a dolgok, mindenki örül. Én is sétáltatni kezdtem az örö­mömet. Jártam-keltem, vigyorog­tam.• Szerkesztőségünkhöz közel, csak­nem a Duna-parton, beültem régi barátommal egy vendéglőbe. Et­tünk, a bort nem ittuk meg, mert zavaros volt és felvizezték. Ez nem nagy baj. Már sötétedett, sümikor fizetni akartam. Hiába. A nagy, hajdan elegáns teremben néhány pincérnő lézengett. „Csak később lehet fizetni” — közölte az egyik. — „Hol van a főpincér?” — ér­deklődtem. — „Légen” — mondta a nő. Vártunk fél órát, akkor új­ra odaintettem a pincérnőt és megkérdeztem, hogy nem helyet­tesíti valaki véletlenül a főpin­cért? — „Dehogynem” — mondta a pincérnő —, de aki helyettesíti, az kint van a hallban, a pszicho­lógus foglalkozik vele.” — Kimen­tünk, az egyik fiatalembernek ki­fizettük az átlagos minőségű ételt és az ihatatlan bort, amit a kan­­csóban hagytunk. Ilyen vendéglő nagyon kevés lehet a világon. Ne­künk van néhány. Ekkor egy újabb hajszálrepedés keletkezett örömöm és nyugalmam üvegpoharán. Már az utcán eszem­be jutott, hogy több milliárd a népgazdasági deficitünk és külföl­di adósságaink is vannak. Ha több milliárd a népgazdasági deficitünk, akkor a magyarországi társadalmi produkcióval mégis­csak valami baj van. 1975 decem­berében az országgyűlés téli ülés­szakán Huszár István, a Miniszter­­tanács elnökhelyettese többek kö­zött megállapította beszédében: „... Gondjainkat ugyanis nemcsak a megváltozott világpiaci helyzet növelte. Nehézségeink egy része munkánk gyengeségeiből fakad. Szocialista gazdaságunk sok tarta­lékát kihasználatlanul hagytuk. Nem voltunk elég következetesek gazdaságpolitikai elveink gyakor­lati alkalmazásában, gyakran kés­lekedtünk a már felismert és el­határozott feladatok végrehajtásá­val, a szükségesnél és a lehetsé­gesnél lassabban reagáltunk a vi­lágpiacon végbemenő változásokra. Pedig tartalékaink számottevőek: mindenekelőtt a munka- és üzem­­szervezésben, az állóeszközök ha­tékony működtetésében, a minőség javításában és a termelési szerke­zet gyorsabb ütemű korszerűsítésé­ben rejlenek.” — Tehát nem dol­gozunk jól, nem dolgozunk elég hatékonyan. Lehet, hogy van né­hány ezer ember, aki egyáltalán nem dolgozik, talán még látszólag sem, csak fogyaszt. Mások viszont, amit a nép megtermel, ellopják, elsikkasztják, hanyagul kezelik, vagy rosszul sáfárkodnak vele. A Központi Statisztikai Hivatalnak az 1975. évi terv teljesítéséről készült jelentése is megállapítja: „A bel­földi fehasználás — a fogyasztás és a felhalmozás együttvéve — na­gyobb volt, mint a megtermelt nemzeti jövedelem.” Ha az ember nem akar semmit, nem érik csalódások, semmi baja nem lesz. De, ha mondjuk telefo­nálni akar, kiderül, hogy nem le­het telefonálni. Sokszor nem le­het. Félrekapcsol, nem csöng ki, recseg, turbékol, nyerít. Vadidege­nek hívnak naponta, akik mást hívtak és ide fut be a vonaluk. Mások hívnak engem és szerintük kicsöng, de nálam nem. Akkor hol? Ha megered az eső, beáznak a vo­nalak. A kétmilliós város telefon nélkül marad. Nem lehet orvost hívni, a mentőket vagy a tűzoltó­ságot. Elképzelhetetlennek tartom, hogy Ausztriában nem lehet te­lefonálni, ha megered az eső. Elő­fordulhat, de ritkán. És ugyanezt elmondhatom Finnországról, a Szovjetunióról, Amerikáról és Ke­nyáról. Kenyában nem áznak be a telefonvonalak. Kenyában di­rekt jól hat az eső a telefonra, ak­kor a leghangosabb. Szép zöld lesz a beszélők hangja, mint a spenót. Érthető. Valahonnan tudják, hogy milyennek kell lennie a drótnak. És tudták, hogy melyik telefon­­központot kell megvenni. Mi nem tudjuk, pedig Puskás Tivadar ta­lálta fel a telefonközpontot. A te­lefon a huszadik század második felében olyan, mint a vérkeringés. A téléig az életet jelenti. Jelen­tené, ha jó lenne. Nálunk nem jó a telefon. Az ember elmegy és kenyeret vesz. Megeszi a felét, aztán a töb­bit kidobja. Aztán újra vesz ke­nyeret és a felét újra kidobja. Mert a pékek nem sütik meg a kenyeret. A kenyér nyers. Így nehezebb, előbb megvan a norma, és megpenészedik másnapra. Ki­dobjuk. A gabonatermés negyedét kidobjuk, mert sok pékségben nem hajlandók megsütni a kenyeret. Az is lehet, hogy rossz a kenyér­sütés technológiája. Az emberek hol az egyik, hogy a másik pék­ség kenyerét vélik jobbnak. Két­százméteres sorok állnak az üzle­tek előtt. Az embernek lesül a po­fájáról a bőr. Senkinek nem tűnik ez fel? A proletárdiktatúra képte­len elérni, hogy a kenyeret meg­süssék a pékségeik? Hoztak egy rendeletet, hogy az üvegeket az üzletek kötelesek visszaváltani. Nem váltják vissza. Az üzletek azt, csinálnak, amit akarnak. Mi hetente vagy napon­ta szörnyű procedúrának vetjük alá magunkat, megszégyenülünk, megalázkodunk, hogy megszaba­duljunk a göngyölegtől. Elvisszük a külön üvegvisszaváltóba, ahol hagyjuk magunkat becsapni tíz forinttal, bármennyivel, hogy meg­szabaduljunk az üvegektől. Az üvegvisszaváltó kényúr. Rumozni megy. Beszélget, leteget bennün­ket. Mi még mindig reményke­dünk. Ne haragudjon meg az üveg­konszern, de számíthatnak rá, hogy alkalmazottaik közül hamarosan megvernek valakit a közösségi ér­­zelmű emberek. Magyarországon néhány üzem­ben, intézményben lógnak a mun­kások. De sok olyan üzem is van, ahol azért nem tudnak dolgozni, mert akadozik az anyagellátás, vagy rosszul szervezték meg a munkájukat. Ahol jól előkészítet­ték, megszervezték a munkafolya­matot, és gondoskodtak ellenőrzé­séről is, ott képtelenség a munkát nem elvégezni. Elég sok helyen lá­tok ténfergő, unatkozó embereket. Munkaidő alatt fociznak a fiata­labbak, csak úgy munkaruhásan. Köztereken. Az idősebbek kártyáz­nak, vagy az üzletek ajtaja előtt söröznek. Akiben van egy kevés közgazdasági hajlandóság, az ilyenkor elkeseredik. Az is előfor­dul, hogy rosszat gondol, vagy mond a munkásokról. Nincs iga­zunk. A kép akkor teljes, ha min­den lógó, ténfergő munkás mögé, vagy mellé, odaképzeljük a műve­zetőt, az anyagbeszerzőt, a mérnö­köt, igazgatót, a különböző bizott­ságokat, talán még a irányító mi­nisztériumot is. Azokat, akik nem gondoskodtak az anyagról, rossz munkasorrendet állapítottak meg, bizonytalan technológiai folyama­tot dolgoztak ki, akik rosszul irá­nyítanak, nem ellenőrzik a mun­ka elvégzését, akik átveszik, elfo­gadják a selejtes munkát. Ha az ember ilyesmit szóba hoz, nemcsak a munkások, hanem a ve­zetők is vállat vonnak: „Ezért a pénzért? Tudod mennyit keres egy nyugatnémet munkás?” Tudom. De azt is tudom, hogy mennyit dolgozik egy német munkás. Elosztani egyébként csak azt le­het, amit megtermeltünk. Kezd bennem kialakulni egy olyan ér­zés, hogy hibás körben mozgunk. Beszorultunk egy rossz körforgás­ba. A társadalmi munkamegosztás lényegében abból áll, hogy a mun­kás szerszámokat készít a paraszt, a bolti eladó, a borbély és a taxi­sofőr számára. A paraszt kenyeret termel, a munkás, a bolti eladó, a borbély és a taxisofőr részére. A bolti eladó eladja a szerszámo­kat és a kenyeret a munkásnak, parasztnak, borbélynak és a taxi­sofőrnek. A borbély lenyírja a munkás, a paraszt, a bolti eladó és a taxisofőr haját. A taxisofőr esküvőre, temetésre, vonathoz, vagy rokonlátogatóba fuvarozza a munkást, a parasztot, a bolti ela­dót és a borbélyt. Ilyen, de sokkal nagyobb munkavégző kölcsönösség teszi lehetővé a modern ipari tár­sadalmakban az életet és a fejlő­dést. Ebben a körforgásban lehet boldogan és boldogtalanul élni. Egészséges emberi viszonyok kö­zött kialakulhat egy jó körforgás. A munkás jó szerszámokat készít, a paraszt jó és nagy darab ke­nyeret tesz az asztalra, a borbély ügyesen, gyorsan lenyírja a hajun­kat, a bolti eladó udvariasan ki­szolgál bennünket, a taxisofőr haj­landó abba az irányba menni, amerre akarunk, s akkor is köszön, ha csak három forint borravalót kap, vagy semmit Ez a jó kör. Úgy tűnik, mi egy hibás körben mozgunk, élünk. A borbély nincs megelégedve, a munkás, a paraszt, a bolti eladó és a taxisofőr mun­kájával. Minek dolgozzak jobban, amikor engem udvariatlanul szol­gálnak ki az üzletekben, selejtes szerszámokat kapok, órákig várok taxira, a parasztok bor helyett cukros vizet adnak el nekem? És mindenki ezt kérdi. A parasztnak ez is jó lesz, eleget lóg a munkás, örüljön, hogy ilyet is kap, minek mosolyogjak ezeknek? Így alakul ki a hibás kör. Nem tudom, a segédmunkások 12—14 forintos órabére mellett, mennyit kellene lógni, hogy ösz­­szejöjjön a deficit? Azt hiszem, sok olyan jelenség és példa felsorolható, amiről a munkások nem tehetnek, csak szenvednek a következményeitől. Ott áll például a pesti Roosevelt téren az a befejezetlen irodaház. Mint egy őslény. Hatalmas beton­csontváz. Csaknem tíz évig épült, és nem kész. Kérdés, hogy miért kezdték el építeni? Mert valame­lyik impex szép, nagy irodaházat szeretett volna? A másik impex az Alpári Gyula utcában szanált egy egész háztömböt. Felrobban­tották az épületeket, s most egy nagy gödör van a helyükön. Nem építkeznek. Nincs pénzük, vagy nem kaptak engedélyt. Mibe ke­rül vajon a országnak a sok-sok átgondolatlan szanálás és beruhá­zás? Itt van ez a kesudió. Lehet be­lőle néhány vagonnal az ország­ban. Kesudióra semmi szükségünk nem volt. Tizenöt deka kesudióért fél napig kellene dolgozni a mun­kásnak. Ha akarna kesudiót enni. De nem akar. Eladhatatlan. Most ötven százalékkal olcsóbb, így sem kell senkinek. Jobb lett volna ha félnyersen hozzák be a kesudiót, mert a szakirodalom szerint a ned­vével tyúkszemet és szemölcsöt lehet lerágatni, de jó a fehér han­gyák ellen is. Törzsének nedvével is jobban jártunk volna, mert ab­ból tentát és gyászgyertyákat lehet készíteni. Mibe kerülhetett ne­künk ez a kesudió-kaland? Mit ad­tunk érte vajon cserébe? A ma­gunk bóvliját, vagy gépet, műszert, téliszalámit? Nemcsak eladni, venni is szere­tünk gépeket. Egyik nagy bánya­üzemünk területén, a meddőhányó mellett hever egy angol szénmaró­henger. Milliós érték. Valaki, talán egy bizottság, kint járt Angliában, s ha már ottjárt, vett egy szénmaró­hengert, ami a harmincöt-negy­ven fokos lejtésű szénfalon jól működik. De nálunk az ötven­­fokos dőlésű széntelepeken már az első órában elszakadt az a végte­len lánc, amely mozgásban tartja. Kész, kidobták. És vele azt az ér­téket is, amit az emberek jól, rosz­­szul, lassan, de mégiscsak meg­termeltek. Szeretünk vásárolni. Az utóbbi években a kirakatok telezsúfolód­tak színes kacatokka. Büszkén jártunk-keltünk, nálunk aztán van áruválaszték. De­ ha az ember konkrétan akart valamit venni, azt éppen nem lehetett kapni. Miért kell nekem háromszáz fo­rintos jugoszláv, angol vagy spa­nyol inget vennem, amikor meg­felelne százhúszért a magyar is. De a magyar ing egyre ritkábban kapható. A nők dühöngenek a csizma miatt. Ezerért-ezerötszázért árulják a nyugati kacatokat. A ki­rakatokban jól mutatnak. De vi­selni nem lehet ezeket a csizmá­kat. Egyszer megázok és szétesik az egész. A magyar csizmákkal is baj van, de azok legalább hatszázért és nem ezerötszázért esnek szét Tele vannak a kirakatok színes tu­busokkal, dobozokkal, külföldi köl­nivel, kenőccsel, spray-vel. Elég nehéz eldönteni, melyik, mire való, sokszor az eladók is csak a vállu­­kat vonogatják. A sok ha­sznos, szükséges árucikk mellett , miért veszünk meg ilyen sok bóvlit nyu­gaton? Aztán a mopedügy... A háztartási gépek egész sora... Be­hozzuk ezeket a masinákat, de al­katrész nélkül. Szépek, jók, prak­tikusak, ám másfél év múlva a szemétdombra kerülnek, mert ja­víthatatlanok. Az emberek annak örülnének, ha egyféle megbízható árut hozna be a kereskedelem, de ahhoz mindig lenne alkatrész. A kicsi és nagy gépek egész arzenál­ja hányódik az országban szana­szét, alkatrészhiány miatt. A jól működő, zárt kukoricatermelő rendszer gépei alkatrészhiány miatt egyre gyakrabban leállnak. A megvásárolt gépek másik része már új korában is rossz. Például az az írógép, amelyen ezt a cikket írom. Tetszetős külsejű, portugál gép. Tépi a szalagot, lassú, egy­másra verődnek a betűk. Az éke­zeteket nem üti. Elakad, ugrik, re­cseg. Egy szemét. De a szerelő szerint, aki javítja, ez még a job­bak közül való. A többivel, amit behozogattunk, még több a baj. Hát kérem szépen, sehol nem gyártanak már jó írógépet? Vagy mi direkt a rosszat vesszük meg? Hírek szállongtak egy licenc­ről, amit megvettünk, a készülő ma­gyar írógépről. Nincs. Lehet, hogy már gyártják valahol, de nem ne­künk. Állandóan olvassuk az újságban, hogy a magyar kereskedelmi de­legáció itt járt, ott járt, megkö­tötte, aláírta, parafálta. Életem legboldogabb pillanata lenne, ha egyszer a következő hírt olvashat­nám: „X országból hazaérkezett a magyar kereskedelmi delegáció. Tárgyalásunk kudarccal végző­dött. Az árucserére vonatkozó ked­vezőtlen ajánlatok és lehetőségek miatt az egyezményt nem kötötték (Folytatás a 4. oldalon) S U D I Ó A magyar sajtó — az Élet és Irodalom is — számtalan cikkben, glosszában, riportban foglalkozott már azzal a kér­déssel, amit társadalmi munkánk hatékonyságának (produk­tivitásának) nevezünk. A kérdés tehát — ahogy mondani szokták — „a levegőben van”. Bertha Bulcsu cikke a tünetek egész tömegével gazdagítja a diagnózist e munkaproduktivi­tás fogyatékairól, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a diagnózisból gyógyjavallat is készüljön. S mert nincs ma fon­tosabb társadalmi-politikai feladat a munka produktivitásá­nak növelésénél, és nevelési feladat a munkamorál javításá­nál, úgy gondoljuk, kívánatos volna Bertha Bulcsu cikkének felelősen szenvedélyes továbbgondolása. Szemadám György rajza 1976. FEBRUÁR 28. ÉLET ÉS Í»­IRODALOM

Next