Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-20 / 12. szám - Illyés Gyula: Tisztázódjanak a helyzetek és elvek. Illyés Gyula levele az Élet és Irodalom főszerkesztőjéhez (1. oldal) - Jovánovics Miklós: Válasz Illyés Gyulának (1. oldal) - Szabó György: Vaszkó Mihály utazása (1. oldal) - Uitz Béla: Építők (1919) • kép (1. oldal)

RESUDIÓ-VITA Bor Ambrus, Hárs László, Maróti Lajos és Ordas Iván cikke * Cseres Tibor: Mi, uráliak - Csurka István: Szabol Pista hullása Nagy László: Elvarázsolt kastély I ÉLET ÉS I­­­r irodalom I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XX. ÉVFOLYAM, 12. SZÁM _____________________________1976. MÁRCIUS 20. TISZTÁZÓDJANAK A HELYZETEK ÉS ELVEK Illyés Gyula levele az Élet és Irodalom főszerkesztőjéhez Kedves Barátom! Késve válaszolok március 1-i leveledre, melyet a félreértések tisztázása végett írtál. Beteg voltam, ezért a késés. A TV-ben a jogfosztó naciona­lizmusról ejtett elveim kapcsán az Élet és Irodalom január 10.-i szá­mában ez jelent meg: „a naciona­lizmus, még ha jogokat sért is, nem mindig elítélendő”, mert a haladást szolgálhatja. Tapasztalat­ból előre látva, hogy ennek mi­lyen hatása lehet azok körében, akik a nacionalista túlkapásokat elítélik és megszenvedik. Írtam azon frissiben néhány hatálytala­­nítónak szánt oldalt, híven ahhoz, hogy védendőnek vélem minden nemzeti kisebbségnek — nevez­zem meg csak a nemzeti létükért élethalálharcban küzdő baszkok­nak — emberi jogait. A fenti sor ugyanis mélyen tudat-zavaró, mert hisz nincs haladó ország, amely ilyet vall. Közelebbről néz­ve , még tudat-zavaróbb annálfog­­va, mert azt a látszatot keltheti, mintha mai szellemi életünk he­lyeselné a századforduló naciona­lista eljárásait, sőt a jövőben is ezt pártolná. Népünk ócsárlói ezt nyomban visszhangozták is. Cá­foló írásom nem kapott nyilvá­nosságot. Ellenben megjelent az Élet és Irodalom január 31-i számában, föltehetően ugyanabból a tollból, az a vezércikk, amely a nemzeti tudat emlegetőiről szól­va — többek közt — „fajtaszere­­tet”-et és „fajtagyűlölet”-et mond ki. „Miatta” — e tárgykör miatt — húzza alá a vezércikk „nem be­szélünk történelmi jelenről, osz­tálytudatról, osztályszövetségről, szocialista demokráciáról” És a dolgozók hosszan fölsorolt napi gondjairól. De kik voltaképp e „fajtaszeretők” és ,,fajtagyűlölők”? A cikk szerint ezek elveiről csak szűk körben, valamiféle „műhe­lyekben” folyik szó, azokon „túl­ nem is tudnak róla”. S mégis miattuk nem kap hangot a köz­népnek, az országnak sok , égető gondja. Ez is ellentmondás. A fajtagyűlölet szítását törvény sújtja. Bárkit ilyen hírbe keverni, arra a közvéleménynek is megvan a paragrafusa. Miképp játszhatunk hát e parázs szavakkal? (Melyek­től országok égtek és égnek.) Az Élet és Irodalom a magyar nép sorskérdéseiről esztendők óta használt olyan hangot, amely meg­ítélésem szerint népünk tudatát zavarhatta, nemzeti érzését pedig sérthette. Tisztelem buzgalmadat, hogy a „mendemondákat” le­­küzdd, hogy a helyzetek és elvek kellően tisztázódjanak. Ez rajtad is áll. Van módod a helyzet tisz­tázásához hozzá­járulni avégett, hogy a szocializmusban élő ma­gyar népre — hagyományaira és létérdekére — vonatkozó minden kérdés szellemi életünkben kellő megbecsülést kapjon, amiként az igazi haladás is kívánja. Ezért kérem, hogy soraimat, melyek — tőletek függően — búcsúzók is lehetnek, lapotok következő szá­mában szíveskedj közzétenni, mél­tányosnak vélném, hogy azon a helyen, ahol a helyettes főszer­kesztő cikke megjelent. Illyés Gyula VÁLASZ ILLYÉS GYULÁNAK Kedves Illyés Gyula! Örömmel válaszolok megtisztelő leveledre, bíráló soraidra. A félre­értések eloszlatását — hiszem és remélem — a kölcsönös bizalom jegyében kezdhetjük el. Minden megjegyzésed a patrio­tizmus korszerű értelmezésére irányul. Világnézetünk igen fon­tos alkotóelemét állítod a figye­lem középpontjába. Hosszú törté­nete van a hazai marxisták ide vonatkozó polémiáinak, amelye­ket egyrészt a polgári radikaliz­mus, másrészt a paraszti demok­rácia képviselőivel folytattak an­nak érdekében, hogy a magyar progresszió megosztottságának tragikus veszélyeit elkerüljük. Egyik oldalról a nemzeti kérdések alábecsülése, a másikról a nem­zet fogalmnak abszolutizálása késztette a kommunistákat vitára. Megváltozott körülmények között, a történelemben előre lépve, az a feladatunk, hogy az egykori vitá­kat meghaladva, hasznosítsuk ta­nulságaikat. Itt és most egyre kevésbé a patriotizmus általános tartalmán kell tanakodnunk. Egyre inkább azon, hogy mit és hogyan csele­kedjünk a szocialista Magyaror­szágért. A nehéz kérdések nagy részét a történelem megválaszol­ta, de csak azért, hogy még bo­nyolultabbakat tegyen fel. Ezek megoldásához népünk, s ezen be­lül irodalmunk egységére van szükség. Említed a hagyományápolás mi­kéntje körüli eszmecseréket. Mos­tanában szinte kultusza van a szülőföld történeti bemutatásának írói vallomásokban, reneszánszát éli a népi (s ezen belül különösen a paraszti) kultúra. Az új hon­foglalás, a szocialista nemzetté válás eredményeként üdvözöljük a múltból erőt merítő szándékot. Mindaddig, amíg a múlt idézése nem válik múltba ragadássá, a hazaszeretet­ kizárólagos kritériu­mává. A mi nemzeti törekvésünk túllép a hagyományőrző patriotiz­mus eszmei körein: hazánkat úgy akarjuk szeretni, hogy a haladó hagyományokra építve új hagyo­mányokat teremtsünk népünk tör­ténelmének fordulópontján. Az ember elveszti ember vol­tát, ha kitörlődik emlékezetéből a tegnap, a nép megszűnik nem­zetként létezni, ha nem őrzi ha­gyományait. De van-e ember és nemzet, amely ne a jelene és a jövője érdekében teremtené újjá a tegnapot? A jelent tartjuk meghatározónak a nép életében. A nemzet ereje abban is meg­nyilatkozik, hogy tud kritikus lenni múltjával szemben. A Te (Folytatás a 2. oldalon) ÁRA: 2,50 Ft • SZABÓ GYÖRGY s Vaszkó Mihály utazása Valamikor a harmincas évek ele­jén felutazott Békésből a tarpai választásokra két parasztember, név szerint Vaszkó Mihály és Rácz Lajos. Előbbi Endrődön élt, ebben a forradalmi hangulattól mindig is izzó faluban, a másik meg Gyomén, mely nem annyira a Kner-nyomdáról, mint inkább a porról s tüdővészről volt híres. Tarpán indult ugyanis képviselő­­jelöltként Bajcsy-Zsilinszky End­re. Vaszkó Mihály valamilyen cik­ket olvasott tőle, úgy figyel fel rá Átment Rácz Lajoshoz: „Azt hiszi, ez az ő emberük, úgy látszik, ko­molyan akarja a földreformot, a radikalizmust, a szabadságjogokat, a titkos választójogot” „Amikor aztán azt olvasták — írja a ma­gyar politikusról szóló könyvében Dernei Kocsis László —, hogy be­állt a választási hajtóvadászatba, a két volt vöröskatona ment utána kéretlenül, hívatlanul, persze a maga költségén.” Hogy a korteskedésben mi tör­tént velük, arról már nem tudunk. Sokféle önkéntes forgolódott akko­riban Tarpán, akadt még a fehér­tollas szegedi időkből való is, aki minden eshetőségre készen kézi­gránátokkal szerelte föl magát. Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét az­­időben még több­jelentésűnek mondhatjuk; drámák, keserű és szélsőséges tapasztalatok, önkriti­kus, bátor gesztusok teszik majd félreérthetetlenül egyértelművé. Vaszkó Mihály és Rácz Lajos azon­­ban már akkor remélte róla ezt az egyértelműséget — két hajdanvolt vöröskatona remélte, a Zsilinszky névért nem különösebben rajongó Békésből. Íme, ez is 1919 emlékezetéhez tartozik. És oda minden apróság, amiből ezt a mozaik­ képet rakhat­juk ki: Történelem Pedig, ha belegondolunk, az a 133 nap, a Tanácsköztársaságé, igazából csak egy pillanat volt. A két békési katona ráadásul talán a­ töredékét élhette meg Csak a vil­lanását valami másnak, valami ré­­szegítően újnak, szokatlannak és majdhogynem elképzelhetetlennek, ami korábban távolról sejlő alter­natíva volt csupán, és most egyet­len mozdulattal felszabadít mégis a kilátástalanság rendszere alól, fölmutatja a minden korábbitól el­ütő értékrendet, életforrm­át, jogvi­szonyt, rangsorolást, társadalmi lé­tet és közeget. Csak egy villanás volt, mégsem lehetett elfelejteni. Aki 1919-et felnőtt fejjel átélte, valamilyen módon mindenképpen ott hordta tovább a zsigereiben, reflexeiben, a tekintetében, ábrán­dos vagy rémekkel teli álmában. Csak végletesen hallottam szólani róla, azaz gyűlölettel vagy rajong­va Vaszkó Mihály meg Rácz La­jos lelkes felbuzdulásának ellen­pontján a krisztinavárosi polgár­ság Kosztolányi által is megéne­­kelt rettegése, meg fehér zsebken­­dős ellen­tüntetése mutatkozik. Romját Aladár magabiztató forra­dalmi füttyszavára a horthysta reklámgépezet egész kakofóniája felel. Kun Béla nevét egy egész kurzus átkozza, de vannak, nem is kevesen, akik akár a halált is vállalják érte. Az úgynevezett kö­zéposztály, amely a húszas-harmin­cas években, a kor fogalmazása sze­rint nemzetfenntartó erőnek vélte magát, a Tanácsköztársaság egyet­len napjáról se tudott jó szót mon­dani; mintha minden tagját sze­mély szerint is megsértették volna akkor, holott csak (igaz, sokszor vulgáris-naiv eszközökkel) azt a világszemléletet érte végzetes sé­relem, amely ezeket a rétegeket is kábította csupán, s tette képlé­keny kiszolgálójává egy okkal rég bukásra ítélt rendszernek. Ez (Folytatás a 2. oldalon) Ultz Béla: Építők (1919)

Next