Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-03 / 27. szám - Szlaukó László: Dísz • kép (1. oldal) - Iluh István: Válogatónők • vers (1. oldal) - Hubay Miklós: Miért és hogyan? A magyar irodalom külföldi terjesztéséről (1. oldal)
E LET EST® I I IRODALOM I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XX. ÉVFOLYAM 27. SZÁM 1976. JÚLIUS 3. Szlankó László: Dísz ILUH ISTVÁN. Válogatónak így fogjad így-így ügyesen Fordítsd finoman látod így Pereg vinklibe sebesen Száll-száll az ív így fordítsd így-így ügyesen Emeld meg lazán szép a sík Pereg vinklibe sebesen Száll-száll az ív így tedd le így-így ügyesen Tíz-húsz-huszonöt s újra tíz Pereg vinklibe sebesen Száll-száll az ív így emeld így-így ügyesen Fordítsd finoman látod így Mázsaszámra pereg sebesen Száll-száll az ív HUBAY MIKLÓS: MIÉRT ÉS HOGYAN? A magyar irodalom külföldi terjesztéséről I. Olvastam nemrégen az ÉS-ben — ha jól emlékszem, Hermann Istvántól—, hogy a magyar irodalmi folyóiratokban újabban több jó olvasnivalót és felfedeznivalót talál, mint a Nagyvilág számaiban, pedig ez aztán markolhat csakugyan az egész világ minden nagyobb és kisebb irodalmából. Ha ez a magyar irodalomnak igen nagy becsületére való megállapítás igaz (én is így érzem), s ha tudjuk, hogy a Nagyvilágot jól válogatják (ez meg biztos), akkor e megállapítás alapja csakis az lehet, hogy az értelmes magyar olvasót (a folyóirat-olvasót legalábbis) a legjobb külföldi műveknél is inkább lebilincseli az, ami eleve magyarul és róla neki íródott. (Hogy ez így van, csak természetes. De azért örülni lehet neki.) De e szubjektív kapcsolatra utaló magyarázat mellett van ennek a jelenségnek objektív magja is. Természetesen nem az, hogy a magyar irodalom különb a világ minden irodalmánál. Nem. Csupán az, hogy amit még nem is olyan régen „kortárs világirodalomnak” neveztünk, illő áhítattal, az az utóbbi öt-hat évben sokat veszített kartpnatikus (goethei!) varázsából. Ma inkább úgy látjuk, hogy minden népnek megvan (bevallottan is) a maga sok gondjabaja és nemigen bírnak fölébe ívelni ennek sem író-üstökösök, sem pedig újszerű, lendületes irodalmi tendenciák. Ezzel párhuzamosan — s ez szintén objektíve mérhető — a magyar irodalom is változott. Előnyére. Hadd tanúskodhassam erről. Az életem most már úgy alakult, hogy a magyar irodalomnak ezt a legújabb szakaszát nemcsak belülről tapasztalom s küzdöm végig (végemig), hanem távolból is viszsza-vissza pillanthatok rá. A távolság éppúgy rostálja a műveket, mint az idő. (Mire az itt is, ott is lassú posta meghozza a hazai folyóiratokat Firenzébe: a közepes műveknek már a szaga elárulja, hogy nem érdemes elolvasni őket, de a jó művek még gazdagodnak is jelentésben — a Haza részei ők, sorsunk dokumentumai és testvéri vallomások— s üzenetükre fogékonynyá teszi az olvasót a lelkében munkáló honvágy.) A nézőpontnak ez a váltakozása (a magyar irodalomnak — életem legszemélyesebb szférájának — ez a józsefattilai, kissé szkizois „kívül-belől” szemlélete) egy virágkor képét mutatja Pannóniában. Igen, az irodalomban is. Az irodalmi folyóiratok (szerkesszék őket Pesten vagy más városokban), az ÉS és az Új Tükör, valamint a napilapok (reméljük, csak ideiglenesen csökkentett terjedelmű) irodalmi mellékletei, egy intenzív, sokszínű, gyors reflexű, s nyelvében egy új klasszika kifejezési biztonságáral szóló írói termést tárnak ma elő — amilyen utoljára talán csak a harmincas évek irodalma volt (s egy hosszabb pillanatra a felszabadulás utáni virágzás, a Válasz, az Új Hold, a Magyarok, a Fórum, az Alkotás oly sokat ígérő és oly rövidre méretett korszaka). S ugyanakkor úgy tapasztaljuk, mintha a nyugati népek költőit és íróit nem feszítené a közölhetnémnek ez az elragadtatása. (Vagy nekik egyszerűen nincs annyi publikációs terük rá?) Olaszországban, ahol reggelente az újságos standokon végigböngészem (a bőséges kínálattól zavarban) a mindig döbbenetes szenzációkkal szolgáló, s e szenzációkhoz rendkívül magas színvonalú közírói elemzésekkel és bátor kiállásokkal reagáló napi és heti sajtót: bizony hetek és hónapok telhetnek el, amíg egy olyan kiadvány kerül kezembe, amelyben verset, novellát, vagy író-írta esszét olvashatok. S hogy nem holmi friss bujdosóélmény érzékcsalódása játszatja ezt velem és teszi a hazahúzó szívet mértéktévesztővé, hadd idézzem egy kis híján hatvan éve külföldön élő hazánkfiát, Tolnay Károlyt. Áprilisban a Magyar Televízió kirándult Firenzébe, hogy interjút csináljon vele. (Szabolcsi Miklós és Boros Rózsa kitűnő kezdeményezése, hogy a magyar származású nagy tudósokat megszólaltassák a magyar televízióban.) Tol- Ray, aki a századeleji nagy nemzedék képviselője — jellemző rá is a sohasem lanyhuló érdeklődés minden szellemi jelenség iránt — az interjú során egyszer csak ezt mondja (vagy körülbelül ezt, a pontos szöveget majd meghallják a tévében) : „itt Nyugat-Európában hiányzanak az olyan tornyok, mint amilyen Pesten van a New York kávéház fölött, amelyikben ott ül Illés Endre és figyeli a magyar irodalmat, hogy semmi érték ét ne vesszen”. II. Elnézést kérek az olvasótól, hogy ilyen nagy feneket kell kerítenem a mondanivalómnak — a magyar irodalom idegen nyelvű terjesztéséről — de nem árt felmérni madártávlatból, úgy, ahogy egy külföldi is láthatja (ha láthatná), hogy hol tart és hogy mit képvisel ma a magyar irodalom, a többi irodalom közösségében. S főként, hogy mi az, ami benne szembeötlő, figyelemre méltó és ígéretes — idegen olvasó számára is. Általánosnak mondható jelenség — a fiatalokra éppúgy érvényes, mint az élő klasszikusainkra —, hogy a stílusuk meglepő lendülettel fejlődik. A kifejezési eszközöknek versben-prózában tökéletessége: ma már szinte közkincs. Ilyen jó az írók iskolája? vagy ilyen kristálytiszták lettek az eszméik? (A legutóbbi — júniusi — Világosságban olvasom Lendvai L. Ferenc meggyőző tanulmányát, amelynek a végső konklúziója, hogy nyelvünk úgy fejlődik, hogy Magyarország ma már nemcsak a poézis, hanem a filozófia országának is tekinthető.) S . ugyanakkor, szinte minden újabb magyar műben érzik, hogy megvan a személyes (megélt, megszenvedett) hitele. Aki ír, azért, amit ír, tűzben tartja a kezét, mint Mucius Scaevola. E két jelenség — a stílus önmagában és a személyiség a kirakatban — különkülön nem sokat érne. Így együtt: nagyon sokat A klasszikus irodalmak egyik ismérve e két jelenség szerencsés találkozása. Igaz, világmegváltó eszmék, világraszóló vállalkozások nálunk sem teremnek minden bokortrén. Viszont a jó versek olyan áradó bőségben születnek nálunk, mint ahogy a 15. századi Firenzében születtek a jó freskók és táblaképek (annak a megszámlálhatatlanul sok festőnek, a legutolsónak is, az ujjában volt a tudás — valami kollektív kultúra jóvoltából —, hogy amihez ecsetjével nyúl, az sugározni kezdjen). Nemrég Zelkről úgy mondtam tréfásan, mert komolyan hiszem: olyan periódusba jutott, hogy nem bír nem remekműveket írni. S mintha egyre többen kerülnének ebbe a kegyelmi állapotba... S még valamit a költőkről. Nem emlékszem, hogy egyetlen magyar költő akadt volna, aki az utóbbi hat-nyolc évben egyetlen versében is nyugtázta volna az életnívó emelkedését, a kínált áruk bővülő körét, az autók számának szaporodását, a belvárosi magánszektor fellendülését, s a magyar élet egyéb — s egyébként kellemes — csodáit. Úgy látszik, van valahol a mélyben az emlékeknek, az álmoknak és a keserűségnek egy rétege — amelyhez nem hathat le a szerzés és a fogyasztás hurrápánikja — s a mai magyar költészet gyökerei kanokul innen merítik az életet. Csakúgy, mint a fiatalok költészete ma akárhol a világon. S nemcsak Dél-Amerikában és a harmadik világban. Mindenütt Legyenek előtte vagy utána a technika forradalmának. Viszont annál többet írnak, a fiatal magyar költők is, a munkában felemésztődött szülőkről, nagyszülőkről. Egy időben külön fiókban gyűjtöttem ezeket az új Mama-verseket, annyira meglepett, hogy milyen bőven teremnek. S ez is nagyon — hogy is mondjam? — európai. Sőt: világirodalmi. (Beidegzettségeinknak talán furcsa, de így van.) Az írók közgyűlésén Veress Miklós a maga és nemzedéktársai tisztaság-igényéről beszélt joggal. _ Ennek a jegyében indulhat el az új irodalmak (nem protokolláris) dialógusa. Amely egyszer a világirodalom (a goethei!) újra-kialakulásához vezethet. A prózában a valóság vallatása folyik írói-bírói oknyomozással, (Folytatás a 4. oldalon) ÁRA: 2,50 Ft Sipos Gyula: Kár és haszon ♦ Bálint György emlékezete Boldizsár Iván A kétszázéves Amerikáról ♦ Bálint B. András riportja Hatvanezer panasz