Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-03 / 27. szám - Szlaukó László: Dísz • kép (1. oldal) - Iluh István: Válogatónők • vers (1. oldal) - Hubay Miklós: Miért és hogyan? A magyar irodalom külföldi terjesztéséről (1. oldal)

­E LET EST® I I IRODALOM I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XX. ÉVFOLYAM 27. SZÁM 1976. JÚLIUS 3. Szlankó László: Dísz ILUH ISTVÁN. Válogatónak így fogjad így-így ügyesen Fordítsd finoman látod így Pereg vinklibe sebesen Száll-száll az ív így fordítsd így-így ügyesen Emeld meg lazán szép a sík Pereg vinklibe sebesen Száll-száll az ív így tedd le így-így ügyesen Tíz-húsz-huszonöt s újra tíz Pereg vinklibe sebesen Száll-száll az ív így emeld így-így ügyesen Fordítsd finoman látod így Mázsaszámra pereg sebesen Száll-száll az ív HUBAY MIKLÓS: MIÉRT ÉS HOGYAN? A magyar irodalom külföldi terjesztéséről I. Olvastam nemrégen az ÉS-ben — ha jól emlékszem, Hermann Ist­vántól­­—, hogy a magyar irodalmi folyóiratokban újabban több jó ol­vasnivalót és felfedeznivalót talál, mint a Nagyvilág számaiban, pedig ez aztán markolhat csakugyan az egész világ minden nagyobb és ki­sebb irodalmából. Ha ez a magyar irodalomnak igen n­agy becsületére való megállapítás igaz (én is így érzem), s ha tudjuk, hogy a Nagy­világot jól válogatják (ez meg biz­tos), akkor e megállapítás alapja csakis az lehet, hogy az értelmes magyar olvasót (a folyóirat-olvasót legalábbis) a legjobb külföldi mű­veknél is inkább lebilincseli az, ami eleve magyarul és róla­ neki íródott. (Hogy ez így van, csak ter­mészetes. De azért örülni lehet neki.) De e szubjektív kapcsolatra utaló magyarázat mellett van ennek a jelenségnek objektív magja is. Természetesen nem az, hogy a magyar irodalom különb a világ minden irodalmánál. Nem. Csupán az, hogy amit még nem is olyan régen „kortárs világiroda­lomnak” neveztünk, illő áhítattal, az az utóbbi öt-hat évben sokat veszített kartpnatikus (goethei!) varázsából. Ma inkább úgy látjuk, hogy minden népnek megvan (be­vallottan is) a maga sok gondja­­baja és nemigen bírnak fölébe ívelni ennek sem író-üstökösök, sem pedig újszerű, lendületes iro­dalmi tendenciák. Ezzel párhuza­mosan — s ez szintén objektíve mérhető — a magyar irodalom is változott. Előnyére. Hadd tanúskodhassam erről. Az életem most már úgy alakult, hogy a magyar irodalomnak ezt a legújabb szakaszát nemcsak belül­ről tapasztalom s küzdöm végig (végemig), hanem távolból is visz­­sza-vissza pillanthatok rá. A távol­ság éppúgy rostálja a műveket, mint az idő. (Mire az itt is, ott is lassú posta meghozza a hazai folyó­iratokat Firenzébe: a­­ közepes mű­veknek már a szaga elárulja, hogy nem érdemes elolvasni őket, de a jó művek még gazdagodnak is je­lentésben — a Haza részei ők, sor­sunk dokumentumai és testvéri val­lomások­­— s üzenetükre fogékony­­nyá teszi az olvasót a lelkében munkáló honvágy.) A nézőpontnak ez a váltakozása (a magyar iroda­lomnak — életem legszemélyesebb szférájának — ez a józsefattilai, kissé szkizois „kívül-belől” szem­lélete) egy virágkor képét mutatja Pannóniában. Igen, az irodalomban is. Az irodalmi folyóiratok (szer­kesszék őket Pesten vagy más vá­rosokban), az ÉS és az Új Tükör, valamint a napilapok (reméljük, csak ideiglenesen csökkentett ter­jedelmű) irodalmi mellékletei, egy intenzív, sokszínű, gyors reflexű, s nyelvében egy új klasszika kifeje­zési biztonságáral szóló írói termést tárnak ma elő — amilyen utoljára talán csak a harmincas évek iro­dalma volt (s egy hosszabb pilla­natra a felszabadulás utáni virág­zás, a Válasz, az Új Hold, a Ma­gyarok, a Fórum, az Alkotás oly sokat ígérő és oly rövidre méretett korszaka). S ugyanakkor úgy ta­pasztaljuk, mintha a nyugati népek költőit­ és íróit nem feszítené a közölhetnémnek ez az elragadtatá­sa. (Vagy nekik egyszerűen nincs annyi publikációs terük rá?) Olasz­országban, ahol reggelente az újsá­gos standokon végigböngészem (a bőséges kínálattól zavarban) a min­dig döbbenetes szenzációkkal szol­gáló, s e szenzációkhoz rendkívül magas színvonalú közírói elemzé­sekkel és bátor kiállásokkal rea­gáló napi és heti sajtót: bizony hetek és hónapok telhetnek el, amíg egy olyan kiadvány kerül ke­zembe, amelyben verset, novellát, vagy író-írta esszét olvashatok. S hogy nem holmi friss bujdosó­­élmény érzékcsalódása játszatja ezt velem és teszi a haza­húzó szí­vet mértéktévesztővé, hadd idéz­zem egy kis híján hatvan éve kül­földön élő hazánkfiát, Tolnay Ká­rolyt. Áprilisban a Magyar Tele­vízió kirándult Firenzébe, hogy in­terjút csináljon vele. (Szabolcsi Miklós és Boros Rózsa kitűnő kez­deményezése, hogy a magyar szár­mazású nagy tudósokat megszólal­tassák a magyar televízióban.) Tol- Ray, aki a századeleji nagy nem­zedék képviselője — jellemző rá is a sohasem lanyhuló érdeklődés minden szellemi jelenség iránt — az interjú során egyszer csak ezt mondja (vagy körülbelül ezt, a pon­tos szöveget majd meghallják a té­vében) : „itt Nyugat-Európában hiányzanak az olyan tornyok, mint amilyen Pesten van a New York kávéház fölött, amelyikben ott ül Illés Endre és figyeli a magyar iro­dalmat, hogy semmi érték ét ne vesszen”. II. Elnézést kérek az olvasótól, hogy ilyen nagy feneket kell kerítenem a mondanivalómnak — a magyar irodalom idegen nyelvű terjesztésé­ről — de nem árt felmérni madár­távlatból, úgy, ahogy egy külföldi is láthatja (ha láthatná), hogy hol tart és hogy mit képvisel ma a ma­gyar irodalom, a többi irodalom közösségében. S főként, hogy mi az, ami benne szembeötlő, figye­lemre méltó és ígéretes — idegen olvasó számára is. Általánosnak mondható jelenség — a fiatalokra éppúgy érvényes, mint az élő klasszikusainkra —, hogy a stílusuk meglepő lendület­tel fejlődik. A kifejezési eszközök­nek versben-prózában tökéletessé­ge: ma már szinte közkincs. Ilyen jó az írók iskolája? vagy ilyen kristálytiszták lettek az eszméik? (A legutóbbi — júniusi — Világos­ságban olvasom Lendvai L. Ferenc meggyőző tanulmányát, amelynek a végső konklúziója, hogy nyel­vünk úgy fejlődik, hogy Magyaror­szág ma már nemcsak a poézis, ha­nem a filozófia országának is te­kinthető.) S . ugyanakkor, szinte minden újabb magyar műben ér­zik, hogy megvan a személyes (megélt, megszenvedett) hitele. Aki ír, azért, amit ír, tűzben tartja a kezét, mint Mucius Scaevola. E két jelenség — a stílus önmagában és a személyiség a kirakatban — külön­­külön nem sokat érne. Így együtt: nagyon sokat A klasszikus irodal­mak egyik ismérve e két jelenség szerencsés találkozása. Igaz, világmegváltó eszmék, vi­lágraszóló vállalkozások nálunk sem teremnek minden bokortrén. Viszont a jó versek olyan áradó bőségben születnek nálunk, mint ahogy a 15. századi Firenzében szü­lettek a jó freskók és táblaképek (annak a megszámlálhatatlanul sok festőnek, a legutolsónak is, az ujjá­ban volt a tudás — valami kollek­tív kultúra jóvoltából —, hogy ami­hez ecsetjével nyúl, az sugározni kezdjen). Nemrég Zelkről úgy mondtam tréfásan, mert komolyan hiszem­: olyan periódusba jutott, hogy nem bír nem remekműveket írni. S mintha egyre többen kerül­nének ebbe a kegyelmi állapot­ba... S még valamit a költőkről. Nem emlékszem, hogy egyetlen magyar költő akadt volna, aki az utóbbi hat-nyolc évben egyetlen versében is nyugtázta volna az élet­nívó emelkedését, a kínált áruk bővülő körét, az autók számának szaporodását, a belvárosi magán­­szektor fellendülését, s a magyar élet egyéb — s egyébként kellemes — csodáit. Úgy látszik, van vala­hol a mélyben az emlékeknek, az álmoknak és a keserűségnek egy rétege — amelyhez nem hathat le a szerzés és a fogyasztás hurrá­­pánikja — s a mai magyar költé­szet gyökerei kanokul innen merí­tik az életet. Csakúgy, mint a fia­talok költészete ma akárhol a vilá­gon. S nemcsak Dél-Amerikában és a harmadik világban. Mindenütt Legyenek előtte vagy utána a tech­nika forradalmának. Viszont annál többet írnak, a fiatal magyar köl­tők is, a munkában felemésztődött szülőkről, nagyszülőkről. Egy idő­ben külön fiókban gyűjtöttem eze­ket az új Mama-verseket, annyira meglepett, hogy milyen bőven te­remnek. S ez is nagyon — hogy is mondjam? — európai. Sőt: világ­­irodalmi. (Beidegzettségein­kna­k ta­lán furcsa, de így van.) Az írók közgyűlésén Veress Mik­lós a maga és nemzedéktársai tisz­taság-igényéről beszélt joggal. _ Ennek a jegyében indulhat el az új irodalmak (nem protokolláris) dialógusa. Amely egyszer a világ­­irodalom (a goethei!) újra-kialaku­lásához vezethet. A prózában a valóság vallatása folyik írói-bírói oknyomozással,­­ (Folytatás a 4. oldalon) ÁRA: 2,50 Ft Sipos Gyula: Kár és haszon ♦ Bálint György emlékezete Boldizsár Iván A kétszázéves Amerikáról ♦ Bálint B. András riportja Hatvanezer panasz

Next