Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-03 / 27. szám - Sipos Gyula: Kár és haszon (3. oldal) - Román György: Folyosó • kép (3. oldal)
SIPOS GYULA: KÁR ÉS HA Úgy látszik, az ember öreg korára mániákus lesz. Szűkítsük a kört: némelyik ember. Még pontosabban: én. Mániáim vannak, amiktől nem tudok szabadulni, vesszőparipáim, lovagolok rajtuk és csak magamat gerjesztem, nem jutok sehova. Okos közgazdász barátaim már csak legyintenek, ha még van türelmük, érvekkel cáfolnak meg. Mivel is kezdjem? Gyerekkoromban volt a közelünkben, a Deseda partján egy bulgárkertész. Ősszel, az első fagyok előtt ráengedte kertjére a városszéli szegénységet, jöttek az asszonyok, leszedték az őszi paprikát — az apraját is — paradicsomot — a zöldet is —, ami még lecsónak volt jó, abból lecsót főztek, a szebbjét még el is tették savanyúságnak. A bulgár nem kért érte semmit, eladni már úgyse tudta volna, legföljebb kihúzatta az asszonyokkal a paprika-, paradicsomtöveket. Ugrott egyet Bulgáriában még néhány évvel ezelőtt is azt láttam, hogy késő ősszel a kertészek figyelik a rádió meteorológiai adását. Amikor fagyot jelez, fölszedik tövestül a paprikát, behordják nyitott színekbe, ahol a száron levő termés még nem fagy meg, és az aszszonyok az első fagy után hetekig szedik a paprikát a csűrben tárolt tövekről. Első fagyok után minden évben mániákusan elszomorodok vidéki útjaimon, mázsaszám ott áll a földeken a poshadt paradicsom, meg a zöld, az éretlen — milyen jó savanyúság lehetne belőle! — és a paprika is. Milyen érték mehet így kárba évenként? Nem tudom. Hol van rá munkaerő? — kérdik okos közgazdász barátaim. — Ez természetes folyamat, nem veszteség. Kinn ülök — még ugyancsak ősszel — ?a gálosfai szőlőhegyen. A fák alja terítve őszibarackkal. Egy-két asszony szedi a javát, anynyit, amennyit a család dunsztosnak meg tud csinálni. A többi ott rohad el a fák alatt. Valamikor a gálosfai asszonyok leszedték a meggyet, az őszibarackot, az elsőérésű szőlőt, fejükön a nagy vékában vitték a kaposvári piacra. Gyalog át a dombokon. Most ki áldozná föl egy munkanapját a gyümölcs leszedéséért, a másikat azért, hogy a piacra bevigye. Már gyalog se kellene menni, van vonat, van autóbusz. Esetleg kijön a fölvásárló is. No, nem a hegybe, csak a községbe. De az ár nem éri meg sem az időt, sem a fáradozást. Ott aszalódik, rohad a gyümölcs a fákon, a fák alatt. Barátomnak telke, víkendháza val a üdülőhelyen. Szinte könyörögve mondja: menjek le cseresznyéért. Megnőttek a fái. Leszednek annyit, amennyit a család föl tud szállítani, el tud tenni. Kéri a szomszédokat, szedjenek ők is. Nem szednek, nekik is fölnőttek a fáik. Helyben leszedetni, eladni? Képtelenség. Mindenkinek van. Városainkban, főszezonban húsz forint fölött a cseresznye kilója. A meggyről nem is beszélek. Marad a madaraknak. Lehetne belőle pálinkát is főzni. Jó gyümölcspálinkát. De — ugye — alkoholizmusellenesek vagyunk. Úgy, hogy annyi cseresznyepálinkát mérünk ki évenként, amenynyit tíz év terméséből se lehetne kifőzni. Melaszból. Államilag. És cukorból, élesztőből, magán-kisüstökön. Különben a természetes gyümölcspálinka hivatalos lefőzését úgy megdrágították rendeleteink, mintha szesztilalom volna az országban. Eszembe jutnak a falujárások. Hogy mondjuk a Csepel-művek adott vasárnap két teherautót, fölültek asszonyok és férfiak, dolgoztaik falun, gépeket javítottak, még fazekat is foltoztak és krumplit hoztak haza meg zöldséget Ez ma képtelenség. De a fán aszalódó gyümölcsöt, a földön rohadó paradicsomot mért ne lehetne ma is így megmenteni? Olyan jó a városi munkásság gyümölcs- meg zöldségellátása? Vagy a gyerekek. Várunk az államra, legyen sok gyereküdülő a Balatonnál, tavaknál, folyóknál jó ellátással. Alig akad városi család, amelyiknek ne lennének falusi rokonai. De a nagymamák hiába várják az unokákat. Csak nem megy az a városi gyerek a poros faluba. Pedig ott meggyet szedhetne a fáról, nyáron érő gyümölcsöket, ami különben veszendőbe megy. Mért nem lehet ezt tömeges egyéni, családi mozgalommá tenni? Mert csak gyümölcsszedő táborokat vagyunk képesek fönntartani, amelyekben pedig néha többe kerül a fönntartás, mint amennyi hasznot a munka hoz. Persze, van itt egy kényes pont. Újra csak a mániámat hozom elő, tehát néven nevezem a gyereket A kereskedelem. Meg merném kockáztatni — igen sok tapasztalat alapján — azt az állítást, hogy a kereskedelem ma, a szocialista Magyarországon öncélú szervezetté vált Tehát nem szolgálat, nem ellátás, hanem haszonra törő öncélú szervezet. Beszélgetek a termelőszövetkezet elnökével. 1975-ről van szó. Szerződésük volt krumplira, hagymára, zöldségre. Most mindegy, melyik kereskedelmi ágazatról van szó, állami, Zöldért, MÉK, egy monopólium az egész. Abban is monopólium, hogy mindegyik állami szervezetnek tartja magát, államnak, hatóságnak, tehát szerződésekben mindig a fölülállónak, nem az egyik, egyenjogú szerződő félnek. Azt mondja a termelőszövetkezet elnöke: — Nem mentem pörre, nem szeretek pörösködni. Tizenkét éve vagyok elnök, két pörünk volt eddig, mind a kettőt megnyertük. De most — 1975 őszén — nem vettek át tőlünk tizenkét vagon szerződött burgonyát, írtunk nekik. Beszéltünk is. Hogy így is sok a krumpli, nem lesz rá kereslet. A hagymával ugyanúgy. Vállaltuk volna a tárolást is, de azt különösen nem akarták, mert akkor a tárolási pénz amienk. Perre mehettem volna, mert a szerződés kötelezi őket az átvételre. De attól a krumpli meg a hagyma kárbavész, még ha megnyerjük is a port. Elkezdtünk piac után nézni, mentünk az ipari városokba, szállítási költséggel, árengedménnyel eladtuk a krumplit meg a hagymát. A zöldséget nem. Bennhagytuk a földben tavaszig. Ha erős telünk lett volna, odafagy az egész. Így csak az egér ette meg a felét. Egyetlen termelőszövetkezet, nem is a legnagyobbak közül való, háromezer hektáros, és több vagon krumpli, hagyma, zöldség maradt a nyakán. Nem vette át a kereskedelem. A múlt év őszén, telén. Nyilván nem ez az egyetlen, termelőszövetkezet, amelyik így járt. És akikor még adjuk hozzá az árutermelő háztáji gazdaságok odaveszett terményeit is. A magánszektorét, mely szerződés, átvétel szempontjából rosszabb helyzetben van a mégiscsak szocialista termelőszövetkezetnél. Még kiszolgáltatottabb. Hogy aztán dollárért kellett hagymát, krumplit behoznunk, azért senki nem a kereskedelmet hibáztatja, hanem a parasztot, aki nincs is. Mert ezt is tudomásul kellene venni végre, hogy a mai Magyarországon nincsenek már parasztok. Ne túlozzunk: elenyésző számban vannak és hamarosan el is enyésznek.• De hát mért csinálja ezt a kereskedelem? Idézek a Figyelő című gazdaságpolitikai hetilap legutóbbi számából. „Egy kiló paradicsom szerződéses ára 1,45, a hagymáé 1,80, a sárgarépáé 1,30 forint.” „Ha például a vállalatok 3 forintot fizetnek majd a nagyüzemi termelőnek 1 kg burgonyáért, vagy hagymáért (a mostani 2 forint helyett), akkor a nagyüzemek többet termelnek majd és le fognak esni a piaci árak is.” Tehát országos átlagban a „vállalatok” 2 forintot fizettek a termelőnek — nagyüzemnek! — egy kiló burgonyáért vagy hagymáért 1975-ben. A termelőik mégis termeltek. A vállalatok nem mindig vették át, ami megtermett, még ezért az árért se. Nincsenek országos adataim, de néhány termelőszövetkezet példáján el tudom képzelni, hogy az át-nem-vett krumpa-hagyma-zöldség fedezte volna a hazai szükségletet és megmentett volna bennünket a dollárkiadástól. Újra csak megszólal bennem a sátán, előjönnek mániáim. Ha én kereskedő volnék, „vállalat”. Megvenném mindazt a hagymát, ami megtermett, átlagosan két forintért, akkor arra számíthatnék, hogy a hagyma ára tavaszra fölmegy — mondjuk — hat forintra. Szállítási költséggel, romlással, tárolással, rezsivel, van kilónként — ugyancsak, mondjuk — egy forint haszon. Ha csak a felét veszem át, kevesebb a szállítási, tárolási, romlási költségem, a rezsim, de a hagyma ára — amint láttuk, fölmegy húsz forintra, akkor van egy kilón nem egy, hanem tíz vagy tizenöt forint hasznom. Ugyanúgy a burgonyánál, zöldségnél. Tehát, ha nekem mint kereskedelemnek — akár mint szocialista kereskedelemnek — nem az a föladatom, hogy az ellátást biztosítsam, hanem az, hogy vállalati haszonra tegyek szert, mint kereskedelmi vezető prémiumot kapjak, föltétlenül az utóbbi az érdekem. Ezt mondja bennem a sátán. Meg kellene már egyszer alaposan vizsgálnunk, milyen is a mi szocialista kereskedelmünk. Újra csak egy termelőszövetkezeti elnököt idézek. — Most egy forintot adnak egy csomag zöldhagymáért, tudom, hogy kell a városiaknak, de hát az egy forint az nem ár. Inkább meghagyjuk öreg hagymának. Azon a héten a városi üzletekben — államiakban — hat forintot kértek egy csomag zöldhagymáért. Hogyan lesz az egy forintos árból hat forint? Hány százalékos ez a nyereség? Még ha állami elvonás volma ez a különbözet, akkor valahogyan megértené az ember, adó, adó, az állam ráfordítja valamire, mindnyájunk hasznára. De ez az óriási különbözet, az ötszáz százalékos árrés, a haszon még csak nem is az államot gazdagítja, hanem valahol elvész az öncélú kereskedelem szivacshálózatában. Szinte le sem merem már írni az oly sokszor elmondott bab-példázatot. A tarkabab évek óta jóval húsz forint fölött tartja magát állami üzleteinkben is. 25—26—28. Ezt a babot ugyancsak évek óta tizenegy-tizenkét forintért veszik át. Nem is romlandó áru, a szállítási költsége se nagy. Mi indokolja a duplánál is nagyobb árat? Lehetne másképpen is kereskedni? Lehetne. Lengyeltótiban jártam tavasszal egy tölséges üzletben. A földművesszövetkezet tartja fönn. Helyi termelőktől veszi át a salátát, palántát, zöldséget, gyümölcsöt, ráteszi a maga húsz százalékát és árusít. Még nyeresége is van így is. Átvette amikor a salátát két forintért, adta kettőnegyvenért. A szegfűpalántát negyven fillérért, adta ötvenért. És ha jött Józsi bácsi, hogy van húsz csomó zöldhagymája, akkor azt mondta az üzletvezető asszonyka: hozza majd pénteken, Józsi bátyám, akkor majd el tudom adni. (Ugyanabban az időben például a szegfűpalánta öt forint volt a budapesti üzletekben.)• Ha már a kényes témáknál tartunk, beszéljünk a húsról is. Két éve nyáron éppen egy somogyi faluban laktam. Vagyis időztem. Jön egy este az agronómus, hogy értekezlet volt és egy központi küldött arról beszélt: előkészületben van a háztáji nagyobb megadóztatása. Az is szóba került, hogy adót vetnek ki az anyakocák után. Ezt mondta a központi küldött. Nem az ellenség, nem a rémhírterjesztő, hanem egy hivatalos állami személy. Akkor pedig még bajok voltak az átvétellel, néha hetekig, hónapokig tovább kellett tartani, etetni a hízót, a hízott marhát a szerződésben megjelölt átadási időnek Nem vették át. Mégis sokan befogták az anyakocát hízónak, a következő tavaszra felére ment le az anyadisznók száma. Kevesebb anyadisznó — kevesebb lett a malac, kevesebb a hízó. Szerencsére a disznó szapora állat, az idén — most egy hete jártam ott — már újra másfélszer annyi anyakoca van, mint tavaly volt De itt is örökös a huzakodás. Ülök az unokaöcsémnél, jön Bözsi néném, hogy míg odavártunk, itt járt az átvevő, hagyott egy cédulát. A cédulán az áll, hogy szerdán le kell adni a hízókat . De hiszen a szerződés szerint csak egy hónap múlva lenne a leadás, a hat közül van, amelyik még talán a mázsát se érte el, tíz-húsz kilót még darabonként rájuk lehetne rakni. Nem számít a szerződés, a „vállalat” előírta, hogy szerdán át kell adni. És darabonként levonnak öt kilót Vagyis a hat hízó élősúlyából harminc kilót nem fizetnek ki. Mikor még lábon hajtották a marhát Bécsbe, meg falkaszám vették a disznót a kereskedők, akkor darabszám fizettek. A mázsálás bevezetése óta az árat élősúlyra szabják. Az élősúly eredetileg azt jelenti, hogy az árat úgy állapítják meg: szőröstül, bőröstül, béllel, veszteséggel, ennyit adok az élő állat, kilójáért. Aztán a kereskedők rájöttek, hogy a disznóban ganéj is van, az eladók rájöttek, hogy a mázsálás előtt meg lehet zabáltatni a disznóval néhány kiló moslékot, sós vizet, súlygyarapítót. Ezért aztán a mi vállalati átvevőink is levonták az élősúlyból három kilót Ezt néhány éve fölemelték ötre, a nagy hízóknál hétre. Így most mázsálás előtt az is megzabáltatja a hízót, aki különben nem tette volna. Mit csinál a vállalat embere? Várakoztat. A hízó reggel elindul az ólból bezabálva, mert az átvételre korai órát tűznek ki. Már szállítás közben ürít. Aztán kezdődik a várakozás, immár zárt helyen itatási lehetőség nélkül. Mire dél felé sor kerül a mázsálásra, kevesebbet nyom, mint amennyi reggel még az ólban volt. És akkor törvényesen levonják az öt kilót — a hetet — az élősúlyból. Kicsi dolog De hat hízó után harminc kiló hús árát csak úgy levonni mégse kicsi dolog. Arról nem is beszélve, milyen lehetőséget ad ez a vállalati átvevőnek a súlygyarapításra. Öcsém nem paraszt, hanem ipari munkás. Hizlal, így egészíti ki keresetét És számol, mint ahogy a többiek is számolnak. Az ilyen kicsi dolgok is fölmerülnek a számolásnál, hogy harminc kiló hús. Ma hazánk ezerötszáz községének nincs hentes, nem lehet friss húst kapni. Az utóbbi években nagyon sok községben megkérdeztem: régen volt-e itt hentes? Volt. Egy, kettő, három is. Tönkrementek? — Nagyon jól megéltek. Meggazdagodtak. Nem értem, az állami kereskedelemnek mért ráfizetéses a falusi hentesbolt. Magyarázták már okos közgazdászok, de így sem értem. Jártam községben, nem mondom meg, hol. A helyi termelőszövetkezetnek nagy hizlaldája van, a vágóhíd nem is mindig tudja átvenni a kész hízókat, üzemi selejt is akad. A község lakosai mégis csak a városból tudtak éveken át friss húst hozni, ha kaptak. Aztán a termelőszövetkezet vezetői megbeszélték egy helybeli öreg hentessel , akinek véletlenül minden fölszerelése, vágókamrája, pultja, szerszáma megmaradt —, hogy nyissa ki a boltját. Mint termelőszövetkezeti üzletet. Mert ahhoz joguk van, hogy a selejtet a tagoknak kimérjék. Fölmérték, mennyi a község fogyasztása és egyetlen vásárlótól nem kérdezik meg, hogy tag-e vagy nem tag. És nem kell azóta a falusiaknak a városi boltban sorba állni, cipelni haza a húst, a tölteléket.• De mért ilyen bonyolult ez az egész? Hogy ne legyen spekuláció. A szerződésekben szabott árak vannak, a fölvásárlók hetenként, kéthetenként irányárakat kapnak. Szemtanúja voltam, amikor szezonban egyhúszért vették át a paradicsomot egy Budapesttől húsz kilométerre levő termelőszövetkezetben. Még aznap, ugyanazt a paradicsomot kettőnyolcvanért vehettem meg a fővárosi Zöldért üzletekben. Ha jön egy maszek zöldséges — és mért ne jönne? — és " azt mondja, ő nem egyhúszat, hanem egy ötvenet ad, de csak a színe-javáért. a mázsás ételekben már megéri a kertésznek, hadd válogasson a maszek. Aki aztán ezt a szebbet akár három-négy forintért is eladhatja. Elhiszi nekem egy városi vevő azt, hogy vannak hónapok, amikor a tojást még egy forintért, nyolcvan fillérért sem veszik át „kereskedelmi szerveink”? Kit szid az a termelő, akitől egy forintért veszik át a hagyma csomóját? És hát szid az a fogyasztó, aki hat forintot fizet ezért a hagymáért? Nemrég olvastam egy okos nyilatkozatot, a Hazafias Népfront országos titkára azt mondta: „A lényeg: lerövidíteni az áru útját a fogyasztóhoz. Egyesek azt az ellenvetést teszik: akkor mi lesz a haszonnal? Mi azt mondjuk: csak kár ne legyen.’’ Román György: Folyosó l'Kh mJ1976. JULIUS 3. B lai-ff □i \