Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-03 / 27. szám - Sipos Gyula: Kár és haszon (3. oldal) - Román György: Folyosó • kép (3. oldal)

SIPOS GYULA: K­­ÁR ÉS HA Úgy látszik, az ember öreg korá­ra mániákus lesz. Szűkítsük a kört: némelyik ember. Még pontosab­ban: én. Mániáim vannak, amiktől nem tudok szabadulni, vesszőpa­ripáim, lovagolok rajtuk és csak ma­gamat gerjesztem, nem jutok seho­va. Okos közgazdász barátaim már csak legyintenek, ha még van tü­relmük, érvekkel cáfolnak meg. Mivel is kezdjem? Gyerekkoromban volt a köze­lünkben, a Deseda partján egy bul­­gárkertész. Ősszel, az első fagyok előtt ráengedte kertjére a város­széli szegénységet, jöttek az asszo­nyok, leszedték az őszi paprikát — az apraját is — paradicsomot — a zöldet is —, ami még lecsónak volt jó, abból lecsót főztek, a szebbjét még el is tették savanyúságnak. A bulgár nem kért érte semmit, el­adni már úgyse tudta volna, leg­följebb kihúzatta az asszonyokkal a paprika-, paradicsomtöveket. Ugrott egyet Bulgáriában még néhány évvel ezelőtt is azt láttam, hogy késő ősszel a kertészek figye­lik a rádió meteorológiai adását. Amikor fagyot jelez, fölszedik tö­vestül a paprikát, behordják nyitott színekbe, ahol a száron levő ter­més még nem fagy meg, és az asz­­szonyok az első fagy után hetekig szedik a paprikát a csűrben tárolt tövekről. Első fagyok után minden évben mániákusan elszomorodok vidéki útjaimon, mázsaszám ott áll a föl­deken a poshadt paradicsom, meg a zöld, az éretlen — milyen jó sa­vanyúság lehetne belőle! — és a paprika is. Milyen érték mehet így kárba évenként? Nem tudom. Hol van rá munkaerő? — kérdik okos közgaz­dász barátaim. — Ez természetes folyamat, nem veszteség. Kinn ülök — még ugyancsak ősszel — ?a gálosfai szőlőhegyen. A fák alja terítve őszibarackkal. Egy-két asszony szedi a javát, any­­nyit, amennyit a család dunsztos­­nak meg tud csinálni. A többi ott rohad el a fák alatt. Valamikor a gálosfai asszonyok leszedték a meggyet, az őszibarackot, az első­érésű szőlőt, fejükön a nagy véká­ban vitték a kaposvári piacra. Gyalog át a dombokon. Most ki ál­dozná föl egy munkanapját a gyü­mölcs leszedéséért, a másikat azért, hogy a piacra bevigye. Már gyalog se kellene menni, van vonat, van autóbusz. Esetleg kijön a fölvá­­sárló is. No, nem a hegybe, csak a községbe. De az ár nem éri meg sem az időt, sem a fáradozást. Ott aszalódik, rohad a gyümölcs a fá­kon, a fák alatt. Barátomnak telke, víkendháza val a üdülőhelyen. Szinte könyörög­ve mondja: menjek le cseresznyé­ért. Megnőttek a fái. Leszednek annyit, amennyit a család föl tud szállítani, el tud tenni. Kéri a szomszédokat, szedjenek ők is. Nem szednek, nekik is fölnőttek a fáik. Helyben leszedetni, eladni? Képte­lenség. Mindenkinek van. Váro­sainkban, főszezonban húsz forint fölött a cseresznye kilója. A meggy­ről nem is beszélek. Marad a ma­daraknak. Lehetne belőle pálinkát is főzni. Jó gyümölcspálinkát. De — ugye — alkoholizmusellenesek vagyunk. Úgy, hogy annyi cseresznyepálin­kát mérünk ki évenként, am­eny­­nyit tíz év terméséből se lehetne kifőzni. Melaszból. Államilag. És cukorból, élesztőből, magán-kis­­üs­tökön. Különben a természetes­­ gyümölcspálinka hivatalos lefőzé­­sét úgy megdrágították rendele­­teink, mintha szesztilalom volna az országban. Eszembe jutnak a falujárások. Hogy mondjuk a Csepel-művek adott vasárnap két teherautót, föl­ültek asszonyok és férfiak, dolgoz­taik falun, gépeket javítottak, még fazekat is foltoztak és krumplit hoztak haza meg zöldséget Ez ma képtelen­ség. De a fán aszalódó gyü­mölcsöt, a földön rohadó paradi­csomot mért ne lehetne ma is így megmenteni? Olyan jó a városi munkásság gyümölcs- meg zöldség­ellátása? Vagy a gyerekek. Várunk az ál­lamra, legyen sok gyereküdülő a Balatonnál, tavaknál, folyóknál jó ellátással. Alig akad városi család, amelyiknek ne lennének falusi ro­konai. De a nagymamák hiába vár­ják az unokákat. Csak nem megy az a városi gyerek a poros faluba. Pedig ott meggyet szedhetne a fá­ról, nyáron érő gyümölcsöket, ami különben veszendőbe megy. Mért nem lehet ezt tömeges egyéni, csa­ládi mozgalommá tenni? Mert csak gyümölcsszedő táborokat vagyunk képesek fönntartani, amelyekben pedig néha többe kerül a fönntar­tás, mint amennyi hasznot a mun­ka hoz. Persze, van itt egy kényes pont. Újra csak a mániámat hozom elő, tehát néven nevezem a gyereket A kereskedelem. Meg merném kockáztatni — igen sok tapasztalat alapján — azt az állítást, hogy a kereskedelem ma, a szocialista Magyarországon öncélú szervezetté vált Tehát nem szolgálat, nem ellátás, hanem haszonra törő öncélú szer­vezet. Beszélgetek a termelőszövetkezet elnökével. 1975-ről van szó. Szer­ződésük volt krumplira, hagymára, zöldségre. Most mindegy, melyik kereskedelmi ágazatról van szó, ál­lami, Zöldért, MÉK, egy monopó­lium az egész. Abban is monopó­lium, hogy mindegyik állami szer­vezetnek tartja magát, államnak, hatóságnak, tehát szerződésekben mindig a fölülállónak, nem az egyik, egyenjogú szerződő félnek. Azt mondja a termelőszövetkezet elnöke: — Nem mentem pörre, nem szeretek pörösködni. Tizenkét éve vagyok elnök, két pörünk volt eddig, mind a kettőt megnyertük. De most — 1975 őszén — nem vet­tek át tőlünk tizenkét vagon szerző­dött burgonyát, írtunk nekik. Be­széltünk is. Hogy így is sok a krumpli, nem lesz rá kereslet. A hagymával ugyanúgy. Vállaltuk volna a tárolást is, de azt különö­sen nem akarták, mert akkor a tá­rolási pénz a­­mienk. Perre mehet­tem volna, mert a szerződés köte­lezi őket az átvételre. De attól a krumpli meg a hagyma kárbavész, még ha megnyerjük is a port. El­kezdtünk piac után nézni, mentünk az ipari városokba, szállítási költ­séggel, árengedménnyel eladtuk a krumplit meg a hagymát. A zöld­séget nem. Bennhagytuk a földben tavaszig. Ha erős telünk lett volna, odafagy az egész. Így csak az egér ette meg a felét. Egyetlen termelőszövetkezet, nem is a legnagyobbak közül való, háromezer hektáros, és több vagon krumpli, hagyma, zöldség maradt a nyakán. Nem vette át a kereskede­lem. A múlt év őszén, telén. Nyil­ván nem ez az egyetlen, termelő­­szövetkezet, amelyik így járt. És akikor még adjuk hozzá az áruter­melő háztáji gazdaságok odaveszett terményeit is. A magánszektorét, mely szerződés, átvétel szempont­jából rosszabb helyzetben van a mégiscsak­ szocialista termelőszö­vetkezetnél. Még kiszolgáltatottabb. Hogy aztán dollárért kellett hagymát, krumplit behoznunk, azért senki nem a kereskedelmet hibáztatja, hanem a parasztot, aki nincs is. Mert ezt is tudomásul kellene venni végre, hogy a mai Magyar­­országon nincsenek már parasztok. Ne túlozzunk: elenyésző számban vannak és hamarosan el is enyész­nek.• De hát mért csinálja ezt a keres­kedelem? Idézek a Figyelő című gazdaság­­politikai hetilap legutóbbi számá­ból. „Egy kiló paradicsom szerző­déses ára 1,45, a hagymáé 1,80, a sárgarépáé 1,30 forint.” „Ha pél­dául a vállalatok 3 forintot fizet­nek majd a nagyüzemi termelőnek 1 kg burgonyáért, vagy hagymáért (a mostani 2 forint helyett), akkor a nagyüzemek többet termelnek majd és le fognak esni a piaci árak is.” Tehát országos átlagban a „vál­lalatok” 2 forintot fizettek a ter­melőnek — nagyüzemnek! — egy kiló burgonyáért vagy hagymáért 1975-ben. A termelőik mégis termeltek. A vállalatok nem mindig vették át, ami megtermett, még ezért az árért se. Nincsenek országos ada­taim, de néhány termelőszövetke­zet példáján el tudom képzelni, hogy az át-nem-vett krumpa-hagy­­ma-zöldség fedezte volna a hazai szükségletet és megmentett volna bennünket a dollárkiadástól. Újra csak megszólal bennem a sátán, előjönnek mániáim. Ha én kereskedő volnék, „vállalat”. Meg­venném mindazt a hagymát,­ ami megtermett, átlagosan két forintért, akkor arra számíthatnék, hogy a hagyma ára tavaszra fölmegy — mondjuk — hat forintra. Szállítási költséggel, romlással, tárolással, re­zsivel, van kilónként — ugyancsak, mondjuk — egy forint haszon. Ha csak a felét veszem át, kevesebb a szállítási, tárolási, romlási költsé­gem, a rezsim, de a hagyma ára — amint láttuk, fölmegy húsz forint­ra, akkor van egy kilón nem egy, hanem tíz vagy tizenöt forint hasz­nom. Ugyanúgy a burgonyánál, zöldségnél. Tehát, ha nekem mint kereskedelemnek — akár mint szo­cialista kereskedelemnek — nem az a föladatom, hogy az ellátást biztosítsam, hanem az, hogy válla­lati haszonra tegyek szert, mint ke­reskedelmi vezető prémiumot kap­jak, föltétlenül az utóbbi az­ érde­kem. Ezt mondja bennem a sátán. Meg kellene már egyszer alapo­san vizsgálnunk, milyen is a mi szocialista kereskedelmünk. Újra csak egy termelőszövetkeze­ti elnököt idézek. — Most egy fo­rintot adnak egy csomag zöldhagy­máért, tudom, hogy kell a váro­siaknak, de hát az egy forint az nem ár. Inkább meghagyjuk öreg hagymának. Azon a héten a városi üzletek­ben — államiakban — hat forintot kértek egy csomag zöldhagymáért. Hogyan lesz az egy forintos árból hat forint? Hány százalékos ez a nyereség? Még ha állami elvonás volma ez a különbözet, akkor vala­hogyan megértené az ember, adó, adó, az állam ráfordítja valamire, mindnyájunk hasznára. De ez az óriási különbözet, az ötszáz száza­lékos árrés, a haszon még csak nem is az államot gazdagítja, ha­nem valahol elvész az öncélú ke­reskedelem szivacshálózatában. Szinte le sem merem már írni az oly sokszor elmondott bab-példáza­tot. A tarkabab évek óta jóval húsz forint fölött tartja magát ál­lami üzleteinkben is. 25—26—28. Ezt a babot ugyancsak évek óta tizenegy-tizenkét forintért veszik át. Nem is romlandó áru, a szállí­tási költsége se nagy. Mi indokolja a duplánál is nagyobb árat? Lehetne másképpen is keresked­ni? Lehetne. Lengyeltótiban jártam tavasszal egy töl­séges üzletben. A földművesszövetkezet tartja fönn. Helyi termelőktől veszi át a salá­tát, palántát, zöldséget, gyümöl­csöt, ráteszi a maga húsz százalé­kát és árusít. Még nyeresége is van így is. Átvette amikor a salátát két forintért, adta kettőnegyvenért. A szegfűpalántát negyven fillérért, adta ötvenért. És ha jött Józsi bá­csi, hogy van húsz csomó zöld­hagymája, akkor azt mondta az üzletvezető asszonyka: hozza majd pénteken, Józsi bátyám, akkor majd el tudom adni. (Ugyanabban az időben például a szegfűpalánta öt forint volt a budapesti üzletek­ben­.)• Ha már a kényes témáknál tar­tunk, beszéljünk a húsról is. Két éve nyáron éppen egy somogyi fa­luban laktam. Vagyis időztem. Jön egy este az agronómus, hogy érte­kezlet volt és egy központi küldött arról beszélt: előkészületben van a háztáji nagyobb megadóztatása. Az is szóba került, hogy adót vetnek ki az anyakocák után. Ezt mondta a központi küldött. Nem az ellen­ség, nem a rémhírterjesztő, hanem egy hivatalos állami személy. Ak­kor pedig még bajok voltak az át­vétellel, néha hetekig, hónapokig tovább kellett tartani, etetni a hí­zót, a hízott marhát a szerződés­ben megjelölt átadási időnek Nem vették át. Mégis sokan befogták az anyakocát hízónak, a következő ta­vaszra felére ment le az anyadisz­nók száma. Kevesebb anyadisznó — kevesebb lett a malac, kevesebb a hízó. Szerencsére a disznó szapora állat, az idén — most egy hete jár­tam ott — már újra másfélszer annyi anyakoca van, mint tavaly volt De itt is örökös a huzakodás. Ülök az unokaöcsémnél, jön Bözsi néném, hogy míg odavártunk, itt járt az átvevő, hagyott egy cédulát. A cédulán az áll, hogy szerdán le kell adni a hízókat . De hiszen a szerződés szerint csak egy hónap múlva lenne a leadás, a hat közül van, amelyik még talán a mázsát se érte el, tíz-húsz kilót még dara­bonként rájuk lehetne rakni. Nem számít a szerződés, a „vállalat” elő­írta, hogy szerdán át kell adni. És darabonként levonnak öt ki­lót Vagyis a hat hízó élősúlyából harminc kilót nem fizetnek ki. Mikor még lábon hajtották a marhát Bécsbe, meg falkaszám vet­ték a disznót a kereskedők, akkor darabszám fizettek. A mázsálás be­vezetése óta az árat élősúlyra szab­ják. Az élősúly eredetileg azt je­lenti, hogy az árat úgy állapítják meg: szőröstül, bőröstül, béllel, veszteséggel, ennyit adok az élő ál­lat, kilójáért. Aztán a kereskedők rájöttek, hogy a disznóban ganéj is van, az eladók rájöttek, hogy a má­zsálás előtt meg lehet zabáltatni a disznóval néhány kiló moslékot, sós vizet, súlygyarapítót. Ezért az­tán a mi vállalati átvevőink is le­vonták az élősúlyból három kilót Ezt néhány éve fölemelték ötre, a nagy hízóknál hétre. Így most má­zsálás előtt az is megzabáltatja a hízót, aki különben nem tette vol­na. Mit csinál a vállalat embere? Várakoztat. A hízó reggel elindul az ólból bezabálva, mert az átvé­telre korai órát tűznek ki. Már szál­lítás közben ürít. Aztán kezdődik a várakozás, immár zárt helyen ita­tási lehetőség nélkül. Mire dél felé sor kerül a mázsálásra, kevesebbet nyom, mint amennyi reggel még az ólban volt. És akkor törvényesen levonják az öt kilót — a hetet — az élő­súlyból. Kicsi dolog De hat hízó után harminc kiló hús árát csak úgy le­vonni mégse kicsi dolog. Arról nem is beszélve, milyen lehetőséget ad ez a vállalati átvevőnek a súly­gyarapításra. Öcsém nem paraszt, hanem ipari munkás. Hizlal, így egészíti ki ke­resetét És számol, mint ahogy a többiek is számolnak. Az ilyen ki­csi dolgok is fölmerülnek a szá­molásnál, hogy harminc kiló hús. Ma hazánk ezerötszáz községé­nek nincs hentes, nem lehet friss húst kapni. Az utóbbi években na­gyon sok községben megkérdeztem: régen volt-e itt hentes? Volt. Egy, kettő, három is. Tönkrementek? — Nagyon jól megéltek. Meggazda­godtak. Nem értem, az állami ke­reskedelemnek mért ráfizetéses a falusi hentesbolt. Magyarázták már okos közgazdászok, de így sem ér­tem. Jártam községben, nem mondom meg, hol. A helyi termelőszövetke­zetnek nagy hizlaldája van, a vá­góhíd nem is mindig tudja átvenni a kész hízókat, üzemi selejt is akad. A község lakosai mégis csak a vá­rosból tudtak éveken át friss húst hozni, ha kaptak. Aztán a termelő­­szövetkezet vezetői megbeszélték egy helybeli öreg hentessel , aki­nek véletlenül minden fölszerelése, vágókamrája, pultja, szerszáma megmaradt —, hogy nyissa ki a boltját. Mint termelőszövetkezeti üzletet. Mert ahhoz joguk van, hogy a selejtet a tagoknak kimér­jék. Fölmérték, mennyi a község fogyasztása és egyetlen vásárlótól nem kérdezik meg, hogy tag-e vagy nem tag. És nem kell azóta a fa­lusiaknak a városi boltban sorba állni, cipelni haza a húst, a tölte­léket.• De mért ilyen bonyolult ez az egész? Hogy ne legyen spekuláció. A szerződésekben szabott árak van­nak, a fölvásárlók hetenként, két­hetenként irányárakat kapnak. Szemtanúja voltam, amikor sze­zonban egyhúszért vették át a pa­radicsomot egy Budapesttől húsz kilométerre levő termelőszövetke­zetben. Még aznap, ugyanazt a pa­radicsomot kettőnyolcvanért ve­hettem meg a fővárosi Zöldért üz­letekben. Ha jön egy maszek zöld­séges — és mért ne jönne? — és " azt mondja, ő nem egyhúszat, ha­nem egy ötvenet ad, de csak a szí­ne-javáért. a mázsás é­telekben már megéri a kertésznek, hadd válo­gasson a maszek. Aki aztán ezt a szebbet akár három-négy forintért is eladhatja. Elhiszi nekem egy városi vevő azt, hogy vannak hónapok, amikor a tojást még egy forintért, nyolc­van fillérért sem veszik át „keres­kedelmi szerveink”? Kit szid az a termelő, akitől egy forintért veszik át a hagyma cso­móját? És hát szid az a fogyasztó, aki hat forintot fizet ezért a hagy­máért? Nemrég olvastam egy okos nyi­latkozatot, a Hazafias Népfront or­szágos titkára azt mondta: „A lé­nyeg: lerövidíteni az áru útját a fogyasztóhoz. Egyesek azt az ellen­vetést teszik: akkor mi lesz a ha­szonnal? Mi azt mondjuk: csak kár ne legyen.’’ Román György: Folyosó l'Kh mJ1976. JULIUS 3. B lai-ff □i \

Next