Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-10-02 / 40. szám - Eugenio Carmi: Elképzelt jel • kép (7. oldal) - E. Fehér Pál: A magyar Prága (7. oldal)

­ Főszerkesztők Varsóban A Szovjet Írók Szövetségének és a Lityeraturnaja Gazeta szer­kesztőségének javaslatára három év óta minden ősszel egybegyűl­nek a szocialista országok irodal­mi hetilapjainak főszerkesztői, hogy tapasztalataikat kicseréljék és a közös cselekvés elveiről tár­gyaljanak. Az első összejövetel házigazdája a moszkvai Lityera­turnaja Gazeta volt 1974-ben, a másodikat Szófiában rendezték 1975 őszén. A harmadik összejö­vetel most zajlott le Varsóban szeptember 16-án és 17-én. Tizen­három irodalmi hetilap képvisel­tette magát, egy bolgár, egy cseh, két lengyel, egy magyar, egy mon­gol, egy NDK-beli, egy román és öt szovjet (egy jereváni, egy ki­jevi, két moszkvai és egy vilniusi). Táviratban köszöntötte az ösz­­szejövetelt a kubai és a vietnami irodalmi hetilap főszerkesztője. A megbeszélés tárgya a helsinki zá­róokmánnyal kapcsolatos felada­tok tisztázása volt. ■ Dominik Ho­­rodynskinek, a varsói kultúra fő­szerkesztőjének vitaindítója után valamennyi lap főszerkesztője be­számolt arról, hogyan dolgoznak Helsinki szellemében, milyen egyenlőtlenségeket látnak a nem­zetközi kulturális cserében, és va­lamennyien hangsúlyozták: a hel­sinki záróokmány új teendőkre figyelmeztet a szocialista országok kulturális cseréjében is. A két­napos konferencia után országjá­rásra vitték vendégeiket a házi­gazdák. Az országjárás legfőbb állomása Krakkó volt, a házigaz­dák arra törekedtek, hogy a ven­dégek megismerkedjenek a nagy múltú város kulturális életével. Az 1977-es összejövetelre a Magyar Írók Szövetsége meghívá­sa alapján, Budapesten kerül majd sor. 1976. OKTÓBER 2. TÁJÉKOZÓDÁS ­ A magyar irodalom — szlovákul Négy írásban foglalkozik a ma­gyar irodalommal a szlovák Re­vue svetovej literatury legújabb száma. Juhász Ferencet és Nagy Lászlót mutatja be Vojtech Kond­­rót. Versfordításaihoz előszót írt, melyben elemzi a két költő helyét a kortárs magyar irodalomban. Többek között megállapítja: „Nagy László és Juhász Ferenc a magyar költői középgeneráció két legna­gyobb egyénisége. Szocialista köl­tők a szó legnemesebb értelmében. Nemzedékük — és nemcsak a köl­tői nemzedékre gondolunk — leg­jellegzetesebb képviselőjeként tart­hatjuk számon mindkettőjüket”. A közölt tizenegy, illetve tizenkét versfordítás ízelítőt ad a költők ifjúkori és később született ver­seiből is. Kondrát fordításait Szán­tó Piroska, Gyulai Liviusz és Dal­­los Ferenc illusztrációi színesítik. Rudolf Chmel kapcsolattörténeti esszéjében — Magyar irodalmi al­kotások fordításai 1945 és 1975 kö­zött — vázolja a fordítási hagyo­mányok kezdeteit. Azt fejtegeti, hogy „a fordulatig a szlovák ol­vasók részletesebben csak Petőfit (Hviezdoslav fordításában), Az ember tragédiáját (szintén Hviez­­doslav fordításában), valamint Jó­kai, Mikszáth és még néhány ma­gyar szerző műveit ismerték — főként folyóiratokból”. A két há­ború között megszaporodott a fordítók száma: Stefan Kreméry, E. B. Lukác, valamint Pavel Bujnák, A. Göllnerová és R. Uhlár nevét érdemes említeni. Chmel itt meg­jegyzi: a fordítandó művek kivá­lasztása ösztönszerű és esetleges volt, a felszabadulás után azonban megváltozott a helyzet: „természe­tesen most sem beszélhetünk cél­tudatos, koncepciózus fordítói programról — írja —, de néhány mennyiségi és minőségi mutató bi­­zonyos következtetésekre ad mó­dot”. A legtöbb magyarról fordított mű prózai alkotás, összesen mint­egy kétszáz jelent meg 1945 óta. Leginkább Jókai, Mikszáth, sőt Rejtő Jenő műveiből fordítottak, de közismertek lettek a szlovák olvasók körében Szabó Pál, Ve­res Péter, Németh László, Déry Tibor, Illyés Gyula, Lengyel Jó­zsef, Örkény István, Moldova György, Kertész Ákos könyvei is. A jeles versfordítók — Ján Smrek, Valentin Beniak, E. B. Lukác, Vojtech Kondrát és mások — Pe­tőfi, Ady, József Attila, Babits, ..Juhász Gyula, Kosztolányi, Tóth Árpád,, Illyés Gyula, újabban pedig Radnóti, Kassák, Weöres Sándor, majd ismét Babits és Illyés Gyula verseit közvetítették. Színházi használatra is készültek dráma­fordítások (például Csiky Gergely, Katona József, Örkény István da­rabjaiból), s a szlovák olvasók megismerkedhettek Móricz Zsig­­mond, Móra Ferenc, Molnár Fe­renc, Balázs Béla ifjúsági regé­nyeivel­ is. A Revue svetovej literatury be­fejezésül két, szlovákul nemrégi­ben megjelent könyv recenzióját közli. Az első kritikát Albin Ba­­gin írta Babits Mihály válogatott verseinek Ostrov a more című szlovák nyelvű kötetéről. (Az élet­műből válogatta és fordította Voj­tech Kondrát.) A­ másik, ugyan­csak dicsérő hangú recenzió Gál György Sándor Gershwin-életregé­­nyéről íródott. E. FEHÉR PÁL: A MAGYAR PRÁGA Most nem Mátyás börtönét aka­rom fölidézni: minden­­Prágába lá­togató könnyen megtalálhatja, hi­szen az Aranycsinálók utcájának játékházai fölé magasodik az a vas­kos bástya, ahol Pogyebrád György király fogva tartotta leendő vejét. Mintegy a barátság záloga­ként. (Ez utóbbi mondat ironikusan hangzik ugyan, már-már cinizmus­ként hat, de korántsem oly távoli a valóságtól, mint első olvasásra gon­dolhatni. Mert Pogyebrád érezte a cseh és a magyar királyság össze­fogásának létszükségletét, ma in­kább úgy mondanánk: az egymás­rautaltságot. Persze, a maga mód­ján cselekedett, a kor erkölcsei szerint, mint ahogyan a Hunya­diak sem tettek másképpen, ugyan­ezt az egymásrautaltságot, ugyan­ennek a szövetségnek a lehetőségét tudván.­ E képzeletbeli prágai sé­tán útitársaimat nem azért irányí­tom másfelé, másfajta emlékek nyomába, mintha a kényelmetlen múlt, a rossz kapcsolat felidézését károsnak tartanám. Hiszen a törté­nelem — mint jól tudjuk — nem megváltoztatható, s minden ténye tanulságos lehet. Vannak azonban másfajta emlékhelyek is. Olya­nok, melyeket vagy elfeledtünk, vagy igazán sohasem vonultak, vo­nulhattak be a nemzeti tudatba. Például Déry Tibor tanárjának erednék a nyomába, akinek dél­előttönként el kellett mennie Vo­­dickova utcai albérletéből, s olyan­kor „az Edison kávéházban reggeli­zett, elintézte postáját, tizenegyig, tizenkettőig dolgozgatott egy sa­rokban ...” így szól A prágai lány, s ugyebár tudjuk, s ha nem tud­nánk, az írás árulkodik arról, hogy mennyire önéletrajzi ihletésű ez a novella. S nagyjából ugyanezek­ben az időkben, a harmincas évek legelején, Balogh Edgár is felült a pozsonyi pályaudvaron a prágai vonatra, hogy aztán kivillamosoz­­zon a Karlínba, ahol a Rudé právo nyomdájában Fábry Zoltán lapját, Az Utat tördelte, egy-egy klisét a szomszédos asztalnál dolgozó Julius Fucíktól kölcsönözve, aki viszont a cseh pártlap, a Tvorba nyomdai munkálatai közben szerzett értékes információkat a csehszlovákiai ma­gyarság életéről. Más. Mégiscsak nevezetes irdalomtörténeti hely le­hetne az a kávéházi asztal, amely mellett Forbáth Imre és Vitézslav Nezval cseréltek eszmét a szürrea­lizmus és az osztályharc aktuális kérdéseiről, s a kávéházba időn­ként be-benézett a szlovák Novo­­mesky, aki éppen az Édes Annát fordította csehre, s közben beszá­molhatott a pesti toloncházban töl­tött éjszakákról, az 1930-as szep­temberi budapesti tüntetésről. És ha a Na­poliéin sétálunk el, akkor az YMCA palotájára figyeljünk. Ott tartott Móricz Zsigmond elő­adást, s a hajdani szlovák krónikás szerint a terem zsúfolt volt. „Az előadóasztalon magyar zászlócska, s nehány arasznyira tőle a cseh­szlovák. Köztük feleúton egy üveg víz. —■ ’Ha ez a víz jelképezi ama idegenség tengerét, mely a két álla­mot egymástól elválasztja, ezt Mó­ricz gyorsan elintézi’ — hallom a tréfát a hátam mögött” — így ol­vasható az Elán beszámolójában. Bizony igaza lehetett Méliusz Jó­zsefnek, aki szerkesztője, Gaál Gá­bor megbízásából, 1936-ban amo­lyan szellemi földerítő útra indul Európába, ha Prágába érkezvén, ilyenformán kezdte számvetését: „A város barátja körültekint, és kissé úgy érzi: idehaza van ... Nem hódítóként és nem felfedezőként érkezett. Otthona szellemi követei ötszáz éve róják ezeket az utcákat. Nem idegen nekünk Prága ...” Hát igen, Prága nem volt idegen Károlyi Mihálynak sem, mikor menedéket keresett, s jóllehet csalódva kellett továbbfutnia, más menedéket keresnie: nem a cseh népet, a prágai polgárt érezte a kö­zös ügy, a demokrácia közös ügye árulójának. És Révai József is eb­ben a városban írta néhány neveze­tes tanulmányát, pontosan azokat az írásokat, melyek a kommunista szövetségi politika alapvetései let­tek, s talán segített fölismeréseiben a polgári demokrácia veszélyezte­tett állapota, s a Csehszlovák Kom­munista Párt akkori politikája. Ha végiglátogatjuk e „nem ide­gen” Prága magyar emlékhelyeit, talán mégse kizárólag saját gyara­podásunkra gondoljunk. A magyarok mellett, a Prágába látogató, vagy netán ott megtelepe­dett magyarokkal együtt — például — a németek számára is vonzó le­hetőségeket kínált ez a város. Ril­ke szláv érdeklődését el sem lehet képzelni a cseh székváros hangula­ta nélkül. És Egon Erwin Kisch sem tagadta sohasem, hogy Prága neveltje­ abban a városban nőtt fel, ahol a városi szellem oly régi és nemes hagyományú, ahol pontosan e tradíciók nyomán elevenen élt a teljes tájékozódás igénye, s ahol a szükség­ parancsolta többnyelvűség erényt jelentett. Két világ kapujá­ban éltek, s ebből nem azt a követ­keztetést vonták le, hogy két ma­lomkő között őrlődnek, hanem igyekeztek mindkét világban, a nyugatiban is, meg a keletiben is otthonosan mozogni. A kommu­nista Weiskopf megírja a monar­chia Prágájának regényét, s köz­ben a cseh írókat közvetíti néme­tül. (Mily érdekes, hogy a régi Prága regényét a nem cseh, de a cseh világban otthonos német író fogalmazza, némiképp hasonlóan ahhoz, hogy a századforduló Bu­dapestjéről a nem magyar, de a mi közegünkben olyannyira ottho­nos horvát író, Krleza írta a legát­fogóbb regényt.) S az is Prága ha­gyománya, Prága nevelése, hogy Jaroslav Hasek az Októberi For­radalom után, Szovjet-Szibériában németül, magyarul és csehül szer­keszt újságot, miközben Zalka Má­téval közösen, magyarul fogalmaz színdarabot. Ez a közeg hatott a Prágába lá­togató szovjet íróra is. Majakov­szkijt elragadtatva hallgatta Nezval (és társaságában Forbáth), de Ma­jakovszkij is föllelkesülve figyelte a cseh kommunista írók mozgal­mát. Hja Ehrenburg néni külön­ben. S talán az sem véletlen, hogy az orosz formalista iskola, az OPO­­JAZ a leghűségesebb szövetsége­sekre Prágában talált. Roman Jakobson, Pjotr Bogatirjov legter­­mékenyebb évei prágai tartózkodá­suk idejére esnek. Térjünk azonban vissza a magya­rokhoz, hiszen a magyar Prágára emlékezünk, arra emlékeztetünk. Prága „titka” ugyanis az volt, hogy nemcsak vendégszerető tanító volt, hanem mohó tanuló is. Balogh Ed­gár tanult a cseh kommunistáktól? Természetesen. De a cseh kommu­nisták Balogh Edgár révén megis­merték az „újarcú magyarokat”, tudomást szereztek a Sarlóról, s így utazott Pozsonyba Fucík, üdvöz­lendő a sarlósok kongresszusát. Forbáth Imre pedig a csehszlovák írók delegációjával jutott el Pá­rizsba, az antifasiszta írók nem­zetközi kongresszusára, s ott egye­dül jelenlévő magyarként József Attiláról beszélhetett. József At­tila eszméiről és tragikus halálá­ról. Forbáth szavait pedig Aragon tolmácsolta franciául a világ sok­sok sarkából összesereglett írók­nak. József Attila sohasem járhatott Prágában, de fordította, magyarrá „honosította” Jirí Wolkert, Josef Korát, s azonosságot vállalt Karel Capek 1936-os budapesti, antifa­siszta szellemű szereplésével (olyan mértékben, hogy le is fordította Capek szövegét, s közzétette a Szép Szóban). De Capekra is ha­tott — e budapesti találkozáson — Bartók egyénisége, s hírt vitt Prá­gába: létezik egy másik Magyaror­szág, van egy igazi magyarság, amely nem azonos a Hitlerekkel szövetkező horthyzmussal. Móricz a szellemi megértést hir­dette Prágában? Sürgette egymás megismerését? Nos, Móriczot iga­zán ismerik a cseheknél. Ladislav Fuks, az egyik legkiválóbb mai cseh író egyszer arról vallott, hogy a Légy jó mindhalálig volt az egyik olyan alkotás, mely elhatározóan hatott céljaira, írói szándékaira. Persze, Vodická, Hasek regényé­nek öreg árkásza is prágai. Ő az, aki habzó szájjal szidta a magyaro­kat, mire Svejk annyit jegyzett meg: „nem minden magyar tehet arról, hogy ő magyar...” Mert Vodicka Tisza Istvánt, a népnyúzó, a szlovákokat elnyomó, a „tótozó” szolgabírót azonosította a magyar néppel. Svejk azt mondotta, ha Vodicka megteszi ezt az azonosí­tást, akkor nem minden magyar te­het arról, hogy azonos nyelvet be­szél Tisza gróffal. És a tábori vas­útállomáson meghívja a magyar ka­tonát sörözni, s az utolsó krajcárját is elissza vele. Ez a kis példázat is azt mutatja, hogy egyik oldalon sem volt köny­­nyű — s legyünk őszinték, ma sem mindig egyszerű — az előítéletek sokaságát legyűrni. Nem a hivatalos barátságra gon­dolok: szerencse és törvényszerű dolog, hogy kulturális kapcsolata­ink intézményesített formái is mű­ködnek. Ennek a következménye az, hogy aligha akad jelentősebb c­seh vagy szlovák alkotás, amelyet ne olvashatnánk magyarul (s itt a csehszlovákiai magyarság fel­adatvállalása, közvetítő szerepe ko­rántsem mellékes), s bizony érde­mes arra is felfigyelni, hogy Rákos Péter Prágában kiadta csehül a magyar írók lexikonét, s Emil Bo­leslav Lukác pedig szlovákul, Po­zsonyban jelentette meg nemrégi­ben a magyar költészet reprezenta­tív antológiáját, hogy Zádor And­rás Prágában és Budapesten egy­szerre szolgálja a kölcsönösség nagy ügyét. Ennek az egyszerre baráti és hivatalos kapcsolatnak a következménye, hogy ösztöndíja­sok tanulnak Prágában és Buda­pesten, hogy színházak, zenekarok látogatnak egymáshoz. Ám az eredmények felsorolása, az adatok sokaságának elősorolása — egy másik írás témája lehetne. Most arról szeretnék kérdezni, hogy eléggé hasznosítjuk-e ma a régi, a magyar Prága tradícióját, e hagyomány lényegét? Amikor Né­meth László arról írt, hogy a „ma­gyar ember minden nép történelme közül a csehben mozoghat első perctől a legotthonosabban” — e megállapításhoz azonnal hozzátette — és igaza volt — azt is: „a ha­sonlóságnál persze többet mondott a különbség...” És a reá jellemző, elemző hevülettel rögvest nekilá­­tott e különbségek taglalásának. Az­az gondolkozott egyezéseink és különbözéseink tanulságain. Úgy értelmezte kapcsolatainkat, hogy a magyar szellemi élet eleven ára­mába óhajtotta belekapcsolni őket. Mintegy asszimilálni kívánta a cseh szellemiség általa hasznosnak ítélt jellegzetességeit. Most nem ér­demes arról vitatkozni, hogy Né­meth elemzése mennyiben bizo­nyult helytállónak, s mily hányada tetszetős szellemtörténeti eszme­­futtatás, a lényegre való visszauta­lás nélkül. A módszer azonban fel­tétlenül követésre méltó. Mert ez a magyar Prága azt je­lentette, hogy nemcsak megtanul­tuk egymást, hanem azt is, hogy a közös gondolkozásnak bizonyos formái is kialakultak. Mint aho­gyan arról is beszélhetnénk, mit is jelentett a szlovák Budapest Nyilván nemcsak a szlovák kubi­kusokat és kőműveseket, akik a milleneumi fővárost építették, ha­nem Hviezdoslavot is, Novomes­­kyt is, Anton Strakát is, Jan Rob Pontcant is. Kimutatható-e ez a szellemi kör­forgás napjainkban? Nem a művek hiányoznak. Né­hány cseh prózaírónak jelentős si­kere volt magyar nyelven. A mos­tanában újra megjelenő Bohumíl Hrabal, vagy a Vihar a lombikban és más regények kitűnő szerzője, Vladimír Párás alkotásai sok rokon vonást mutatnak némely magyar íróéval. A groteszk módszerei igen hatásos eszköznek bizonyultak a szocialista valóság bizonyos nega­tív, de — sajnos — tipikus jelensé­geinek megmutatására. Nyilván — hogy a prágai oldal se maradjon homályban — ilyesfajta okokkal magyarázható Örkény István cseh­országi sikere. A szellemi körfor­gás elevenebbé, hatékonyabbá té­teléhez bizonyára hozzájárulhatna, ha végiggondolnánk az okokat. Egyetlen egy példát említettem csupán. Egy olyan lehetőséget, amelyet még nem használtunk ki eléggé. Holott közös történelmünk­nek van olyan hagyománya, amely bizonyítja, hogy e lehetősé­geket ki lehet és ki is kell hasz­nálni. A még élő előítéletek eloszla­­tása végett is. Meg azért, hogy az intézményesített kapcsolatok jó kereteit eleven tartalommal tölt­­hessük meg. IRODALOM!

Next