Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-02 / 40. szám - Eugenio Carmi: Elképzelt jel • kép (7. oldal) - E. Fehér Pál: A magyar Prága (7. oldal)
Főszerkesztők Varsóban A Szovjet Írók Szövetségének és a Lityeraturnaja Gazeta szerkesztőségének javaslatára három év óta minden ősszel egybegyűlnek a szocialista országok irodalmi hetilapjainak főszerkesztői, hogy tapasztalataikat kicseréljék és a közös cselekvés elveiről tárgyaljanak. Az első összejövetel házigazdája a moszkvai Lityeraturnaja Gazeta volt 1974-ben, a másodikat Szófiában rendezték 1975 őszén. A harmadik összejövetel most zajlott le Varsóban szeptember 16-án és 17-én. Tizenhárom irodalmi hetilap képviseltette magát, egy bolgár, egy cseh, két lengyel, egy magyar, egy mongol, egy NDK-beli, egy román és öt szovjet (egy jereváni, egy kijevi, két moszkvai és egy vilniusi). Táviratban köszöntötte az öszszejövetelt a kubai és a vietnami irodalmi hetilap főszerkesztője. A megbeszélés tárgya a helsinki záróokmánnyal kapcsolatos feladatok tisztázása volt. ■ Dominik Horodynskinek, a varsói kultúra főszerkesztőjének vitaindítója után valamennyi lap főszerkesztője beszámolt arról, hogyan dolgoznak Helsinki szellemében, milyen egyenlőtlenségeket látnak a nemzetközi kulturális cserében, és valamennyien hangsúlyozták: a helsinki záróokmány új teendőkre figyelmeztet a szocialista országok kulturális cseréjében is. A kétnapos konferencia után országjárásra vitték vendégeiket a házigazdák. Az országjárás legfőbb állomása Krakkó volt, a házigazdák arra törekedtek, hogy a vendégek megismerkedjenek a nagy múltú város kulturális életével. Az 1977-es összejövetelre a Magyar Írók Szövetsége meghívása alapján, Budapesten kerül majd sor. 1976. OKTÓBER 2. TÁJÉKOZÓDÁS A magyar irodalom — szlovákul Négy írásban foglalkozik a magyar irodalommal a szlovák Revue svetovej literatury legújabb száma. Juhász Ferencet és Nagy Lászlót mutatja be Vojtech Kondrót. Versfordításaihoz előszót írt, melyben elemzi a két költő helyét a kortárs magyar irodalomban. Többek között megállapítja: „Nagy László és Juhász Ferenc a magyar költői középgeneráció két legnagyobb egyénisége. Szocialista költők a szó legnemesebb értelmében. Nemzedékük — és nemcsak a költői nemzedékre gondolunk — legjellegzetesebb képviselőjeként tarthatjuk számon mindkettőjüket”. A közölt tizenegy, illetve tizenkét versfordítás ízelítőt ad a költők ifjúkori és később született verseiből is. Kondrát fordításait Szántó Piroska, Gyulai Liviusz és Dallos Ferenc illusztrációi színesítik. Rudolf Chmel kapcsolattörténeti esszéjében — Magyar irodalmi alkotások fordításai 1945 és 1975 között — vázolja a fordítási hagyományok kezdeteit. Azt fejtegeti, hogy „a fordulatig a szlovák olvasók részletesebben csak Petőfit (Hviezdoslav fordításában), Az ember tragédiáját (szintén Hviezdoslav fordításában), valamint Jókai, Mikszáth és még néhány magyar szerző műveit ismerték — főként folyóiratokból”. A két háború között megszaporodott a fordítók száma: Stefan Kreméry, E. B. Lukác, valamint Pavel Bujnák, A. Göllnerová és R. Uhlár nevét érdemes említeni. Chmel itt megjegyzi: a fordítandó művek kiválasztása ösztönszerű és esetleges volt, a felszabadulás után azonban megváltozott a helyzet: „természetesen most sem beszélhetünk céltudatos, koncepciózus fordítói programról — írja —, de néhány mennyiségi és minőségi mutató bizonyos következtetésekre ad módot”. A legtöbb magyarról fordított mű prózai alkotás, összesen mintegy kétszáz jelent meg 1945 óta. Leginkább Jókai, Mikszáth, sőt Rejtő Jenő műveiből fordítottak, de közismertek lettek a szlovák olvasók körében Szabó Pál, Veres Péter, Németh László, Déry Tibor, Illyés Gyula, Lengyel József, Örkény István, Moldova György, Kertész Ákos könyvei is. A jeles versfordítók — Ján Smrek, Valentin Beniak, E. B. Lukác, Vojtech Kondrát és mások — Petőfi, Ady, József Attila, Babits, ..Juhász Gyula, Kosztolányi, Tóth Árpád,, Illyés Gyula, újabban pedig Radnóti, Kassák, Weöres Sándor, majd ismét Babits és Illyés Gyula verseit közvetítették. Színházi használatra is készültek drámafordítások (például Csiky Gergely, Katona József, Örkény István darabjaiból), s a szlovák olvasók megismerkedhettek Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Molnár Ferenc, Balázs Béla ifjúsági regényeivel is. A Revue svetovej literatury befejezésül két, szlovákul nemrégiben megjelent könyv recenzióját közli. Az első kritikát Albin Bagin írta Babits Mihály válogatott verseinek Ostrov a more című szlovák nyelvű kötetéről. (Az életműből válogatta és fordította Vojtech Kondrát.) A másik, ugyancsak dicsérő hangú recenzió Gál György Sándor Gershwin-életregényéről íródott. E. FEHÉR PÁL: A MAGYAR PRÁGA Most nem Mátyás börtönét akarom fölidézni: mindenPrágába látogató könnyen megtalálhatja, hiszen az Aranycsinálók utcájának játékházai fölé magasodik az a vaskos bástya, ahol Pogyebrád György király fogva tartotta leendő vejét. Mintegy a barátság zálogaként. (Ez utóbbi mondat ironikusan hangzik ugyan, már-már cinizmusként hat, de korántsem oly távoli a valóságtól, mint első olvasásra gondolhatni. Mert Pogyebrád érezte a cseh és a magyar királyság összefogásának létszükségletét, ma inkább úgy mondanánk: az egymásrautaltságot. Persze, a maga módján cselekedett, a kor erkölcsei szerint, mint ahogyan a Hunyadiak sem tettek másképpen, ugyanezt az egymásrautaltságot, ugyanennek a szövetségnek a lehetőségét tudván. E képzeletbeli prágai sétán útitársaimat nem azért irányítom másfelé, másfajta emlékek nyomába, mintha a kényelmetlen múlt, a rossz kapcsolat felidézését károsnak tartanám. Hiszen a történelem — mint jól tudjuk — nem megváltoztatható, s minden ténye tanulságos lehet. Vannak azonban másfajta emlékhelyek is. Olyanok, melyeket vagy elfeledtünk, vagy igazán sohasem vonultak, vonulhattak be a nemzeti tudatba. Például Déry Tibor tanárjának erednék a nyomába, akinek délelőttönként el kellett mennie Vodickova utcai albérletéből, s olyankor „az Edison kávéházban reggelizett, elintézte postáját, tizenegyig, tizenkettőig dolgozgatott egy sarokban ...” így szól A prágai lány, s ugyebár tudjuk, s ha nem tudnánk, az írás árulkodik arról, hogy mennyire önéletrajzi ihletésű ez a novella. S nagyjából ugyanezekben az időkben, a harmincas évek legelején, Balogh Edgár is felült a pozsonyi pályaudvaron a prágai vonatra, hogy aztán kivillamosozzon a Karlínba, ahol a Rudé právo nyomdájában Fábry Zoltán lapját, Az Utat tördelte, egy-egy klisét a szomszédos asztalnál dolgozó Julius Fucíktól kölcsönözve, aki viszont a cseh pártlap, a Tvorba nyomdai munkálatai közben szerzett értékes információkat a csehszlovákiai magyarság életéről. Más. Mégiscsak nevezetes irdalomtörténeti hely lehetne az a kávéházi asztal, amely mellett Forbáth Imre és Vitézslav Nezval cseréltek eszmét a szürrealizmus és az osztályharc aktuális kérdéseiről, s a kávéházba időnként be-benézett a szlovák Novomesky, aki éppen az Édes Annát fordította csehre, s közben beszámolhatott a pesti toloncházban töltött éjszakákról, az 1930-as szeptemberi budapesti tüntetésről. És ha a Napoliéin sétálunk el, akkor az YMCA palotájára figyeljünk. Ott tartott Móricz Zsigmond előadást, s a hajdani szlovák krónikás szerint a terem zsúfolt volt. „Az előadóasztalon magyar zászlócska, s nehány arasznyira tőle a csehszlovák. Köztük feleúton egy üveg víz. —■ ’Ha ez a víz jelképezi ama idegenség tengerét, mely a két államot egymástól elválasztja, ezt Móricz gyorsan elintézi’ — hallom a tréfát a hátam mögött” — így olvasható az Elán beszámolójában. Bizony igaza lehetett Méliusz Józsefnek, aki szerkesztője, Gaál Gábor megbízásából, 1936-ban amolyan szellemi földerítő útra indul Európába, ha Prágába érkezvén, ilyenformán kezdte számvetését: „A város barátja körültekint, és kissé úgy érzi: idehaza van ... Nem hódítóként és nem felfedezőként érkezett. Otthona szellemi követei ötszáz éve róják ezeket az utcákat. Nem idegen nekünk Prága ...” Hát igen, Prága nem volt idegen Károlyi Mihálynak sem, mikor menedéket keresett, s jóllehet csalódva kellett továbbfutnia, más menedéket keresnie: nem a cseh népet, a prágai polgárt érezte a közös ügy, a demokrácia közös ügye árulójának. És Révai József is ebben a városban írta néhány nevezetes tanulmányát, pontosan azokat az írásokat, melyek a kommunista szövetségi politika alapvetései lettek, s talán segített fölismeréseiben a polgári demokrácia veszélyeztetett állapota, s a Csehszlovák Kommunista Párt akkori politikája. Ha végiglátogatjuk e „nem idegen” Prága magyar emlékhelyeit, talán mégse kizárólag saját gyarapodásunkra gondoljunk. A magyarok mellett, a Prágába látogató, vagy netán ott megtelepedett magyarokkal együtt — például — a németek számára is vonzó lehetőségeket kínált ez a város. Rilke szláv érdeklődését el sem lehet képzelni a cseh székváros hangulata nélkül. És Egon Erwin Kisch sem tagadta sohasem, hogy Prága neveltje abban a városban nőtt fel, ahol a városi szellem oly régi és nemes hagyományú, ahol pontosan e tradíciók nyomán elevenen élt a teljes tájékozódás igénye, s ahol a szükség parancsolta többnyelvűség erényt jelentett. Két világ kapujában éltek, s ebből nem azt a következtetést vonták le, hogy két malomkő között őrlődnek, hanem igyekeztek mindkét világban, a nyugatiban is, meg a keletiben is otthonosan mozogni. A kommunista Weiskopf megírja a monarchia Prágájának regényét, s közben a cseh írókat közvetíti németül. (Mily érdekes, hogy a régi Prága regényét a nem cseh, de a cseh világban otthonos német író fogalmazza, némiképp hasonlóan ahhoz, hogy a századforduló Budapestjéről a nem magyar, de a mi közegünkben olyannyira otthonos horvát író, Krleza írta a legátfogóbb regényt.) S az is Prága hagyománya, Prága nevelése, hogy Jaroslav Hasek az Októberi Forradalom után, Szovjet-Szibériában németül, magyarul és csehül szerkeszt újságot, miközben Zalka Mátéval közösen, magyarul fogalmaz színdarabot. Ez a közeg hatott a Prágába látogató szovjet íróra is. Majakovszkijt elragadtatva hallgatta Nezval (és társaságában Forbáth), de Majakovszkij is föllelkesülve figyelte a cseh kommunista írók mozgalmát. Hja Ehrenburg néni különben. S talán az sem véletlen, hogy az orosz formalista iskola, az OPOJAZ a leghűségesebb szövetségesekre Prágában talált. Roman Jakobson, Pjotr Bogatirjov legtermékenyebb évei prágai tartózkodásuk idejére esnek. Térjünk azonban vissza a magyarokhoz, hiszen a magyar Prágára emlékezünk, arra emlékeztetünk. Prága „titka” ugyanis az volt, hogy nemcsak vendégszerető tanító volt, hanem mohó tanuló is. Balogh Edgár tanult a cseh kommunistáktól? Természetesen. De a cseh kommunisták Balogh Edgár révén megismerték az „újarcú magyarokat”, tudomást szereztek a Sarlóról, s így utazott Pozsonyba Fucík, üdvözlendő a sarlósok kongresszusát. Forbáth Imre pedig a csehszlovák írók delegációjával jutott el Párizsba, az antifasiszta írók nemzetközi kongresszusára, s ott egyedül jelenlévő magyarként József Attiláról beszélhetett. József Attila eszméiről és tragikus haláláról. Forbáth szavait pedig Aragon tolmácsolta franciául a világ soksok sarkából összesereglett íróknak. József Attila sohasem járhatott Prágában, de fordította, magyarrá „honosította” Jirí Wolkert, Josef Korát, s azonosságot vállalt Karel Capek 1936-os budapesti, antifasiszta szellemű szereplésével (olyan mértékben, hogy le is fordította Capek szövegét, s közzétette a Szép Szóban). De Capekra is hatott — e budapesti találkozáson — Bartók egyénisége, s hírt vitt Prágába: létezik egy másik Magyarország, van egy igazi magyarság, amely nem azonos a Hitlerekkel szövetkező horthyzmussal. Móricz a szellemi megértést hirdette Prágában? Sürgette egymás megismerését? Nos, Móriczot igazán ismerik a cseheknél. Ladislav Fuks, az egyik legkiválóbb mai cseh író egyszer arról vallott, hogy a Légy jó mindhalálig volt az egyik olyan alkotás, mely elhatározóan hatott céljaira, írói szándékaira. Persze, Vodická, Hasek regényének öreg árkásza is prágai. Ő az, aki habzó szájjal szidta a magyarokat, mire Svejk annyit jegyzett meg: „nem minden magyar tehet arról, hogy ő magyar...” Mert Vodicka Tisza Istvánt, a népnyúzó, a szlovákokat elnyomó, a „tótozó” szolgabírót azonosította a magyar néppel. Svejk azt mondotta, ha Vodicka megteszi ezt az azonosítást, akkor nem minden magyar tehet arról, hogy azonos nyelvet beszél Tisza gróffal. És a tábori vasútállomáson meghívja a magyar katonát sörözni, s az utolsó krajcárját is elissza vele. Ez a kis példázat is azt mutatja, hogy egyik oldalon sem volt könynyű — s legyünk őszinték, ma sem mindig egyszerű — az előítéletek sokaságát legyűrni. Nem a hivatalos barátságra gondolok: szerencse és törvényszerű dolog, hogy kulturális kapcsolataink intézményesített formái is működnek. Ennek a következménye az, hogy aligha akad jelentősebb cseh vagy szlovák alkotás, amelyet ne olvashatnánk magyarul (s itt a csehszlovákiai magyarság feladatvállalása, közvetítő szerepe korántsem mellékes), s bizony érdemes arra is felfigyelni, hogy Rákos Péter Prágában kiadta csehül a magyar írók lexikonét, s Emil Boleslav Lukác pedig szlovákul, Pozsonyban jelentette meg nemrégiben a magyar költészet reprezentatív antológiáját, hogy Zádor András Prágában és Budapesten egyszerre szolgálja a kölcsönösség nagy ügyét. Ennek az egyszerre baráti és hivatalos kapcsolatnak a következménye, hogy ösztöndíjasok tanulnak Prágában és Budapesten, hogy színházak, zenekarok látogatnak egymáshoz. Ám az eredmények felsorolása, az adatok sokaságának elősorolása — egy másik írás témája lehetne. Most arról szeretnék kérdezni, hogy eléggé hasznosítjuk-e ma a régi, a magyar Prága tradícióját, e hagyomány lényegét? Amikor Németh László arról írt, hogy a „magyar ember minden nép történelme közül a csehben mozoghat első perctől a legotthonosabban” — e megállapításhoz azonnal hozzátette — és igaza volt — azt is: „a hasonlóságnál persze többet mondott a különbség...” És a reá jellemző, elemző hevülettel rögvest nekilátott e különbségek taglalásának. Azaz gondolkozott egyezéseink és különbözéseink tanulságain. Úgy értelmezte kapcsolatainkat, hogy a magyar szellemi élet eleven áramába óhajtotta belekapcsolni őket. Mintegy asszimilálni kívánta a cseh szellemiség általa hasznosnak ítélt jellegzetességeit. Most nem érdemes arról vitatkozni, hogy Németh elemzése mennyiben bizonyult helytállónak, s mily hányada tetszetős szellemtörténeti eszmefuttatás, a lényegre való visszautalás nélkül. A módszer azonban feltétlenül követésre méltó. Mert ez a magyar Prága azt jelentette, hogy nemcsak megtanultuk egymást, hanem azt is, hogy a közös gondolkozásnak bizonyos formái is kialakultak. Mint ahogyan arról is beszélhetnénk, mit is jelentett a szlovák Budapest Nyilván nemcsak a szlovák kubikusokat és kőműveseket, akik a milleneumi fővárost építették, hanem Hviezdoslavot is, Novomeskyt is, Anton Strakát is, Jan Rob Pontcant is. Kimutatható-e ez a szellemi körforgás napjainkban? Nem a művek hiányoznak. Néhány cseh prózaírónak jelentős sikere volt magyar nyelven. A mostanában újra megjelenő Bohumíl Hrabal, vagy a Vihar a lombikban és más regények kitűnő szerzője, Vladimír Párás alkotásai sok rokon vonást mutatnak némely magyar íróéval. A groteszk módszerei igen hatásos eszköznek bizonyultak a szocialista valóság bizonyos negatív, de — sajnos — tipikus jelenségeinek megmutatására. Nyilván — hogy a prágai oldal se maradjon homályban — ilyesfajta okokkal magyarázható Örkény István csehországi sikere. A szellemi körforgás elevenebbé, hatékonyabbá tételéhez bizonyára hozzájárulhatna, ha végiggondolnánk az okokat. Egyetlen egy példát említettem csupán. Egy olyan lehetőséget, amelyet még nem használtunk ki eléggé. Holott közös történelmünknek van olyan hagyománya, amely bizonyítja, hogy e lehetőségeket ki lehet és ki is kell használni. A még élő előítéletek eloszlatása végett is. Meg azért, hogy az intézményesített kapcsolatok jó kereteit eleven tartalommal tölthessük meg. IRODALOM!