Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-10-30 / 44. szám - Kádár Péter: „Éltünk eddig bajjal, nyűggel…” • riport (16. oldal) - Bencze Klára: rajza • kép (16. oldal)

KADAR PÉTER RIPORTJA: * „Éltünk eddig bajjal, nyűggel../" Zalaegerszegen 720 cigány él, a város lakosságának mindössze 1,6 százaléka. Két putritelepet még nem sikerült lerombolni, majd a következő öt évben kerítenek rá sort. Harmincegy családról van szó. Nem sok. De a városból ál­lami gondozásba kerülő gyerekek­nek több mint a fele, a kisegítő iskolába járóknak kétharmada, az általános iskolák osztályaiban is­métlésre utasított tanulóknak nyolcvan százaléka cigány. A Zala megyei tanács 1976 júniusában részletes intézkedési tervet foga­dott el a réteg életkörülményei­nek javítására. Az állapotok fel­mérésén és elemzésén alapuló elő­terjesztés egyik részletét idézzük: „A megyeszékhely peremkerületi könyvtárába 60 cigánytanuló irat­kozott be. A gyerekek otthon rendszeresen felolvassák a köl­csönzött könyveket. Az ifjúsági klubokban, öntevékeny művészeti csoportokban még csak elvétve ta­lálkozunk cigányokkal. Kivétel a cigányszínpad, amely szép szakmai sikereket ért el, nagy közösség-, ember- és műveltségformáló erő­nek bizonyult... A bejáratnál aprócska plakát: a cigányszínpad bemutatóját hir­deti. A művelődési ház igazgatója a homlokát dörzsöli: — Nem bírok ezzel a tömeggel! Semmi reklámot nem csaptunk, mégis jönnek, jönnek egyre! Óvodástól az üknagypapáig. Nézze meg, mi lett ebből a gyönyörű kultúrházból! ! A csupafém, csupaüveg, műmár­vány és műbőr előtérben csak­ugyan vásári forgatag fogad. A kiállítóteremben Dózsa György gipszszobra alatt csecse­mőjét szoptatja egy anya. Odébb zsíros kalapú, nagy bajuszú ci­gányember kínálja körbe a kövi­­dinkás üveget. Hét óra. Kezdődne az előadás. Ha lenne főszereplő. Hírnök jó, s félénken jelenti az együttes vezetőjének: — Azt mondta, nem lép fel! Azt mondta, itthagyja a színpa­dot! Megsértődött, mert nem mél­tányolják eléggé. — Hát ezt meg hogy képzeli? Azonnal elmentek érte és idehoz­zátok! Nekem ne csináljatok cir­kuszt, mert mindjárt én hagyom itt az egészet, aztán nézhettek! Vi­lágos? Többen is indulnak megszeppen­ve, egyikük halkan megkérdezi: — De bankett lesz utána, ugye? — Bankett? Minek hiszitek ti magatokat? Na, indulás! A színházterem ajtajában töb­ben is kiabálnak egyszerre, mintha kevesellnék a fülsértő zsivajt. A jegyszedők féltucatnyian vannak. Az ellenőrzés nagyon szigorú. — Azt öt éven aluli gyerekeket tessék hazavinni! Nahiszen! Vannak vagy ötve­­nen, még karonülők is. — Mit okvetelenkedik? Meg­vettük a jegyet a gyereknek is. Egészet, pedig félárú járna. Gye­rekeknek és katonáknak mindig félára jár! — Este van. Tessék hazavinni a kicsiket! — Drága főnök úr, most az egy­szer tegyen kivételt, kérem tisz­telettel. Hiszen ez az ártatlan nem akar mást, mint látni a nagytest­vérét a színpadon. Nem szól ez egy szót sem! Ugye nem szólsz, Noémi? — Nem engedhetem be. Ez sza­bály! — Hol van az írásban? — Ne vitázzon! Egyetlen gyerek sem mehet be! — Na, hol van az írás? — Maga, bátyám, jobban teszi, ha kinn hagyja azt a borosüveget, mert magát is hazaküldjük! — Na ne! Maguknak már min­denhez közük van? Az utcáról üdvrivalgás harsan. Megérkezett a főszereplő. Mercé­desszel hozták. Egy járókelő megkérdezi: — Mi lesz itt? Vajdaválasztás? — A cigány színjátszók bemu­tatója. Nem akarja megnézni? — Színjátszó cigányok? Mit ki nem találnak? Hát nem csinálnak ezek nekünk elég színházat enél­­kül is? Meg cirkuszt! S dohogva elvonulna, de valaki eléje áll: — Mit mondott!? — Hagyjad, Gazsi! — húzza el a barátja. — Ezek már ilyenek. Légy okos! Amikor az előadás elkezdődik, a szomszédom oldalba bök: — Csak nem szavalni akarnak? Mi táncolni tudunk! Táncolni és énekelni! Ki látott ilyet? Az első sorból egy asszony vi­rágokat dobál a színpadra: — A primadonnának! A főszereplő megdicsőülve mu­tatja a közönségnek az összesze­dett csokrot. — Mit játszod meg magad! — kiált föl egy lány a harmadik sor­ból. Régebben ő volt a főszereplő. Megsértődött, abbahagyta. Most irigykedik. Folytatná még, de elnyomja hangját a taps. A színjátszók koridőse lehet vagy negyvenéves. Egyetlen sor a szerepe. Kínos-lassan, szótagolva mondja. A lány komor képpel panaszko­dik a harmadik sorból: — Amikor én háromhónapos terhes voltam, már nem engedett fel a rendező a színpadra. Ennek meg, ni, mekkora hasa van! — Csönd legyen! — pisszegik le. — Rád most senki sem kíváncsi! Leeresztik a függönyt, végre si­kerül kiterelni az ismétlést köve­telő közönséget. Közvéleménykutatást végzek az ajtóban: — Volt már színházban? — Persze. Onnan jövök. — Voltak már színházban? — Eddig nem értünk rá. De ez jó kis muri volt. — Volt már színházban? — Hol? Színházban? Te Gizi, mondd már meg, te jobban tudod! Voltam én már színházban? A főszereplő királynői léptekkel sétál a kifelé sodródó közönség között és győzedelmesen pillant mindenkire. — Ugye gyönyörű volt? — kér­dezi és elpirul. — Jaj, micsoda lámpalázam volt, mindenki en­gem nézett! Ő lenne az a kis hisztérika, aki az előadás előtt „lemondta” a fel­lépést?★ A cigányok színjátszó csoportja alig három éve alakult. Úgy tud­ják, hogy egyetlen az országban. Volt már rádió- és tévészereplé­sük. Egy idegenforgalmi filmbe is bekerült a műsoruk. — Folklór? A színpad vezetője a szó halla­tára feldühödik: — Jaj, csak ezt ne hallanám már! Mindenki úgy hiszi, hogy ez valami egzotikus vállalkozás. Hát nem! Ez népművelés, nevelőmun­ka. A csoport máris ismertebb az országban, mint szeretném. Jó, le­gyen ismert! De ne a vélt, ma­gas színvonal miatt, hanem azért, hogy csinálják másutt is. Mert ez bevált kezdeményezés. — Az ala­kulás óta legalább kétszázan jár­tak a csoportba, hosszabb-rövidebb ideig — folytatja. — Bemutatók után valóságos jelentkezési láz tör ki. De a lelkesedés legtöbbször csak egy-két hónapig tart. Nem zavar, úgysem tehetségeket akarok felfedezni. Dehogy. A költészet mindenkihez közel áll, sokan még­sem találnak rá. Itt népdalokat, verseket mondunk, énekelünk. Pe­tőfit, Jeszenyint. Akad a csoport­ban beszédhibás is, annyi baj le­gyen! Egyikük például három hé­ten át vasszorgalommal tanulta egyetlen mondatnyi szerepét. Ő az, aki a dolgozók általános iskolájá­ba is beiratkozott. Kitartásával szerzett magának tekintélyt a töb­biek előtt. Az ő példája nyomán egyre többen ismerik meg a be­tűket felnőtt fejjel. Némelyiket a szégyenérzés is rávett a tanulás­ra. Mert ez már a negyedik mű­sorunk, és itt szerepolvasás is van. Amikor az elsőt kezdtük, majd el­ájultam a meglepetéstől, hogy a tagoknak több mint a fele nem tud olvasni. Mondtam, szívükre vették. Két éve a színjátszók nyolcvan százalékának nem volt munkaviszonya — mondja a szín­pad vezetője. — Most nyolcvan százaléka dolgozik. Nem alkalmi munkásként. Erre vagyok a leg­büszkébb, nem a tévészereplésre. Ezt tartom sikernek. Higgye el már végre valaki, hogy nem a cigányság művészetét akarjuk be­mutatni. Egyszerűbb a cél, de nem kisebb a feladat... Sok százszor hallottam, formáltam ezt a mű­sort, betéve tudom az egészet. Mégis elszorul a torkom, amikor a kórus azt mondja a színpadon: „Éltünk eddig bajjal, nyűggel, kez­dődjék a jó világ!” ★ A következő reggel a piacon keresgélek a zöldségek között, ami­kor egy ládát cipelő férfi megszó­lít: — Holnap is eljössz? — Hová is? — Fogalmam sincs, miről van szó. De hamarosan ki­derül : — Te vagy az újságíró, nem igaz? Te írsz a műsorunkról. Hol­nap vidékre megyünk. Gyere el, aztán majd szépeket tudsz írni rólunk. Az lesz az igazi! — Te is játszol? — kérdezem ügyetlenül, átvéve a tegeződést. Önérzetesen válaszolja: — Komoly szerepem van. Majd­nem főszerep. Az újabb előadás színhelyére negyven kilométert kell buszozni. Indulásnál világos a hangulat: — Tájolunk! Mint az igazi szí­nészek! Az egyik szereplő otthon felej- A tette a színpadi kosztümjét. A — Álljunk majd meg! — kéri­ a­­ buszvezetőt. ■ — Hol? M — Hogy-hogy hol? — kérdez J vissza. — A város szélén, a putri^B kerületben. — S nevet hozzá. Az autóbuszt pillanatok ala^H körülfogják a telepiek. H­ — Itt vannak a színészek! Tízéves fiúcska cigarettát kér^H Szakadt szoknyájú lány perdül busz elé. H — Vigyetek magatokkal! Én is­ tudok színészkedni! Majd meglát- ■ játok!­­ — Hogyne, majd éppen téged! ’ Így is sokan vagyunk! — Nem vagyunk sokan! — szól közbe valaki. — Éppen elegen vagyunk. Ennyi szereplő kell. Negyvenen vannak. Aligha akad még színjátszórendező az ország­ban, aki ennyi szereplőt mozgatni tudna, menne a művelődési há­zak jobbára kis színpadain. Az autóbusz vezetője cigarettá­val kínálja az egyik színjátszót. Imigyen: — Nesze... egy úri cigaretta! Hirtelen csönd támad. G-ben visszakínálják. A legdrá­gább cigarettát veszik meg a presszóban, ami csak kapható: — Nesze... ez tényleg úri ci­garetta. A sofőr vigyorog: — Vehetek kettőt? Az egyik színpadi tag késett Nem várták meg, nélküle indult a busz. Egy mondat a szerepe, ha hiányzik, annyi baj legyen. Ő másképp gondolja. Taxit bé­rel, s mire G-be érünk, ott fogad. A taxiszámlával együtt. Csupa mosoly, mert lám, mégis ő lett az első. Nem sajnálta rá az áldoza­tot. De a többiek komorak. — Aztán te! Így neveled a négy gyerekedet? Olyan sok pén­zetek van? — Itt akartam lenni, és itt is vagyok! Hallgatnak, fenyegetően. Csappan az ő kedve is. — Öltözzünk át! — mondja, hogy megtörje a csendet. — Te nem! — mondja a csoport koridőse. — Ha jöttél, jöttél, de színpadra velünk nem léphetsz! Hogy máskor megtanulj vigyázni a pénzre! A határozat végleges. A plakát szerint néhány perc múlva kezdődik az előadás, de a G-i művelődési ház környéke gya­núsan elhagyatott. Végre előkerül egy népművelő: — Sajnos — feszeng —, hiba csúszott be. Nagy lakodalom van a faluban. Ráadásul a tévé foci­meccset közvetít. Az együttes vezetője elfehére­­dik a dühtől. — Hányan lesznek összesen? — Talán-talán ha ötvenen-hat­­vanan. A színjátszók elnémulnak a hírre. Egyikük már húzza is lefelé a csizmát: — Gyerünk haza! Ne szé­gyenkezzünk hatvan ember előtt! A többiek a főszereplőtől várják a döntést. — Azt már nem! — mondja. — Ne mi szégyenkezzünk, hanem a szervezők! Akik itt vannak, azok kíváncsiak ránk! Mutassuk meg, mit tudunk. S megmutatják! Hazafelé jókedvűen énekel a társaság, csak egy asszony sürgeti izgatottan a sofőrt: — Tízre benn kell lennem a gyárban! Mit szólnak, ha elkések? A késést nagyon komolyan veszik nálunk! Az éneklő, ünneplő színjátszók­kal egyenesen a gyárkapuhoz Jo­hne P­ál I Főszerkesztő: JOVANOVICS MIKLÓS, helyettes főszerkesztő: FARAGÓ VILMOS MEGJELENIK »—f ro 5/jjfe Szerkesztőség: 1054 Budapest, Széchenyi utca 1. Telefon: 11—424,310—920,314—164; 14 óra mán 113—221 MINDEN tLt I tb P KÉZIRATOKAT ÉS RAJZOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA e70MmTnU «­­Ml­­­imn—vA— Kiadja: LAPKIADÓ VÁLLALAT Budapest VII., Lenin krt 9—11. Levélcím: 1906 Postafiók 323 Telefon: 221—285 bZU. lHA ium­, IonnAl OÍV/t Felelős kiadó: SIKLÓSI NORBERT igazgató 76—4049 Szikra Lapnyomda, Budapest. Felelős vezető: Roder Imre igazgató 16 OLDALON * !KUUMLUÍVt Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető: a helyi (Budapesten a kerületi) kézbesítőhivataloknál és kézbesítőknél Külföldön terjeszti a Knitarni­a — Sz Könyv- és­ Hírlap Külkereskedelmi Vállalat. H—1389 Budapest. Postafiók 149.­­ Előfizetési díj: egy hónapra 10 forint, negyedévre 30 forint, fél évre 60 forint, egész évre 120 forint Főmunkatár: NDEX: 25 244 NAGY LÁSZLÓ . 1976. OKTÓBER 30.

Next