Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-06 / 45. szám - Jankovics József: „A fején, torkán és a lábain”. Hogyan halt meg Zrínyi Miklós? • Tájékozódás (7. oldal) - Váczy I. Tamás: Kislábos • kép (7. oldal) - Alföldy Jenő: Szilágyi Domokos felező ideje • nekrológ (7. oldal)
1976. NOVEMBER 6. TÁJÉKOZÓDÁS ,A fején, torkán és a lábain" Hogyan halt meg Zrínyi Miklós? Kinőttem már az úttörőkorból, s vaddisznót is csupán állatkertben láttam, mégis felbuzdultamÖrsi Ferenc biztatásán, hogy perújrafelvételével egyidejűleg mások is járjanak utána Zrínyi Miklós szomorú végű vaddisznókalandja- Igaz, a véletlen is felsrófalügybuzgalmam lángját — keem közé juttatván néhány tudmmal eleddig ismeretlen kéveti dokumentumot. Olyanokat,lyek talán tanulságosak leszazok számára is, akik — főnt Orsi, Grandpierre K. Endre és dr. Dobos János rendőr őrnagy okfejtése nyomán — újólag felelevenítették magukban a politikai gyilkosság, a merénylet teóriáját. 1664. november tizennyolcadikának tragikus délutánját mind ez idáig legalaposabban — mégis hiányosan és ellentmondásosan — Bethlen Miklós feljegyzéseiből ismerjük. A halálesetről szűkszavúan tudósító néhány egykorú krónika és levélrészlet alig módosította a Bethlen rajzolta, majd fél évszázaddal későbbi képet. Sőt, a másodlagos és harmadlagos forrásból származó híradások még inkább összegubancolták a szálakat. Az utóbbi években előkerült néhány dokumentum, amely egyértelműen a „vaddisznó-verziót” valószínűsíti, az ellenvéleményen levők azonban mindegyiket következetesen figyelmen kívül hagyják. Mire is alapozzák hajthatatlan vélekedésüket, amely szerint a költő-hadvezért politikai ellenfelei megrendezett gyilkossággal állították félre? Rendkívül fontosnak és jellemzőnek tartom, hogy a két író és a kriminológus egyaránt arra építi a politikai gyilkosság koncepcióját, hogy a Bethlen-leírta szörnyű fejsebek nem származhattak a vadkantól mert ahhoz az állatnak előbb le kellett volna Zrínyit döntenie a lábáról. Lábsebre utaló jelekről azonban Bethlen nem tudósít; ilyet „sem a helyszínen, sem a holttest átöltöztetésénél nem észleltek” (dr. Dobos). „Zrínyi testén, a lenti tájakon, nincs semmiféle seb” .(Grandpierre).* ‘ i'T „Hősünk a fülén, a homlokán, az arcán, a torkán sebesült meg. Hogyan dönthette le a vaddisznó, ha csak a fején voltak sebek?” — teszi fel a mindhármójukat izgató kérdést Örsi Ferenc egyik nyilatkozatában — a riporternek, önmagának és nekünk. Ha gúnyolódni akarnék, könnyen mondhatnám: s csakis úgy, hogy nem olvasta az egykorú tudósításokat. Amiként a fent említett szerzők sem olvasták. Akik közül leginkább Grandpierre K. Endrén csodálkozom, végtére is egész könyvet szánt a témának. Zrínyi lábsebéről említést tesz az emlékére elmondott gyászbeszéd is, amelyet egyébként Grandpierre könyvéből idézek: „Jobb felől a nyakán mély sebet ejtett a fenevad, vérerei ketté voltak szakasztva, fején is háromujjnyi seb, s amellett "sérülések a derekán, a lábán ...” De Grandpierre lefordítja a Zrínyi-barát Esterházy Pál Mars Hungaricusának utalását is: a szúrni készülő Zrínyinek a vadkan „annyira megsebezte a lábát, hogy megállani nem bírt, a lerogyottat aztán agyarával összemarcangolta ...” Ám mindez nem elég, hogy szerzőnk észrevegye az annyira keresett lábsebet. Igaz, mentségére szolgál csakúgy, mint perújító társainak , hogy a sebek összeszámlálásában Bethlent követi. Azt a Bethlent, akinek szavahihetőségében egyébként mindhárman kételkednek, mert osztrák börtönben, vigyázó tekintetek előtt írta memoárját. Arra nem is gondolnak, hogy hátha éppen a sebek számát homályosította el a negyvennégy esztendő ... Bethlen Mikdóson kívül Vitnyédi István és Zichy Pál is vendég volt a véres vadászaton. Bethlen nyilatkozott, Vitnyédi idevágó leveleit ismeretlen kezek gondosan eltüntették. Zichy Pál eddig hallgatott, most megszólalt. Kiderült, hogy Ostrosith Mátyást az ő elbeszélése alapján értesítette már 22-én a feleségét. E levél újdonság-értékű: „Zrínyi Miklós uram kimenvén vadászni, erdei kanokra akadott, utánna menvén az egyiknek harmad magával, az ó harasztban magánosan utánna rugazkodott, nem tudhatják, mi formán történt, lábárul le ejti az urat, három sebet nagyot ejtett rajta, az fején, torkán és lábain, az mikor az két szolgája hozzá érkezett hallván jajgatását, már akkor felállott nagy vízesen lábára és szekeret bírt, mondván, semmi az, egy fertály óra múlva szegény meghalt ...” Foglaljuk hát ijsze, mit tudtunk meg az újabban feltárt iratokból. A vérnyomot egyedül követő Zrínyi a vérebek ugatása, nyomán rábukkant a sebesült vadra, amely — talán fektéből — hirtelen feltámadva, leütötte lábáról a kegyelemdöfésre készülő vadászt. Zrínyi szúrófegyvere („hangsára”) azonban eltörött (ahogy ezt egy Jankovich Miklós közölte korabeli levélből tudjuk), lövőszerszámát pedig a váratlanul heves támadás miatt nem használhatta. No meg a lábára kapott, lendületes, sebet okozó agyarvágástól el is esett, s a „nagy állatú vadkan”, a „kegyetlen bestia” a fekvő vitéz fölé kerülve, annak hátán állva ejtette a fejsebeket. Ama bizonyos Póka vadász tehát nem feltétlenül azért marasztalható el, mert meggyilkolta volna urát, hanem azért, mert cserben hagyta Zrínyit. Az áldozat közvetlen közelében élők, a családtagok nem gyanakodtak orgyilkosságra, legalábbis kezdetben. Ezt nemcsak a fennmaradt levelek bizonyítják, hanem az is, hogy sem az utókor által kárhoztatott Póka vadász, sem a többi jelenlevő nem vádoltatott s nem végeztetett ki a holmi gyanú alapján. Pedig akire a gyanúnak csak árnyéka is vetődött, vagy akit ügyesen megrágalmaztak, azt az idő tájt minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül, szinte helyben kivégezték. A horvát bán sebesülésének oka anynyira egyértelműnek látszott, hogy a vadászat résztvevői közül senkit sem fenyegetett efféle veszély. Aminthogy atapasztalt vadászvendégek is bizonnyal szóvá tették volna, ha a tépett-szakított sebek helyett golyó ütőiteket észlelnek. A merényletről szállongó híresztelések későbbi eredetűek lehetnek. Pszichológiailag érthető is létrejöttük. Nehéz beletörődni, hogy a nemzeti remények megtestesítője, a török elleni harcok bajnoka, a rettenthetetlen vitéz ilyen képtelen, véletlen, hozzá nem méltó módon lelje halálát. Érdemes e szempontból is szemügyre venni a kortársi reakciókat, melyek közös központi motívuma: a megdöbbenés a véletlen, a megmagyarázhatatlan szeszélye fölött. Pálfy Tamás egri püspök ekként kommentálta a balesetet: „... kit nagy alkalmatlanságokban és veszedelmekben az jó Isten megtartott, elvéve tőlünk az átkozott vadászat”. Az Isten ítéletét látja a balvégzetű vadászatban, mert ha Zrínyi „a Csáktornyai vadászatnak békét hagyván”, a császár parancsa szerint megindult volna a 25-i bécsi tanácskozásra, akkor ebbe a „szerencsétlenségbe nem esett volna”.Erdélybe is eljutott a halálhír, Teleki Mihály kancellár szerint: „Minden igaz magyaroknak keserves annak az vitézséggel született, abban nevelkedett, élt, nagy hírű, emlékezetű vitéz úrnak oly hihetetlen halála”. Apafi Mihály fejedelem sem gyanakodott kiterveltségre, sőt, mintha korholná is Zrínyit a tékozló, céltalan halálért: „szomorúan értem annak, a híres vitéz úrnak ily véletlen s még pedig oly alkalmatossággal történt halálát, melyben sem Édes Hazájának és Nemzetének megmaradása, sempedig messze kiterjedt dícsíretes nevének öregbülése nem tétetett volt fel célul, magára nézve is minden értelmes és igaz magyarok előtt szomorúságot indíthat ez a dolog, de Nemzetére nézve (mely végső veszedelemben forog) lehetetlenség kemény szíveket is könnyezésre ne indítson, de az Istennek titkos ítéletit senki sem penetrálhatja, el sem bonthatja”. Láthatjuk, a kortársak — közvetlenül a gyászos esemény után ■— még csak elvétve sem keresnek bűnbakot. Belenyugszanak a véletlenbe. Nem véletlen, hogy a forrásokat alaposan megfaggató irodalomtörténész — Klaniczay Tibor — és történész — Perjés Géza — monográfiájában a vadkan-verziót elfogadva, lezártnak tekinti a kérdést. Hogyan születhetett meg mégis a legenda a XVII. században? Úgy, ahogy manapság. Mechanizmusa nem öregedett el: dr. Dobos János rendőr őrnagy például megcsak azt állítja, hogy a gyilkosság verzióját nem tudja igazolni — adatai viszont ahhoz elegendők, hogy egyenlő joggal megkérdőjelezze a vadászbaleset-elméletet. A nyilatkozatot olvasó Szalatnai Rezső azonban már ezt is elégségesnek érzi magabiztos kijelentéséhez: „Helyes nyomon jártják azok a mai magyar írók, akik sejtetik a mai nézővel s olvasóval, hogy Zrínyit nem egy megsebesített, felbőszült vadkan harapta halálra, hanem orgyilkos végzett vele, körültekintéssel, kiszámítottan, ügyesen. Ez pedig Póka volt, a vadász”. Nem járnak helyes úton azok, akik arra biztatják a mai magyar írókat — vagy éppen úttörőket —, hogy egy korántsem megalapozott, ám annál szebben hangzó mítosz kedvéért sutba hajítsák a történelmi tényeket. Jankovics József I W' s * £ 2(A Szilágyi Domokos t felező ideje Lapzárta napján értesültünk, hogy tragikus hirtelenséggel meghalt Szilágyi Domokos, a romániai magyar irodalom kiváló képviselője. Soraimat nem csupán egyperces főhajtásnak szánom: nyomasztóan súlyos a költő műveiben fölrakott idő, a történelmi múlt, jelen, jövő. Szilágyi Domokos műve a magyar irodalom nagy nyeresége; ha ez nem volt elég e tudva átérzett és — ahogy ő mondta költői szóval — „megfájva” átérzett ráeszmélésünkhöz, akkor értesse és éreztesse meg velünk a mostani veszteség. „Nem Megváltót keresünk — ilyen akad elég ... Megtartóra van szükségünk, jobban, mint bármikor” — írta. Vegyük ezt most már halálos komolyan a szavak játékosától, aki így kérlelte olvasóit: „Én játszom ugyan, / de ti / vegyetek komolyan”. Az emberélet útjának felén, harmincnyolc évesen szállt a goromba révész, Kháron csónakjába; nem sejthettük, mennyire szó szerint értetődik utolsó verseskönyvének címe: Felező idő. Minthogy tizennyolc évesen kirobbanó tehetségével már két évtizeddel ezelőtt polgárjogot szerzett a magyar nyelv géniusza által kormányzott költői tartományban, életművé így, felibe hagyva is beváltott reménység — az öncélúságtól mentes költői modernizmus vívmánya. Mondjuk, mondogatjuk az irodalmi kritikában, hogy az avantgarde, a sajátos magyar körülmények és hagyományok folytán, nem verhetett mély gyökeret Kassák forradalma után, s olykor bizalmatlankodva szemléljük az utó-avantgarde megújuló áttörési kísérleteit, holott a tét itt sem kevesebb, mint a nemzeti líra bekapcsolása a világirodalom friss áramlataiba. Megfeledkezünk arról is, hogy a két világháború között — a modern román, irodalom el nem hanyagolható hatására — az újító magyar költészet Erdélyben az itthoninál szabadabban bontakozott ki és talált fórumot. A Szovjetunió XX. pártkongresszusa utáni években a román irodalmi élet fölpezsdülése a magyar nyelvű irodalmi modernség fejlődésének is kedvezett. Szilágyi Domokos a hatvanas években felfararló új hullám egyik legkiemelkedőbb egyénisége. A szorongó, tépelődő lélek határtalan szabadságképzelete árad szinte parttalanul hosszú verssoraiban, anélkül, hogy kortársai, az amerikai „dühöngök” trágárságaiban élné ki szellemi kötetlenségét; szabadosságai az ifjúság természetességével hatnak. Képzeljünk el egy minden jó ügyben harsányan felszólaló beatniket, aki nem az utca sarát, hanem Mózes, Shakespeare, Cervantes, a magyar népdal és Yeats szavait vágja mindazok szemébe, akik nyomán a történelmi szenynyet kapja föl a szél. Verseinek egyéni gyurmájához szinte anynyi műveltségi élményt használt, mint T. S. Eliot vagy Ezra Pound, mégis mennyire közemberi, mennyire nem bábeli, hanem világot átfogóan magyar, nemzetközi ! Fájdalmas groteszkjeit a pillanatnyi érdek fölé emelte jajkiáltásaival, s egyetemes sérelmek sűrűsödnek bennük, midőn lokalizálnak. „Minden fájást muszáj megfájnom, ha szívem leég is tövig — / mert ez a föld szívem földje” — írta egy olyan vers,ben, mely a magyar népmesék szájról szájra röppenő motívumát viseli címként: Hétmérföldes csizma. Korszerű hazafiságra tanít az a költeménye, mely a Hogyan írjunk verset kérdésre válaszol: a mű „Ne csak európai stb., hanem csikszentjehovai is legyen”. Fél évszázados torzsalkodások végére tesz pontot egyetlen jelzővel. S van még minek végére járni az ő emberségével. Alföldy Jenő A népballadák eredete október 28-án a Magyar Irodalomtörténeti Társaság felolvasó ülést tartott. Bóta László irodalomtörténész bemutatta azokat a jelentős tudományos eredményeket, amelyeket a magyar népballadák történeti-filológiai szempontú vizsgálata során hozott felszínre, s amelyekről elsőként az ÉS adott hírt egy műhelybeszélgetés keretében. (Véres dráma a vajdahunyadi várban, 37. szám). Értekezése első részében kutatási módszertanát ismertette a szerző. Kiindulópontja újszerű az etnográfiai kutatásokban, noha nem teljesen előzmény nélküli: a legapróbb részletek, a balladák hordozta históriai törmelékanyag vallatása a legfontosabb eszköz a művek keletkezési körülményeinek tisztázásához, a balladák valóságalapjának kiderítéséhez. A módszer szükségképpen interdiszciplináris: a nyelvtörténeti elemzést épp úgy magába foglalja, mint az etnográfikus összehasonlítást, a stílustörténeti vizsgálódást ugyanúgy, mint a történeti, sőt genealógiai nyomozást. A bizonyításként például vett huszonnégy — a legősibb rétegből való, s mintegy hatszáz változatot mutató — balladatípusból (Nagy hegyi tolvaj, Langos szép Ilona, Szaván kapott feleség, Új guzsalyam mellett, Halálra hurcolt menyasszony, Három árva, stb.) olyan mozaikképet szerkesztett az előadó, amely nemcsak egy nagyszabású magyar reneszánsz epikum víziója volt, hanem módszertani útmutató is a balladákat kihordó történelmi eseményekhez. Ennek fényében vált meggyőzővé, hogy a mikroszkopikusan föltárt balladaanyag egy XVI. századi főúri família tragédiájának, a hűtlensége miatt férje által kivégzett Kendi Anna sorsának népi balladás emlékezete, azaz a népköltészeti alkotások egy csoportja és a történelmi tényanyag egy rétege pontosan megfeleltethető. A kutatói irányvétel helyességét bizonyítja az is, hogy a történelmi magyar nyelvterület legtávolabbi vidékeiről begyűjtött variánsoknak, sőt a szomszédnépek hasonló balladaanyagának igen nagy szóródást mutató „nyomelemei” is hitelesen épültek be a koncepcióba, s váltak bizonyítékává egy három évszázados eseményt megörökítő alkotási folyamatnak. (Bóta László tanulmányának részlete a novemberi Kortársban olvasható.) A szerző álláspontja vitát jelent Vargyas Lajossal, A magyar népballada és Európa tudós szerzőjével, aki a vonatkozó művek többségét meglehetős kizárólagossággal nyugat-európai mintákból eredezteti — de akinek komparatisztikai következtetéseire, mint megkerülhetetlen alapvetésekre Bóta László is minduntalan hivatkozott. A vita kibontakoztatása a szakkiadványok dolga lesz. ELET ELITIRODALOM