Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-11-06 / 45. szám - Jankovics József: „A fején, torkán és a lábain”. Hogyan halt meg Zrínyi Miklós? • Tájékozódás (7. oldal) - Váczy I. Tamás: Kislábos • kép (7. oldal) - Alföldy Jenő: Szilágyi Domokos felező ideje • nekrológ (7. oldal)

1976. NOVEMBER 6. TÁJÉKOZÓDÁS ,A fején, torkán és a lábain" Hogyan halt meg Zrínyi Miklós? Kinőttem már az úttörőkorból, s vaddisznót is csupán állatkert­ben láttam, mégis felbuzdultam­­Örsi Ferenc biztatásán, hogy per­újrafelvételével egyidejűleg mások is járjanak utána Zrínyi Miklós szomorú végű vaddisznókalandja- Igaz, a véletlen is felsrófal­­ügybuzgalmam lángját — ke­­em közé juttatván néhány tud­­mmal eleddig ismeretlen ké­veti dokumentumot. Olyanokat,­lyek talán tanulságosak lesz­­azok számára is, akik — fő­nt Orsi, Grandpierre K. Endre és dr. Dobos János rendőr őrnagy okfejtése nyomán — újólag felele­venítették magukban a politikai gyilkosság, a merénylet teóriáját. 1664. november tizennyolcadiká­­nak tragikus délutánját mind ez idáig legalaposabban — mégis hiá­­­nyosan és ellentmondásosan — Bethlen Miklós feljegyzéseiből ismerjük. A halálesetről szűksza­vúan tudósító néhány egykorú kró­nika és levélrészlet alig módosítot­ta a Bethlen rajzolta, majd fél évszázaddal későbbi képet. Sőt, a másodlagos és harmadlagos forrás­ból származó híradások még in­kább összegubancolták a szálakat. Az utóbbi években előkerült né­hány dokumentum, amely egyértel­műen a „vaddisznó-verziót” való­színűsíti, az ellenvéleményen levők azonban mindegyiket következete­sen figyelmen kívül hagyják. Mire is alapozzák hajthatatlan vélekedésüket, amely szerint a köl­tő-hadvezért politikai ellenfelei megrendezett gyilkossággal állítot­ták félre? Rendkívül fontosnak és jellem­zőnek tartom, hogy a két író és a kriminológus egyaránt arra építi a politikai gyilkosság koncepcióját, hogy a Bethlen-leírta szörnyű fej­sebek nem származhattak a vad­kantól mert ahhoz az állatnak előbb le kellett volna Zrínyit dön­tenie a lábáról. Lábsebre utaló je­lekről azonban Bethlen nem tudó­sít; ilyet „sem a helyszínen, sem a holttest átöltöztetésénél nem ész­leltek” (dr. Dobos). „Zrínyi testén, a lenti tájakon, nincs semmiféle seb” .(Grandpierre).* ‘ i'T „Hősünk a fülén, a homlokán, az arcán, a torkán sebesült meg. Hogyan dönthette le a vaddisznó, ha csak a fején voltak sebek?” — teszi fel a mindhármójukat iz­gató kérdést Örsi Ferenc egyik nyilatkozatában — a riporternek, önmagának és nekünk. Ha gúnyo­lódni akarnék, könnyen mondhat­nám: s csakis úgy, hogy nem olvas­ta az egykorú tudósításokat. Ami­ként a fent említett szerzők sem olvasták. Akik közül leginkább Grandpierre K. Endrén csodálko­zom, végtére is egész könyvet szánt a témának. Zrínyi lábsebéről említést tesz az emlékére elmondott gyászbeszéd is, amelyet egyébként Grandpierre könyvéből idézek: „Jobb felől a nyakán mély sebet ejtett a fene­vad, vérerei ketté voltak szakaszt­­va, fején is háromujjnyi seb, s amellett "sérülések a derekán, a lábán ...” De Grandpierre lefordít­ja a Zrínyi-barát Esterházy Pál Mars Hungaricusának utalását is: a szúrni készülő Zrínyinek a vad­kan „annyira megsebezte a lábát, hogy megállani nem bírt, a lero­­gyottat aztán agyarával összemar­cangolta ...” Ám mindez nem elég, hogy szerzőnk észrevegye az annyira keresett lábsebet. Igaz, mentségére szolgál csak­úgy, mint perújító társainak , hogy a sebek összeszámlálásában Bethlent követi. Azt a Bethlent, akinek szavahihetőségében egyéb­ként mindhárman kételkednek, mert osztrák börtönben, vigyázó tekintetek előtt írta memoárját. Arra nem is gondolnak, hogy hát­ha éppen a sebek számát homá­­lyosította el a negyvennégy esz­tendő ... Bethlen Mikdóson kívül Vitnyédi István és Zichy Pál is vendég volt a véres vadászaton. Bethlen nyi­latkozott, Vitnyédi idevágó leve­leit ismeretlen kezek gondosan el­tüntették. Zichy Pál eddig hallga­tott, most megszólalt. Kiderült, hogy Ostrosith Mátyást az ő elbeszé­lése alapján értesítette már 22-én a feleségét. E levél újdonság-értékű: „Zrínyi Miklós uram kimenvén vadászni, erdei kanokra akadott, utánna menvén az egyiknek har­mad magával, az ó harasztban magá­nosan utánna rugazkodott, nem tudhatják, mi formán történt, lá­bárul le ejti az urat, három sebet nagyot ejtett rajta, az fején, tor­kán és lábain, az mikor az két szolgája hozzá­­ érkezett hallván jajgatását, már akkor fel­állott nagy vízesen lábára és szekeret bírt, mondván, semmi az, egy fer­tály óra múlva szegény meg­halt ...” Foglaljuk hát ij­sze, mit tudtunk meg az újabban feltárt iratokból. A vérnyomot egyedül követő Zrínyi a vérebek ugatása, nyomán rábukkant a sebesült vadra, amely — talán fektéből — hirtelen fel­támadva, leütötte lábáról a kegye­lemdöfésre készülő vadászt. Zrínyi szúrófegyvere („hangsára”) azon­ban eltörött (ahogy ezt egy Janko­­vich Miklós közölte korabeli levél­ből tudjuk), lövőszerszámát pedig a váratlanul heves támadás miatt nem használhatta. No meg a lábá­ra kapott, lendületes, sebet okozó agyarvágástól el is esett, s a „nagy állatú vad­kan”, a „kegyetlen bes­tia” a fekvő vitéz fölé kerülve, annak hátán állva ejtette a fejse­beket. Ama bizonyos Póka vadász tehát nem feltétlenül azért ma­rasztalható el, mert meggyilkolta volna urát, hanem azért, mert cserben hagyta Zrínyit. Az áldozat közvetlen közelében élők, a családtagok nem gyana­kodtak orgyilkosságra, legalábbis kezdetben. Ezt nemcsak a fenn­maradt levelek bizonyítják, hanem az is, hogy sem az utókor által kárhoztatott Póka vadász, sem a többi jelenlevő nem vádoltatott s nem végeztetett ki a holmi gyanú alapján. Pedig akire a gya­núnak csak árnyéka is vetődött, vagy akit ügyesen megrágalmaz­tak, azt az idő tájt minden kü­lönösebb lelkiismeretfurdalás nél­kül, szinte helyben kivégezték. A horvát bán sebesülésének oka any­­nyira egyértelműnek látszott, hogy a vadászat résztvevői közül senkit sem fenyegetett efféle veszély. Aminthogy a­­tapasztalt vadász­vendégek is bizonnyal szóvá tették volna, ha a tépett-szakított sebek helyett golyó ütőiteket észlelnek. A merényletről szállongó híresz­telések későbbi eredetűek lehetnek. Pszichológiailag érthető is létre­jöttük. Nehéz beletörődni, hogy a nemzeti remények megtestesítője, a török elleni harcok bajnoka, a rettenthetetlen vitéz ilyen képtelen, véletlen, hozzá nem méltó módon lelje halálát. Érdemes e szempont­ból is szemügyre venni a kortár­si reakciókat, melyek közös köz­ponti motívuma: a megdöbbenés a véletlen, a megmagyarázhatatlan szeszélye fölött. Pálfy Tamás egri püspök ekként kommentálta a bal­esetet: „... kit nagy alkalmatlan­ságokban és veszedelmekben az jó Isten megtartott, elvéve tőlünk az átkozott vadászat”. Az Isten ítéle­tét látja a balvégzetű vadászat­ban, mert ha Zrínyi „a Csáktor­nyai vadászatnak békét hagyván”, a császár parancsa szerint megin­dult volna a 25-i bécsi tanácsko­zásra, akkor ebbe a „szerencsétlen­ségbe nem esett volna”.­Erdélybe is eljutott a halálhír, Teleki Mihály kancellár szerint: „Minden igaz magyaroknak keser­ves annak az vitézséggel szüle­tett, abban nevelkedett, élt, nagy hírű, emlékezetű vitéz úrnak oly hihetetlen halála”. Apafi Mihály fejedelem sem gyanakodott kiter­vel­tségre, sőt, mintha korholná is Zrínyit a tékozló, céltalan halá­lért: „szomorúan értem annak, a híres vitéz úrnak ily véletlen s még pedig oly alkalmatossággal történt halálát, melyben sem Édes Hazájának és Nemzetének megma­radása,­ sem­­pedig messze kiter­jedt dícsíretes nevének öregbülése nem tétetett volt fel célul, magára nézve is minden értelmes és igaz magyarok előtt szomorúságot in­díthat ez a dolog, de Nemzetére nézve (mely végső veszedelemben forog) lehetetlenség kemény szíve­ket is könnyezésre ne indítson, de az Istennek titkos ítéletit senki sem penetrálhatja, el sem bont­hatja”. Láthatjuk, a kortársak — köz­vetlenül a gyászos esemény után ■— még csak elvétve sem keresnek bűnbakot. Belenyugszanak a vélet­lenbe. Nem véletlen, hogy a for­rásokat alaposan megfaggató iro­dalomtörténész — Klaniczay Tibor­ — és történész — Perjés Géza — monográfiájában a vadkan-verziót elfogadva, lezártnak tekinti a kér­dést. Hogyan születhetett meg mégis a legenda a XVII. században? Úgy, ahogy manapság. Mechaniz­musa nem öregedett el: dr. Dobos János rendőr őrnagy például meg­­csak azt állítja, hogy a gyilkos­ság verzióját nem tudja igazolni — adatai viszont ahhoz elegendők, hogy egyenlő joggal megkérdője­lezze a vadászbaleset-elméletet. A nyilatkozatot olvasó Szalatnai Re­zső azonban már ezt is elégséges­nek érzi magabiztos kijelentéséhez: „Helyes nyomon jártják azok a mai magyar írók, akik sejtetik a mai nézővel s olvasóval, hogy Zrí­nyit nem egy megsebesített, fel­bőszült vadkan harapta halálra, hanem orgyilkos végzett vele, kö­rültekintéssel, kiszámítottan, ügye­sen. Ez pedig Póka volt, a va­dász”. Nem járnak helyes úton azok, akik arra biztatják a mai magyar írókat — vagy éppen úttörőket —, hogy egy korántsem megala­pozott, ám annál szebben hangzó mítosz kedvéért sutba hajítsák a történelmi tényeket. Jankovics József I W' s * £ 2(A Szilágyi Domokos t felező ideje Lapzárta napján értesültünk, hogy tragikus hirtelenséggel meghalt Szilágyi Domokos, a romániai magyar irodalom kiváló képviselője. Soraimat nem csupán egyperces főhajtásnak szánom: nyomasztó­an súlyos a költő műveiben föl­rakott idő, a történelmi múlt, jelen, jövő. Szilágyi Domokos műve a magyar irodalom nagy nyeresége; ha ez nem volt elég e tudva átérzett és — ahogy ő mondta költői szóval — „meg­fájva” átérzett ráeszmélésünkhöz, akkor értesse és éreztesse meg velünk a mostani veszteség. „Nem Megváltót keresünk — ilyen akad elég ... Megtartóra van szüksé­günk, jobban, mint bármikor” — írta. Vegyük ezt most már halálos komolyan a szavak játékosától, aki így kérlelte olvasóit: „Én ját­szom ugyan, / de ti / vegyetek ko­molyan”. Az emberélet útjának felén, harmincnyolc évesen szállt a go­romba révész, Kháron csónakjá­ba; nem sejthettük, mennyire szó szerint értetődik utolsó ver­­seskönyvének címe: Felező idő. Minthogy tizennyolc évesen ki­robbanó tehetségével már két év­tizeddel ezelőtt polgárjogot szer­zett a magyar nyelv géniusza ál­tal kormányzott költői tarto­mányban, életművé így, felibe hagyva is beváltott reménység — az öncélúságtól­­ mentes költői modernizmus vívmánya. Mondjuk, mondogatjuk az iro­dalmi kritikában, hogy az avant­­garde, a sajátos magyar körül­mények és hagyományok foly­tán, nem verhetett mély gyöke­ret Kassák forradalma után, s olykor bizalmatlankodva szem­léljük az utó-avantgarde megúju­ló áttörési kísérleteit, holott a tét itt sem kevesebb, mint a nemze­ti líra bekapcsolása a világiro­dalom friss áramlataiba. Meg­feledkezünk arról is, hogy a két világháború között — a modern román, irodalom el nem hanya­golható hatására — az újító ma­gyar költészet Erdélyben az itt­honinál szabadabban bontako­zott ki és talált fórumot. A Szov­jetunió XX. pártkongresszusa utá­ni években a román irodalmi élet fölpezsdülése a magyar nyel­vű irodalmi modernség fejlő­désének is kedvezett. Szilágyi Do­mokos a hatvanas években felfa­­rarló új hullám egyik legkiemel­kedőbb egyénisége. A szorongó, tépelődő lélek ha­tártalan szabadságképzelete árad szinte parttalanul hosszú vers­soraiban, anélkül, hogy kortársai, az amerikai „dühöngök” trágár­ságaiban élné ki szellemi kötet­lenségét; szabadosságai az ifjú­ság természetességével hatnak. Képzeljünk el egy minden jó ügyben harsányan felszólaló beatniket, aki nem az utca sarát, hanem Mózes, Shakespeare, Cer­vantes, a magyar népdal és Yeats szavait vágja mindazok szemébe, akik nyomán a történelmi szeny­­nyet kapja föl a szél. Verseinek egyéni gyurmájához szinte any­­nyi műveltségi élményt használt, mint T. S. Eliot vagy Ezra Pound, mégis mennyire közemberi, mennyire nem bábeli, hanem vi­lágot átfogóan magyar, nemzet­közi ! Fájdalmas groteszkjeit a pilla­natnyi érdek fölé emelte jajkiál­tásaival, s egyetemes sérelmek sűrűsödnek bennük, midőn loka­­­­lizálnak. „Minden fájást muszáj megfájnom,­­ ha szívem leég is tövig — / mert ez a föld szívem földje” — írta egy olyan vers­,­ben, mely a magyar népmesék szájról szájra röppenő motívu­mát viseli címként: Hétmérföldes csizma. Korszerű hazafiságra ta­nít az a költeménye, mely a Ho­gyan írjunk verset kérdésre vála­szol: a mű „Ne csak európai stb., hanem csikszentjehovai is le­gyen”. Fél évszázados torzsalkodások végére tesz pontot egyetlen jelző­vel. S van még minek végére jár­ni az ő emberségével. Alföldy Jenő A népballadák eredete október 28-án a­ Magyar Iroda­lomtörténeti Társaság felolvasó ülést tartott. Bóta László iroda­lomtörténész bemutatta azokat a jelentős tudományos eredményeket, amelyeket a magyar népballadák történeti-filológiai szempontú vizs­gálata során hozott felszínre, s amelyekről elsőként az ÉS adott hírt egy műhelybeszélgetés kereté­ben. (Véres dráma a vajdahunyadi várban, 37. szám). Értekezése első részében kutatá­si módszertanát ismertette a szer­ző. Kiindulópontja újszerű az et­nográfiai kutatásokban, noha nem teljesen előzmény nélküli: a leg­apróbb részletek, a balladák hor­dozta históriai törmelékanyag val­latása a legfontosabb eszköz a mű­vek keletkezési körülményeinek tisztázásához, a balladák valóság­alapjának kiderítéséhez. A mód­szer szükségképpen interdiszcipli­náris: a nyelvtörténeti elemzést épp úgy magába foglalja, mint az etnográfikus összehasonlítást, a stílustörténeti vizsgálódást ugyan­úgy, mint a történeti, sőt genealó­giai nyomozást. A bizonyításként például vett huszonnégy — a legősibb rétegből való, s mintegy hatszáz változatot mutató — balladatípusból (Nagy hegyi tolvaj, Langos szép Ilona, Szaván kapott feleség, Új guzsa­­lyam mellett, Halálra hurcolt menyasszony, Három árva, stb.) olyan mozaikképet szerkesztett az előadó, amely nemcsak egy nagy­szabású magyar reneszánsz epikum víziója volt, hanem módszertani útmutató is a balladákat kihordó történelmi eseményekhez. Ennek fényében vált meggyőzővé, hogy a mikroszkopikusan föltárt ballada­anyag egy XVI. századi főúri fa­mília tragédiájának, a hűtlensége miatt férje által kivégzett Kendi Anna sorsának népi­ balladás em­lékezete, azaz a népköltészeti al­kotások egy csoportja és a törté­nelmi tényanyag egy rétege ponto­san megfeleltethető. A kutatói irányvétel helyességét bizonyítja az is, hogy a történelmi magyar nyelvterület legtávolabbi vidékeiről begyűjtött variánsoknak, sőt a szomszédnépek hasonló ballada­anyagának igen nagy szóródást mutató „nyomelemei” is hitelesen épültek be a koncepcióba, s vál­tak bizonyítékává egy három év­százados eseményt megörökítő al­kotási folyamatnak. (Bóta László tanulmányának részlete a novem­beri Kortársban olvasható.) A szerző álláspontja vitát je­lent Vargyas Lajossal, A­­ magyar népballada és Európa tudós szer­zőjével, aki a vonatkozó művek többségét meglehetős kizárólagos­sággal nyugat-európai mintákból eredezteti — de akinek kompara­­tisztikai következtetéseire, mint megkerülhetetlen alapvetésekre Bóta László is minduntalan hivat­kozott. A vita kibontakoztatása a szakkiadványok dolga lesz. ELET ELIT­IRODALOM

Next