Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-01 / 1. szám - Faragó Vilmos: Nyolcezernégyszáz nap (1. oldal) - Kemény György: rajza • kép (1. oldal) - Nagy László: Órás, verses B. U. É. K. • vers (1. oldal)

Végh Antal: Bicske mellett van egy puszta ♦ Hárs László: Különféle dilemmák ♦ Móricz Virág: Város a Vihorlát alatt ♦ Szilveszteri ÉS Tímár György új paródiái ♦ Milyen blamázs, mondta a pék ♦ Megkérdeztük Mezei Andrást ♦ Csak ételt ne tessék kérni ♦ Szerkesztőségi ki kicsoda ♦ Bodicsek ♦ '.! • "• V 1 v.' Paródia-pályázat: Déry Tibor Kemény György rajza NAGY LÁSZLÓ: ÓRÁS, VERSES B. U. É. K. Szív ha nyarat átteleli már, a telet is átteleli/ Két mutató, íme: egy pár, csak az éji delet veri Aldassunk meg hővel, hóval, szívünk legyen jóval teli Sziv-ligetről egy magányos Szív óhajtja — követeli V U. L De ha bödönünk is fontos, az is legyen telisteli. XXI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1977. JANUÁR 1. IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP ­aaera a BIKBESZ-it.y'' * ÁRA: 2,50 Ft ......................................IHM FARAGÓ VILMOS: Nyolcezernégyszá Még körülbelül nyolcezernégy­­száz nap, és belépünk a huszon­egyedik századba. A jóslatoknak, melyek a kétezredik évre szóltak, sok idejük nincs a teljesülésre. Pontosabban: a várakozási idő lejárt, most már csak a teljesü­lésre van idő. Két év óta benne vagyunk a század negyedik ne­gyedében, s e zárónegyedre a cso­dák gyönyörű és riasztó sokasá­gát ígérte az előző, a harmadik negyed. Teljesülnek-e? Jóslásokat persze csak a jóso­kon szabad számonkérni. (A tör­ténelem sohasem a vágyképzetek­­fúrta időalagúton siklik előre, hanem maga­ fúrta pályán mozog, meg-megtorpanva, ha kemény kőzet, homok­omlás vagy víz­betörés állja útját.) A számon­kérésre maguk a jósok késztet­nek: a harmadik negyedszázad az ő negyedszázaduk volt. Min­den negyedszázadok közül a leg­mámorosabb. Mit is ígért erre a mi rövidke nyolcezernégyszáz napunkra? Mi is valósul meg két­ezerig? Azt ígérte, hogy „legyőzzük a természetet”. Azt ígérte, hogy „atomkorszak” jön: atomhajó a vízen, atomgép a levegőben, atomerőmű mindenütt. Azt ígér­te, hogy a folyamok visszafordul­nak, hogy a hegyek lapállyá si­mulnak, hogy­ a Szahara kizöldül. Azt ígérte, hogy „meghódítjuk a világűrt”: ember a Marson, a csillagközi térben, a világűr-ro­konok távoli bolygóin. Azt ígérte, hogy az algákban kifogyhatatlan táplálékra lelünk, hogy közleked­ni légpárnákon fogunk, hogy lak­ni a tenger alatt. Azt ígérte, hogy „kifogunk öregségen, halálon”, hibernált emberek a földön és a csillagközi­­űrhajókon, sterilizált környezet mindenütt, csodaszerek öregedés ellen. Azt ígérte, hogy a szívátültetés rutinműtét lesz, hogy általánossá válik a végtag­átültetés, hogy megszabhatóvá a születendők neme. Azt ígérte, hogy „megfejtjük és szolgála­tunkba állítjuk az öröklődés tit­kait”: gyermekek a lombikban, programozott jellemek, szaporo­dás és szexualitás teljes szétvá­lása. Azt ígérte, hogy az átlagos testmagasság két méter fölé nő, hogy agyunk térfogata megduplá­zódik, hogy a sportteljesítmények határa végtelen lesz. Azt ígérte, hogy alva tanulunk majd. Hogy minden kultúrát „konzervekben” kapunk. Hogy a „Gutenber-ga­­laxisnak” vége. Hogy minden fi­­­zikai cselekvést gépek végeznek helyettünk. Hogy a gondolkodást is gépek végzik. Hogy szédületes távlatok. Hogy káprázik a szem és borsódzik a hát. Hogy... „szu­pertársadalom” — ezt ígérte a Távol-Nyugaton, és „Nagy Ug­rás” — ezt ígérte a Távol-Kele­ten. Hétszázvalahány napja élünk az ígéret idejében. És a termé­szet a Richter-skálán játszadozik velünk, aszállyal suhint, áradást zuhogtat. És az atomerőművek még mindig töredékét adják az energiának, a napfényre csalt bányász pedig visszaszáll a szén­falak közé. És ősirányukba tar­tanak a folyamok, állnak talpu­kon a hegyek, sárgán izzik a Sza­hara. És lecsihadván az űr­láz, már Hold-utazást se tervez az ember, a tudomány pedig kiáb­rándultan közli: a csillagközi uta­zás lehetetlen, hisz ehhez magát a Földet kéne űrhajóvá rontani. És hagyományos táplálékokat eszünk (már akinek jut), súrlódó járműveken közlekedünk, száraz­földön lakunk (már aki lakik), hibernálatlanul temetkezünk, fer­tőzött környezetben élünk és öregszünk, hallgatás van még a szívátültetések körül is, gyerme­keink örömben fogannak és kín­ban születnek, az akcelerációnak határa van, a fejünk se nőtt, a gépek hatalma-áldása se raj­tunk. És a „szupertársadalom” szupergondokkal küzd, a „Nagy Ugrás” országa pedig lépdelni ta­nul. Mi történt? Semmi baj, csak vége a má­mornak: beléptünk a negyedik negyedbe Minden negyedszáza­dok közül a legjózanabbnak ígér­kezőbe. A jóslatok világlármáját a reális tervezgetések világcsönd­je váltotta fel. Azt is mondhat­nám: az eufóriát a szkepszis. Az eufória lázít, a szkepszis­ termé­kenyít. Mintha nem hinne már határtalanságában az ember, de tudná, hogy ameddig elmehet, bi­zony el is megy majd. Ami hátra van még e negyedszázadból, az alighanem nagyobb társadalmi­politikai változást hoz, mint tu­dományos-technikait; a kulcsfi­gura, a kétezredik évig: a reál­politikus. Jóslásnál ez se igen több persze, csakhogy ennek tel­jesülésében máris benne vagyunk. Mostantól kezdve pedig körülbe­lül nyolcezernégyszáz napunk van még hozzá.

Next