Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-19 / 12. szám - - faragó -: Hármas banalitás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (máriássy): Orgiák a lapszélen • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - - el -: Lobogónk: Irinyi • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Szük László: Humorérzék - nyelvérzék • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (zöldi): Mellékművelődés • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Lengyel Gyula: Sebesség • kép (9. oldal) - Pásztor Emil: Lackó az oktatás nyakán • „De felült Lackó a béresek nyakára” - Arany János (9. oldal)
EM HÁRMAS BANALITÁS . Maga az eset is banális. Beülök a sárga taxiba a pesti Dési Huber utcában. Intéznivalóim zavarosak, először az Illatos út—Gubacsi út sarkára kell mennem, onnan a kőbányai Liget utcába, majd a belvárosi Széchenyi utcába. Csaknem egyórás út a most már szinte járhatatlan fővárosi labirintusban, a sofőr — jóságos arcú, bajuszkás, ötvenes évjáratú — türelmesnek látszik, intéznivalóimba beavattatván, még atyai érdeklődést is mutat, az út végén barátságosan válhatnánk el egymástól. A taxiára hatvanöt forintot mutat, százasomból harminc forintot kérek vissza, először csak vörösödő arcára figyelek föl, reszkető kezére, amellyel egy tízest és egy húszast kotor elő, aztán valami előzmények nélküli düh tör ki belőle: „Szép kis fuvar, szép kis utas az ilyen!” — mondja, és taszít kifelé az ülésről, bevágja az ajtót, elrobog, állok megszégyenülten, és csak sejteni vélem: súlyos hibát követtem el, nyilvánvaló tájékozatlanságból. Öt forint borravalóval honoráltam, hogy volt szíves utasává fogadni. 2. A magyarázat, amellyel beavatott ismerőseim szolgáltak, állítólag szintén banális, én riasztónak találtam. Így hangzott: Két hibát követtél el. Először is: úriember ilyenkor vagy egy húszast kér vissza (tehát tizenöt forint borravalót ad), vagy egyszerűen átnyújtja a százast és elegánsan kilép a kocsiból. Másodszor: azt se tudtad, hogy taxisok nem szeretik a hosszú fuvart A te egyórás utadba négy-öt rövid fuvar is belefért volna, tehát négy-öt borravaló. Ezért egész idő alatt éreztetned kellett volna a sofőrrel, hogy milyen rossz a lelkiismereted, és hogy nem leszel hálátlan. Még valamit nem tudsz: a taxis megszégyenített ugyan, de nem rá kell neheztelned. Hanem hivatalos jövedelemrendjére. Alapfizetését szándékosan alacsonyra szabták; ha élni akar, hajszolnia kell a borravalót. Utasa és közte olyan szolgáltatási viszony keletkezik, amely tele van gyanakvó feszültséggel. „Menynyi néz ki belőle?” — ezt kérdi magában a sofőr. „Mennyit fizessek, hogy ne utáljon majd?” — ezt kérdi az utas. Ez a feszültség mérgezi a pincér—vendég viszonyt, az orvos—beteg viszonyt, az eladó—vevő viszonyt, és így tovább. És még valamit tudjál: az erkölcsi felháborodás mit sem ér itt, mert ez csak következményében erkölcsi kérdés, eredendően a jövedelemstruktúra kérdése. Olvastad az Új Tükörben a kezdő teherautó-sofőr monológját? A törzsgárdatagok azt kapják jutalmul, hogy napi egy órában magánfuvarozást folytathatnak a Vállalat kocsiján és benzinjével. Itt van a kutya elásva: a borravalózás és a maszekolás nem úgynevezett emberi gyöngeségekből következik, hanem abból, hogy intézményesül. 3. A következtetés, amelyet a banális esetből és banális magyarázatából levonok, természetesen szintén banális. Intézményesen kell megállítani a borravalózás és a maszekolás intézményesülését. - faragó - Jancsó Miklós? A nézők, a hívek (s az ellenhívek) válasza igen rövid lesz és velős: a rendező csináljon filmeket. Az esztéták és kritikusok nem érnék be ennyivel. Ők nyilvánvalóan szintén új filmek készítésére biztatnák a mindig vitát kavaró és mindig izgalmas Jancsót, de azt is elvárnák, hogy emellett adja közzé (nyilatkozatok, tanulmányok, önvallomások, műhelyjegyzetek formájában) Bergmannhoz, Koncsalovszkijhoz, Fellinihez, Truffaut-hoz hasonlóan nézeteit a film társadalmi szerepéről, saját alkotói gondjairól, szándékairól, terveiről, arról az új filmnyelvről, mely köztudottan saját „találmánya”. Játsszunk tovább. Vajon a fenti válaszoknak akad-e ellenzőjük? Akad. A kényelmes néző és minden konzervatív humorista. Meg a Hétfői Hírek glosszaírója. Állításunkat igazolandó hadd említsük meg, hogy korunk egyik legjelentősebb filmművésze most éppen új, magyar filmet készít elő. Hernádi Gyulával írja a Bajcsy-Zsilinszky élettörténetén alapuló forgatókönyvét. Erről is nyilatkozik az Új Tükör március 13.-i számában. Legutóbbi filmjéről, az Olaszországban betiltott és perbe fogott Magánszenvedélyek, közerkölcsök című — nálunk nem látható — filmjéről is beszél, elmondván, a mű arról szól ,hogy a hatalom a felszabadulás elleni iszonyatos ellenérzését még gyilkosságokkal is hajlandó kifejezni”. Ehhez az idézethez a Hétfői Hírek „Lapszéle” című glosszája sajátos megjegyzéseket fűz, íme: „Lehet, hogy erről kíván szólni, ám a filmen többnyire csak egymást követő orgiákat, raffinált szexjeleneteket látni. Véleményünk szerint Jancsó Miklósnak is, a magyar filmművészetnek is több hasznára lenne, ha a kiváló rendező — nyilatkozatok helyett — ismét tehetségéhez méltó alkotásokkal gazdagítaná életművét.” Ami az alkotást illeti, nem vállalkozhatunk a döntőbíró szerepére, hiszen a filmet nem ismerjük. (Bár titkon hajlunk arra, hogy a rendezőnek higgjünk, annál is inkább, mert amikor a meyerlingi történetet a Cannes-ban bemutatták, Rényi Péter a Népszabadságban azt a filmet látta, amiről Jancsó beszél, s nem a másikat, melyet az olasz bíróság és a Hétfői Hírek egyértelműen elítél.) Ami azt illeti, hogy nyilatkozzék-e a rendező vagy sem, képzeletbeli interjúnk esztétáival és kritikusaival értünk egyet. Nyilatkozzék. Tisztességes művészek ugyanis általában tisztességesen nyilatkoznak. Nehéz őket félreérteni. A HH glosszistájának — g.-nek — sikerült. (máriássy) HUMORÉRZÉK - NYELVÉRZÉK 1977. március 13. napját éljük, otthon vagyunk, szól a rádió; 11 óra 14 perc; vasárnapi koktél, muzsikaszós tereferét sugároznak; a műsorvezető vidám történeteket ígér. De már az első történet akkorát szól, mint egy korszerű detonáció. Azon kacaghatunk ugyanis, hogy „a múlt századbeli angolok fogadták Kossuthot, a most élők meg foghatják (a) Kossuthot”. Szabadon idéztem a történet máris szavait, de híven, szavatolhatom. A másik történet még jobb. Mi a különbség a két Kossuth között, figyelemmel az angol viszonylatra? Nos, az — mondja a történet —, hogy míg Kossuth (Lajos) az angolt törte, addig a Kossuth (adó) a magyarral teszi ugyanezt. Ennek bizony a fele sem tréfa — mondom én. Indokolás: Ha a szent gyújtogató nehezen boldogult angolul beszélve, akkor is ízléstelen a neve érvény rovására folytatott nyilvános viccelődés. De a tréfa ráadásul alaptalan. Állítását kortársak cáfolják. Abraham Lincoln szónoki stílusát méltató esszéjében Ralph Waldo Emerson ezt mondja: „Milyen sokatmondó meghatározások, milyen tévedhetetlen józan és milyen előrelátás, s fontos alkalmakkor milyen magasztos, nemzetinél átfogóbb, milyen emberséges hang! A Gettysburgban tartott rövid beszédét aligha fogják bármilyen nevezetes alkalommal elhangzó szavak felülmúlni. Ezt s még egy amerikai beszédet: John Brownak a bírósági tárgyalásán mondott beszédét, valamint Kossuth birminghami beszédének egy részét lehet csak egymáshoz hasonlítani, negyedik, hasonlítható már nem akad”. Így áll a helyzet Emerson (1803—1882) nézete szerint, aki aligha gondolhatta volna, hogy Kossuth 1851. november 12-én elhangzott beszédét felemlítve, adalékot szolgáltat most, az emlékét védendő. Nem szeretnék a humorirtók pózában tetszelegni, a legendák, mítoszok, rombolását sem ellenzem. Kossuth nagyságából egyébként sem von le semmit az, ha esetleg nem volt angolabb az anyanyelvűeknál. Csak hát Kossuth tudott angolul, talán mert több érzéke volt a nyelvekhez, mint a mítoszrombolóknak a humorhoz. Szűk László ORGIÁK A LAPSZÉLEN - Játsszunk társasjátékot! Készítsünk képzeletbeli interjút a filmművészet híveivel, nézőivel, aztán anélkül, hogy hasraesnénk a tekintélytisztelettől, kérdezzük ki a progresszíven gondolkodó esztétákat és kritikusokat is. Egyetlen dologra kérjünk tőlük választ: mit csináljon és mit ne csináljon LOBOGÓNK: IRINYI * Bármily furcsa, nem a 48-as forradalom lánglelkű költője jutott eszembe, amikor megpillantottam a Forradalmi Ifjúsági Napok idei jelvényét, hanem Irinyi János, a gyufa feltalálója. Talán azért, mert a FIN-jelvény emlékeztet egyik gyufacímkénkre. A különbség csupán anynyi, hogy itt a lángnyelvek között nem gyufafej, hanem vörös csillag szerepel, s hogy a lángocskák a jelvényen — bár alig kiolvashatóan — a FIN betűivé állnak össze. Bevallom, zavarban vagyok: tán túlzottan régimódi, merev tekintélytisztelő volnék? Hiszen ha Kossuth Lajos arcmása ott lehetett cigarettán, gyufásdobozon, viszonzásul miért ne válhatna mozgalmi szimbólummá egy gyufacímke? Akár újításnak is felfoghatjuk: sosincs elegendő ugyanis ezekből a fiatalok körében igen népszerű jelvényekből. Most, akinek nem jut, kitűzheti keblére a gyufásdobozát. - el - A tanárképző főiskola levelező tagozatának magyar nyelv és irodalom szakára pályázók legutóbbi felvételi vizsgáján az írásbeli „teszt” egyik feladata így szólt: Értelmezze a következő idézetet! „De felült Lackó a béresek nyakára” (Arany János). Felvételizőink néhány évvel ezelőtt érettségiztek, most pedig többnyire képesítés nélküli nevelőként tanítanak különféle általános iskolákban. Úgy gondoltam, jól emlékeznek még az általános iskola 6. osztályából Arany Toldijának következő soraira: „Váltnál,az ökrök szomjasan delelnek, Bögölyök hadával háborúra kelnek: De felült Lackó a béresek nyakára, Nincs, ki vizet merjen hosszú csatornára.” A felült Lackó szólást maga Arany János is megmagyarázta (csillaggal, a lap alján): „így gúnyolja tréfásan a magyar paraszt azon mezei munkást, ki a nap és a dolog hevétől bágyadtan , a munkára ráunt.” Az általános iskolák 6. osztályában használatos Magyar irodalmi olvasókönyv Arany Toldijának e kérdéses sorához — magyarázatul — a következő lapalji jegyzetet fűzi: „Felült Lackó a béresek nyakára: László napja június 27-ére, a nagy mezei munkák idejére esik. Innen ered a mondás: elbágyasztotta őket a nagy hőség, nincs kedvük dolgozni.” Sajnos, az összesen huszonnégy felvételi dolgozat többsége arról tanúskodik, hogy ezek a magyartörténelem szakra jelentkező lányok és fiúk általában nem értik sem Arany János idézett verssorát, sem a benne levő érdekes szólást. Egyikük ezt írja: „Lackó a vidék földbirtokosa, aki leigázza, kizsákmányolja béreseit.” Mások is úgy vélik, hogy ez a Lackó valamilyen élő személy. Idézem véleményüket: „Tulajdonképpen Lackó ellenőrizte a béreseket”; „A béresek lustálkodtak, nem akartak dolgozni, ezért Laczkó munkára küldte, noszogatta őket”; „Ott volt és ellenőrizte munkájukat, így nem tudtak henyélni”; „Uralkodik valaki valakiben”; „Uralkodott felettük”. Lackó az oktatás nyakán Ezek a felvételizők tehát az uralkodó osztály fogalmához kapcsolták Lackó (sőt: Laczkó) alakját. Ketten úgy gondolták, hogy ez a Lackó egy furfangos fickó lehetett. „Túljárt az eszükön” — írja az egyik. A másik vélemény valamivel részletezőbb: „A Lackó nem hagyta a béreseket nyugodtan. Nem hagyott magával kitolni!” Hárman semmit sem írtak. Volt azután néhány hiányos, a lényeget alig érzékelő megállapítás. Ilyenek: „A béreseket elnyomta a fáradtság”; „László napkor a béreseknek sok munkájuk akadt”. Részben jó, de nem elég világos értelmezés: „A béresek lusták voltak (Laci ült a nyakukon)”. Bár nem utal a László-napra, lényegében jó válasz a következő: „A nagy nyári hőségtől tikkadtak, álmosak a béresek. Nagyon melegük van.” Végül egy szintén jó, de a szólás érvényét egyetlen napra korlátozó magyarázatot idézek az egyik felvételi dolgozatból: „A júniusi Lászlónap melegétől ellustultak a mezőn dolgozók.” Úgy látszik, hogy az összesen huszonnégy dolgozatíró közül csak az utóbbi kettő értette meg az általános iskolában — s érti most, felnőtt fejjel is — Arany János Toldijának kérdéses verssorát. Huszonnégyből mindössze két igazán jó értelmezés — ez bizony rossz arány! Nekem ez azt juttatja eszembe, hogy magyar nyelv- és irodalomtanításunk hatékonyságával többet kellene törődnünk. 1978-tól kezdve új tantervek alapján fognak tanítani az általános és a középiskolákban. Úgy hiszem, tanításunk akkor lenne valóban korszerűbb, ha inkább kevesebbet, de jobbat, taníthatnánk. Ha időt engedne a tanterv mindennek a megértetésére és a megértésére is. A tankönyvekben ma is ott van a „De felült Lackó a béresek nyakára” verssor magyarázata, de sok iskolában senki sem törődik vele és sok egyébbel sem, mert — nincs rá idő. Reméljük, hogy a jövő iskolájában az ilyen verssorok is eljutnak — József Attilával szólva — az értelemig és tovább! Pásztor Emil MELLÉKMŰVELŐDÉS Dolgom van a nagyhírű művelődési központban. Közelebbről is meggusztálom a kacsalábon forgó palotát, végigjárom a már-már fényűző folyosókat, belesek a kimittudások próbáira. Végre megtalálom, amit keresek. A mellékhelyiség koszos. A csikkek büdösek, halomban hevernek, a lefolyó eldugult, a többit nem részletezem ... Másnap, az egyik legtekintélyesebb múzeumban ismerősöm örömmel újságolja, hogy a nemrégiben létesített közművelődési részleg mi mindent ért el: áradozva beszél a rendezetten érkező diákcsoportokról és a múzeumi népművelés szinte korlátlan lehetőségeiről. Vele ujjonganék, de eszembe jut, hogy mit láttam a mellékhelyiségben. Akár az imént leírtakat ismételhetném, azzal a különbséggel, hogy itt még egyik-másik fülkeajtót sem lehet becsukni. Tudom, a téma mellékes. De ha arra gondolok, hogy lelkes beszámolókat olvastam arról a múzeumvárossá nemesedett településről, ahol nem telik el hónap új kiállítócsarnok avatása nélkül, ám a közművesítés lassabban halad; ha arra gondolok, hogy a nemzetközi hírű fürdőváros lokálpatriótái lelkesen ecsetelték a nyaranta ránk váró kulturális élményeket, miközben — távolabb a központtól — csöndesen folydogáló szennylopataik mentén sétáltunk, ha arra gondolok, hogy népművelőként dolgozó barátom nemrégiben konfliktusba keveredett a főnökével, mert úgy vélte: nem az a fontos, hogy hányan látogatják a művelődési házat, hanem az, hogy az ismeretterjesztő előadás után milyen környezetbe térnek vissza... Elkeserítő dolog szennyében toporogva ábrándozni az ízlésesebb jövőről. Ennél már csak az elkeserítőbb, ha fürdőkádban mossuk le magunkról a kulturált közintézményekben tett látogatás nyomait. (zöldi)