Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-05-21 / 21. szám - Lengyel Balázs: A pontosság pátosza • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Kálnoky László: Farsang utóján (Szépirodalmi) (11. oldal) - Valkó László: Arckép • kép (11. oldal) - Kelemen János: Orlando halála • könyvkritika • Csontos Gábor: Időzavar (Szépirodalmi) (11. oldal)

LENGYEL BALÁZS Verseskönyvről - verseskönyvre A pontosság pátosza ■ Kálnoky László: Farsang utóján (Szépirodalmi, 88 old.) A költészetihez annyi szép illúziónk tapad, hogy amikor a költő illúziók nélkül néz szembe kikerülhetetlen sorsával, számunkra szinte az a leggyötrőbb. Amikor például Tóth Árpád egyik utolsó versét ilyen reménytelenül zárja: „Versek, bolondság ... Szép jóéjszakát!”, amikor Radnóti azt írja: „Ex springt noch auf — így végzed majd te is”, amikor Babits: „Akiket szerettem nem szeretnek, — akikért ragyogtam, eltemetnek”. Pedig az ilyen gyötrő megállapítások mélyén mégis ott munkál az élet lappangó hite, valamiféle vékony reménység. (Másként nem versben tennék a költők — hiszen a művészi tevékenység, a legkétségbeesettebb is, életigenlő.) Az a hősies pesszimizmus dolgozik itt, amit Kálnoky Lászlóról beszélve, Vas István oly nyomaitokkal emleget, s amiről azt fejtegeti, hogy a maga bátor szembenézésével és szókimondásával valójában gyógyító pesszimizmus. Sőt diadalmas is, hiszen tudatunk áttör általa a determinációkon, ami „már egy neme a megváltásnak”. Hát persze, helyesbítheti az olvasó, hiszen a Nyugat harmadik nemzedéke, melyhez tartozott, többnyire a nagy nemzedék hangját variálta, abból keverte ki a sajátját. Kálnoky történetesen tárgyiasabb szemlélettel, groteszk látásmóddal, mármár szürreális víziókkal egyre inkább elegyítve, mintegy a romantikusból és érzelmesből jutva el a hűvösen tényszerűhöz, az egykori modemtől a mai szemléletünk szerinti modemhez. Igaz, de vajon az eltelt harmincharmincöt év alatt, ebből a sóvár életnosztalgiával telített, ebből az ellenpontozó énekből mi maradt? Az új Kálnoky kötetben (vigyázat: költői termésünkből kiemelkedő, nagy kötet!), a Farsang utóján-ham, az olvasó igazán meglepő feleletet kap. Gyötrőt is, felemelőt is. Gyötrőt, mert itt a tények kegyetlen szemrevételezését ilyen nyilvánvaló zenei cáfolat már nem ellensúlyozza. És a tények is, ha lehet, még egyszerűbbek, ridegebbek, köznapibbak. A szemrevételezés többé nem tépelődő. Itt szürkés iszap az órák üledéke, láncos golyót hurcol a gondolat, és nincs megváltás az asztalára görnyedőnek. Itt „a bútorok, porlepte tárgyak, — az elmosatlan poharak, edények — mint valami alkalmi vérpad — sivár kellékei...” Végeláthatatlanul lehetne folytatni az idézetek és fél-idézetek sorát a legkülönbözőbb versekből kiemelve, s egytől egyig abból az alapérzésből fakadnak, mely a világ köznapi tárgyait, a másoknak legalább menedéket kínáló otthont is, egy felkészített vérpad kellékének tekinti. Kálnoky László itt olyan nagyítón át, s olyan közeli, éles fénnyel vizsgál egy elkerülhetetlen és szélsőséges emberi érzéskört, ahogy talán még senki sem, vagy még korunk nagy költői közül is alig valaki, pedig korunk költői közül nem egy, képtelen sorsán végighaladva, bőséges tapasztalatot szerzett a ,például József verseit.) Nem hiába állapítja meg egyik kritikusa még a Lázas csillagon című előző kötetről beszélve, ahol már jelentkezett az, ami itt kiteljesedik, hogy Kálnoky híradása, szembenézése „önkínzó heroizmus”, mely „az állandó fenyegetettség érzése fölötti örök győzniakarást mozgósította folyamatos művészi készenlétté.” Hát persze, a hűvös megállapítás magja alapigazság: mindig is művészi készenléttel diadalmaskodtak vagy igyekeztek diadalmaskodni a költők balsorsukon. Itt azonban a pontosan meghatározott folyamatos készenlét kivételes kiterjesztéséről, meghosszabbításáról van szó, alig bejárt tudatterületek, hellyel-közzel felderített pontok teljesebb költői birtokba vevéséről. Nem tudok mást mondani: abban az erőfeszítés-láncolatban, amely a görög „ismerd meg magadat” tétel óta szüntelenül folyik, s mely az egyénen át az általános emberi önismeretet célozza, Kálnoky gyötrő kötete is lép előre egyet. Megtudunk belőle valamit —s nem örömtelit, nem megnyugtatót —, ami általános emberi sorsunk jegyei közé tartozik. De vajon ez a heroizmussal átadott híradás miért felemelő? Éppen heroizmusa, pontossága, precizitása révén? Mert nem tapicskol az önsajnálat sekély állóvizében? Mert a lehetséges maximumig tárgyiasít, anélkül azonban, hogy módszert változtatva, az objektív költészet eszközeire bízná csaknem alanyi mondandóit? Kérdések, amelyek újabb kérdéseket szülnek? Miért felemelő, ha Vörömarty azt mondja: „Az ember sárkányfog vetemény! Nincsen remény. Nincsen remény!”? Miért gyönyörködünk abban, ha a költő a fájdalom paroxizmusában felsikolt: „Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni.”? Ne kívánjon az olvasó gyors választ — jobbára csak tényeket regisztrálok. Azt a tényt járom körül az analóg idézetekkel, hogy Kálnoky, miközben a Semmi emberileg befogadhatatlan tapasztalataihoz közelít, verseivel mégis gyönyörűséget kelt. Hogy szenvedéseit feltárva — ezzel a költőként végzett új bordaműtéttel — nekünk esztétikai élvezetet szerez. És nem is akármilyen élvezetet, hanem a kiváltságos, a létünket tápláló költészetét. Pedig Kálnoky mai lírája nem úgy élvezetes már, szolid művességet csillogtatom vagy akár bravúros-díszesen, mint valaha rég. Zenéje zenétlen zene lett. És szinte uralkodik versében az a tényközlő, látszólag csupasz megállapítás, amit a romantikus ízlésiség üldözött. Sőt, éppen a szabatos beszéd, a pontosság lett egyik fő lírai ereje. Igaz, nem akármiféle pontosság. „Sohasem léphetek — a bensőmbe vezető — lépcsőfokra — megállapítani — vajon az ott folyó — idült üszkösödés — tömegjárvány-e vagy személyes ügy.” A vizsgálódás olyasféle képtelenbe hajló, distinkvtív precizitásának a példája ez, mely éppen lélektani képtelenségénél fogva, az olvasóban robbanás erejű. A lélektani képtelenségnek tűnő szabatosság már-már az egész új termés minősítő kulcsszava lehetne. Kálnoky ugyanis meg nem hátráló racionális megismerésvággyal, klasszicizmusra törő hűvösséggel tárja fel azt, amihez a kortársi költészet többnyire más, töredékesebb vagy áttételesebb módokon közelít. Jelképes, irracionális, dekonkretizáló vagy éppen zavart, dadogásba fúló érzékeltetéssel. Kálnoky is megtehetné ugyan azt, amit a modern verseszközök lehetővé tesznek — és elég nagy eredmény, hogy egyáltalában lehetővé teszik —, de a számára nem elégséges megközelítésibe nem nyugszik bele. Viaskodik erőtlenül — ahogy vallja —, s felismert erőtlenségének ez a makacs küzdelme, költészetének diadala. Persze, azért ne higgyük, hogy az erőtlenül viaskodó csakugyan erőtlen. Legalábbis nem az a fölébe kerülés és kifejezés költői eszközei területén. Ha pontosságában csupaszabb is a mai Kálnoky-vers, képi kifejezésének „ideges csillagszórói” szikrázó fényeket lobbantanak benne. De hát a képi remeklés költészetünkben csaknem kötelező nemzeti hagyomány. És a képi erő ismert nagybirtokosaihoz képest, Kálnoky nem is igazi nagybirtokos, nem is annyira a költői szemléletből fakadt új képpel hat, hanem sajátosan alkalmazott, megnövelt tartalmú, apró kiegészítésekkel megújított képpel. Például: „lassan tájékozódom, mint a hajótörött, — aki szélcsendnek képzeli a megállt időt”, vagy „ferde képű vakremény jár előttünk —■ nyomukban évtizednyi másnaposság... és az örökös józanság kolonca”. Persze, ezek a hasonlatanyag mineműségét , illusztráló idézetek, láthatóan bőven vallanak a költői érzésvilág tartalmairól, magáról a mondandóról. De hogy a kötet mondandóinak teljes ívét is kirajzoljuk, hogy ennek a küzdelmes hódításának rejtegetett, élet felé fordult, felemelő pátoszát jobban megidézzük. A letépett álarcok című versnek még néhány sorát ide kell iktatni: „Igen! És mondom ezt, halálra szánt, — féregcsupasz teremtmény, ki csigánál — védtelenebb, egyedül mit sem ér, — annál veszélyesebb sokadmagával, — s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj. — Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el, a ki újraszüli önmagát!” S valójában ezt, a menekítő újrateremtést, hozta létre Kálnoky a Farsang utójában, nemcsak a tudásszomj, de a költészet szilárd erejével. De itt most már nem általában van szó nagy költők komor sorselőérzetéről (melyet az idő rendre igazol, szemben a gyenge költők nárcisztikus pesszimizmusával), hanem Kálnoky külön sorson alapuló különleges életérzéséről, amelyről nem lehet nagy általánosságokban, konkrét ismeretek nélkül beszélni. Ahogyan nem lehet például Tóth Árpádéról vagy John Keatséről sem. A költőkkel való viszonyunk van annyira személyes, hogy elkerülhetelenül beletartoznak olyan életrajzi adalékok, amelyek egy prózaírónál például esetlegesnek tűnhetnek fel. De hogy mennyire nem azok, hogy valójában sors- és tudatmeghatározó képletek, azt maguk a versek tárják elénk. 1943- ban így kezdődik például Kálnoky Bordaműtét című verse: „Gonosz fogakkal hét bordám kitörték — hallottam megreccsenni csontomat.” S szinte fölösleges is tovább .Semmiről. (Lásd Attila későd követni a jellemzően pontos és borzongató leírást: „ha akkor láttad volna azt a tálat, — melybe vérem folyt! Micsoda a tálat: — csupa húscafat, genny és csontdarabka. — Ha láttad volna azt, mit én se láttam, — vállból lapockán túl feltárva hátam...” Egy megjelenésekor már feltűnést keltett nagy vers, azóta lírai közkincsünk darabja, az 1942-ben írt Szanatóriumi elégia térképezi fel mintegy lírai Varázshegyként azt az életérzést és szemléletet, amely Kálnokyban a betegség nyomán kialakult. A túlfűtött és egyben lefokozott szanatóriumi tenyészés körképe után, utolsó versszaka így összegez: „És vándorolnak a csillagképek felettünk — megfejthetetlen rend szerint. — Lelkünk anyagtalan, és színes sár a testünk, — amelyben életnedv kering. — Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe. — Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe — kerülnek egykor csontjaink.” Ha az idézet felszíni rétegére, a mondanivalóra figyeltünk, rábólinthatunk: íme, csakugyan tetten érhető az a pesszimizmus, amelyről szó esett. Csakhogy a versnek — már az egyetlen strófájából is kiérezhetően — mást mond a zenéje. Az a tisztult, zengő, életvággyal teli verszene, amelyet a fiatal Kálnoky érett művészete létrehoz, mintha éppen a közölt tartalmak ellentétét zengené: azt, hogy az előzményekben tett megállapítással szemben, igenis vigasztal bennünket a művészet varázsa, meg azt, hogy dehogyis mindegy, hova kerülnek és mikor csontjaink. Olyan (formába rejtett) mondanivaló szólal meg itt, amely Tóth Árpád pesszimizmusában mindig is jelen van, azt ellenpontozza. Nemcsak a hasonlóan meghatározó sorsban, a humanizmus rokon felfogásában, az emberségbe vetett hitben, hanem a közlendőkkel szembeszegülő megéneklésben van közte és a fiatal Kálnoky között a rokonság. A verszene cizellált, bravúros tisztaságában, a nemes képanyag plasztikus vésettségében, ha Kálnoky, már akkor is, láttatásában TóthÁrpádnál élesebb, kegyetlenebb. 1977. MÁJUS 21. ■ Orlando halála ■ Csontos Gábor: Időzavar (Szépirodalmi, 516 oldal) Minden regényolvasó, a naiv és a rafinált is, elsősorban arra kíváncsi, miről is szól a regény, amelyet kezébe vesz, miféle világban játszódik, ki, s milyen ember a hőse. Proustot, Joyce-t, de akár egy hétköznapi krimit is olvasva, az ember kisebb-nagyobb fáradsággal, de valahogy mégis belelendül a regény világába. Együtt sodródik hősével, átéli vergődéseit, magáévá teszi problémáit, ha egyáltalán vannak problémái. Minden regény — és természetesen minden műalkotás — megközelíthető és érthető. Az olvasó kulturális színvonalától függ, kihez nyúl szívesebben: Thomas Mannhoz, vagy Agatha Christiehez. Kettejük egyetlen közös vonása, hogy érthetők, világosak. Csontos Gábor nem Agatha Christie és nem is Thomas Mann. És még természetesebben nem is Proust és nem is Joyce. E két utóbbi írót csak azért említjük, mert köztudomásúan őket foglalkoztatta a világ regényirodalmában elsőként az idő problémája. De említhetnénk az Orlandot is, Virginia Woolf remekét. Ezeknek a regényeknek a legfőbb problémája az idő múlása, s benne a hősök alakváltozása. Érthetők, szépek, helyenként megtagadók. Valami hasonlóval kísérletezett Csontos Gábor is. Kétszer is elolvastuk regényét, a „fül” jóindulatú kalauzolása mellett, s eltöprenghettünk, hányféle alakváltozáson ment át Orlando, míg végül gonosz erők belekényszerítették az időzavar hősének omlatag porhüvelyébe. Addig nem volt vele semmi baj: vele együtt éltük végig a múló századokat, alakja játszi tündériességgel lebegett előttünk. Most azonban — a magyar szerző jóvoltából — ágáló, morfondírozó gépezetté válva, örökre eltűnt előlünk. Orlando tehát meghalt, mert Kovács, az akadémiai kutató, regényünk hőse csak imitálja az életet , hogy mégis élőnek hasson, Csontos Gábor nagyon is reális világba helyezi. A stilizált Orlando körül eleven életek, hiteles, gyakran megrázó emberi sorsok nyüzsögnek, néha megdöbbentő zsúfoltságban. A mi Orlandónk azonban előregyártott elemekből készült robotember lévén, csupán a beleprogramozott mondatokkal, egy kitűnőre sikerült marionett gesztusaival vesz tudomást a környező világról, amelyet Csontos— vérbeli író lévén — kitűnően ábrázol. Orlandója mögé is valódi, bár szegényes, hátteret vázol fel: villa, autók, külföldi utazások, feleségek és szeretők. A regény egyik kitűnő kritikusa kiszámította, hogy Csontos Orlandójának öt szeretője volt. Az író látható kedvteléssel ír a hős szeretkezéseiről, de ettől Orlando még nem támad életre. A regény szervi hibája, hogy statikusan ábrázol egy mozgásban lévő világot. Kovács—Orlando, a regény hőse, felidézi ifjúságát, elmúlt életét, de emlékeinek rétegei alaktalan ködszerű masszába folynak össze. Ezen az sem segít, hogy a magyar Orlando állandóan moralizál. Szép hősi kezdetek után szürkén cinikus életet él, mégis ítéletet mond mindenki fölött. Mindenkit lenéz, közben gátlástalanul, bár pityeregve, bujálkodik. Mindez azonban csak ál-élet: Kovács alakváltozásai látszólagosak, végig az marad, aki volt, az idő megállt. Itt minden egyhelyben topog. A műanyag Orlando, ez az amorális moralista mindent megmerevít maga körül. Nem kárpótol, inkább bosszant, mert odavetett betétként hat a regény sek kitűnő részlete. Ilyen például Orlando utazása a regény elején, álomszerűen földerengő ismert ismeretlen tájakon, így utazott valamikor a nagy Meaulnes, Alain Fournier gyermekhőse. Az író fölidéző ereje még néhány szép részletben érvényesül. Az egész regényből hiányzik az egység, az értelem. ötszáz oldal elolvasása után sem tudjuk, miről is szól a regény, ki is a hőse, s megrendülten álljuk körül Orlando sírját. Miért kellett szegénynek éppen Magyarországon meghalnia! Kelemen János mismelet ÉSl#i