Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-11 / 24. szám - Simon Emil: Két zseb a nadrágunkon • riport (16. oldal) - Dallos Jenő: Konzervkorszak • kép (16. oldal)
■ SIMON EMIL RIPORTJA. KÉT ZSEB A NADRÁGUNKON — Volt büntetve? — Mit képzel ?! — Ha tárgyilagosan ítélkezne önmaga fölött, a társadalmi tulajdon terhére elkövetett vétség címén mennyit szabna ki? Homlokráncoló töprengésben születik válasz. — öt-hat hónapot. — Súlyosbító körülmény? — Hogy ideállítottak, rám bíztak valamit, hogy tőlem függött, hígítom-e a bort, kisebbre méretem-e a húsadagot — Enyhítő? — Mások ugyanígy csinálják. Tudniillik ebben a szakmában nem fizetik meg a napi idegbajt, a lótást-futást, azt, hogy előbb-utóbb belerokkanok. — Vannak állások, amelyeknek betöltői természetes járandóságnak tekintik a társadalmi tulajdon terhére történő jövedelemkiegészítést — mondja a közgazdász. — Ismerek egy jellemző anekdotát. Jeles művészeti együttesünknél a bérrendezést megelőző értekezleten így szólalt fel az egyik tag: „Kérem, a korrekcióban azt is vegyék figyelembe, hogy nekünk nincs módunkban a fizetésünkhöz hozzálépni!” — Humorosan hangzik, de kifejez valamit a közfelfogásból. A társadalmi tulajdon fogalma kevésbé indít meg az emberekben olyan tiltó reakciókat, mintha azt mondom: ez a láda Nagy Gézáé. A tulajdonos személytelensége tompítja önellenőrző képességünket is. Legtöbben végig sem gondolják, mit jelent az elnevezés pontosan. A felületesen értelmezők pedig — kiváltképp, ha érdeklik úgy kívánja — csak azt hallják ki belőle, hogy a miénk, tehát az enyém is, nem követek el bűnt, ha a saját részemet kiszakítom. Ez a „saját rész” aztán igen tágasan értelmezhető. Az értékítélet is kétféle. A bíróságok szigorúbban büntetik a társadalmi tulajdon megcsonkítását, a közfelfogás az egyénnek okozott káron háborodik fel hevesebben. Ha egy vállalatnál sikkasztanak, az emberek hamarabb napirendre térnek az ügy fölött, mintha mondjuk egy kolléganőjüktől valaki ellop száz forintot. — Az ötvenes években volt egy üzemvezetőnk. Nagytudású mérnök, ha jól emlékszem, sztahanovista jelvény is ékeskedett a gomblyukában. Akkoriban épült ez a gyár, kis sufniszerűség volt a magja, ott gyártották, gőzölték a betonelemeket. A kazánokat koksszal fűtötték. Nos, ez a mérnök minden áldott délután hazavitt két aktatáska kokszot. Nem ám úgy suba alatt, hanem szinte kihívóan. Talán ha egyszer elfelejti, maga a portás szólt volna neki: „Mérnök úr, a tüzelő ...” — Nem számoltam ki pontosan, de hozzávetőleg napi nyolc-tíz kiló, az egy hónapban két, két és fél mázsa. Igaz, akkora kokszhegyek voltak itt, hogy az a kevés — mint a kazalból tíz szál szalma. — Sosem tették szóvá? — Okos ember volt a mérnök, vagy inkább ravasz. A végső határig engedte a bért, s a fegyelmezéssel sem csinált laktanyahangulatot. Mindenki kedvelte, a munkások bíztak benne, rokonszenveztek vele. Érdekeiket képviselve legtöbbször az udvaron keveredett látványos vitákba az igazgatóval. Mindenkinek megadta a járandóságát — a köz vagyonából —, ki törődött volna olyan csekélységgel, mint a néhány mázsa koksz. Egyszer aztán a mérnököt elvitték tőlünk: a minisztériumba került. Azóta is, ha eszembe jut, s magam előtt látom, ahogyan a kokszos táskát cipeli, csak a fejemet csóválom. Máig sem tudom őt megérteni. — Ismert képlet — így a közgazdász. — A csoportérdekeket kiszolgáló „jó fiú” szinte házi védelemben részesül. A kárt okozók — ösztönösen vagy tudatosan? — gyakran fedezik magukat ezzel a módszerrel. A bentlakásos tanfolyam résztvevői a revizori vizsgálat jegyzőkönyvéből tudták meg, hogy időnkint téliszalámit is ehettek volna, reggelire, vacsorára. — Mit érzett? — Furcsát. Nem azért, mert bármelyikünket is az asztal körül kergették, ha nem akart téliszalámit enni. Hanem mert megrendült a bizalmunk. Idejöttünk az iskolára, azzal a céllal, hogy semmi mással ne törődjünk, csak tanuljunk. A többiről gondoskodnak helyettünk. Hát ez lett belőle. — Milyen embernek ismerték a gazdasági vezetőt? — Mindenkihez volt egy-egy barátságos szava. Étkezéskor végigjárta az asztalokat, megkérdezte: elégedettek vagyunk-e, ízlik-e a szakács főztje? Néha panaszkodott, hogy elég szűk normákból kell kijönnie, de ő mindent megtesz értünk. — A revizortól kérdem: hogyan történt? — Ahogy a szalámi beérkezett, úgy tűnt el a vezető és a beosztottak feneketlen zsákjában. Gátlástalanul elkönyvelték, hogy étkezéshez kiadtak ennyi meg annyi adagot, ennyi kiló súlyban. Valójában sajtot adtak helyette, s abból is kevesebbet — Hogyan buktak le? — Összevesztek a koncon, egyikük úgy vélte, hogy a többieknél kevesebbet kapott, és névtelen levelet írt a központba. Amikor kijöttünk, elegendő volt megkérdezni a hallgatókat: kaptak-e valaha téliszalámit? Bizonyítani persze csak ennek a turnusnak a megkárosítását lehet. Ismét a közgazdászé a szó. — És egy veszedelmes elmélet: a nyomtató lóé. Tudvalevő, hogy a szólás szerint annak a száját nem lehet bekötni. Sokan ezzel próbálják mentegetni, igazolni a lopást Az a baj, hogy adott esetekben a vezetők is elfogadják ezt a nézetet és vállalati érdekből hagyják érvényesülni. Máskor meg a nemtörődömség szántó kínálja az alkalmat a bűnbeesésre. A gondatlanság fogalmába nemcsak a hanyag tárolást a rosszul zárt ajtókat sorolom, de a hiányos áruellátást is. Valaki például építkezik, s hetekig talpal egy darab csőért, kapcsolóért — hiába. Végül mi a megoldás? Ha a boltban nem kaphatta meg szabályosan, elveszi, elveteti onnan, ahol van. Persze, mentségül a kényszer sem szolgálhat... D. N.-et nagy szomorúságban találom. — Hat zsák cement az én bánatom — mondja letörtem. — Ellopta? — Fenét! Hasznosítottam, megmentettem a végső romlástól. Szeretném kifizetni, hurcolom a pénzt ide-oda, de mert nem vásároltam, nem kell a pénzem senkinek. Idézgetnek, kihallgatnak, már csak árnyéka vagyok saját magamnak. — Hogyan történt? — Láthatja, építkezünk. Besegít az egész család. Azon az átkozott héten, csütörtökön vagy pénteken táviratot kaptam a fiaimtól: vasárnap érkezünk, anyag legyen. A cement meg éppen kifogyott. Mentem a helyi TÜZÉP-be, ott sem volt. Bebaktassak a városba? Rengeteg idő, költség. A vasárnapi munkásokat viszont nem szalaszthatom el, ki tudja, mikor jöhetnek ismét? Ahogy a szekérrel poroszkálok hazafelé, az állomás eresze alatt megpillantottam hat zsák cementet Eszembe jutott, hogy ott láttam én azt a fél tucat zsákot már a múlt héten is. A papírja foszladozóban, némelyiket ki is hasították. Leszálltam, bementem az állomásra, találkoztam egy távoli ismerős vasutassal. Kérdezem: tudja-e, kié az a három mázsa veszendőbe hagyott cement odakint? Megmondta magyarosan, hogy a micsodája se tudja. Mondom neki: akkor én elviszem, felhasználom, mielőtt végképp bedöglik. Ha megtudja a gazdáját, kifizetem vagy visszaadom természetben, ő meg bólintott rá, hogy jól van, nem bánja, s még arra is megkértem, legyen a tanúm, hogy milyen feltételekkel vittem el. Fel is raktam, el is szállítottam, de szándékaimat nem méltányolják, eljárást indítottak ellenem. Mintha loptam volna. G. János raktárostól kérdezem: kié volt a cement? — A p.-d téeszé. Tíz-tizenegy nappal azelőtt kaptak két vagonnal, s amikor az utolsó fuvart szállították, az a hat zsák nem fért föl a vontató túlterhelt pótkocsijára. Akkor azt mondták: azonnal visszafordulnak érte. Azóta sem láttuk őket Mi a cementet nem őriztük, nem volt kötelességünk. Amikor azonban megtudtam, hogy D. N. „kisajátította”, rögtön értesítettem a főkönyvelőt. — A munkahelyről elhozható „ingyenes juttatás” általában nagy csábító — véld a közgazdász. — Az ilyen módon megszerezhető bármiféle apróság — legyen az csak egy ceruza, füzet, golyóstollbetét, ragasztó stb. — néha nagyobb örömet szerez, mintha az illető ajándékba kapta volna. Megint csak azt mondom: a munkahelyi javakat igen sokan hitbizománynak tekintik. Nemrég egy konyhavezető panaszolta: képtelen segédmunkást kapni, mert a jelentkezők kikötik, hogy a maguk napi ingyen kosztján kívül családtagjaik számára is legalább vacsorát kérnek. A kívánság természetesen teljesíthetetlen, emiatt aztán a konyhák létszámhiánnyal küszködnek. Valaminek a hiánya általában kiszolgáltatottá tesz. Kényszerhelyzetünk pedig úgy csábítja a vámszedőket, mint a szirup a legyeket. Panaszkodnak a gépkocsi-tulajdonosok: némely szervizekben alaposan megsarcolják járművüket: értékes, a piacon olykor hrányzó alkatrészeket cserélnek hitványabbra, darab-darab alapon. Az is visszatetsző, hogy a szervizben dolgozók egy részének ugyanolyan típusú saját kocsija van, mint amilyenneknek a javításával foglalkoznak. Általában persze nem szabad gyanakodni, de önkéntelen a kérdés: vajon az előforduló cserék nincsenek ezzel összefüggésben? Egy főszerelő mesélte, hogy vidéki útján lerobbant a kocsija, be kellett vontatni a szervizbe. Néhány óra múlva, amikor a kijavított kocsiért visszament, szakértő szemmel, alaposan végignézve a dolgokat, észrevette, hogy csúnyán be akarják csapni. Leginkább akkor bosszankodott, amikor új akkumulátora helyén elhasználtat fedezett fel. Óriási patálát csapott, volt is pironkodás, megkövetés, a helyrehozatalkor maga a főnök is ott sürgött-forgott a kocsija körül. A szervizekben íratlan törvény, hogy a vevők által adott borravalókat a műszak végén ki-ki bedobja a közös kasszába, amelyből kora, szakképzettsége, végzett munkája — álltalában a műhely hierarchiájában elfoglalt helyek szerint részesül. Egy fiatal szerelőre valamelyik nap egy rallye-versenyző kocsijának sürgős javítását osztották, s ő gyorsan, becsülettel eleget is tett a feladatnak. Szokatlanul magas „jutalmat”, nyolcszáz forintot kapott. A hirtelen jött nagy pénz megmozgatta a képzeletét, ám azt nem tehette meg, hogy semmit se adjon a közösbe. Elszámoláskor aztán csak háromszázat vallott be. A brigádvezető tüsstént gyanakodott, hiszen a versenyzőt — törzsvendégük lévén — maga is jól ismerte. Faggatni kezdte a fiút, kiderült az igazság. Az ifjú szeretőt azonnal menesztették. Még jó, ha egy másik szervizben el tud helyezkedni. A megkárosítás fogalmán csaknem kizárólag az anyagi javakban keletkező hiányt értjük. Pedig súlyosabb, néha helyrehozhatatlanabb, pénzben nem is mérhető károk eshetnek. Ide sorolható B. István mérnök esete. Ízléssel berendezett otthona filmbeli díszletekre emlékeztet. — A kudarcommal kezdjük — javasolja a házigazda. — Még az egyetemen összebarátkoztam két fiúval. Kapcsolatunk a diploma megszerzése után sem szakadt meg, így esett, hogy amikor a t.-i nagyüzem technológiájának megtervezésére pályázatot írtak ki, mi hárman is készítettünk terveket. Munkánk első díjat nyert. El tudja képzelni azt a boldogságot? Újra meg újra elővettük a dokumentációt, csiszolgattuk, tökéletesítettük. Aztán jöttek a buktatók. Kiderült, hogy nincs elég pénz a kivitelezésre, aztán lett volna, de jelentős módosításokat kértek tőlünk. Az áttervezést nem vállaltuk , nem vállalhattuk. Így végül más tervek alapján valósult meg a gyár. Nem ezért mondom, de azóta is bukdácsolnak. — És a három jóbarát? — A másik kettőről nem nyilatkozom, ha akarja, megkeresheti őket. Magamról tudom, hogy hatalmas orrbaverés volt. Telibe talált. Megfosztottak a hitemtől, az álmaimtól, a reményeimtől. Természetesen dolgozom azóta is, pontosabban: van munkahelyem. Elvégzem, amit rámszabnak, hivatalnok és gép ötvözeteként. — Nincs még harminc éves. Így akar élni nyugdíjig? — Egyelőre az újrakezdéshez sincs lelkierőm. V. Gy. nyugdíjas revizor hangosan töpreng. — Jó néhány csalást, sikkasztást lelepleztem. Minden eset érzelmileg megviselt, ezeket a sokkokat végül a szakmai ártalmakhoz soroltam. Egy valamivel sosem tudtam megbékélni: a közvagyon csapolásának engedélyezett formáival. Számtalan díszebéd, díszvacsora bizonylatait átlapoztam, böngésztem, és mindannyiszor undorodtam. Hivatalból semmit sem tehettem, hiszen a nagy trakták költségeit közösségek, felügyeleti szervek által megszavazott, jóváhagyott keretből fedezték. Sokszor eltűnődtem az évtizedek óta változatlanul 31 forintos napidíjon. Jól tudom, hogy reális mértékű emelése az országnak tízmilliókba kerülne. És így mennyibe kerül? Megérkezik a kiküldött, zsebében 31 forinttal, amelyből hovatovább már egy szerény ebédet sem ehet. Egyfelől ellenkezik vendéglátásunk hagyományaival, hogy éhkoppon hagyják. Másfelől ,a kiszálláson anyagilag nyerni illik, s nem ráfizetni. A közös étkezés — amelyet néha a gépkocsi csomagtartójába diszkréten becsúsztatott „útravaló” egészít ki — szinte rokoni kapcsolatokat teremt. Elhomályosítja az ellenőrzésre hivatottak tisztánlátását, bátorít a törvényszegésre. Mindezt persze lehetelen egyetlen tollvonással megtiltani vagy megváltoztatni. Már a példamutatás is kevés volna. Gazdasági rendszerünkből adódik, hogy saját zsebünk és az állam zsebe gyakran ugyanazon a nadrágon található. Felettébb tájékozottnak és öntudatosnak kell lennie annak, aki mindig biztonsággal tudja, mikor melyikbe nyúljon. Én bizakodom, megérem még, hogy mind többen lesznek, akik baráti kapcsolataikat nem a népgazdaság pénzéből alakítják, erősítik. Írásunk elején említettük, hogy bizonyos állásokban a társadalmi tulajdon terhére történő jövedelemkiegészítés szinte kötelező járandóság. Sokféle emberrel váltottunk szót. Egy-egy eset talán erősítette is az idézett megállapítást. A napokban összefutottam régi ismerősömmel, F. Gy. főmérnökkel. Beszámoltam neki a riport tárgykörében tapasztaltakról, s tanácsát kértem, mivel tudnám a képet kiegészíteni. — Szóval azt feszegeted, ki mit lop? Akkor látogass el egyszer hozzánk is. Nyolcszáz ember dolgozik a kezem alatt, nehéz fizikai munkán. Állítom, hogy nálunk nincs lógás, soha senkinek nem jutott eszébe, hogy akár egy marék forgácsot kivigyen a gyárból. És ezek az emberek mégis lopnak! Meglepődtél, ugye? Pedig így van Ők az elsők, ha az időszaki hajrában többletmunka vállalása szükséges, ha kommunista szombatokra, társadalmi munkára toboroznak. Önmagukat lopják kíméletlenül: a pihenőidejüket, az agyukat, a fizikai erejüket. Mégis: rájuk támaszkodunk. Nélkülük aligha gyarapodna oly gyorsan a közvagyon — meg aki dézsmálja. Dallos Jenő: Konzervkorszak ft* * •; ? ÉLET ÉS IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Főszerkesztő: JOVANOVICS MIKLÓS, helyettes főszerkesztő: FARAGÓ VILMOS Szerkesztőség: 1054 Budapest, Széchenyi utca 1. Telefon: 111—424, 310—920, 314—164, 14 óra után 113—221 KÉZIRATOKAT ÉS RAJZOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA Kiadja: LAPKIADÓ VÁLLALAT, Budapest vn., Lenin krt. 9—11. Levélcím: 1506 Postafiók 323. Telefon: 221—235 Felelős kiadó: SIKLÓSI NORBERT igazgató 77—2252 Szikra Lapnyomda Budapest — Felelős vezető: Roder Imre Igazgató Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető: a helyi (Budapesten a kerületi) kézbesítőhivataloknál és kézbesítőknél. Külföldön terjeszti a „Kultura’ Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat. H—1389 Budapest. Postafiók 149 Előfizetési díj: egy hónapra 10 forint, negyedévre 30 forint, fél évre 60 forint, egész évre 120 forint INDEX 25 244 HU ISSN 0424—8848 MEG IFI FUNK MINDEN SZOMBRTON. 16 OLDALON ♦ Főmunkatárs: NAGY LÁSZLÓ 1977. JÚNIUS 11.