Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-18 / 25. szám - Réz Ádám: Mennyei riport Karinthy Frigyessel, kilencvenedik születésnapján (11. oldal) - feLugossy László: rajza • kép (11. oldal) - Lengyel Balázs: Ének-változatok • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Bella István: Igék és igák (Magvető) | Utassy József: Csillagok árvája (Szépirodalmi) (11. oldal)

MENNYEI RIPORT Karinthy Frigyessel, kilencvenedik születésnapján Amint kilépek a szeléncellából a Hetedik Dimenzió főterén, szemközt mindjárt felismerem a Kávéházat. Igen, ez az: Café Örökkévalóság, egy kicsit olyan, mint a párizsi Régence a 18. század végéről, egy kicsit, mint a pesti New York a 20. század elejéről. Benyitok, és első pillantásom a Mesterre esik: ott ül egy márványasztalnál, vele szemben Aljechin, a sakkvilágbajnok — de szerencsére már vége is van a játszmának. — Bocsánat, hogy zavarni merészelem... Az „Utókor és Vidéke” munkatársa vagyok... Ha szabadna igénybe vennem egy-két percre ... az évforduló alkalmából ugyebár... A Mester elnézően, megértően mosolyog: — Na, csak nyugodtan, fiam... Nem maga itt nálam az első. És fordítsa meg a ceruzáját: jobb, ha a hegye éri a papirost. Hát halljuk, hogy képzeli ezt a riportot: én tegyek fel kérdéseket a maga előre megfogalmazott válaszaihoz, vagy fordítva? — Kezdjük talán azzal, hogy érzi magát a Mester 1977-ben? — Na, szó-szó... Van bennem egy kis mélabú, ahogy elnézem a mi 20. századunknak az alkonyát. Hiszen tudja, én mindig a század öntudatos gyermeke voltam, enfant du siécle... És persze, unokája a 19-iknek. De rajtam kívül ugyan ki emlékszik még manapság a grószpapára? És valljuk be, unter uns, már a papa sem a régi. Gondolja csak el, milyen daliás volt, amikor legénykorában megtervezte az első repülőgépet. Mi mindent vártunk tőle! — Ha szabad mondani, talán nem vártunk egészen hiába. A repülőgépet tetszett említeni. Most pedig itt vannak ezek az űrhajók... — Nem mondom, a Hold másik oldala, meg a leszállás is... Megjárja. Szép, precíz munka, ha nem is olyan érdekes, mint Verne Gyulánál. De ne vegye szerénytelenségnek: ha engem küldtek volna fel, valamivel talán mégiscsak többet hoztam volna vissza, valarrivelszínesebb csillagport. Ezek a mai gyerekek legfeljebb megtalálják, amit mi elképzeltünk nekik. De mit képzelnek el ők az ivadékaiknak? — A bolygóközi űrből hadd szálljunk le a Földre. A Mester most is figyelemmel kíséri a lenti eseményeket? — Hogyne, mindennap elolvasom a lapokat, nézem a tévét a klubban. Néha átjön a Nyolcadik Dimenzióból Voltaire meg Heine és Madách, velük szoktam eszmét cserélni a látottakról. A műsor nem nagyon eredeti, de szórakoztató. A múltkor is rácsavarom a gombot egy VII. kerületi lakásra — mert tudja, a mi kameráink mindenhol ott vannak —, hát azt látom, hogy egy férfi éppen beledöglik a szerelembe, mert a nő nem szereti őket viszont. Na és a háborúk: csupa gusztusos, klaszszikus kompozíció. Bámulom ezt a kitartó klasszicista ízlést. — A Mester megint arra céloz, hogy nincsenek új ötleteink, míg a Mesternek ... — ötlet! Én aztán igazán vállalom ezt a szót, de itt nem éppen helyénvaló. Mondja csak, fiam, nyugodtan, hogy filozófia, nem félek a nagyképűség vagy a dilettantizmus látszatától. Naná, majd félek. Elvégre mindig is filozófus voltam, ötleteimet eszköznek és módszernek tekintettem, amivel megmutathatom nektek, ezeréves agypálya-síneken gördülő lomha tehervonatoknak, hogy nemcsak úgy lehet, ahogy ti gondoljátok, fiacskáim. Sose állítottam, hogy tudom, mi van. De annyit tudok, hogy minden másképpen van. Nem hencegésből mondom, de számos bejegyzett szabadalmam legfontosabbika, a szembeállított görbe tükrök rendszere, amely éppen azt a célt szolgálja, hogy a valóság eltorzított képét visszatorzítsa — rossz szóviccel úgy is mondhatnám: az én retorziós módszerem —, szóval, ez a műszer ma is nélkülözhetetlen kelléke a kutatásnak. — Tudomány és filozófia után hadd kérdezzem az irodalom felől. Hiszen a Mester, ha meg nem sértem, elsősorban mégiscsak költő. — Látott már filozófust, aki ne lett volna költő, és fordítva? És miért gondolja, hogy rám nézve sértő ez a meghatározás? Felőlem akár humoristának is nevezhet, fiam. Látott már maga humortalan írót? — Hát, talán Dante, Milton ... — Ugyan kérem, Dante igazán aranyos kedélyű ember, még itt is a legújabb firenzei viccekkel szórakoztatja Beatricét, ha találkoznak. Csak persze az ilyen hosszú költemények, bizonyos sormennyiségen túl, megkívánnak valamiféle fennkölt hangot. De a humor, ha megvan, még ezekből is kibújik néha. Példa rá Daniénál a Pokol-beli ördög, aki „trombitát csinál az alfeléből”. Vagy Miltonnál, amikor az Elvesztett Paradicsomban dór fuvolák lágy szavára gyülekeznek az égi seregek — mi ez, ha nem humor? Nem, barátom, a humortalan író fogalma: önellentmondás. Ne feledje, hogy csak jó írókra gondolok. — És hogy van megelégedve a saját humoros vagy komoly írásainak utóéletével az a Ka-Zsfnthy Frigyes, akinek műveit a halála óta eltelt harminckilenc évben, de különösen a felszabadulás után, könyvkiadásunk egyre méltóbb köntösben, egyre nagyobb példányszámban... — Hagyjuk a számokat. Nem ezek az írói siker legfőbb mutatói. A halál, vagy mondjuk inkább: az átdimenzionálás után nem sokat törődik velük az ember. Ha van, ami még ebben az állapotban is elégtételt nyújt vagy büszkeségre késztet, hát az a körülményy, hogy műveim túljutottak az országhatárokon, és ma jónéhányan megélnek belőlük, méghozzá sokkal jobban, mint én annak idején. Hálistennek, egyre kifizetődőbb a koponyám körül utazni. Ott van például Franciaországban ez a Ionesco — egészen ügyes. Meg aztán a magyarok — vannak egy páran —, ők is mindig megtalálják bennem, ami hasznosítható. Igen, a magyarok is nagyon ügyesek. Réz Ádám fe. Lugossy László rajza 1977. JÚNIUS 18. LENGYEL BALÁZS. Verseskönyvről verseskönyvre Ének-változatok ■ Bella István: Igék és igák Magvető, 96 old.) Utassy József: Csillagok árvája (Szépirodalmi, 68 old.) Van úgy, hogy jólesik egyszerű verseket olvasni. Verseket, amelyek énekelnek, s amelyek nem vezetnek sem a végső okokon töprengő elme, sem a dúlt idegzet vagy a kiégett szív labirintusába. S különösen jól esik, ha az egyszerűség arany középszere mögött fölsejlik valami más is, valami sötéten villanó, mélyebb értelmű, ami már nem is egyszerű, csak éppen az egyszerűség álruháját öltötte magára. Bella Istvánnak sem kell teljességgel elhinnünk, hogy mint a madár, dalol. Még ha új, negyedik kötetében többnyire könnyű, olvadékony dalformában ír is, még ha egyik-másik versét úgy kezdi, mintha díszzsebkendőnek szánná — hogy a saját szavait idézzem rá — „holmi múltba öltözött jelenek csikkzsebébe”. Mintha nem Ady volna egyik termékenyítő mintaképe, hanem Szabolcska Mihály. „Hova fut a nyári szél, — a tavaszi szellő, — ha hullik a falevelét, — az idő őszellő?” A vers, őszire kezdő sorai itt például csaknem száz évet ugranak vissza a közköltészeti stílus területén, a Fűszáltól fűszálig című verse („Szitakötő, mit kötsz, — fényszitát, — míg bukdosót, röpködsz — réten át?") jó negyven-ötven évet. Mindez azonban csaknem az olvasó megtévesztése, vagy lehet inkább pillanatnyi zavar az intonálásban, mely a daloló stílusszándékon túlgerjedve, a közlésre szánt tartalmaknál naivabb hangot üt meg. Az idézett versek ugyanis — ha folytatják is a továbbiakban a könnyed éneket — nem a konvenciók szintjén folytatják. A Fűszáltól fűszálig például, amely a szitakötő ürügyén a lét elpattanó törékenységéről szól, ilyen tartalmas — szépen (modern régiességgel) zárul: „örülj hát, hogy szállhatsz, — s neszezzél, — mint a borostyánba — zárt levél, — örülj hát, te, árva, — hogy valál, — mint a borostyánba — zárt bogár.” Ahogyan az idézetek is megerősítik, Bella felfedezte a maga számára, hogy a költészet: ének. Hogy lehet ének is. És felfedezte, megint csak a maga számára, a módját is az éneklésnek. Költőnek ez fontos felfedezés. Különösen ma, amikor sok nyomós okból nem divat énekelni. És kicsit megmámorosító is, ha, mint Bella, a saját külön énekhangját is megleli hozzá az ember. Megleli, kikeveri, itt is, ott is modulálva a jelen vagy a múlt tónusain, Adytól Szabó Lőrincen át, Nagy Lászlóig, sőt Vas Istvánig, mindig lefedve a folytatottat, az átvettet a saját hangszínével. Alogy hogyan? Íme egy újabb példa, a Mégis című vers két strófája, még a kialakítás átmeneti periódusából: „Vesztőhelyszáj. Bakóölek. — Minden szó egyéb és csak talmi. — Itt már meghalni se lehet. — Ebbe már bele se lehet halni.” Ugye, bár távolról és ügyetlenül, Adyn ihletődött strófa ez, a kezdő sor túlhajtott szimbolikájával, s a folytatás erőszakolt nagyot mondásával? De a következő strófa, a záróversszak, feledtetően elmossa a zavaró képzeteket: „Csak múlni, mállni, lassan elhullni, — levelesen, ahogy a zápor — laskás, pereg, foltokban hullik — rozsdás ég horpadt bádogáról.” Érdemes belegondolni: a vázlatos, nyers indulatosság után, milyen lágyan énekel ez a múlni, mállni hullni sor, s az impresszionista záróképben milyen jól választott és képszerűen pontos szóhasználattal laskál, pereg, foltokban hullik a zápor. Ez Bella új hangja, a megtalált ének. Feltételezésem szerint, mely nem adaton, hanem puszta esztétikai benyomáson alapul, az újabb versekkel kezdődik Bella kötete, a közepén túl, újakkal szemecskélve, találhatók a fenti módon még kevertek, az előre lépés még kísérletibb dokumentumai. De a sikeres új hangon írtakra akár egyenként is rá lehetne mutatni. Miért? Mert a felújított éneklő formát nemcsak az imént hallott behízelgő zenével hozza létre (s beléje rejtett impresszív képpel), hanem napjainkban elég gyakori nyelvváltoztató, már-már a grammatikai költészet lehetőségeit is hasznosító újításokkal. Fiamnak című szép versét például így kezdi: „Hoztam s elviszem magamat — tőlem-hazából, tőledhazába. — Enyim-tiem-övém magányba — holnapi -tegnapjaimat.” Igaz viszont, hogy ez a hol régiesítő, hol népiesítő, hol modernizáló, hol erőszakkal élő nyelvváltoztatás nem simul azért zökkenő nélkül a versbe. S bár a hajszolt alliterációk lazább fércein még aránylag könnyebben teszi magát túl a zenét élvező figyelem (például: „férges a fény”, pedig ugyanaz a könnyelműség jelentkezik itt, mint a „minden szó egyéb és csak talmi”-sorban), de egy-egy merészebb versindításon esetleg már fönn is akad: „Ahogy minden megérik magára, úgy halálosodsz, magadsz.” S eltűnődhet azon, hogy ez vajon felfedezés-e vagy sokkal inkább kialakulóban levő modor? S tovább töprenghet a nyelvalakítás jogosságán, ha a verlaine-i zenét minekünk csak zenétprogram új feltámasztásával írt címadó versben (Igék és igák — s bizony megint csak könnyelmű cím) a formai bravúrba ágyazva ilyesmire bukkan: „Csak bongani csapongani — ütött harangként bongani — tűzverte bronzként brongani — borzongani borongani.” (Kiemelés tőlem.) De hát eddigi gyakorlatától elfordulva, miért fedezte fel újra Bella az éneket? Társak közt élő költő létére, egyedülállóan, társtalanul? Már egy gyors, rögtönzött összevetésben is előtűnik az az alkati sajátosság: az erős harmóniavággyal egybekötött érzelmi fogékonyság a hagyományos költői iránt, amely predesztinálta, s amely a társakban nincs jelen. A fogékonyság többnyire hullámos vizekre vezérli. Főként az időmúlás örök lírai problémájával — de a magyarság gondjával vagy éppen a humánum világméretű problémájával is — ütközteti, ám a harmóniára való eredendő hajlam, ha nem is csillapítja le, de megszelídíti a hullámokat. Békétlen békesség születik a nyomában, nem felcsapó, hanem felszín alatti mozgásoktól nyugtalan. A hagyományosabb zene, a mívesebb forma jobban is illik kifejezéséhez. Általuk Bella — minden apróbb-nagyobb kifogásunk ellenére — előre lépett pályáján, s önmagához is közelebb jutott. Nem a zene vágyat, a formaművész hajlamot kellene az elkövetkezőkben tovább szítania magában, hanem a leírt szóért való költői felelősségvállalást. Az egyetlen és cserélhetetlen szóért való műgondot. Szép tehetsége, amely már eddig is figyelemre méltóan bontakozott, akkor fog méltó eredményekre jutni — esetleg éppen ebben a most megtalált érdesenédes, új stílusban. Utassy József második kötete (Csillagok árvája) is bizonyítja, hogy a nyelvváltoztató törekvés mennyire eleven fiatal költőinkben. Hazáig című versének záró sorai például így szólnak: „Hazáig az út fogyó holdmeredek! — Rétről a ködöt magamra húzom — s őszen, a kertek alatt elúszón — ballagok tova, szeptember edek.” (Kiemelés tőlem.) Sőt a Bella által rím és alliterációs kényszerből kitalált megbrong igét is megtaláltam nála („Jaj, ha megbrong a húr”). Pedig ő aztán igazán nem törekszik énekre. Sőt, maga vallja — az az érzésem, hogy egyelőre belenyugvóan — „énekijesztő lett beszédünk is, zagyva”. Mindenesetre a szavakkal és könynyelműen egymásra halmozott képekkel inkább nagyot mondásra tör, mint harmonikusan rendezett kifejezésre. Szinte választani sem kell, egyre másra ontja erre a bizonyítékokat: „Szomorú csónak: Emberszem! — Nem marad semmi biztató itt. — Égre leng, oly sovány a tó is, s zenitre húzó légnemű láger: Kémény-Anyaöl! hol a kondor gyász — párafüstből is Pietàt formáz, — s örökmécs ragyog: Holdkandeláber!” Ez az áthatolhatatlan képzetsor az Őszvilág című versből való, melyet a költő meghökkentő félreismerésből Bartók Béla és Radnóti Miklós emlékének ajánl. (Különben minden második versét valakinek ajánlja vagy valakihez írja.) S bár aligha feltételezhetem, hogy a köznapian értett Bartók- disszonanciát az elemek művészi rendezetlensége vagy esetleges zsúfolása jellemezné, s így valamelyest indokolódna az iménti idézet, mégis hozok fel más példát is arra, hogy Utassyban a költővé válás gyermekbetegsége, a szavakkal, a nyelvvel való erőszakoskodás még eleven: „Dühöm évszaka: kivagyi nyár van — e bajuszpödrő kukoricásban. — Már tudtam én, hogy eljön a perccel: — megállók, hazám, előtted háttal, — s kivárom míg a naplementtel — hontalanná nyurgul nagy árnyam. — Állok itt, Magyarországnak háttal.” Hadd ne mutassak rá arra, hogy bármennyire is kivagyi nyár van s a bajuszpödrő (tehát csövet érlelő) kukoricásban aligha érdemes az árnyék nyurgulását várni, nem nő az meg, nem válik „hontalanná” a magas szárak miatt. A kép téves. De hagyján, ne beszéljünk róla. Ellenben a naplementével helyett naplementtel-t írni, már nem költői fokú tévedés. Valami olyan felbátorodást érzek mögötte, hogy a költőnek mindent lehet. Annak a kínos észleletét érzem, amit az egész vállalkozás mögött felfedezni vélek. Hogy az egymás mellé tett jelek (kivált nagybetűvel írva és kötőjellel összekapcsolva) mindig is megtermik értelmüket. Hogy a szabadon feldobott képzetek érzelmi vagy gondolati menetet rajzolnak ki — különösen, ha harsányak. Utassy legalábbis hinni látszik ilyesmiben é s nem veszi észre, hogy olyan ingoványon jár, melyben elmosódik a különbség a szilárd költészet és a vizenyős dilettantizmus között. Pedig kötetében akad néhány vers, amely bizonyítja: járni tud a szilárd talajon is. A ritmikai ügyetlenségek, az odadobott sorok, a torlódó képzavarok mellett találni egy-egy szépen formált, nagyzolás nélküli verset is. Sőt annak is van világos bizonysága, hogy a fiatal költő verstanilag mégsem botfülű. Csakhogy Utassynak döntenie kellene, és bizony a költészet mellett. Megvan a képessége ahhoz, hogy helyes döntése meghozza eredményét. ELJÉT ÉS IRODALOM