Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-05 / 6. szám - Váncsa István: Az objektív objektivitása • televíziókritika • Vitézy László: Mai telepesek (13. oldal) - Lengyel Gyula: A vetélytárs • kép (13. oldal) - Iszlai Zoltán: Kalandos jóhírűek • színikritika • Dumas: A három testőr, rendező Kazán István | Valentyin Katajev: Magányos fehér vitorla, rendező Turián György (13. oldal)
VÁNCSA ISTVÁN: Lelkesítő és lehangoló film a Mai telepesek. Ambivalens érzéseket kelt, mint minden igazán sikerült produktum. Örömet is, bosszúságot is, optimizmust is, keserűséget is. Biztat és kiábrándít. Kellemetlen film. Mindenekelőtt érdes. Hosszú csendek vannak benne: az interjúalany nyöszörög valamit, aztán megakad, elnémul. Csönd. A riporter nem szól, nem segít. Krákogás. A kamera csaknem könyörtelenül figyeli az arcokat. Új nekilódulás, újabb két mondat — se füle, se farka—,nyelvbotlások, megint csönd. A néző kínosan feszeng a tévé előtt és fellélegzik, ha megszólal valaki. Mintha vágóasztal nem is lenne a világon. Ez külsőleges, formai dolognak tűnhet, mégis lényegi. A film nem vontatott lesz tőle, hanem feszültséggel telített és hihető. Amit nem lehet a műfaj minden példányáról elmondani. Van ugyanis egy másik típus, az, amelynek bölcsője, sőt nemzőatyja a vágóasztal. Az ilyen film sima beszédű, ám többnyire unalmas és hiteltelen is. Azt se hiszem el neki, amit látok. Azért nem, mert tudom, hogy a film képes egy szentéletű remetét szüzek vérében fürdő szatírként ábrázolni (és viszont); ugyanakkor észre kell vennem, hogy a riporter (a rendező, az operatőr stb.) annyit (se) tud a témáról, mint bárki emberfia, de nem is érdekli az egész; ostobaságokat kérdez, oda se figyel a válaszokra, a kész film pedig szerkezet és gondolat nélküli, de „életízű” képsorrá lesz, arra az egy szempontra ügyelve, hogy kényesebb ügyekről lehetőleg ne essék szó. (Mindez távolról sem csak a tévé-dokumentumfilmekre vonatkozik.) Sajnos nemcsak szakmán kívüliek gondolják, hogy a dokumentumfilmezésnél nincs egyszerűbb dolog. Igazi „valóságfilm” összeütközés — dráma — nélkül nem létezik. Ez a műfaj valahogy vonzza a konfliktusokat. Abból az alapállásból, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó és mindennel meg vagyunk elégedve, nem lehet dokumentumfilmet csinálni. Illetve lehet, de minek. Végül is tehát két lehetőség van: a késztermék vagy problémátlan, de csapnivaló, vagy pedig igazán jó, de akkor kényelmetlen. S mint ilyen, kevéssé szívesen látott vendég. Hogy mást ne mondjak: Vitézy László és Szegvári Katalin előző — és egyszersmind első — tévé-dokumentumfilmje, a Rejtett hiba, Miskolcon megkapta Borsod megye nagydíját és a Kritikusok Díját is, ennek ellenére a tévé nem ismételte meg. Következésképp feltehető, hogy a termés nagyobbik részének felszínessége nemcsak a tömegtermeléssel együttjáró magasabb selejtarány rovására írható. Talán belejátszik a túlzott óvatosság is. Vitézy László munkáinak — a most bemutatott Mai telepeseken kívül a Rejtett hibát és a Tagfelvételt ismerem — különös erényük a társadalmi problémaérzékenység. De Vitézynek nemcsak jó szimata van, hanem kitartása is; nem madártávlatból nézi a tárgyát, hanem körbejárja. A Mai telepesek — amint a filmből kiderül — legalább kétéves megfigyelés alapján készült. Az elején látunk egy költöző családot, épp indulnak az ígéret földjére, gyerekestül, disznóstul, majd látjuk őket egy év múltán, kissé csalódottan; ebből már nyilvánvaló, hogy a forgatás aligha fejeződött be hetek alatt. (Tudniillik ez a család valóban költözött, nem úgy tett, mintha költözne. Ez csak látszatra magától értetődő, ugyanis a dokumentumfilmjeink zömében nem a közvetlen valósággal, hanem reprodukált valósággal találkozunk. Ha a rendezőnek se kedve, se ideje arra, hogy meglessen egy eseményt, akkor azt eljátszatja — nem hivatásos színésszel, még csak nem is amatőrrel, tehát rosszul. Például az orvosnőt nem munkája közben fényképezi, hanem amikor úgy tesz, mintha dolgozna. Paradox módon egyik játékfilmben a szülés is valódi, némelyik dokumentumfilmben meg a sóhajt is imitálják.) Ez a film tehát inkább szociográfia, mint riport: időbeli hosszmetszetében ragad meg egy jelenséget, vagyis jóval alaposabb, átfogóbb, mélyebb a megszokottnál. Arról szól, hogy egy téeszelnök sokgyermekes családokat telepít le a falujában, segélyekkel, kölcsönökkel, hogy el ne sorvadjon a gazdaság és ne legyen a községből Gyűrűfű. Mindezt a saját szakállára teszi. Az akció konfliktusokat szül, később mégis beigazolódik, tehát győzedelmeskedik a jó. A film, ha így nézem, optimista. Bár nem felhőtlenül az. Vitézyt érdekelte a telepesek beilleszkedése, a faluban kialakuló közhangulat, tehát megkérdezte mindkét oldalt, az újakat is, a bennszülötteket is. A filmen a kicsinyesség, a rosszhiszeműség és a butaság különféle változatai vonulnak fel, a néző eleinte képtelen eldönteni, kinek is van igaza. S ez még csak az expozíció. Az igazi dráma akkor kezdődik, amikor az elnöknek különféle vezetőkkel támad konfliktusa. A filmnek ez a része eljut a tipikusság magaslataira. A kamera árnyalatokra is érzékenyen követi az eseményeket, felfigyel az elfojtott mosolyok, hunyorító szemek, apró gesztusok játékára, s a főhősről — itt csaknem pontos ez a szó — plasztikus és megnyerő portrét rajzol. Emellett egy frontszakasz térképét vázolja fel: egyik oldalon az egyéni kezdeményezőkészség, bátorság, felelősségtudat, átellenben a kényelmesség, a bürokrácia, a fontoskodás, a rendeletek mögé zárkózás. Az elnök ugyan nyert, de ilyen ember nem terem minden bokorban, a másik oldal népesebb. A film, ha így nézem, csaknem keserű. A gyerekek még nem félnek csalódástól, szívesen látják is hőseiket. Ezért mehet majdnem biztosra egy gyerekszínház, ha az ifjúsági irodalom klasszikusaivá lett alkotásokat adaptálja. Dumas pere és Valentyin Katajev elnyűhetetlen hősöket szállító klasszikus. Szemléletükben is van közös: nemcsak a tizenkilencedik századi francia, de a századunkbéli szovjet is hisz a leírás láttató erejében. Bárki bármit csinál híres regényeikben, cselekedeteik , körülményei és eszközei — külsőleg és lélektanilag — egyaránt oly világosaik és plasztikusak, hogy akár forgatókönyvül használni és utánozni tudják őket — az élénkebb képzeletű gyerekek. Ráadásul mindkét írót izgatja a kaland lehetőségének minél „drámaibb” kidolgozása, mert titkolatlan becsvágyuk a maradéktalan hatáskeltés. Mai színháziaknak, gondolnánk első pillanatra, öröm lehet csatlakozni e közönségérzékeny alkotók ambícióihoz. Kalandos jó hírük ellenére, a színházi alkalmazás számára mind A három testőrnek, mind a Távolban egy fehér vitorlának van bökkenője. Becsületes szövegterjedelmükhöz képest viszonylag kevéssé cselekményesek, dramaturgiai értelemben kissé akciótlanok. A mindenkori újabb átdolgozók rendre tapasztalhatják, hogy a kiváló epikusok mégoly érzékletes, önmagukban rendkívül izgalmas leírásai nem egykönnyen „fordulnak át” a színpad nyelvére. Mindenesetre nehezebben, mint ahogy oda-vissza átdolgozható némely szapora dialógus a mai gyerekregény. A romantikus és realista írásmesterek nemcsak meglódítják, de erősebben az eredeti műfajhoz is kötik a képzeletet. Adaptálásuk tehát még rutinos kézzel se megy úgy, mint a karikacsapás. A színpadi kaland illúziójának újjáteremtéséért az átdolgozónak tisztességgel meg kell küzdenie. A három testőr esetében a régebbi színházi, film-, sőt televíziós feldolgozások sablonjait sem kézenfekvőnek látszana azt javasolni, hogy csináljon vagy csináltasson a tévé minél több hasonló színvonalú hosszú dokumentumfilmet, de azt hiszem, ez egyelőre nem kivihető. Nem a költség miatt, azt ugyan nem ismerem, de aligha lehet magas. Viszont aránytalanul sok emberi munkát, szellemi kapacitást köt le. Két év! Hogy megéri-e vagy sem, az nem lehet kérdéses. Mégis járhatatlannak tűnik ez az út, hiszen annyi kihasználatlan művészi energia, amennyi ehhez kellen, egyszrűen nincs. Arról nem is beszélve, hogy egy rutinszerű tévéjátékot nyolc nap alatt fel lehet venni, díszletépítéssel és -bontással kell hozzá két hét, valóságismeretből pedig elég annyi, ami a napilapok hírrovatából összeszedhető. Ráadásul az erkölcsi siker magasabb, hiszen a néző is, a kritika is inkább a játékfilmekre és a drámai műsorokra figyel. A hosszú dokumentumfilm inkább ellenérzést szülhet, a Mai telepeseket nyilván viszonylag kevesen látták, s valószínű, hogy a nézők nagyobbik részét nem is ragadta el. Már a szokatlansága miatt sem. Mindezt megfontolva úgy hiszem, a műfaj aligha fog a közeljövőben tért hódítani. Ámde: a Balázs Béla stúdióban már több tucat figyelemre méltó, problémagazdag, elkötelezett filmszociográfia gyűlt össze; ezeket nagyon kevesen ismerik, hiszen a társadalmi forgalmazás megoldatlan, moziforgalmazásról nem lehet szó, egyéb csatornák pedig nincsenek. Vajon nem volna-e célszerű egy sorozatot csinálni belőlük, persze főműsoridőn kívül, mondjuk késő esti időpontokban? Még úgyis jó lenne, ha havonta csak egyet láthatnánk. Túl sok energia és tehetség fekszik bennük ahhoz, hogy örökké a raktárban heverjenek, árt elkerülni a magára adó új társszerzőnek Mint ahogy megtette ezt a mű immár nyolcadik (vagy kilencedik) filmrevitelekor a nagyszerű Richard Lester. Az ő ötletességének brilliáns eredményét élvezik újévtől a magyar nézők, kétrészes színes filmjén, a mozikban. Nem tudom, számított-e jó előre a film konkurrenciájára Mark Rozovszkij átdolgozásának magyar rendezője, Kazán István. A közelmúlt egy-két szerencsétlen időzítése nyomán azt hiszem, nem számított. Dicséretére legyen mondva: az általa teremtett előadás hatása éppoly friss és eleven, mint a Lester mozibravúrjáé. Azzal a különbséggel, hogy Kazán sajnos nem talált magának emlékezetes D’Artagnant Az ifjúkora dacára máris operettesen domborító Turpinszky Bélára valószínűleg szép hangja miatt esett a választása. De ez a megjelenés történelmi musicalben (mert az Elbert János fordította ötletgazdag szovjet átdolgozás, Max Dunajevszkij zenéjével, Romhányi József verseivel humoros musical) még nem elég. Itt táncolni, vívni, fejreállni, bukfencezni és groteszkül bohóckodni egyaránt szeretni kell. Szerencsére a címszereplők (Athos: Úri István, Porthos: Varga Károly, Aramis: Harmath Albert) mindezt nemcsak hogy színvonalasan tudják, de élvezettel csinálják végig. Éppúgy, mint a (megszokott) Planquet-szerepet megnégyszerező rezonőr-szolgák: Balogh Bodor Attila, Sírkő László, Erdélyi György, Bíró József. A förgeteges és néha idézőjelben abszolvált vívójeleneteket az ügyesen kiókumlált ,elidegenítő motívumokat, a fontoskodástól röhögtetően gonosz intrikus hármast, az eszement apácafőnöknőt s nem utolsósorban a totálisan hülye Buckinghamet — mind-mind a nézői nyereség oldalára kell könyvelni. (Sipeky Tibor, Kopetty Lia, Perlaky István, Kishonti Ildikó és Ujlaky Károly kedvvel komédiáztak.) A precízen megkomponált tömegjelenetek összeszokott állandó szereplőit, a gárdistákat, udvarhölgyeket, és egyéb brigantikat nemkülönben bámulni kellett. A persziflált nagyromantikusszatíra után a forradalom romantikájának hangulatát iparkodott felidézni Katajev nyomán — s az affektált Magányos fehér vitorla címen — Márkus György, a magyar fordító-átdolgozó. Hogy ez a könyv mit veszít szükségszerűen az átdolgozáskor, ahhoz minden további magyarázat helyett idézek egy szövegpéldát Petya, a kisgimnazista tökéletesen átélhető, de színpadon átadhatatlan gyermeki „kalandjaiból”. „Petya ráfeküdt a nagy fazékhoz hasonló kút szélére és beletekintett, mint egy hatalmas távcsőbe. A vödör nagyon sokáig ment lefelé, már egészen kicsi lett, és még mindig nem érte el a vizet. Végre nagyon messziről loccsanás hallatszott. A vödör megmerült, megtelt vízzel és elindult fölfelé. Súlyos vízcseppek potyogtak vissza a vízbe. Olyan zajt csaptak, mint egy-egy pisztolylövés, a regényt fordító Gyáros László szavaival. Az ilyesfajta fantáziakalandok bensőséges feszültségét különösen a zenés színpad képtelen átvenni; e lélek-közeli rezdülések ábrázolására a film inkább alkalmas. A mű másik nagy vonzerejéről, a tenger jelenlétéről is nagyrészt le kell mondani a színpadi előadásban. (A vetített diaháttér csak szegényesen érzékeltetheti a Nagy Víznek az elbeszélésben szerves funkcióját.) Elesik az üldözés, a menekülés, a lőfegyveres harc, a bombarobbantás megjelenítésének közvetlen lehetősége. És csaknem kivihetetlen, hogy a nézők lássanak valamit a lélegzetelállító útikalandokból vagy nyomonkövessék a két gyerek, Petya és Gavrik hosszú ogyesszai kóborlásait. Mindezt azonban (másfelől) mégiscsak valahogy jelezni kell. Beleszőni a beszélgetésekbe, de úgy, hogy ne bénítsa le a színpadi mozgalmasságot a „szövegelés”. A darab első részében Turián György jól egyensúlyozott. Egyre gazdagabb életképeket rendezett mindjobban emelkedő feszültségű jelenetsorokká. Itt simult a legharmonikusabban egységbe a játék Daróczi Bárdos Tamás zenéjével (versek: Veress Miklós, Márkus György), itt érvényesültek jól a táncokkal egybekötött kópécsoportosulások, itt volt szívhez szóló a szegénység lírája és felemelő a forradalomért szenvedők küzdelmes pátosza. A második rész szétesőbbé vált, bár jó ötlet volt benne a forradalmár matróznak — a könyv szellemében — újszerű fölléptetése egy ravasz ügyvéd figurájában. Mivel ez a felvonás több teret adott az egyéni játékra, megismerhettük a színház idősebb korosztályhoz tartozó tagjainak igen eltérő színészi képességeit is. A három főszereplőre, Rogyion Zsukov — Perlaky Istvánra, Gavrik — Sirkó Lászlóra, s a megöregített Petyát vendégként játszó Felföldi Lászlóra nem lehet panasz. Tapsolhattak a nézők egy örvendetes kabinetalakításnak: a néha Somogyvári Rudolfra emlékeztető Erdélyi György cirkuszszáma hálás elismerést kapott. Alkalmat adott az előadás arra is, hogy a hőseikkel betelni sosem tudó gyerekek, s az emlékeikhez hűséges kritikusok a délutáni bemutató után Katajevet olvasgassanak. ki objektív objektivitása ISZLAI ZOLTÁN: KALANDOS JOHIRŰEK Lengyel Gyula: A vetélytárs 1977. FEBRUÁR 5. MŰVÉSZET Televízió ÉLET ÉS« IRODALOM!