Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-02-05 / 6. szám - Váncsa István: Az objektív objektivitása • televíziókritika • Vitézy László: Mai telepesek (13. oldal) - Lengyel Gyula: A vetélytárs • kép (13. oldal) - Iszlai Zoltán: Kalandos jóhírűek • színikritika • Dumas: A három testőr, rendező Kazán István | Valentyin Katajev: Magányos fehér vitorla, rendező Turián György (13. oldal)

VÁNCSA ISTVÁN: Lelkesítő és lehangoló film a Mai telepesek. Ambivalens érzéseket kelt, mint minden igazán sikerült produk­tum. Örömet is, bosszúságot is, optimizmust is, keserűséget is. Biztat és kiábrándít. Kellemetlen film. Mindenekelőtt érdes. Hosszú csendek vannak benne: az inter­júalany nyöszörög valamit, aztán megakad, elnémul. Csönd. A ri­porter nem szól, nem segít. Krá­­kogás. A kamera csaknem kö­nyörtelenül figyeli az arcokat. Új nekilódulás, újabb két mondat — se füle, se farka—,nyelvbotlások, megint csönd. A néző kínosan fe­szeng a tévé előtt és fellélegzik, ha megszólal valaki. Mintha vágóasztal nem is len­ne a világon. Ez külsőleges, formai dolognak tűnhet, mégis lényegi. A film nem vontatott lesz tőle, hanem feszült­séggel telített és hihető. Amit nem lehet a műfaj minden példányá­ról elmondani. Van ugyanis egy másik típus, az, amelynek bölcső­je, sőt nemzőatyja a vágóasztal. Az ilyen film sima beszédű, ám többnyire unalmas és hiteltelen is. Azt se hiszem el neki, amit látok. Azért nem, mert tudom, hogy a film képes egy szentéletű reme­tét szüzek vérében fürdő szatír­­ként ábrázolni (és viszont); ugyanakkor észre kell vennem, hogy a riporter (a rendező, az operatőr stb.) annyit (se) tud a témáról, mint bárki emberfia, de nem is érdekli az egész; ostoba­ságokat kérdez, oda se figyel a válaszokra, a kész film pedig szerkezet és gondolat nélküli, de „életízű” képsorrá lesz, arra az egy szempontra ügyelve, hogy ké­nyesebb ügyekről lehetőleg ne es­sék szó. (Mindez távolról sem csak a tévé-dokumentumfilmekre vo­natkozik.) Sajnos nemcsak szakmán kívü­liek gondolják, hogy a dokumen­tumfilmezésnél nincs egyszerűbb dolog. Igazi „valóságfilm” összeütkö­zés — dráma — nélkül nem lé­tezik. Ez a műfaj valahogy vonz­za a konfliktusokat. Abból az alapállásból, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó és min­dennel meg vagyunk elégedve, nem lehet dokumentumfilmet csi­nálni. Illetve lehet, de minek. Vé­gül is tehát két lehetőség van: a késztermék vagy problémátlan, de csapnivaló, vagy pedig igazán jó, de akkor kényelmetlen. S mint ilyen, kevéssé szívesen látott ven­dég. Hogy mást ne mondjak: Vi­­tézy László és Szegvári Katalin előző — és egyszersmind első — tévé-dokumentumfilmje, a Rejtett hiba, Miskolcon megkapta Borsod megye nagy­díj­át és a Kritikusok Díját is, ennek ellenére a tévé nem­ ismételte meg. Következés­képp feltehető, hogy a termés na­gyobbik részének felszínessége nemcsak a tömegtermeléssel együttjáró magasabb selejtarány rovására írható. Talán belejátszik a túlzott óvatosság is. Vitézy László munkáinak — a most bemutatott Mai telepeseken kívül a Rejtett hibát és a Tagfel­vételt ismerem — különös eré­nyük a társadalmi problémaérzé­kenység. De Vitézynek nemcsak jó szimata van, hanem kitartása is; nem madártávlatból nézi a tárgyát, hanem körbejárja. A Mai telepesek — amint a filmből ki­derül — legalább kétéves megfi­gyelés alapján készült. Az elején látunk egy költöző családot, épp indulnak az ígéret földjére, gye­rekestül, disznóstul, majd látjuk őket egy év múltán, kissé csaló­dottan; ebből már nyilvánvaló, hogy a forgatás aligha fejeződött be hetek alatt. (Tudniillik ez a család valóban költözött, nem úgy tett, mintha költözne. Ez csak lát­szatra magától értetődő, ugyanis a dokumentumfilmjeink zömében nem a közvetlen valósággal, ha­nem reprodukált valósággal talál­kozunk. Ha a rendezőnek se ked­ve, se ideje arra, hogy meglessen egy eseményt, akkor azt eljátszat­ja — nem hivatásos színésszel, még csak nem is amatőrrel, tehát rosszul. Például az orvosnőt nem munkája közben fényképezi, ha­nem amikor úgy tesz, mintha dol­gozna. Paradox módon egyik já­tékfilmben a szülés is valódi, né­melyik dokumentumfilmben meg a sóhajt is imitálják.) Ez a film tehát inkább szociog­ráfia, mint riport: időbeli hossz­­metszetében ragad meg egy jelen­séget, vagyis jóval alaposabb, át­fogóbb, mélyebb a megszokottnál. Arról szól, hogy egy téeszelnök sokgyermekes családokat telepít le a falujában, segélyekkel, kölcsö­nökkel, hogy el ne sorvadjon a gazdaság és ne legyen a község­ből Gyűrűfű. Mindezt a saját sza­kállára teszi. Az akció konfliktu­sokat szül, később mégis beigazo­lódik, tehát győzedelmeskedik a jó. A film, ha így nézem, opti­mista. Bár nem felhőtlenül az. Vitézyt érdekelte a telepesek beilleszkedése, a faluban kialaku­ló közhangulat, tehát megkérdez­te mindkét oldalt, az újakat is, a bennszülötteket is. A filmen a ki­csinyesség, a rosszhiszeműség és a butaság különféle változatai vo­nulnak fel, a néző eleinte képte­len eldönteni, kinek is van igaza. S ez még csak az expozíció. Az igazi dráma akkor kezdődik, ami­kor az elnöknek különféle veze­tőkkel támad konfliktusa. A film­nek ez a része eljut a tipikusság magaslataira. A kamera árnyala­tokra is érzékenyen követi az ese­ményeket, felfigyel az elfojtott mosolyok, hunyorító szemek, apró gesztusok játékára, s a főhősről — itt csaknem pontos ez a szó — plasztikus és megnyerő portrét rajzol. Emellett egy frontszakasz térképét vázolja fel: egyik olda­lon az egyéni kezdeményezőkész­ség, bátorság, felelősségtudat, át­­ellenben a kényelmesség, a bü­rokrácia, a fontoskodás, a rende­letek mögé zárkózás. Az elnök ugyan nyert, de ilyen ember nem terem minden bokorban, a másik oldal népesebb. A film, ha így né­zem, csaknem keserű. A gyerekek még nem félnek csalódástól, szívesen látják is hő­seiket. Ezért mehet majdnem biz­tosra egy gyerekszínház, ha az if­júsági irodalom klasszikusaivá lett alkotásokat adaptálja. Dumas pere és Valentyin Katajev elnyűhetet­­len hősöket szállító klasszikus. Szemléletükben is van közös: nemcsak a tizenkilencedik századi francia, de a századunkbéli szov­jet is hisz a leírás láttató erejé­ben. Bárki bármit csinál híres re­gényeikben, cselekedeteik , körül­ményei és eszközei — külsőleg és lélektanilag — egyaránt oly vilá­gosaik és plasztikusak, hogy akár forgatókönyvül használni és utá­nozni tudják őket — az élénkebb képzeletű gyerekek. Ráadásul mindkét írót izgatja a kaland le­hetőségének minél „drámaibb” ki­dolgozása, mert titkolatlan becs­vágyuk a maradéktalan hatáskel­tés. Mai színháziaknak, gondol­nánk első pillanatra, öröm lehet csatlakozni e közönségérzékeny alkotók ambícióihoz. Kalandos jó hírük ellenére, a színházi alkalmazás számára mind A három testőrnek, mind a Távol­ban egy fehér vitorlának van bökkenője. Becsületes szövegterje­delmükhöz képest viszonylag ke­véssé cselekményesek, dramatur­giai értelemben kissé akciótlanok. A mindenkori újabb átdolgozók rendre tapasztalhatják, hogy a ki­váló epikusok mégoly érzékletes, önmagukban rendkívül izgalmas leírásai nem egykönnyen „fordul­nak át” a színpad nyelvére. Min­denesetre nehezebben, mint ahogy oda-vissza átdolgozható némely szapora dialógus a mai gyerekre­gény. A romantikus és realista írásmesterek nemcsak meglódít­ják, de erősebben az eredeti mű­fajhoz is kötik a képzeletet. Adap­tálásuk tehát még rutinos kézzel se megy úgy, mint a karikacsapás. A színpadi kaland illúziójának újjáteremtéséért az átdolgozónak tisztességgel meg kell küzdenie. A három testőr esetében a ré­gebbi színházi, film-, sőt televí­ziós feldolgozások sablonjait sem kézenfekvőnek látszana azt ja­vasolni, hogy csináljon vagy csi­náltasson a tévé minél több ha­sonló színvonalú hosszú doku­mentumfilmet, de azt hiszem, ez egyelőre nem kivihető. Nem a­­ költség miatt, azt ugyan nem is­merem, de aligha lehet magas. Vi­szont aránytalanul sok emberi munkát, szellemi kapacitást köt le. Két év! Hogy megéri-e vagy sem, az nem lehet kérdéses. Még­is járhatatlannak tűnik ez az út, hiszen annyi kihasználatlan mű­vészi energia, amennyi ehhez kel­len, egyszrűen nincs. Arról nem is beszélve, hogy egy rutinszerű tévéjátékot nyolc nap alatt fel le­het venni, díszletépítéssel és -bon­tással kell hozzá két hét, valóság­ismeretből pedig elég annyi, ami a napilapok hírrovatából össze­szedhető. Ráadásul az erkölcsi si­ker magasabb, hiszen a néző is, a kritika is inkább a játékfilmekre és a drámai műsorokra figyel. A hosszú dokumentumfilm inkább ellenérzést szülhet, a Mai telepe­seket nyilván viszonylag kevesen látták, s valószínű, hogy a nézők nagyobbik részét nem is ragadta el. Már a szokatlansága miatt sem. Mindezt megfontolva úgy hiszem, a műfaj aligha fog a közeljövő­ben tért hódítani. Ámde: a Ba­lázs Béla stúdióban már több tu­cat figyelemre méltó, probléma­gazdag, elkötelezett filmszociográ­fia gyűlt össze; ezeket nagyon ke­vesen ismerik, hiszen a társadal­mi forgalmazás megoldatlan, mo­ziforgalmazásról nem lehet szó, egyéb csatornák pedig nincsenek. Vajon nem volna-e célszerű egy sorozatot csinálni belőlük,­ persze főműsoridőn kívül, mondjuk ké­ső esti időpontokban? Még úgyis jó lenne, ha havonta csak egyet láthatnánk. Túl sok energia és te­hetség fekszik bennük ahhoz, hogy örökké a raktárban heverjenek, árt elkerülni a magára adó új társszerzőnek Mint ahogy meg­tette ezt a mű immár nyolcadik (vagy kilencedik) filmrevitelekor a nagyszerű Richard Lester. Az ő ötletességének brilliáns eredmé­nyét élvezik újévtől a magyar né­zők, kétrészes színes filmjén, a mozikban. Nem tudom, számított-e jó előre a film konkurrenciájára Mark Ro­­zovszkij átdolgozásának magyar rendezője, Kazán István. A közel­múlt egy-két szerencsétlen időzí­tése nyomán azt hiszem, nem szá­mított. Dicséretére legyen mond­va: az általa teremtett előadás hatása éppoly friss és eleven, mint a Lester mozibravúrjáé. Azzal a különbséggel, hogy Kazán sajnos nem talált magának emlékezetes D’Artagnant Az ifjúkora dacára máris operettesen domborító Tur­­pinszky Bélára valószínűleg szép hangja miatt esett a választása. De ez a megjelenés történelmi musicalben (mert az Elbert Já­nos fordította ötletgazdag szovjet­­ átdolgozás, Max Dunajevszkij ze­néjével, Romhányi József versei­vel humoros musical) még nem elég. Itt táncolni, vívni, fejreállni, bukfencezni és groteszkül bohóc­kodni egyaránt szeretni kell. Szerencsére a címszereplők (Athos: Úri István, Porthos: Var­ga Károly, Aramis: Harmath Al­bert) mindezt nemcsak hogy szín­vonalasan tudják, de élvezettel csinálják végig. Éppúgy, mint a (megszokott) Planquet-szerepet megnégyszerező rezonőr-szolgák: Balogh Bodor Attila, Sírkő László, Erdélyi György, Bíró József. A förgeteges és néha idézőjelben ab­szolvált vívójeleneteket az ügye­sen kiókumlált ,elidegenítő motí­vumokat, a fontoskodástól röhög­tetően gonosz intrikus hármast, az eszement apácafőnöknőt s nem utolsósorban a totálisan hülye Buckinghamet — mind-mind a nézői nyereség oldalára kell köny­velni. (Sipeky Tibor, Kopetty Lia, Perlaky István, Kishonti Ildikó és Ujlaky Károly kedvvel komédiáz­­tak.) A precízen megkomponált tömegjelenetek összeszokott ál­landó szereplőit, a gárdistákat, ud­varhölgyeket, és egyéb brigantikat nemkülönben bámulni kellett. A persziflált nagyromantikus­­szatíra után a forradalom ro­mantikájának hangulatát iparko­dott felidézni Katajev nyomán — s az affektált Magányos fehér vi­torla címen — Márkus György, a magyar fordító-átdolgozó. Hogy ez a könyv mit veszít szükségszerűen az átdolgozáskor, ahhoz minden további magyarázat helyett idézek egy szövegpéldát Petya, a kisgim­­nazista tökéletesen átélhető, de színpadon átadhatatlan gyermeki „kalandjaiból”. „Petya ráfeküdt a nagy fazék­hoz hasonló kút szélére és belete­kintett, mint egy hatalmas táv­csőbe. A vödör nagyon sokáig ment lefelé, már egészen kicsi lett, és még mindig nem érte el a vizet. Végre nagyon messziről loccsanás hallatszott. A vödör megmerült, megtelt vízzel és elin­dult fölfelé. Súlyos vízcseppek po­tyogtak vissza a vízbe. Olyan zajt csaptak, mint egy-egy pisztolylö­vés, a regényt fordító Gyáros László szavaival. Az ilyesfajta fantáziakalandok bensőséges feszültségét különösen a zenés színpad képtelen átvenni; e lélek-közeli rezdülések ábrázo­lására a film inkább alkalmas. A mű másik nagy vonzerejéről, a tenger jelenlétéről is nagyrészt le kell mondani a színpadi elő­adásban. (A vetített diaháttér csak szegényesen érzékeltetheti a Nagy Víznek az elbeszélésben szerves funkcióját.) Elesik az ül­dözés, a menekülés, a lőf­egy­veres harc, a bombarobbantás megjele­nítésének közvetlen lehetősége. És csaknem kivihetetlen, hogy a­ né­zők lássanak valamit a lélegzetel­állító útikalandokból vagy nyo­monkövessék a két gyerek, Petya és Gavrik hosszú ogyesszai kóbor­lásait. Mindezt azonban (másfelől) mégiscsak valahogy jelezni kell. Beleszőni a beszélgetésekbe, de úgy, hogy ne bénítsa le a színpadi mozgalmasságot a „szövegelés”. A darab első részében Turián György jól egyensúlyozott. Egyre gazdagabb életképeket rendezett mindjobban emelkedő feszültségű jelenetsorokká. Itt simult a leg­harmonikusabban egységbe a já­ték Daróczi Bárdos Tamás zené­jével (versek: Veress Miklós, Már­kus György), itt érvényesültek jól a táncokkal egybekötött kópécso­portosulások, itt volt szívhez szóló a szegénység lírája és felemelő a forradalomért szenvedők küzdel­mes pátosza. A második rész szétesőbbé vált, bár jó­ ötlet volt benne a forra­dalmár matróznak — a könyv szellemében — újszerű föllépteté­se egy ravasz ügyvéd figurájában. Mivel ez a felvonás több teret adott az egyéni játékra, megis­merhettük a színház idősebb kor­osztályhoz tartozó tagjainak igen eltérő színészi képességeit is. A három főszereplőre, Rogyion Zsu­­kov — Perlaky Istvánra, Gavrik — Sirkó Lászlóra, s a megöregí­­tett Petyát vendégként játszó Fel­földi­ Lászlóra nem lehet panasz. Tapsolhattak a nézők egy örven­detes kabinetalakításnak: a néha Somogyvári Rudolfra emlékeztető Erdélyi György cirkuszszáma há­lás elismerést kapott. Alkalmat adott az előadás arra is, hogy a hőseikkel betelni sosem­­ tudó gyerekek, s az emlékeikhez hűséges kritikusok a délutáni be­mutató után Katajevet olvasgas­sanak.­ ­ ki objektív objektivitása ISZLAI ZOLTÁN: KALANDOS JOHIRŰEK Lengyel Gyula: A vetélytárs 1977. FEBRUÁR 5. MŰVÉSZET Televízió ÉLET ÉS­«­ IRODALOM!

Next