Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-05-28 / 22. szám - Nemere István: Császármorzsa • széppróza (15. oldal) - Lacza Márta: A Négy szürkéhez • kép (15. oldal) - Máriássy Judit: Gondterhelt gyerekek (15. oldal)

gim&val, sok csecsemővel: badark&im', habarjuk a port, csak vernétek széjjel kis biribalták a fejemet, a vént! — Az ábrándos Szederkirály most orvos, Reza mamát orvosolna, ám a zabból kaszások egy meszeshátú kost kihúzva húznak a pajtába, porzik a lába. Eléred a kondért, nem a Balatont, miért maradtál el a nyájtól, bolond? — susogja a Szederkirály, aki másra figyel már a harang alól, s mit hall? Agyő, te sző­ke gárda hadnagyom, a­agye — ez szép, a pelyvahordó lányok rázendítettek torokig a porban, de köhögés a vége, milyen szomorú! Most a karton, a szőke Ararát hegyen a mégszebb dal harsog bikásan, imígy: Armeni­ának legszebb ró­zsája, a leges-legszebb gyöngy-vi­rág —• Ez se tart soká, csak a gépzümmögés, csak a por, csak szaladnak a dupla zsákkal a zsákolók s csetteg a lábuk ujja mint a gébicsmadár, — a harang alatt is hallja a Szederkirály s mintha lázba borulna, mintha nagy füstös tűzvészt látna, a nagyharangot megkondítja. Égi szeder, földi szeder. Már az égit, a rohadttá értet, széthordták mézül a méhek, darazsak, vagy mint potyadék a korona árnyán szeszesre erjedt s a buta libák­­ lerészegedtek­ tőlük mint likőrtől búcsú másnapján a lányok — de érik égi helyett földi — A Szederkirály borongva is rátalál, zöld bokorba kapkod érte akár egy zöld kosárba zöld kicsi macskákkal ami tele van, minden szem szederért száz karom éri, mégsem ez a bánata, hanem a láz, fejebubjától a talpáig lázba meg szégyenpírba öltöztette Isten. Most Pírpír kisasszony legyen halovány, mert az égő Szederkirály a bokor hideg pirosát is magára keni, hogy még pirosabb legyen arca, melle, csíkozza szedervérrel karját, lábát, mintha Vérországba kiküldött lenne, tántorog a forráshoz, ott búsulgat s mintha búcsúzna, lázas szózatba kezd: Tudod-e, látod-e Szederkirály, mi vagy? Konokabb vagy a vad csacsinál, szelesebb a szélnél, bolondabb vagy te mindenféle bolondgombánál, rosszabb vagy az égető lángnál, iszonyú vagy te, pokolnak pokla, születtél volna malacnak óllna, de te megsasoltad Ilont hányszor, legalább százszor noha álmodva, lovagolni ültél templomra, dombra, dobra, tehénre, fára, hegyre. Húsvétkor voltál hetyke-betyke, szived fölé a szivar2,ebbe két ujjadat dugtad, s farzsebedbe a teljes tenyeredet, úgy sétáltál a fényben feszítve, bántod, aki érted volt megfeszítve, mit neked isteni gyász meg oltár, mikor a harangok Rómába mentek, te a bikáéval harangoztál, kalodalikből madárokat kipödörtél eleget, sokat, szalmaszállal egeret dagadtra fújtál, sohase javultál, te a temetői szallagokat magadra vetted mint sallangokat, úgy tomboltál és úgy nyihogtál napnyugtánál, fölkelő holdnál, igyvirág-koszorúval voltál hámos, búzavirág-kéken lószerszámos, Szederkirály, te kengyelfutó, szégyene vagy te a napvilágnak, Bácsidat utánozva húztad lábad! Tekints a tükörbe, Szederkirály, ferde a szád, a mosolyodat lecsavarta rólad a lázad. Még jó, hogy a szeles toronyból nem küldtél örömös táviratot a világnak, Négusnak meg a talján királynak, a kedves Szabolcsba Mihál­nak, Molotovnak, Piusz pápának, a Sziámi ikervárnak, az ellopott Lindberg-bébikének, Kánya Kálmánnak, Klebelberg Kunónak, Greta Garbónak, Tóth Tihamérnak, Türk Bertának, a Parlamentnek, a töktortának, jó hogy nem küldtél táviratot, örömös kéket, hogy szép az élet, hogy boldog a Szederkirály. Most mit tehetek érted, csacsikirály? Már nem tudsz világgá hasítani, soha vidámat sikítani, lánc a lábadon, csacsogó láncszem, kis királyom, sajnállak, ámen, így búcsúzik a Szederkirály szederpirosan, elgyötörve, tekint a kerek forrásba némán, nefelejcs-keretes kis tükörbe, madarak az égből kérdik: Mi fáj? Pírpír, most legyen papír-fehér, most hűl ki Isten jókedvéből a boldog Szederkirály. 1977. MÁJUS 28. Barta Vilmos huszonnyolc éves műszerész 197­.. április 16-án rájött, hogy repülni tud. Barta Vilmos ugyanazon a napon megtette az első, mintegy nyolcvan méteres repülését. A talaj felszínével párhuzamosan, körülbelül négy méter magasan repült, anélkül, hogy karjait ki­terjesztette vagy végtagjaival bármilyen csapkodó mozgást végzett volna. Kissé­ előredőlve, feszesen állít a levegőben, miköz­ben a táj elsuhant alatta. Barta Vilmos ezek után haza­ment, és megvacsorázott. Frank­furti levest evett és császármor­­zsát, sok baracklekvárral. Barta Vilmos szerette a baracklekvárt Felesége Barta Vilmosnié szűk Koncsek Irén huszonnégy éves gyári, k­tnik­ásnő a szomszédokról beszélt, meg a brigádvezetőről, aki egy utálatos disznó. Barta Vilmos alig figyelt rá. Vacsora után lefeküdt álma rövid volt, de nyugodt. Vekkerszóra ébredt. Másnap délután elrepült a rak­part felett. Két sétáló öregasz­­szony meglátta, keresztet vetet­tek. Harmadnap Barta Vilmos már csaknem ötszáz métert re­pült egyhuzamban. Vasárnap Iölvitle feleségét a hegyekbe, kiszellőztették tüde­jükből az albérlet fojtogató do­kát. Barta Vilmos egy óvatlan pillanatban előredőlt, felszökkent a magasba és elrepült. Felesége sokáig nem vette észre, hová tűnt. Barta Vilmos sok kört írt le, majd az asszony mellett lan­dolt egy tisztáson. „Hol a fené­be csatangolsz” — morogta Bar­táné, és elővette az útra csoma­golt tízórait. Barta Vilmos ettől kezdve egy­re többet repült. Lassan suttog­ni kezdtek róla az utcában. Pe­dig a városban — a villanyveze­tékek miatt — soha nem repült. Csak olykor a folyó felett, a mezőn, meg a lóversenypálya­ környékén. Egy napon behívatták a rend­őrségre, faggatták. De mivel re­pülésével senkinek sem ártott, berkén hagyták. Egyszer egy új­ságíró kereste. Barta Vilmost a gyárkapuhoz hívatták. „Nekem azt mesélték, maga tud repülni” — mondta az újságíró és foly­tatta: „No, mennyit iszik meg naponta, vallja csak be?” Barta Vilmos szó nélkül megfordult, felnézett, nincs-e valahol egy villanyvezeték és ... felrepült. Csinált egy kört, az újságírónak leesett az álla. Barta Vilmos nem tér­t vissza hozzá, leszállt az újonnan épült szerelőcsarnok te­tejére, lement a tűzoltólétrán és szótlanul visszatért a munkájá­hoz. Egyik este Barta Vilmos, a ló­versenypálya felett repdesett. Péntek volt, a zsokék befejeztél­ az edzést Utána összegyűltek a pálya szélén, és megbeszélték, ki győzzön a vasárnapi futamon. Nem vették észre a fejük felett hangtalanul keringő műszerészt. Barta Vilmos minden szarvukat hallotta. Vasárnap kivitte feleségét, Barta Vilmosáé szül. Koncsek Irént, és megtette a legesélytele­­nebb lovat Mindenki rajta ne­vetett A futam végéig. Akkor Barta Vilmos a kasszához lépett, és több tízezer forintot sepert be. Péntek esténként a lóverseny­­pálya környékén röpködött, va­sárnap pedig nyert. Két hónap­pal később lakást vettek, bútort autót. Egy őszi napon Barta Vilmos kihajtott a városból, kényelmes autójában­ Rájött, hogy minde­ne megvan: szép lakása, f­elesé­ge, kocsija kényelmesen feszí­tett a volán mögött. Az erdő szélén lefékezett. Nem járt arra senki. Kiszállt, belesza­golt a szélbe, majd lassan előre­dőlt. .. Kiegyenesedett, majd táj­­ra előredőlt, koncentrált... Lá­bai nem váltak el a földtől. Körülnézett. Újra megpróbál­kozott, de most sem sikerült. Megértette: soha többé nem fog tudni repülni. Vállat vont és beült a kocsiba. Hazahajtott. Frankfurti leves volt vacsorára és császármorzsa, sok baracklekvárral. Barta Vilmos nagyon szerette a baracklekvárt. NEMERE ISTVÁN: CSÁSZ­ÁRMOR­ZSA Barátom a szobájában ül és leckét körmöl. Átadom neki a do­boz csokoládét. Eltolja­ magától. Vidd a mamának. Büntetésben vagyok. Mért vagy büntetésben? Jani gondterhelten sóhajt. Hosszú — mondja. — Most nem érek rá elmesélni. Még a nyelvtannal se vagyok kész. A mam­a reménytelen arccal mesél Jani bűneiről. Ez a fiú ja­víthatatlan, pedig különben olyan okos és szófogadó. Miért javítha­tatlan? Fél év alatt három intőt hozott, a harmadikat ráadásul el­titkolta. Verekedett? Pimaszko­­dott? Árulkodott? A mama bá­mul. Ugyan. Jani és a verekedés vagy a pimaszság! Árulkodásért egyébként sem jár Intő. Az elsőt a késések miatt kapta. Két hónap alatt háromszor is elkésett. Arra hivatkozott, hogy a nagy forgalom miatt nehéz volt átkelnie a fő­úton, amikor Julit az óvodába kí­sérte. Nevetséges kifogás, egy harmadikosnak már tudnia kell, hogy ezen a környéken mindig csúcs van hét és nyolc óra közt. És a másik két intő? A mama hangja elcsuklik. Hatszor, nem tréfálok, hat esetben felejtette itt­hon vagy a füzetét, vagy a köny­vét. Amikor az első intőt hozta emiatt, megmondtuk, ha ez még­­egyszer előfordul, fuccs a balatoni sátorozásnak. Erre a következő intőt is megkapja és elkezd mani­pulálni az ellenőrzővel! Hogy be kellett adni mindenkinek. Hogy a padtársa véletlenül hazavitte. Az én fejem se káptalan, nem figyel­tem fel a dologra Erre, mint de­rült égből a villám, jön az üzenet. Úgy szégyenkeztem a tanító néni előtt, mint egy taknyos kölyök. Megdermeszt a kiselőadás. Ha a felnőtteket minden késésért, ha­nyagságért, minden kis hazugsá­gért megbüntetnék, ki nyaralna a Balatonnál? Jani egyébként nemcsak tanulói minőségben él szorgos, munkás életet, a négyéves testvérre is vi­gyáz, kíséri, megágyaz neki, me­sét olvas fel, anyjának meg a be­vásárlásban segít. Igaz, a szülők rendkívül elfoglalt emberek. És mégis megbocsáthatatlan szá­momra ez a nyolc és fél éves dol­gozó, amint gondterhelten írja a nyelvtanleckét és nem eszi meg az ajándék-csokoládét. Elragadó a gyermeknapi plakát. Tavaly is az volt, az idei talán még kedvesebb, vidámabb. (Ez az a jeles nap, melyet legtöbb szív­vel és játékos kedvvel ünnepelnek a­ grafikusok.) De a táncoseléptű plakátgyerekek nem feledtethetik el, hogy a demográfiai mutatók örvendetesen felfelé tendáló ada­tait egy nem örvendetes jelenség kíséri. Fáradtak a gyerekek. A minap riport hangzott el a rádió­ban, melyből megtudtuk, hogy az egyik lakótelepen megépült az „ideális” iskola néhány éve. Nyolcszáz diákra tervezték. Ma ezerhatszáz gyerek szorong benne. Az alsó tagozatosok jó részét a dolgozó szülők kénytelenek már nyolc óra előtt az iskolába kísér­ni. Az igazgató úgy igyekszik könnyíteni az áldatlan helyzeten, hogy három lakást bérel napközi céljára. A szülők tehát ott „adják le” a gyereket, onnan kell aztán a napközis tanítónak nagy cso­portban elvezetni őket nyolcra a tegnap még ideális, mára kinőtt iskolaépületbe. Sokan hétre vagy még koráb­ban viszik bölcsődébe, óvodába a legkisebbeket. Sebaj, mondhat­nánk, hiszen ott játszik, ugra­bugrál, sétál, pihen a kicsi. Mind­ez igaz volna, ha a krónikus óvó­­nőhiány miatt nem kényszerülné­nek arra a legjobb óvónők is, hogy egyszerre negyven gyerekre fi­gyeljenek. Ez pedig csak úgy le­hetséges, ha mindenki mindent együtt csinál. A megszabott idő­ben a megszabott játékot játssza, hosszú sorban tipeg a sétán, ál­landóan elfoglalt negyvened­­magával. A cipőboltok eladói panaszol­ják: újabban az óvodákban arra kérik a szülőket, vegyenek a gye­reknek papucscipőt. Olyat, amit se befűzni, se becsatolni nem kell. Mert még ügyetlenkék a művelet­hez, viszont nem jut rá idő, hogy k­inek-kinek segítsenek a cipőfű­­­zésben. Az ipar azonban nem tud erről. A kis papucscipő hiánycikk. Jó volna remélni, hogy ezeket a gondokat, a túlnépes osztályok, a százötven százalékig megtelt óvodák, bölcsődék gondját meg­oldja a Minisztertanács határoza­ta a pedagógusok, óvónők bér­emeléséről. Ez bizonyára javít a mai helyzeten, de a gyerekek fá­radtsága, gondterheltsége nem szűnik meg egycsapásra. A kis lakásokban késő este té­vét néző felnőttek mellett a gye­rekek nem alszanak eleget, nem fekszenek le idejében. A dolgozó anyák nemcsak azért fogják be kisebb házimunkák elvégzésére a csemetéiket, mert a munka ne­mesít. Féltik őket. Egy leninvárosi munkás, jó családapa azért költö­zött ki a modern, komfortos la­kásából a közeli faluba, egy kis családi házba, mert: „Rabságban kellett tartanunk a gyerekeket a lakásban. Inkább vállalom én az autóbuszozást oda-vissza a mun­kahelyem és a kertes ház között.’* Pedig Leninváros a fiatal háza­sok városa. A sok-sok gyereké. A kis Julit hatkor kelti az édes­anyja. Felöltözteti. Együtt regge­lizik a család. Aztán a szülők — háromnegyed hétkor — munkába mennek. Jani negyed nyolckor vág neki a csúcsforgalomnak, hogy elkísérje testvérét az óvo­dába, maga pedig nyolcra a he­lyén legyen, mert ha még egy in­tő... Baktat két kis ember az úton. Bár olyan tár­coslábúan mennének, mint a plakátgyere­kek! MARIÁSSY JUDIT: GONDTERHELT GYEREKEK Lacza Mária: A Négy szürkéhez ÉLET ÉS­­­­ IRODALOM

Next