Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-04 / 23. szám - Jóba Éva: rajza • kép (7. oldal) - (tasi): Bibliográfia füzetek • A magyar irodalom története. 7-8. füzet. A bibliográfiát összeállította Lukács János (Petőfi Irodalmi Múzeum) (7. oldal) - (iszlai): A strukturalizmus alkonya. Az irodalomtörténeti társaság hírei (7. oldal) - D. Molnár István: Magyarok - lengyelül • Literatura na swiecie c. lengyel világirodalmi folyóirat, 2. szám (7. oldal) - N. Sándor László: Vezérképviselőnk Bulgáriában • interjú • Szófiai beszélgetés Nino Nikolovval (7. oldal)

A STRUKTURALIZMUS ALKONYA Az irodalomtörténeti társaság hírei Az élményt nyújtó előadói telje­sítmények meghallgatása után né­mi megilletődöttséggel és enyhe re­­zignációval távozott a népes hall­gatóság május huszonhatodikán a Magyar Irodalomtörténeti Társaság évadzáró vitaestjéről, melyen Tol­nai Gábor elnökölt. A hallgatói élmény Szabolcsi Miklósnak és Hankiss Elemérnek volt köszönhető. Mindketten más­más megközelítésből, ám rendkí­vül gondolatébresztően számoltak be az irodalomkritikai struktura­lizmus — Szerdahelyi István esz­tétikatörténeti elnevezése szerint: neoformalizmus — irányzatának kibontakozásáról, meghonosodásá­ról és helyzetéről az utóbbi évti­zedben,­­ Magyarországon. A két irodalomtörténész nagyvo­nalú és szókimondó helyzetképet adott. Az előadások — és Szilágyi Ákos hosszabb hozzászólása — nyo­mán világossá lett, hogy az irány­zat fejlődése a hetvenes évek kö­zepén nemcsak külföldön, hanem itthon is lezárult. Átvett vagy ki­fejlesztett módszerei — jó néhány fontos elemző tanulmányon, illet­ve nevezetes monográfiákba be­épült könyvrészleten kívül — ön­állóan nem bizonyultak alkalmas­nak sem egyes művek, sem irodal­mi folyamatok teljes értékű eszté­tikai megközelítésére. A strukturalizmus leglényege­sebb eredménye nálunk is az volt, hogy elősegítette az irodalmi mű fontos rétegeinek kvantitatív fel­derítését, főként a lírai műfajok finomszerkezetének és rétegezettsé­­gének statisztikus elemzését, és hogy — népszerű formáival — el­terjedt az iskolai oktatásban, meg az irodalmi ismeretterjesztésben. Tudománytörténeti okokra vissza­vezethető térhódításának, helyen­kénti divatjának kísérőjelenségei hátrányait is megmutatták. Óvat­lan alkalmazása olykor gépiesség­hez vezetett. Látványosabban tud­ták használni a közepes esztétikai teljesítmények mérésére, mint a magas színvonalú, bonyolult struk­túrájú munkák megközelítésére. Prózai alkotások értékelésénél pe­dig jórészt csődöt mondott. Az előadók és a hazai előzmé­nyeket fölemlítő hozzászólók egyetértettek: az egész Európában háttérbe szorult kritikai irány részeredményeinek fölhasználásá­val az írói munkák értékelésének újabb irodalomtörténeti korszaka következhet. Ebben minden bi­zonnyal a művek társadalmi-filo­zófiai és irodalomszociológiai mér­legelésének általánosabb kritériu­mai kerülnek előtérbe, amelyek lehetségessé teszik a megbízható esztétikai értékítélet megalkotását (iszlai) 1977. JÚNIUS 4. Jóba Éva rajza Bibliográfia füzetek A Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei folyamatosan jelennek meg. Ezek közül nemré­giben befejeződött a Lukács Já­nos által összeállított, A magyar irodalom története című sorozat. Pontosabban: a most megjelent 7—8. füzettel a sorozatnak csupán a „személyi”, az egyes írókra vo­natkozó kiadványokat, monográ­fiákat, tanulmánykötetekben föl­lelhető írásokat felsoroló része zá­rult. A még hátralevő „általános rész” az első füzet előszava sze­rint „... irodalmunk egészével, egyes korszakaival, a mindenkori irodalmi élet különböző jelensé­geivel, irodalomtudományunk bel­ső problémáival stb. foglalkozó munkákat gyűjti egybe.” Az egyes füzetekről megjelené­sük alkalmából már beszámol­tunk, most csak az utolsó, kettős számot mutatjuk be. Ez a füzet Petőfitől Zsolt Bé­láig százhatvan író munkásságá­val foglalkozó 2775 tanulmány címleírását adja (a nyolc füzet 807 oldalon 8449 tanulmányt sorol fel). A címleírások közül a leg­több — 656 — Petőfi Sándor munkásságát érinti. Böngészve az adatok között, megtudhatjuk, hogy összes költeményei 1945-ös kolozs­vári kiadását Gaál Gábor rendez­te sajtó alá, előszavát pedig Be­nedek Marcell írta. Az 1920-ban kiadott Szüaj Pistához Babits Mi­hály írt előszót (azt már nem em­líti a bibliográfus, hogy e könyv­­ritkaságot Márffy Ödön illusztrál­ta). A továbbiakból csupán jelzés­szerűen említjük, hogy Radnóti Miklósról 59, Szabó Dezsőről 30, Szabó Lőrincről 60, Tamási Áron­ról 36, Tóth Árpádról 48, Vajda Jánosról 62, Vörösmarty Mihályról pedig 236 tanulmány bibliográfiai adatai segítik az irodalomtörténeti kutatómunkát. A füzetsorozat elsősorban a kez­dő kutatók és középiskolai taná­rok tájékozódását szolgálja, ezért felhívjuk a figyelmet egy durva elírásra. Lukács János szerint Szomory Dezső 1864-ben született és 1925-ben (!) halt meg. A helyes dátumok: 1869. és 1944. Ezeket az adatokat a bibliográfus megtalál­hatta volna Réz Pál általa is em­lített monográfiájában. (Iasi) VEZÉRKÉPVISELŐNK BULGÁRIÁBAN Szófiai beszélgetés Nine Nikolo­vval Műfordító, publicista, költő (hét kötete jelent meg), közéleti sze­mélyiség, kulturális funkcionárius, s a magyar irodalom bulgáriai vezérképviselője — így mutatják be vendéglátóim. Azt is közlik velem, hogy a tolmácsomat akár otthon is hagyhatom, mert Nino Nikolov nem tartozik ama fordí­tók közé, akik egy pohár vizet sem tudnak azon a nyelven kér­ni, amelyből eposzokat ültetnek át. Csakugyan fordulatosan és szemléletesen beszél magyarul. A Bolgár Fordítók Szövetségének irodájában találkozunk. Az, első kérdésem, hogy mi is az az intéz­mény, amelynek választott vezető­je, egyszersmind alkalmazottja? „Ilyen típusú szövetség nincs Magyarországon” — mondja Niko­lov, azt bizonyítva megjegyzésé­vel, hogy nem csupán nyelvünk­ben jártas, hanem kulturális közéle­tünkben is. „A Bolgár Fordítók Szövetsége összesen ötszáz tagot számlál, s egyszerre lát el tár­sadalmi és állami funkciókat.” A magyarázatból csakhamar ki­derül: a szövetségnek öt szekciója van. A legnépesebb a szépirodal­mi­ műfordítás, amelyhez a tag­ságnak a fele tartozik. Mintegy negyven-ötven szinkron tolmács, százhúsz műszaki és hozzávetőleg száz politikai és sajtófordító alkot három további szakosztályt. Az ötödik szekció léte és hivatása önmagában is tanulságos szá­munkra. A szövetség e részlegé­hez tartozó 10—12 szakember for­dításkritikát és történetet mű­vel, olyan tudományt, melyre a hazai fordítók körében is volna igény. Ha a szövetség előbb ismer­tetett szekciófelosztását vertikális tagolódásnak fogjuk fel, beszélhe­tünk egy horizontális tagolódásról is. Csoportokat alkotnak ugyanis a fordítók, annak megfelelően, hogy melyik nyelvvel dolgoznak. Működik egyebek közt orosz, né­met, francia, lengyel, angol szek­ció s alakulóban van egy magyar csoport is. — Mit jelent az, hogy a fordí­tók két esztendeje alakult szövet­sége egyszerre tölt be állami és társadalmi szerepet? — kérdezem. „Azt is jelenti, hogy demokra­tikus úton választott vezetői van­nak a szövetségnek, s azt is, hogy nem sóhivatal” — válaszolja Ni­kolov magyarán. — „Egyáltalán nem holmi körvonalazh­atatlan társadalmi érdekvédelem a felada­tunk, tevékenységünk anyagilag­­egzisztenciálisan is érinti tagsá­gunkat, de a kiadókat is. Közve­títő és tanácsadó szerepet tölt be a szövetség: szekcióin­k, bizottsá­gaink elfogadás előtt megkapják a kiadói terveket, s mi véleményt mondunk, javaslunk és ellen­ja­vaslatokat teszünk, hogy mit kel­lene kiadni, meg arra is, hogy kit kellene felkérni a fordításra, a kontrollszerkesztésre. A kiadók és más intézmények többnyire mél­tányolják ezeket a javaslatokat, abból az elvből kiindulva, hogy általában a fordítók közül kerül­nek ki egy-egy irodalom legjobb ismerői, s mégiscsak mi ítéljük meg a legreálisabban fordító­társaink kvalitásait. Ellátjuk még a magyar Országos Fordító Iroda feladatkörét is, azzal a különb­séggel, hogy a szinkron- és más élőbeszéd-tolmácsok közvetítése és érdekvédelme is a mi dolgunk. Végül pedig az utánpótlás, a jö­vendőbeli fordítógeneráció neve­lésében is számottevő szerepünk van, a Fiatal Fordítók Klubja ré­vén, amelynek egyébként százhúsz tagja van.” A magyar szekció tevékenysége különösen érdekes: kik fordítanak magyarból, mit, és milyen pél­dányban adnak ki Bulgáriában, s hogyan fogadja a kritika és a kö­zönség. Nikolov a felsorolást Petőfivel kezdi, aki versenytárs nélkül ve­zet a népszerűségi listán. Petőfi, régen tudjuk, a legnépszerűbb költők közé tartozik Bulgáriában; tizenhárom gyűjteményes kiadás­ban jelentek meg versei. József Attila művei két kiadást értek meg, Ady verseinek most, a jubi­leumi év alkalmából készül a má­sodik kiadása. Nagy László ver­seskötetének pedig mindenek­előtt kritikai fogadtatása érdemel említést: nem kevesebb, mint tíz elismerő recenziót közöltek a la­pok a Botev-díjas költő munkássá­gáról, akinek költeményeit vezető műfordítók tették át bolgárra. Jövőre tervezik a Garai Gábor huszonnégy versét tartalmazó kö­tetet (Közreműködik a fordítás­ban a magyar költészet három hi­vatott tolmácsolóján — Dimiter Metodieven, Mihail Berberovon és Georgi Krumovon kívül — Niko­lov is.) Még az idén napvilágot lát egy háromezer verssoryi ter­jedelmű antológia olyan magyar költők verseiből, akik 1940 és 1950 között születtek. A bolgár könyv­kiadás eddigi legnagyobb magyar vonatkozású vállalkozása pedig előreláthatólag jövőre kerül sajtó alá. Ebből 78 magyar költő mint­egy háromszáz alkotását ismerheti meg a bolgár olvasó. Az első rend az Ómagyar Mária-siralom lesz, a legutolsó Ladányi Mihály költe­ménye. A magyar prózai művek közül mostanában Mikszáth Fekete vá­rosának volt a legnagyobb közön­ségsikere, amihez hozzájárult a mű televíziós adaptációjának bul­gáriai népszerűsége. Gyorsan elkelt az a novelláskötet, amely tíz ma­gyar író egy-egy elbeszélését gyűj­tötte egybe. Egyébként mintegy 140—150, a magyar irodalmat rep­rezentáló könyv jelent meg az utóbbi harminc évben, esztendőn­ként tíz magyar művet bocsátot­tak a könyvpiacra a bolgár ki­adók. Ez körülményeink között igen tiszta szám, s azt hiszem, ennél többet aligha lehet megjelentetni. Fejlődést inkább minőségi téren remélhetünk — vélekedik Nino Nikolov. — Arra törekszünk, hogy a legjobb fordítók vállalják a ma­gyar művek tolmácsolását, s cél­tudatosabban kell válogatnunk, hogy a magyar irodalom legmara­dandóbb értékei jussanak el kö­zönségünkhöz. Most már kitűnő szakemberek fordítanak magyarról bolgárra. Közülük is kiemelném Katja Kameneva nevét.” — Bizonyára protekciója van a magyar irodalomnak Bulgáriában, ha a fordítók szövetségének főtit­kára literatúránk egyik leghiva­­tottabb népszerűsítője. Honnan az elkötelezettség ügyünk iránt? — érdeklődöm.­­ „Huszonhét éve kerültem ma­gyar egyetemre — ösztöndíjasként. Olyan professzoraim voltak, mint Lukács György, Pais Dezső, Gyer­­gyai Albert. Aspiránsa voltam Bó­ka Lászlónak. Az ötvenes évek második felében a bolgár nép­front lapját tudósítottam Buda­pestről. A hetvenes évek legelején a budapesti Bolgár Kultúrát ve­zettem két évig. Több magyar íróbarátom van, közöttük is az el­ső helyre sorolom Nagy Lászlót Most is dolgozom egy esszéköte­ten, amely Magyarországot hiva­tott bemutatni a bolgár olvasónak, s elsőrangú feladatomnak tekin­tem, hogy honfitársaimnak hozzá­férhetővé tegyem magyar költők műveit.” Pedig Nikolov számára nem is olyan könnyű hűnek maradnia a magyar irodalomhoz. Fordítói munkássága, sokrétű, szerte­ágazó: angolból, oroszból, belo­ruszból, ukránból, litvánból, észt­ből, finnből fordít. Dylan Thomas, Kerovac, Voznyeszenszkij, Ler­montov, Puskin művei szerepel­nek többek között fordításainak listáján. A legnagyobb vállalkozás amibe belefogott, az első bolgár nyelvű Kalevala. Ehhez a munká­hoz is a magyar Kalevala-fordítá­­sokat használja segédeszközként, a többi finnugor irodalmak iránti érdeklődését pedig magyarországi tanulmányai táplálják. „Általában csak arra vállalko­zom, hogy egy-egy költőtől leg­feljebb két-három verset ültessek át. A magamnak konstruált sza­bály alól csak három kivétel volt eddig: Petőfi, József Attila és Nagy László, akiknek körülbelül hatvan versét tolmácsoltam.” Végezetül arról faggatom, nem bánta-e meg, hogy annak idején a magyar irodalomra szakosodott? „Vannak nagy és kis lélekszámú népek, nagy és kis államok, van­nak sokast és kevesek által be­szélt nyelvek is, de nem külön­böztethetünk meg kis és nagy iro­dalmakat. Alig hiszem, hogy bár­melyik­­­nagynak­ elkönyvelt nyu­gati irodalom mai termésében több felfedezni való akadna, mint a magyarban. Én nagy gyönyörűsé­get lelek a felfedező munkában, sokat köszönhetek az önök irodal­mának, s ezt iparkodom viszonoz­ni.” N. Sándor László Magyarok — lengyelül A lengyel világirodalmi folyóirat, a Literatura na swiecie idei máso­dik száma több szocialista ország irodalmából ad ízelítőt olvasóinak; magyar anyaga a leggazdagabb. A neves költő, Bohdan Zachura csak néhány éve ismerkedik lí­ránkkal, de máris számos jó fordí­tása van. Ezúttal Ady Endre nyolc versét — köztük a Héja-nász az avaron, az Add nekem a szemeidet az Új vizeken járok, A föl-földo­bott kő és Az utolsó kuruc címűt — ültette át lengyelre. A modern lengyel költészet egyik legérdeke­sebb alakját, Miron Bialoszewskit is — akinek már két kötete jelent meg magyarul — érdekli líránk nagy megújítójának művészete. Ezt bizonyítja két Ady-vers, amelyet Kerényi Gráciával közösen fordí­tott: A fekete zongora és Az ágyam hívogat. Az új Ady-fordítások többsége bizonyára bekerül költőnk versei­nek rövidesen megjelenő, terjedel­mes válogatott kötetébe. Ezt ígéri az Én nem leszek a szürkék hege­dőse című kis esszé is. Szerzője, Jerzy Robert Nowak összehasonlít­ja Ady munkásságát lengyel kor­társainak műveivel. „Egy ember­ben mintha egyesült volna a fiatal Przybyszewska szenvedélyes forra-' dalmi lelkesedése — abból a kor­szakából, amelyben a Danton halá­lát írta, elegyítve az írónő apjának sátánizmusával és dekadenciájával, a baudelaire-i spleen és a bergso­­ni élan vitái” — írja, majd felso­rolja Ady nagy témáit: „párbeszéd a Hazával”, „a forradalmi lázadás versei”, „a szerelem, mint a férfi és a nő közötti örökös harc viha­ros eposza”, „beszélgetések Isten­nel”, háborúellenes és „az emberi sors, a halál és a lét értelmének témájára” írt versek. Ady a szere­lemnek a világirodalomban szinte páratlan őszinteségű költője­t ál­lapítja meg, majd hozzáteszi: „Kor­társa, Zeromski még gondosan el­rejtette szenvedélyes szerelmi ér­zéseit és csalódásait naplója lap­jain. Ady büszkén kiállt velük a megbotránkozó, prűd világ elé, pro­vokálta és kihívta maga ellen”. Költőnk hatását nemcsak a későb­bi magyar irodalomban keresi, ha­nem Bartók és Kodály zenéjében, sőt Jancsó Miklós, Kósa Ferenc, Kovács András és Sára Sándor filmjeiben. „Ady bármelyik alko­tónál nagyobb mértékben járult hozzá a mai magyar nemzeti tu­dat kialakításához. A magyarság megtestesülése volt, ... versei kije­lölték a nemzeti önmegismerés út­jait, kulcsot adtak Magyarország és a magyar kultúra megértéséhez” — olvassuk Nowak esszéjében. ☆ A varsói folyóirat interjút készí­tett Déry Tiborral is, akit a len­gyel olvasók évekkel korábban megismerhettek. Írónk a magyar irodalmi élet gondjairól számol be. A lap hasábjain olvasható fiatal fordítók átültetésében, a Niki rövi­dített változata és az Öregedés is­kolája részletei. A Literatura na swiecie közli irodalmunk érdemes népszerűsítője, Andrzej Siero­­szewski esszéjét is, amelynek cí­me: Lázadó, harcos, kételkedő. Mivel Déry alkotói portréját ko­rábban ugyanebben a folyóiratban egy másik kritikus megrajzolta, itt csak életrajzának legfontosabb ada­tairól és lengyelül most közölt al­kotásairól szól bővebben. Siero­­szewski a Nikit Déry egyik leg­érettebb művének tartja, és felhív­ja a lengyel olvasók figyelmét ar­ra, hogy az újabb regényei­ben megfogalmazott problémák mennyire, hasonlóak. Az ítélet nincsről, — amelynek részleteit lefordította — így vélekedik: „Szá­munkra, idegen olvasók számára a történetnek nincs botrányíze, ... viszont közelíti hozzánk az író alak­ját, amellett lehetővé teszi, hogy az önarcképalkotás módszerét meg­leshessük.” A lengyelül nemrég megjelent Kedves Kópeer... kap­csán Sieroszewski megjegyzi: „ki­ábrándultsága, az élet racionális értelmében való kételkedése ellené­re az írás megmaradt Déry legna­gyobb szenvedélyének”. A Lengyel Krisoly-válogatás eddig ugyan még nem jelent meg, de né­hány elbeszélése után ezúttal is­mét közölt egyet — mégpedig az író Szökés az életből című, 1975-ös kötetéből — a Literatura na swie­cie. Ezt követi Fodor András öt verse, amelyek 1970-es és 1974-es kötetéből valók. Átültetőjük a ma­gyar líra iránt régóta érdeklődő is­mert lengyel költő, Aleksander Rymkiewicz. „A szerző felfedezi, hogy szükség van az állandó vál­tozásokra, amelyek révén az ember lépést tarthat azzal, ami új” — ol­­vasssuk a versek előtti jegyzetben, amely méltatja Fodor Andrásnak a lengyel költészet magyarországi népszerűsítésében játszott jelen­tős szerepét is. A lengyel világirodalmi folyóirat magyar anyagát a Lengyel iroda­lom a „Nagyvilág”-ban 1956—1976 című tanulmány zárja. D. Molnár István Magyar írók a szófiai világtalálkozón A Helsinki szellemében jú­nius 7—14. között megrende­zendő szófiai világtalálkozón a magyar írótársadalmat hatta­gú küldöttség képviseli: Bárány Tamás, Boldizsár Iván, Cseres Tibor, Dobozy Imre, Galgóczi Erzsébet és Jovánovics Miklós. [élet­es|#|

Next