Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-04 / 23. szám - Jóba Éva: rajza • kép (7. oldal) - (tasi): Bibliográfia füzetek • A magyar irodalom története. 7-8. füzet. A bibliográfiát összeállította Lukács János (Petőfi Irodalmi Múzeum) (7. oldal) - (iszlai): A strukturalizmus alkonya. Az irodalomtörténeti társaság hírei (7. oldal) - D. Molnár István: Magyarok - lengyelül • Literatura na swiecie c. lengyel világirodalmi folyóirat, 2. szám (7. oldal) - N. Sándor László: Vezérképviselőnk Bulgáriában • interjú • Szófiai beszélgetés Nino Nikolovval (7. oldal)
A STRUKTURALIZMUS ALKONYA Az irodalomtörténeti társaság hírei Az élményt nyújtó előadói teljesítmények meghallgatása után némi megilletődöttséggel és enyhe rezignációval távozott a népes hallgatóság május huszonhatodikán a Magyar Irodalomtörténeti Társaság évadzáró vitaestjéről, melyen Tolnai Gábor elnökölt. A hallgatói élmény Szabolcsi Miklósnak és Hankiss Elemérnek volt köszönhető. Mindketten másmás megközelítésből, ám rendkívül gondolatébresztően számoltak be az irodalomkritikai strukturalizmus — Szerdahelyi István esztétikatörténeti elnevezése szerint: neoformalizmus — irányzatának kibontakozásáról, meghonosodásáról és helyzetéről az utóbbi évtizedben, Magyarországon. A két irodalomtörténész nagyvonalú és szókimondó helyzetképet adott. Az előadások — és Szilágyi Ákos hosszabb hozzászólása — nyomán világossá lett, hogy az irányzat fejlődése a hetvenes évek közepén nemcsak külföldön, hanem itthon is lezárult. Átvett vagy kifejlesztett módszerei — jó néhány fontos elemző tanulmányon, illetve nevezetes monográfiákba beépült könyvrészleten kívül — önállóan nem bizonyultak alkalmasnak sem egyes művek, sem irodalmi folyamatok teljes értékű esztétikai megközelítésére. A strukturalizmus leglényegesebb eredménye nálunk is az volt, hogy elősegítette az irodalmi mű fontos rétegeinek kvantitatív felderítését, főként a lírai műfajok finomszerkezetének és rétegezettségének statisztikus elemzését, és hogy — népszerű formáival — elterjedt az iskolai oktatásban, meg az irodalmi ismeretterjesztésben. Tudománytörténeti okokra visszavezethető térhódításának, helyenkénti divatjának kísérőjelenségei hátrányait is megmutatták. Óvatlan alkalmazása olykor gépiességhez vezetett. Látványosabban tudták használni a közepes esztétikai teljesítmények mérésére, mint a magas színvonalú, bonyolult struktúrájú munkák megközelítésére. Prózai alkotások értékelésénél pedig jórészt csődöt mondott. Az előadók és a hazai előzményeket fölemlítő hozzászólók egyetértettek: az egész Európában háttérbe szorult kritikai irány részeredményeinek fölhasználásával az írói munkák értékelésének újabb irodalomtörténeti korszaka következhet. Ebben minden bizonnyal a művek társadalmi-filozófiai és irodalomszociológiai mérlegelésének általánosabb kritériumai kerülnek előtérbe, amelyek lehetségessé teszik a megbízható esztétikai értékítélet megalkotását (iszlai) 1977. JÚNIUS 4. Jóba Éva rajza Bibliográfia füzetek A Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei folyamatosan jelennek meg. Ezek közül nemrégiben befejeződött a Lukács János által összeállított, A magyar irodalom története című sorozat. Pontosabban: a most megjelent 7—8. füzettel a sorozatnak csupán a „személyi”, az egyes írókra vonatkozó kiadványokat, monográfiákat, tanulmánykötetekben föllelhető írásokat felsoroló része zárult. A még hátralevő „általános rész” az első füzet előszava szerint „... irodalmunk egészével, egyes korszakaival, a mindenkori irodalmi élet különböző jelenségeivel, irodalomtudományunk belső problémáival stb. foglalkozó munkákat gyűjti egybe.” Az egyes füzetekről megjelenésük alkalmából már beszámoltunk, most csak az utolsó, kettős számot mutatjuk be. Ez a füzet Petőfitől Zsolt Béláig százhatvan író munkásságával foglalkozó 2775 tanulmány címleírását adja (a nyolc füzet 807 oldalon 8449 tanulmányt sorol fel). A címleírások közül a legtöbb — 656 — Petőfi Sándor munkásságát érinti. Böngészve az adatok között, megtudhatjuk, hogy összes költeményei 1945-ös kolozsvári kiadását Gaál Gábor rendezte sajtó alá, előszavát pedig Benedek Marcell írta. Az 1920-ban kiadott Szüaj Pistához Babits Mihály írt előszót (azt már nem említi a bibliográfus, hogy e könyvritkaságot Márffy Ödön illusztrálta). A továbbiakból csupán jelzésszerűen említjük, hogy Radnóti Miklósról 59, Szabó Dezsőről 30, Szabó Lőrincről 60, Tamási Áronról 36, Tóth Árpádról 48, Vajda Jánosról 62, Vörösmarty Mihályról pedig 236 tanulmány bibliográfiai adatai segítik az irodalomtörténeti kutatómunkát. A füzetsorozat elsősorban a kezdő kutatók és középiskolai tanárok tájékozódását szolgálja, ezért felhívjuk a figyelmet egy durva elírásra. Lukács János szerint Szomory Dezső 1864-ben született és 1925-ben (!) halt meg. A helyes dátumok: 1869. és 1944. Ezeket az adatokat a bibliográfus megtalálhatta volna Réz Pál általa is említett monográfiájában. (Iasi) VEZÉRKÉPVISELŐNK BULGÁRIÁBAN Szófiai beszélgetés Nine Nikolovval Műfordító, publicista, költő (hét kötete jelent meg), közéleti személyiség, kulturális funkcionárius, s a magyar irodalom bulgáriai vezérképviselője — így mutatják be vendéglátóim. Azt is közlik velem, hogy a tolmácsomat akár otthon is hagyhatom, mert Nino Nikolov nem tartozik ama fordítók közé, akik egy pohár vizet sem tudnak azon a nyelven kérni, amelyből eposzokat ültetnek át. Csakugyan fordulatosan és szemléletesen beszél magyarul. A Bolgár Fordítók Szövetségének irodájában találkozunk. Az, első kérdésem, hogy mi is az az intézmény, amelynek választott vezetője, egyszersmind alkalmazottja? „Ilyen típusú szövetség nincs Magyarországon” — mondja Nikolov, azt bizonyítva megjegyzésével, hogy nem csupán nyelvünkben jártas, hanem kulturális közéletünkben is. „A Bolgár Fordítók Szövetsége összesen ötszáz tagot számlál, s egyszerre lát el társadalmi és állami funkciókat.” A magyarázatból csakhamar kiderül: a szövetségnek öt szekciója van. A legnépesebb a szépirodalmi műfordítás, amelyhez a tagságnak a fele tartozik. Mintegy negyven-ötven szinkron tolmács, százhúsz műszaki és hozzávetőleg száz politikai és sajtófordító alkot három további szakosztályt. Az ötödik szekció léte és hivatása önmagában is tanulságos számunkra. A szövetség e részlegéhez tartozó 10—12 szakember fordításkritikát és történetet művel, olyan tudományt, melyre a hazai fordítók körében is volna igény. Ha a szövetség előbb ismertetett szekciófelosztását vertikális tagolódásnak fogjuk fel, beszélhetünk egy horizontális tagolódásról is. Csoportokat alkotnak ugyanis a fordítók, annak megfelelően, hogy melyik nyelvvel dolgoznak. Működik egyebek közt orosz, német, francia, lengyel, angol szekció s alakulóban van egy magyar csoport is. — Mit jelent az, hogy a fordítók két esztendeje alakult szövetsége egyszerre tölt be állami és társadalmi szerepet? — kérdezem. „Azt is jelenti, hogy demokratikus úton választott vezetői vannak a szövetségnek, s azt is, hogy nem sóhivatal” — válaszolja Nikolov magyarán. — „Egyáltalán nem holmi körvonalazhatatlan társadalmi érdekvédelem a feladatunk, tevékenységünk anyagilagegzisztenciálisan is érinti tagságunkat, de a kiadókat is. Közvetítő és tanácsadó szerepet tölt be a szövetség: szekcióink, bizottságaink elfogadás előtt megkapják a kiadói terveket, s mi véleményt mondunk, javaslunk és ellenjavaslatokat teszünk, hogy mit kellene kiadni, meg arra is, hogy kit kellene felkérni a fordításra, a kontrollszerkesztésre. A kiadók és más intézmények többnyire méltányolják ezeket a javaslatokat, abból az elvből kiindulva, hogy általában a fordítók közül kerülnek ki egy-egy irodalom legjobb ismerői, s mégiscsak mi ítéljük meg a legreálisabban fordítótársaink kvalitásait. Ellátjuk még a magyar Országos Fordító Iroda feladatkörét is, azzal a különbséggel, hogy a szinkron- és más élőbeszéd-tolmácsok közvetítése és érdekvédelme is a mi dolgunk. Végül pedig az utánpótlás, a jövendőbeli fordítógeneráció nevelésében is számottevő szerepünk van, a Fiatal Fordítók Klubja révén, amelynek egyébként százhúsz tagja van.” A magyar szekció tevékenysége különösen érdekes: kik fordítanak magyarból, mit, és milyen példányban adnak ki Bulgáriában, s hogyan fogadja a kritika és a közönség. Nikolov a felsorolást Petőfivel kezdi, aki versenytárs nélkül vezet a népszerűségi listán. Petőfi, régen tudjuk, a legnépszerűbb költők közé tartozik Bulgáriában; tizenhárom gyűjteményes kiadásban jelentek meg versei. József Attila művei két kiadást értek meg, Ady verseinek most, a jubileumi év alkalmából készül a második kiadása. Nagy László verseskötetének pedig mindenekelőtt kritikai fogadtatása érdemel említést: nem kevesebb, mint tíz elismerő recenziót közöltek a lapok a Botev-díjas költő munkásságáról, akinek költeményeit vezető műfordítók tették át bolgárra. Jövőre tervezik a Garai Gábor huszonnégy versét tartalmazó kötetet (Közreműködik a fordításban a magyar költészet három hivatott tolmácsolóján — Dimiter Metodieven, Mihail Berberovon és Georgi Krumovon kívül — Nikolov is.) Még az idén napvilágot lát egy háromezer verssoryi terjedelmű antológia olyan magyar költők verseiből, akik 1940 és 1950 között születtek. A bolgár könyvkiadás eddigi legnagyobb magyar vonatkozású vállalkozása pedig előreláthatólag jövőre kerül sajtó alá. Ebből 78 magyar költő mintegy háromszáz alkotását ismerheti meg a bolgár olvasó. Az első rend az Ómagyar Mária-siralom lesz, a legutolsó Ladányi Mihály költeménye. A magyar prózai művek közül mostanában Mikszáth Fekete városának volt a legnagyobb közönségsikere, amihez hozzájárult a mű televíziós adaptációjának bulgáriai népszerűsége. Gyorsan elkelt az a novelláskötet, amely tíz magyar író egy-egy elbeszélését gyűjtötte egybe. Egyébként mintegy 140—150, a magyar irodalmat reprezentáló könyv jelent meg az utóbbi harminc évben, esztendőnként tíz magyar művet bocsátottak a könyvpiacra a bolgár kiadók. Ez körülményeink között igen tiszta szám, s azt hiszem, ennél többet aligha lehet megjelentetni. Fejlődést inkább minőségi téren remélhetünk — vélekedik Nino Nikolov. — Arra törekszünk, hogy a legjobb fordítók vállalják a magyar művek tolmácsolását, s céltudatosabban kell válogatnunk, hogy a magyar irodalom legmaradandóbb értékei jussanak el közönségünkhöz. Most már kitűnő szakemberek fordítanak magyarról bolgárra. Közülük is kiemelném Katja Kameneva nevét.” — Bizonyára protekciója van a magyar irodalomnak Bulgáriában, ha a fordítók szövetségének főtitkára literatúránk egyik leghivatottabb népszerűsítője. Honnan az elkötelezettség ügyünk iránt? — érdeklődöm. „Huszonhét éve kerültem magyar egyetemre — ösztöndíjasként. Olyan professzoraim voltak, mint Lukács György, Pais Dezső, Gyergyai Albert. Aspiránsa voltam Bóka Lászlónak. Az ötvenes évek második felében a bolgár népfront lapját tudósítottam Budapestről. A hetvenes évek legelején a budapesti Bolgár Kultúrát vezettem két évig. Több magyar íróbarátom van, közöttük is az első helyre sorolom Nagy Lászlót Most is dolgozom egy esszéköteten, amely Magyarországot hivatott bemutatni a bolgár olvasónak, s elsőrangú feladatomnak tekintem, hogy honfitársaimnak hozzáférhetővé tegyem magyar költők műveit.” Pedig Nikolov számára nem is olyan könnyű hűnek maradnia a magyar irodalomhoz. Fordítói munkássága, sokrétű, szerteágazó: angolból, oroszból, beloruszból, ukránból, litvánból, észtből, finnből fordít. Dylan Thomas, Kerovac, Voznyeszenszkij, Lermontov, Puskin művei szerepelnek többek között fordításainak listáján. A legnagyobb vállalkozás amibe belefogott, az első bolgár nyelvű Kalevala. Ehhez a munkához is a magyar Kalevala-fordításokat használja segédeszközként, a többi finnugor irodalmak iránti érdeklődését pedig magyarországi tanulmányai táplálják. „Általában csak arra vállalkozom, hogy egy-egy költőtől legfeljebb két-három verset ültessek át. A magamnak konstruált szabály alól csak három kivétel volt eddig: Petőfi, József Attila és Nagy László, akiknek körülbelül hatvan versét tolmácsoltam.” Végezetül arról faggatom, nem bánta-e meg, hogy annak idején a magyar irodalomra szakosodott? „Vannak nagy és kis lélekszámú népek, nagy és kis államok, vannak sokast és kevesek által beszélt nyelvek is, de nem különböztethetünk meg kis és nagy irodalmakat. Alig hiszem, hogy bármelyiknagynak elkönyvelt nyugati irodalom mai termésében több felfedezni való akadna, mint a magyarban. Én nagy gyönyörűséget lelek a felfedező munkában, sokat köszönhetek az önök irodalmának, s ezt iparkodom viszonozni.” N. Sándor László Magyarok — lengyelül A lengyel világirodalmi folyóirat, a Literatura na swiecie idei második száma több szocialista ország irodalmából ad ízelítőt olvasóinak; magyar anyaga a leggazdagabb. A neves költő, Bohdan Zachura csak néhány éve ismerkedik líránkkal, de máris számos jó fordítása van. Ezúttal Ady Endre nyolc versét — köztük a Héja-nász az avaron, az Add nekem a szemeidet az Új vizeken járok, A föl-földobott kő és Az utolsó kuruc címűt — ültette át lengyelre. A modern lengyel költészet egyik legérdekesebb alakját, Miron Bialoszewskit is — akinek már két kötete jelent meg magyarul — érdekli líránk nagy megújítójának művészete. Ezt bizonyítja két Ady-vers, amelyet Kerényi Gráciával közösen fordított: A fekete zongora és Az ágyam hívogat. Az új Ady-fordítások többsége bizonyára bekerül költőnk verseinek rövidesen megjelenő, terjedelmes válogatott kötetébe. Ezt ígéri az Én nem leszek a szürkék hegedőse című kis esszé is. Szerzője, Jerzy Robert Nowak összehasonlítja Ady munkásságát lengyel kortársainak műveivel. „Egy emberben mintha egyesült volna a fiatal Przybyszewska szenvedélyes forra-' dalmi lelkesedése — abból a korszakából, amelyben a Danton halálát írta, elegyítve az írónő apjának sátánizmusával és dekadenciájával, a baudelaire-i spleen és a bergsoni élan vitái” — írja, majd felsorolja Ady nagy témáit: „párbeszéd a Hazával”, „a forradalmi lázadás versei”, „a szerelem, mint a férfi és a nő közötti örökös harc viharos eposza”, „beszélgetések Istennel”, háborúellenes és „az emberi sors, a halál és a lét értelmének témájára” írt versek. Ady a szerelemnek a világirodalomban szinte páratlan őszinteségű költőjet állapítja meg, majd hozzáteszi: „Kortársa, Zeromski még gondosan elrejtette szenvedélyes szerelmi érzéseit és csalódásait naplója lapjain. Ady büszkén kiállt velük a megbotránkozó, prűd világ elé, provokálta és kihívta maga ellen”. Költőnk hatását nemcsak a későbbi magyar irodalomban keresi, hanem Bartók és Kodály zenéjében, sőt Jancsó Miklós, Kósa Ferenc, Kovács András és Sára Sándor filmjeiben. „Ady bármelyik alkotónál nagyobb mértékben járult hozzá a mai magyar nemzeti tudat kialakításához. A magyarság megtestesülése volt, ... versei kijelölték a nemzeti önmegismerés útjait, kulcsot adtak Magyarország és a magyar kultúra megértéséhez” — olvassuk Nowak esszéjében. ☆ A varsói folyóirat interjút készített Déry Tiborral is, akit a lengyel olvasók évekkel korábban megismerhettek. Írónk a magyar irodalmi élet gondjairól számol be. A lap hasábjain olvasható fiatal fordítók átültetésében, a Niki rövidített változata és az Öregedés iskolája részletei. A Literatura na swiecie közli irodalmunk érdemes népszerűsítője, Andrzej Sieroszewski esszéjét is, amelynek címe: Lázadó, harcos, kételkedő. Mivel Déry alkotói portréját korábban ugyanebben a folyóiratban egy másik kritikus megrajzolta, itt csak életrajzának legfontosabb adatairól és lengyelül most közölt alkotásairól szól bővebben. Sieroszewski a Nikit Déry egyik legérettebb művének tartja, és felhívja a lengyel olvasók figyelmét arra, hogy az újabb regényeiben megfogalmazott problémák mennyire, hasonlóak. Az ítélet nincsről, — amelynek részleteit lefordította — így vélekedik: „Számunkra, idegen olvasók számára a történetnek nincs botrányíze, ... viszont közelíti hozzánk az író alakját, amellett lehetővé teszi, hogy az önarcképalkotás módszerét megleshessük.” A lengyelül nemrég megjelent Kedves Kópeer... kapcsán Sieroszewski megjegyzi: „kiábrándultsága, az élet racionális értelmében való kételkedése ellenére az írás megmaradt Déry legnagyobb szenvedélyének”. A Lengyel Krisoly-válogatás eddig ugyan még nem jelent meg, de néhány elbeszélése után ezúttal ismét közölt egyet — mégpedig az író Szökés az életből című, 1975-ös kötetéből — a Literatura na swiecie. Ezt követi Fodor András öt verse, amelyek 1970-es és 1974-es kötetéből valók. Átültetőjük a magyar líra iránt régóta érdeklődő ismert lengyel költő, Aleksander Rymkiewicz. „A szerző felfedezi, hogy szükség van az állandó változásokra, amelyek révén az ember lépést tarthat azzal, ami új” — olvasssuk a versek előtti jegyzetben, amely méltatja Fodor Andrásnak a lengyel költészet magyarországi népszerűsítésében játszott jelentős szerepét is. A lengyel világirodalmi folyóirat magyar anyagát a Lengyel irodalom a „Nagyvilág”-ban 1956—1976 című tanulmány zárja. D. Molnár István Magyar írók a szófiai világtalálkozón A Helsinki szellemében június 7—14. között megrendezendő szófiai világtalálkozón a magyar írótársadalmat hattagú küldöttség képviseli: Bárány Tamás, Boldizsár Iván, Cseres Tibor, Dobozy Imre, Galgóczi Erzsébet és Jovánovics Miklós. [életes|#|