Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-11 / 24. szám - Rozgonyi Ádám: Bemutatjuk Dallos Jenő karikatúráit (13. oldal) - Simonffy András: Meddig ér a takarónk? • színikritika • Kabaré (13. oldal) - Szekrényesy Júlia: Fürdőparadicsom • színikritika • Bertha Bulcsu: A fürdőigazgató, rendező Beke Sándor, miskolci Nemzeti Színház (13. oldal) - Ágh István: Cigány rabnóta, Huttyámot kísérve • vers (13. oldal)
Bemutatjuk------------------------------------------ Dallos Jenő karikatúráit Dallos Jenő állandóan visszatérő témája a nagyvárosi ember. Az, aki már-már megfullad a metropolisok légkörében. A szenvedő és felelőtlen ember, aki a még megmaradt természetet pusztítja, aki rövid életű házakat épít, aki kirándulás közben is az ipartelepek füstjét szagolja. Az uniformizálódástól rettegő, egyre uniformizáltabb ember, Dallos Jenő 1940-ben született. Lassan tíz éve a Ludas Matyi munkatársa. Napilapokban, folyóiratokban rendszeresen jelennek meg karikatúrái. Több kollektív kiállításon (országos- karikatúrakiállítás, Műcsarnok, 1968; Fiatal Művészek Klubja; jubileumi karikatúrakiállítás, 1975; stb.) és néhány egyéni tárlatán (legutóbb 1975-ben Pesterzsébeten) mutatta be rajzait. Eddigi munkásságának eredményeit számos hazai és nemzetközi díj tükrözi: 1971-ben Bordigherában különdíjat, 1972-ben Szarajevóban I. díjat, azóta pedig szinte évenként különdíjat kapott karikatúrakiállításokon. Talán éppen a „különdíjak” műfaja mutatja, hogy Dallos rajzai kívül vannak a karikatúra hagyományos keretén. Nem a gúnyolódás, a karikírozni akarás szellemében fogantak, nem egyes, esetleges szituációkat jelenítenek meg szatirikusan, szkeptikusan vagy éppen cinikusan. Dallos grafikái drámaiak. Céljuk: figyelmeztetés. Rozgonyi Ádám SZEKRÉNYESY JÚLIA: Fürdőparadicsom A világirodalom nagy ábrándozóinak és megható boldogságfelelőseinek egyik kései utóda Lép elénk Bertha Bulcsu első drámájában, A fürdőigazgatóban. A szatíra szabályai szerint a törhetetlen optimizmus említett képviselője jellegzetes szocialista illuzionistává lényegül át Bertha színpadán. A címszereplő, Pap Gedeon fürdőigazgató céljai csodálatosak, ő a teremtés, azaz stílszerűen: a létesítmény, a fürdő felvirágoztatásának megszállottja. Szervezőképessége kivételes, vezetési módszerei hatásosak, de, sajna, gátlástalansággal párosulnak. A féktelen iramú fejlesztés mániákusa, s ezért aztán elfelejti bekapcsolni a józanság és a morális meggondolások fékező rakétáit. Pap Gedeon paradicsomi beruházó, az ő főkönyvében az aranykor megteremtése csupán néhány röpke tollvonás kérdése. Zseniális találmánya kézenfekvő, a világot egyetlen nyelvtani fordulattal forradalmasítja. Könynyed szökkenéssel ugorja át a legyen és a van szócskák közötti árkot-bokrot. Szilárd jelenidőt kovácsol a szerényen reménykedő, bizakodó jövőidőből, a vágyképekkel teli óhajtásokból és a bizonytalan feltételezésekből. Romantikusan fogalmazva azt is mondhatnánk róla: hamis próféta, modernebb megközelítésben a fürdőigazgatót nevezhetjük afféle nagyralátó, jószándékú, de némiképp dagályos és veszélyes képzelgésekbe tévedt hősnek is. Ez a típus mai szatírahős, mindennapos ismerősünk. Papírforma szerint nálánál jobb alak aligha képzelhető el egy modern szatirikus drámában: a beruházó, aki az ábrándok nagyvállalkozója, színpadot követel magának. A nézők elé állított portréi általában hűek is, egészen a megszólalásig. De csakis addig. Ha szóra nyitják ajkukat, miként A fürdőigazgatóban Pap Gedeon és társai, rejtélyes okoknál fogva mintha elveszítenék a valóság hímporát, alakjukról úgy foszlik le a hús, ereikből úgy apad el a vér, mintha gonosz szellemkezel valamely különleges vegyszerrel kezelnék e színdarabok kéziratát. A vegyszerben persze nincsen semmi mitikus avagy misztikus, nem más, mint a nekiszabadult tipizálás természetes mellékterméke. A fürdőigazgató nyilván majd mindegyik fantázia-hazugságba és álomépítkezésbe feledkezett vezetőre hasonlít, de a figura egyéni tés híján arc és karakter nélkül hullik vissza a mindennapiságnak abba a gazdag televényébe, amelyből vétetett. A heves és tisztességes mondanivaló így szinte saját bizonyítékait söpri le a színről, mert felszívja az alakok démonikus erejét, megkülönböztető jegyeiket. A konfliktusok ennek következtében refrénszerűek: jön a revizor, figyelmeztet az öreg szaki, megtévednek az ifjú hölgyek é s a végső felfedezés is szabályszerű: a beruházás, jelen esetben egy bizonyos G-épület léte kétsége vonatik. A leleplezők ezután megpihennek, a fürdő gépezete forog tovább. A mai téma, amely oly csábítóan vonzotta a szerzőt, kisiklik a dramaturgia vasmarkából. A vállalkozás hősies. Bertha Bulcsu drámai birkózása tiszteletreméltó; ama vadász merészsége jellemző rá, aki nem távolból szemléli a vadat, hanem szemtől-szembe akar róla közelképet készíteni, sőt: az őserdő kellős közepén óhajtja megfricskázni, holott ez még az állatkertben is kockázatos vállalkozás. A miskolci Nemzeti Színház lelkes és emelkedetten szürrealisztikus előadással kívánta támogatni az író sajátos felfedező kalandját. Korántsem bizonyos, hogy ez a támogatás legcélravezetőbb útja. Kicsit a Pap Gedeon - féle fenn az ernyő, nincsen kis gazdálkodási politikára emlékeztet. Mert a szürrealista tupírozás eltünteti a mű igaz, reális alapgondolatát is. Beke Sándor rendezése dúsítani igyekszik a hétköznapi szövegeket és helyzeteket, s ez olykor csupán némi zavarodott szaladgálást idéz elő a színpadon. Gyarmathy Ágnes díszlete ötletesen fejezi ki az igazgató légvárait, kár, hogy munkájának nagy része nem kapcsolódik szervesen a műhöz s az előadáshoz. Jelmezei elsősorban a kisvárosi dolce vita jeleneteiben szolgálnak jó kellékül. A főbb szerepeket Kulcsár Imre, Csiszár András, Somló Ferenc, Csapó János, Komáromy Éva és Páva Ibolya játszották. Komédiázó kedvük sajnos nyom nélkül felszívódott az előadás helyenként túlméretezett kavalkádjában. SIMONFFY ANDRÁS: Meddig ér a takarónk? Az elmúlt három évtizedben jónéhány olyan év akadt, amikor a politikai kabaréról szólva csak a Prokrusztész-ágyat lehetett volna emlegetni (a vendég lábszárát hozzászabják az ágy hosszúságához), vagy ha élt is a műfaj, inkább amolyan biztonsági szelepként működött — amit szabad volt Jupiternek, nem volt szabad a kisökölnek. A Patyolat, a Közért, a Tüzép vagy a Bámexhumfért és egyéb modell-hivatalok bürokráciájának ostorozásáig, esetleg a „Ha én egyszer kinyitom a számat...!’.’ sejtelmesen asszociatív merészségéig volt illő elkalandozni. Az igazi, szellemes, fanyar, találó és szókimondó politikai kabaré gyakran kiszorult a pódiumokról. A saját, ma harmincegynéhány éves nemzedékem már jószerével azt sem tudta, melyik fán teremhetne. Gyerekkoromban látott, ma már nem létező újságokból (például: Szabad Száj) felrémlenek az akkori vezető politikusok karikatúrái, aztán eltűntek ezek a karikatúrák, megszigorodott a világ. A kötőféket kapott parodizáló, karikírozó kedv szörnyszülött Truman és Drakula—Adenauer figurákban tombolhatta ki magát. Maradt a kabaré és karikatúra „népművészeti” változata: a vicc. Ki ne emlékezne az ötvenes évek bő vicctermésére? (Ma is azok a poénok térnek vissza új ruhába öltöztetve, bár gyérülő számban és egyre laposabb formában.) A jó vicc gyógyír volt, és mert a megfelelő fórumok hiányoztak, része a közgondolkodásnak. Meg kellett nevezni az oroszlánt, s máris könnyebb volt. Ma — természetszerűleg — múlóban a viccek demonstratív ereje, cserebere tárgyai lettek, mint a bélyegek. És egykettőre el is tűnnek a feledés homályában. Aki ma viccet mesél, arra könnyen rásüthetik a bélyeget: nincs jobb témája? Így akar feltűnést kelteni a társaságban? Viszont híre ment, hogy feltámadóban a jó politikai kabaré. Mert, ami rossz, az rossz. És az ízléstelen kabarénál is csak egy rosszabb van, a rossz politikai kabaré. A rossz vicc és a rossz kabaré egyenesen lehangoló: nem csillan elő mögüle a szellem ereje, nem szervez magának igazi közönséget, mert nem közös közérzet, nem közös gondolkodás eredménye, csak pénzhajhász humortollászok ernyedt agytornájának terméke. Hallván ezeket, bosszankodik vagy elröhigcsél az ember: legyen nektek két óra kacagás, aztán már felejti is el az egészet. S mert a rossz kabaré hazug is, csak a kimondásra vágyó néző, halgató bizonytalanságait, magányát növeli. Így felejtettem el a Vidám Színpad Észnél legyünk! című műsorának négyötödét, a Mikroszkóp Színház Ki fog gólt lőni? című kabaréjának a felét. Hiába tettem ide magam mellé a részletes műsort, nem különülnek már el egymástól a jelenetek, betétszámok, kuplék, magamutogatások. Hagyjuk hát elúszni őket kis papírcsónakjainkon az enyészet párái felé. Ámen. Mi az, ami megmaradt? 1. Hofi Géza immár intézmény: Hofisztérium. Amíg csak Hofi Géza volt, marsallbottal a zsebében, igyekezett kiválni és nem elvegyülni újra a „szakma” jól felparcellázott földbirtokán. Tudta, hogy skatulya várja, és biztonságot adó ködöket eresztenek majd rá, hadd töltse ideje egy részét köhécseléssel. (Sonsa némileg hasonlít az új írógenerációéhoz: önmagukat kellett először közérzetnovellák és úgynevezett lézengő attitűdök tömegével megfogalmazni, feszülni, ellenállni, hadakozni, csupán ezért, hogy ne a kész skatulyákba osszanak szét bennünket. Sikerült. Ma már úgy tűnik, legyártottak számunkra néhány új skatulyát. Csak nekünk szólót. Dobozolunk. Nem baj, innen már tehetség és kitartás dolga kiválasztódni. És az olvasóké elfogadni.) Hofi pontosan tudta, hogy közönség nélkül nincs áttörés. Megfordította hát a képletet, elképzelte magát közönségnek, aki vár valamit attól a „művész úrtól”, aki kiáll elé a pódiumra. Produkciót akar látni? Igen, azt is. De túl ezen, kapcsolatba akar kerülni vele, együtt gondolkozni vele, bekapcsolódni annak a közös szellemi tulajdonnak az áramkörébe, amelynek jelenlétét már érzi, de természetrajzát még nem ismeri. Néhány éve a Hofit tisztelők aggódni kezdtek: nem merevedik-e rá a zakós-nyakkendős tanárosdi póz, találatai nem csúsznak-e majd valóban a sértegetés nullát érő köreibe. A Mikroszkóp kabaréjában most szabó figuráját láthatja, aki valahogyan jegyet tud szerezni az előadásra, de a televízióból közismertté vált már bádogos jelenete és újságárus-figurája is. Hofi ezzel a „belebújok a bőrébe és onnan beszélek” ötlettel érte el pályájának első nagy csúcspontját. És döntött végleg igazi, egyre nagyobb számú értő közönsége mellett. 2. A Mikroszkóp Színpad, Komlós János színháza indulása első pillanatától kezdve figyelt a közönségre. Megpróbált új közönségkapcsolatot kialakítani, mondhatjuk, hogy sikerrel. A műsor mindig annak a közönségnek szól, amelyik éppen ott ül, a belebeszélés nem tiltott, a visszakérdezés sem. A feladat nyilvánvalóan nehéz, egyik ma élő nemzedék sincs még hozzászokva ehhez. Lengyelországban az ötvenes évek végétől kezdve újraszületett a kávéházi kabarék műfaja. (Jómagam Krakkóban láttam először, a Jama Michalika kávéházban egy kis együttest, műsoruk fele rögtönzés volt, a teáját szürcsölgető közönség igényei szerint. Szokatlan volt.) A Vidám Színpad nem sokat ad a közönségére. Elég a telt ház, a többi nem érdekes. A Vidám Színpad elaltatott közönségnek játszik. Jól megfigyelhető ez az Észnél legyünk! előadásán is, ahol szerepel minden „mai” téma: közművelődés, Columbo, krimi, nyelvtudás és így tovább. Néhány merészkedő kiszólás érezteti csak, hogy a műfaj vedleni készül, s aztán a Hajrá XX. század című zárójelenete. Ebben van ötlet is, bátorság is, eredetiség is. De a közönség már nem veszi észre. Kinevette magát, agyát már régen kikapcsolta. 3. A Mikroszkóp Színpad műsorainak karakterét Komlós János és Hofi Géza jelenléte határozza meg estéről estére. A többiek helykitöltő jelenetecskékben, kuplékban vergődnek. A Vidám Színpad tele van komikus színészekkel: Kabos László, Szuhay Balázs, Csákányi László, Lórán Lenke, Verebély Iván, Kazal László és a többiek. Lazán és könnyedén „lenyomják” a műsort, estéről estére és bemutatóról bemutatóra, melyen legjobb képességeik alatti szerepekben. Nincs igazi szövegük, nincsenek igazi figuráik. (Pedig, hogy például Kabos mi mindenre lenne képes, mutatja alak- és jellemváltásainak skálája egy citrom nélküli limonádéban, az Egy király Párizsban előadásán.) 4. Nincs igazi konferansziénk. Komlós János több ennél, Szuhay Balázs pedig más típusú személyiség. Nagy Endre, Karinthy Frigyes, Gábor Andor néhai jelenléte kultúránkban felelős, komoly műfajjá emelte nálunk a politikai kabarét. Történelmünk mindent elkövetett azért, hogy ráadásul nehéz műfaj is legyen. Hiszen a politikában amúgy sem ismernek tréfát. De néhány igazi szellem már hirdeti: a politikai kabaréban sem. Csak százat lehet dobni. És ha meleg az idő, nem számít, kilóg-e a lábunk a takaró alól. A lényeg az, hogy ne fázzunk. 1977. JÚNIUS 11. Színház Színház ÁGH ISTVÁN: Cigány rabnóta, Hattyúmot kísérve Esik eső, jaj, de szépen csepereg, az én férjem a zárkába kesereg, szépen néz ki a kis rácsos ablakán, úgy hallgassa az eső suhanását. (Esik eső, jaj, de szépen csepereg, azt se tudom, már mitől is kesergek, esőtől-e vagy a meleg naptól-e, vagy elhulló barna bozontomtól-e?) Korán reggel föltekintek a pácra, komisz kinyér, rozsdás bugyu van rája, komisz kinyért fényes budli levágja, vét szép hajam, az is itt lett levágva. (Azt álmodtam a börtönben szenvedek, kérdezték, de nem mondtam meg mért lehet, kérdezgettem, mért is lehet, hallja-e? talán mert a tiszta eget láttam-e?) Korán reggel föltekintek az égre, rá se nézek a kisangyalom szemébe, mert kisangyalom, de sokat kell szenvednem, legszebb időm börtönben kell töltenem. (Tiszta égből tiszta búzát vetettem, tiszta szélből tiszta búza kezemben, néha-néha elvesztettem egy magot, most csak ezért árvulok és hervadok) Tábla búza ki se meri tenni a fejét, mert egy madár mind elhordjaó szemét, de jó volna ezt a madárt lelőni, ne hordja el a búzámnak a szemét. (Van kenyerem, vetettem és arattam, masináltam ott a sárga osztagban, jókat ettem, ittam és kujonkodtam, mert a sűrű pelyvaporban dolgoztam.) Szolnoki börtöny sárgára vagy meszelve, bele vagyok elevenen temetve, elevenen sárgulok és hervadok, azt sem tudom, hogy mikor szabadulok. (Csak az a baj, hogy a betűt tanultam, valamelyik betűt meg elhullottam, biztos az ú-t, az árulást, sárgulást, mikor néztem az eső suhanását.) Kinyílott a börtönajtó kapuja, a vén zsivány vígan lépked ki rajta, nem nyomja jó nehéz lánc a lábamat, három évig nem láttam a babámat. ÉLET ÉS Íz IRODALOM