Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-11 / 24. szám - Rozgonyi Ádám: Bemutatjuk Dallos Jenő karikatúráit (13. oldal) - Simonffy András: Meddig ér a takarónk? • színikritika • Kabaré (13. oldal) - Szekrényesy Júlia: Fürdőparadicsom • színikritika • Bertha Bulcsu: A fürdőigazgató, rendező Beke Sándor, miskolci Nemzeti Színház (13. oldal) - Ágh István: Cigány rabnóta, Huttyámot kísérve • vers (13. oldal)

Bemutatjuk------------------------------------------­ Dallos Jenő karikatúráit Dallos Jenő állandóan visszaté­rő témája a nagyvárosi ember. Az, aki már-már megfullad a metro­polisok légkörében. A szenvedő és felelőtlen ember, aki a még meg­maradt természetet pusztítja, aki rövid életű házakat épít, aki ki­rándulás közben is az ipartelepek füstjét szagolja. Az uniformizáló­­dástól rettegő, egyre uniformizál­­tabb ember, Dallos Jenő 1940-ben született. Lassan tíz éve a Ludas Matyi munkatársa. Napilapokban, folyó­iratokban rendszeresen jelennek meg karikatúrái. Több kollektív kiállításon (országos-­ karikatúra­kiállítás, Műcsarnok, 1968; Fiatal Művészek Klubja; jubileumi ka­rikatúrakiállítás, 1975; stb.) és né­hány egyéni tárlatán (legutóbb 1975-ben Pesterzsébeten) mutatta be rajzait. Eddigi munkásságának eredményeit számos hazai és nem­zetközi díj tükrözi: 1971-ben Bor­­digherában különdíjat, 1972-ben Szarajevóban I. díjat, azóta pedig szinte évenként különdíjat ka­pott karikatúrakiállításokon. Ta­lán éppen a „különdíjak” műfaja mutatja, hogy Dallos rajzai kívül vannak a karikatúra hagyomá­nyos keretén. Nem a gúnyolódás, a karikírozni akarás szellemében fogantak, nem egyes, esetleges szituációkat jelenítenek meg sza­tirikusan, szkeptikusan vagy ép­pen cinikusan. Dallos grafikái drámaiak. Céljuk: figyelmeztetés. Rozgonyi Ádám SZEKRÉNYESY JÚLIA: Fürdőparadicsom A világirodalom nagy ábr­ándo­­zóinak és megható boldogságfele­lőseinek egyik kései utóda Lép elénk Bertha Bulcsu első drámá­jában, A fürdőigazgatóban. A sza­tíra szabályai szerint a törhetet­len optimizmus említett képvise­lője jellegzetes szocialista illu­zionistává lényegül át Bertha színpadán. A címszereplő, Pap Gedeon fürdőigazgató céljai cso­dálatosak, ő a teremtés, azaz stíl­szerűen: a létesítmény, a fürdő felvirágoztatásának megszállottja. Szervezőképessége kivételes, ve­zetési módszerei hatásosak, de, sajna, gátlástalansággal párosul­nak. A féktelen iramú fejlesztés mániákusa, s ezért aztán elfelejti bekapcsolni a józanság és a mo­rális meggondolások fékező raké­táit. Pap Gedeon paradicsomi be­ruházó, az ő főkönyvében az aranykor megteremtése csupán néhány röpke tollvonás kérdése. Zseniális találmánya kézenfekvő, a világot egyetlen nyelvtani for­dulattal forradalmasítja. Köny­­nyed szökkenéssel ugorja át a le­gyen és a van szócskák közötti árkot-bokrot. Szilárd jelenidőt kovácsol a szerényen reményke­dő, bizakodó jövőidőből, a vágy­képekkel teli óhajtásokból és a bizonytalan feltételezésekből. Ro­mantikusan fogalmazva azt is mondhatnánk róla: hamis prófé­ta, modernebb megközelítésben a fürdőigazgatót nevezhetjük afféle nagyralátó, jószándékú, de némi­képp dagályos és veszélyes kép­zelgésekbe tévedt hősnek is. Ez a típus mai szatíra­hős, mindenna­pos ismerősünk. Papírforma sze­rint nálánál jobb alak aligha kép­zelhető el egy modern szatirikus drámában: a beruházó, aki az áb­rándok nagyvállalkozója, színpa­dot követel magának. A nézők elé állított portréi általában hűek is, egészen a megszólalásig. De csak­is addig. Ha szóra nyitják ajku­kat, miként A fürdőigazgatóban Pap Gedeon és társai, rejtélyes okoknál fogva mintha elveszíte­nék a valóság hímporát, alakjuk­ról úgy foszlik le a hús, ereikből úgy apad el a vér, mintha gonosz szellemkezel valamely különle­ges vegyszerrel kezelnék e szín­darabok kéziratát. A vegyszerben persze nincsen semmi mitikus avagy misztikus, nem más, mint a nekiszabadult tipizálás­ természe­tes mellékterméke. A fürdőigaz­gató nyilván majd mindegyik fantázia-hazugságba és álom­építkezésbe feledkezett vezetőre hasonlít, de a figura egyé­ni tés híján arc és karakter nélkül hullik vissza a mindenna­­piságnak abba a gazdag televé­­nyébe, amelyből vétetett. A he­ves és tisztességes mondanivaló így szinte saját bizonyítékait söp­ri le a színről, mert felszívja az alakok démonikus erejét, meg­különböztető jegyeiket. A konfliktusok ennek következ­tében refrénszerűek: jön a re­vizor, figyelmeztet az öreg sza­ki, megtévednek az ifjú hölgyek é s a végső felfedezés is sza­bályszerű: a beruházás, jelen esetben egy bizonyos G-épület lé­te kétsége vonatik. A leleplezők ezután megpihennek, a fürdő gé­pezete forog tovább. A mai téma, amely oly csábítóan vonzotta a szerzőt, kisiklik a dramaturgia vasmarkából. A vállalkozás hő­sies. Bertha Bulcsu drámai birkó­zása tiszteletreméltó; ama vadász merészsége jellemző rá, aki nem távolból szemléli a vadat, hanem szemtől-szembe akar róla közel­képet készíteni, sőt: az őserdő kel­lős közepén óhajtja megfricskáz­ni, holott ez még az állatkertben is kockázatos vállalkozás. A miskolci Nemzeti Színház lel­kes és emelkedetten szürrealisz­­tikus előadással kívánta támogat­ni az író sajátos felfedező ka­landját. Korántsem bizonyos, hogy ez a támogatás legcélrave­zetőbb útja. Kicsit a Pap Gedeon - féle fenn az ernyő, nincsen kis gazdálkodási politikára emlékez­tet. Mert a szürrealista tupírozás eltünteti a mű igaz, reális alap­­gondolatát is. Beke Sándor ren­dezése dúsítani igyekszik a hét­köznapi szövegeket és helyzete­ket, s ez olykor csupán némi za­varodott szaladgálást idéz elő a színpadon. Gyarmathy Ágnes díszlete ötletesen fejezi ki az igazgató légvárait, kár, hogy munkájának nagy része nem kap­csolódik szervesen a műhöz s az előadáshoz. Jelmezei elsősorban a kisvárosi dolce vita jeleneteiben szolgálnak jó kellékül. A főbb szerepeket Kulcsár Imre, Csiszár András, Somló Ferenc, Csapó Já­nos, Komáromy Éva és Páva Ibo­lya játszották. Komédiázó kedvük sajnos nyom nélkül felszívódott az előadás helyenként túlmérete­zett kavalkádjában. SIMONFFY ANDRÁS: Meddig ér a takarónk? Az elmúlt három évtizedben jónéhány olyan év akadt, amikor a politikai kabaréról szólva csak a Prokrusztész-ágyat lehetett vol­na emlegetni (a vendég lábszárát hozzászabják az ágy hosszúságá­hoz), vagy ha élt is a műfaj, in­kább amolyan biztonsági szelep­ként működött — amit szabad volt Jupiternek, nem volt szabad a kisökölnek. A Patyolat, a Kö­zért, a Tüzép vagy a Bámexhum­­fért és egyéb modell-hivatalok bürokráciájának ostorozásáig, esetleg a „Ha én egyszer kinyi­tom a számat...!’.’ sejtelmesen asszociatív merészségéig volt il­lő elkalandozni. Az igazi, szelle­mes, fanyar, találó és szókimon­dó politikai kabaré gyakran ki­szorult a pódiumokról. A saját, ma harmincegynéhány éves nem­zedékem már jószerével azt sem tudta, melyik fán teremhetne. Gyerekkoromban látott, ma már nem létező újságokból (például: Szabad Száj) felrémlenek az ak­kori vezető politikusok karikatú­rái, aztán eltűntek ezek a kari­katúrák, megszigorodott a világ. A kötőféket kapott parodizáló, karikírozó kedv szörnyszülött Truman és Drakula—Adenauer figurákban tombolhatta ki ma­gát. Maradt a kabaré és karikatúra „népművészeti” változata: a vicc. Ki ne emlékezne az ötvenes évek bő vicctermésére? (Ma is azok a poénok térnek vissza új ruhába öltöztetve, bár gyérülő számban és egyre laposabb formában.) A jó vicc gyógyír volt, és mert a megfelelő fórumok hiányoztak, része a közgondolkodásnak. Meg kellett nevezni az oroszlánt, s máris könnyebb volt. Ma — természetszerűleg — múlóban a viccek demonstratív ereje, csere­bere tárgyai lettek, mint a bélye­gek. És egykettőre el is tűnnek a feledés homályában. Aki ma viccet mesél, arra könnyen rá­süthetik a bélyeget: nincs jobb témája? Így akar feltűnést kel­teni a társaságban? Viszont híre ment, hogy feltá­madóban a jó politikai kabaré. Mert, ami rossz, az rossz. És az ízléstelen kabarénál is csak egy rosszabb van, a rossz politikai kabaré. A rossz vicc és a rossz kabaré egyenesen lehangoló: nem csillan elő mögüle a szellem ere­je, nem szervez magának igazi közönséget, mert nem közös köz­érzet, nem közös gondolkodás eredménye, csak pénzhajhász hu­­mortollászok ernyedt agytornájá­nak terméke. Hallván ezeket, bosszankodik vagy elröhigcsél az ember: legyen nektek két óra ka­cagás, aztán már felejti is el az egészet. S mert a rossz kabaré hazug is, csak a kimondásra vá­gyó néző, halgató bizonytalansá­gait, magányát növeli. Így felejtettem el a Vidám Színpad Észnél legyünk! című műsorának négyötödét, a Mik­roszkóp Színház Ki fog gólt lő­ni? című kabaréjának a felét. Hiába tettem ide magam mellé a részletes műsort, nem különül­nek már el egymástól a jelene­tek, betétszámok, kuplék, maga­mutogatások. Hagyjuk hát elúsz­ni őket kis papírcsónakjainkon az enyészet párái felé. Ámen. Mi az, ami megmaradt? 1. Hofi Géza immár intézmény: Hofisztérium. Amíg csak Hofi Géza volt, marsallbottal a zsebé­ben, igyekezett kiválni és nem elvegyülni újra a „szakma” jól felparcellázott földbirtokán. Tud­ta, hogy skatulya várja, és biz­tonságot adó ködöket eresztenek majd rá, hadd töltse ideje egy részét köhécseléssel. (Sonsa némi­leg hasonlít az új írógenerációé­hoz: önmagukat kellett először közérzetnovellák és úgynevezett lézengő attitűdök tömegével meg­fogalmazni, feszülni, ellenállni, hadakozni, csupán ezért, hogy ne a kész skatulyákba osszanak szét bennünket. Sikerült. Ma már úgy tűnik, legyártottak számunkra né­hány új skatulyát. Csak nekünk szólót. Dobozolunk. Nem baj, in­nen már tehetség és kitartás dol­ga kiválasztódni. És az olvasóké elfogadni.) Hofi pontosan tudta, hogy közönség nélkül nincs át­törés. Megfordította hát a képle­tet, elképzelte magát közönség­nek, aki vár valamit attól a „mű­vész úrtól”, aki kiáll elé a pó­diumra. Produkciót akar látni? Igen, azt is. De túl ezen, kapcso­latba akar kerülni vele, együtt gondolkozni vele, bekapcsolódni annak a közös szellemi tulajdon­nak az áramkörébe, amelynek je­lenlétét már érzi, de természetraj­zát még nem ismeri. Néhány éve a Hofit tisztelők aggódni kezd­tek: nem merevedik-e rá a za­­kós-nyakkendős tanárosdi póz, találatai nem csúsznak-e majd valóban a sértegetés nullát érő köreibe. A Mikroszkóp kabaréjá­ban most szabó­ figuráját láthat­ja, aki valahogyan jegyet tud szerezni az előadásra, de a tele­vízióból közismertté vált már bádogos­ jelenete és újságárus-fi­gurája is. Hofi ezzel a „belebú­jok a bőrébe és onnan beszélek” ötlettel érte el pályájának első nagy csúcspontját. És döntött végleg igazi, egyre nagyobb szá­mú értő közönsége mellett. 2. A Mikroszkóp Színpad, Komlós János színháza indulása első pillanatától kezdve figyelt a közönségre. Megpróbált új kö­zönségkapcsolatot kialakítani, mondhatjuk, hogy siker­rel. A műsor mindig annak a közön­ségnek szól, amelyik éppen ott ül, a belebeszélés nem tiltott, a visszakérdezés sem. A feladat nyilvánvalóan nehéz, egyik ma élő nemzedék sincs még hozzá­szokva ehhez. Lengyelországban az ötvenes évek végétől kezdve újraszületett a kávéházi kabarék műfaja. (Jómagam Krakkóban láttam először, a Jama Michali­­ka kávéházban egy kis együttest, műsoruk fele rögtönzés volt, a teáját szürcsölgető közönség igé­nyei szerint. Szokatlan volt.) A Vidám Színpad nem sokat ad a közönségére. Elég a telt ház, a többi nem érdekes. A Vidám Színpad elaltatott közönségnek játszik. Jól megfigyelhető ez az Észnél legyünk! előadásán is, ahol szerepel minden „mai” té­ma: közművelődés, Columbo, krimi, nyelvtudás és így tovább. Néhány merészkedő kiszólás érezteti csak, hogy a műfaj ved­leni készül, s aztán a Hajrá XX. század című zárójelenete. Ebben van ötlet is, bátorság is, eredeti­ség is. De a közönség már nem veszi észre. Kinevette magát, agyát már régen kikapcsolta. 3. A Mikroszkóp Színpad mű­sorainak karakterét Komlós Já­nos és Hofi Géza jelenléte hatá­rozza meg estéről estére. A töb­biek helykitöltő jelenetecskék­­ben, kuplékban vergődnek. A Vidám Színpad tele van komikus színészekkel: Kabos László, Szu­­hay Balázs, Csákányi László, Ló­­rán Lenke, Verebély Iván, Kazal László és a többiek. Lazán és könnyedén „lenyomják” a mű­sort, estéről estére és bemutató­ról bemutatóra, melyen legjobb képességeik alatti szerepekben. Nincs igazi szövegük, nincsenek igazi figuráik. (Pedig, hogy pél­dául Kabos mi mindenre lenne képes, mutatja alak- és jellem­váltásainak skálája egy citrom nélküli limonádéban, az Egy ki­rály Párizsban előadásán.) 4. Nincs igazi konferansziénk. Komlós János több ennél, Szu­­hay Balázs pedig más típusú sze­mélyiség. Nagy Endre, Karinthy Frigyes, Gábor Andor néhai jelenléte kultúránkban felelős, komoly mű­fajjá emelte nálunk a politikai kabarét. Történelmünk mindent elkövetett azért, hogy ráadásul nehéz műfaj is legyen. Hiszen a politikában amúgy sem ismernek tréfát. De néhány igazi szellem már hirdeti: a politikai kabaréban sem. Csak százat lehet dobni. És ha meleg az idő, nem számít, ki­lóg-e a lábunk a takaró alól. A lényeg az, hogy ne fázzunk. 1977. JÚNIUS 11. Színház Színház ÁGH ISTVÁN: Cigány rabnóta, Hattyúmot kísérve Esik eső, jaj, de szépen csepereg, az én férjem a zárkába kesereg, szépen néz ki a kis rácsos ablakán, úgy hallgassa az eső suhanását. (Esik eső, jaj, de szépen csepereg, azt se tudom, már mitől is kesergek, esőtől-e vagy a meleg naptól-e, vagy elhulló barna bozontomtól-e?) Korán reggel föltekintek a pácra, komisz kinyér, rozsdás bugyu­ van rája, komisz kinyért fényes budli levágja, vét szép hajam, az is itt lett levágva. (Azt álmodtam a börtönben szenvedek, kérdezték, de nem mondtam meg mért lehet, kérdezgettem, mért is lehet, hallja-e? talán mert a tiszta eget láttam-e?) Korán reggel föltekintek az égre, rá se nézek a kisangyalom szemébe, mert kisangyalom, de sokat kell szenvednem, legszebb időm börtönben kell töltenem. (Tiszta égből tiszta búzát vetettem, tiszta szélből tiszta búza kezemben, néha-néha elvesztettem egy magot, most csak ezért árvulok és hervadok) Tábla búza ki se meri tenni a fejét, mert egy madár mind elhordja­­ó szemét, de jó volna ezt a madárt lelőni, ne hordja el a búzámnak a szemét. (Van kenyerem, vetettem és arattam, masináltam ott a sárga osztagban, jókat ettem, ittam és kujonkodtam, mert a sűrű pelyvaporban dolgoztam.) Szolnoki börtöny sárgára vagy meszelve, bele vagyok elevenen temetve, elevenen sárgulok és hervadok, azt sem tudom, hogy mikor szabadulok. (Csak az a baj, hogy a betűt tanultam, valamelyik betűt meg elhullottam, biztos az ú-t, az árulást, sárgulást, mikor néztem az eső suhanását.) Kinyílott a börtönajtó kapuja, a vén zsivány vígan lépked ki rajta, nem nyomja jó nehéz lánc a lábamat, három évig nem láttam a babámat. ÉLET ÉS Íz IRODALOM

Next