Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-07-02 / 27. szám - Galambosi László: Afrika küzdői • vers (1. oldal) - Orosz János: rajza • kép (1. oldal) - Munkácsi Miklós: Lui magányossága (1. oldal)

IÉLET ÉSl» [irodalom Papp Mária: Legenda a tulajdonról IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Jevgenyij Jevtusenko: Az ember szuperhatalom Megkérdeztük Szilágyi Jánost: meddig lehet elmenni...? Száraz György: A Semmelweis-ügy Nagy László: Gyászom­­ a Színészkirályért XXI. ÉVFOLYAM 27. SZÁM 1977. JÚLIUS 2. GALAMBOSI LÁSZLÓ : Afrika küzdői Nem felejtik a fekete rémület fekete várát, vas­kérgű háború tűz­ lombú fáját. Nem felejtik a könyörtelenség pokolba­ fúródó keresztjét, koponya-kápolnákban pipacsot rogyasztó fejszét. Gyalázat korallzátonya, fosztogatás szigete a tűnődőt cellába zárta. Máglyát gyújtott a fájdalom köztársasága. Szólítják az erő csikaját, az ármány udvarából menekültet, szájából kihullt a zabla, szájában a jutalom virága lüktet. A kerítők karámát kerülik, bélyegzik az undor kútjára görnyedő tetőt. Temetik a szánalom gödrét, nem hódolnak hódítók előtt. Döntik a vezeklés falát, a vihar­ vörösét, a gyötrei­ sárgát. Szalagozzák a játszató időt, a lakható oltalom házát. MUNKÁCSI MIKLÓS: Lui magányossága Egy nap az ölembe ültettem Luikát, az unokaöcsémet, s homlo­komat a fejéhez illesztve kijelen­tettem: — Bumm... — majd megismé­teltem: — Bumm! Lui rámnyitotta valószínűtlenül tiszta, óriási babaszemét, nézett egy ideig, aztán teljes terjedelmé­ben előhúzta szájából a tűzoltó­autót, és megkérdezte: — Te miért beszélsz butaságot? — Mert buta vagyok — feleltem, úgyszólván habozás nélkül. — Nem vagy buta — rázta meg fejét, s visszafordult a tűzoltó­autóhoz. — Csak butaságokat be­szélsz. Azzal is­mét bekapta a járművet. Kisvártatva azonban valami szöget ütött a fejébe, leevickélt az ölem­ből, s amikor már előttem állt a parkettán, de csak ekkor, megint előhalászta az autót. — Játsszunk, jó?... Van időd?! Hát van, bólintottam, mire el­indult a játékai (valóságos játék­­raktér’v M). Hirtelen megállt, * a szőnyegre mutatott. — Le szabad ülnöd? Némi megfontolás után ezt is en­gedélyeztem magamnak. Letele­pedtünk, s a legteljesebb komoly­sággal, szűkszavúan játszani kezd­tünk ... Lui hibátlanul tiszta, budapesti kiejtéssel beszéli a magyart, élet­kora kettő és fél — nem tévedés: 2 1/2­ — év. Luika az egyetlen unokaöcsém, és mint egyetlent, te­kintettel három testvéremre (to­vábbá magamra, aki szintén nem büszkélkedhetem ember­ utóddal), Lilit meglehetősen gyatra ered­ménynek tartom. Mint ahogy, négy testvértől, az is. És ahogy elnézem vakító egészségű bőrét, hibátlanul konstruált puttóangyalka-testét — elfog az önmegvetéssel határos szégyenkezés. Anyámék heten voltak testvérek. Anyám anyjának tíz, vagy tizen­egy testvére volt, a dédszüleim pe­dig az összes testvéreikkel már biztosan megtöltenének ma egy ki­sebbfajta kollégiumot. (Élve szü­letett őseimet sorolom ide termé­szetesen, mert földhözragadt élőlé­nyekről lévén szó, sokan elpusztul­tak közülük.) A mi négyünk ered­ménye, összesen­­ Lui. Akit egyébként Györgynek hívnak, csak épp mindjárt az elején Luira ke­resztelte át magát, belátva, hogy eredeti neve fantáziátlan, merev, és at hogyan sem ülik a személyi­ségéhez. (A „Lui” mellett akkor is kitartott, amikor már minden más szót kristálytisztán ejtett!) Lui tehát nyomorúságos ered­mény. És erről neki magának is ugyanez a véleménye. Ezt pedig az alábbi történet fogja — nézetem szerint hallatlanul ékesen — bizo­nyítani. Luival tízhónapos korában talál­koztam először. Addigra már min­den vérrokonával megismerkedett, szavahihető állítások szerint egyre fokozódó ellenszenvvel. S akkor jöttem én!... Luikát behozták a szobába. Rémséges füles sáp Ica volt rajta, ami már önmagában is épp elég lett volna, hogy elvegye ked­vét az élettől, nemhogy az ismer­kedéstől (a tükör ott volt vele szemben, láthatta magát). A je­lenlevők — jó sokan voltunk — biztatták, hogy vegyen szemügyre engem. Ám ennél fölöslegesebbet nemigen tehettek volna. Lui tud­niillik senki mást nem nézett, mint egyedül és kizárólag engem! Must­a­rálva és szinte kővé meredten. S tekintetében valódi borzadály ült. „Hát ennek már sosem lesz vége?!” — ezt­ fejezte ki a tekinte­te, magyarán: fölismert. Azonnal és teljes határozottsággal. Ha pe­dig valaki most azt kérdezné, hogy miképpen ismerheti föl egy tízhó­­napos gyermek anyja sohasem lá­tott testvérbátyját, annak legna­gyobb sajnálatomra csak eviden­ciákkal válaszolhatnék: Talán bi­zony nincs szeme?! Vajon nem hallja a „vér szavát”, amely a ma­ga legtermészetesebb módján ott csacsogja a magáét közöttünk?... Teljes három percig nézett. Az­után­­ olyan kétségbesett, dühödt üvöltésbe kezdett, hogy órákon át nem tudták lecsöndesít­eni. Testvéreim sokáig találgatták az eset okát. Mi sem értünk szót job­ban, mint más testvérek, s ezért ők is ehelyütt kapták meg a ma­gyarázatot. A legidősebb — gyer­mektelen! — testvér, nagybáty megjelenése Lui utolsó reményét is szertefoszlatta; abban a pilla­­natban értette meg, hogy egyedül van!... Hogy nekünk négyünknek (egyelőre legalábbis) kizárólagos eredményünk ő, és voltaképp ön­magát siratta el akkor, már előre csömört kapván (mint ahogy már­is megcsömörleni látszik, harmadik éves fejjel!) a reá halmozott sze­retetünktől. Semmit sem akarok misztifikál­ni, és jelzem: természetesen lehet­nek, vannak is, „eredményeink”, amelyekről Luika mit sem sejthet, amelyek nem juthattak el az értel­méig. De abban, amiről a követke­zőkben szándékom néhány kötet­len szót ejteni — ember-utódokban kifejeződő eredményességünk te­kintetében — Lui éppoly kérlelhe­tetlen biztonsággal tájékozódik, mint bármelyikünk — hisz a dolog az ő bőrére megy elsősorban. Mert ő él magányosan a játékai között! Magányosan — de nem egyedül. Sokan, szívfájdítóan sokain élnek ma hozzá hasonlóan. Pompásan öltözött egykék, akik sóvárogva nézik egymást, társaikat a tereken; hófehérbe, sőt divatkesztyűbe­ bi­lincselt apróságok, akik a harang­­ketrecek papagájaiként bókincál­­nak a parkokban, legtermészete­sebb mozgásvágyuk kifejezésének elnyomorodott sztereotípiát ismé­telgetve így — mert ha mozogni, futni vagy — uram irgalmazz! — lehajolni merészelnek, máris fel­csattan szüleik esztelen parancsa: „Ne szaladj!... Ne piszkítsd be magad!... Tedd le!... Hagyd ab­ba!...” Láttam anyát, akinek kisfia egy botocskával a kezében föl-le patto­gott egy lépcsőn, s amikor ezt a ténykedést a benne tomboló ele­mentáris (és létfontosságú!) moz­gásigénytől feszíttetve, az anya is­mételt hisztériás (!) felszólításaira sem szüntette be, a nő rávetette magát, és valósággal véresre po­fozta. Amit pedig egy veszprémi parkban láttam — jól öltözött, fia­tal párt, akik egy szem csemeté­jüket, hogy még véletlenül se sza­ladjon el, a hasán s a válla­cskáján szépen átkapcsolt bőrszíjjal póráz­­ra (!!) fogva tartották —, attól a szó szoros értelemében fölfordult a gyomrom. Mi a magyarázat minderre? Testnevelő statisztikusok megálla­­pítása szerint az átlagosan fejlet­t—6 éves gyermekek futáskapaci­tása (igénye) napi 15—20 kilométer Ha például a főváros alaprajzá egy körnek vesszük, akkor ez a bizonyos 15—20 kilométer a kőr sugara mentén élő gyermekek ese­tében a centrum felé fokozatosa, majdnem a nullára csökken! S ennek megfelelően a középpontban (a belső kerületekben) élő gyerme­kek — ugyanezen statisztikák sze­rint — 20—30 százalékkal fejlet­lenebbek, mint azonos korú társai­ a peremkerületekben. Amit viszont statisztikák nélkül is mindenki tud a centrum felé közelítve egyre ke­vesebb gyermeket, és egyre több Luihoz hasonlóan testvér nélkül élő utódot találunk. Ha számot akarok adni az előttem nyilván­való összefüggésről, a fejlődéslé­lektannak arra az egyértelműen bizonyított megállapítására sem kell hivatkoznom, mely szerint a magányosan nevelt gyermek ok­vetlenül silányabbal és lassabban fejlődik, mintha többed magával cseperedne. Számomra gyermek­­pszichiáterek nélkül is világos, hogy a mai anyagi bőség közege­ (Folytatás a 4. oldalon) Orosz János rajza ÁRA: 2,50 Ft

Next