Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-07-02 / 27. szám - Galambosi László: Afrika küzdői • vers (1. oldal) - Orosz János: rajza • kép (1. oldal) - Munkácsi Miklós: Lui magányossága (1. oldal)
IÉLET ÉSl» [irodalom Papp Mária: Legenda a tulajdonról IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Jevgenyij Jevtusenko: Az ember szuperhatalom Megkérdeztük Szilágyi Jánost: meddig lehet elmenni...? Száraz György: A Semmelweis-ügy Nagy László: Gyászom a Színészkirályért XXI. ÉVFOLYAM 27. SZÁM 1977. JÚLIUS 2. GALAMBOSI LÁSZLÓ : Afrika küzdői Nem felejtik a fekete rémület fekete várát, vaskérgű háború tűz lombú fáját. Nem felejtik a könyörtelenség pokolba fúródó keresztjét, koponya-kápolnákban pipacsot rogyasztó fejszét. Gyalázat korallzátonya, fosztogatás szigete a tűnődőt cellába zárta. Máglyát gyújtott a fájdalom köztársasága. Szólítják az erő csikaját, az ármány udvarából menekültet, szájából kihullt a zabla, szájában a jutalom virága lüktet. A kerítők karámát kerülik, bélyegzik az undor kútjára görnyedő tetőt. Temetik a szánalom gödrét, nem hódolnak hódítók előtt. Döntik a vezeklés falát, a vihar vörösét, a gyötrei sárgát. Szalagozzák a játszató időt, a lakható oltalom házát. MUNKÁCSI MIKLÓS: Lui magányossága Egy nap az ölembe ültettem Luikát, az unokaöcsémet, s homlokomat a fejéhez illesztve kijelentettem: — Bumm... — majd megismételtem: — Bumm! Lui rámnyitotta valószínűtlenül tiszta, óriási babaszemét, nézett egy ideig, aztán teljes terjedelmében előhúzta szájából a tűzoltóautót, és megkérdezte: — Te miért beszélsz butaságot? — Mert buta vagyok — feleltem, úgyszólván habozás nélkül. — Nem vagy buta — rázta meg fejét, s visszafordult a tűzoltóautóhoz. — Csak butaságokat beszélsz. Azzal ismét bekapta a járművet. Kisvártatva azonban valami szöget ütött a fejébe, leevickélt az ölemből, s amikor már előttem állt a parkettán, de csak ekkor, megint előhalászta az autót. — Játsszunk, jó?... Van időd?! Hát van, bólintottam, mire elindult a játékai (valóságos játékraktér’v M). Hirtelen megállt, * a szőnyegre mutatott. — Le szabad ülnöd? Némi megfontolás után ezt is engedélyeztem magamnak. Letelepedtünk, s a legteljesebb komolysággal, szűkszavúan játszani kezdtünk ... Lui hibátlanul tiszta, budapesti kiejtéssel beszéli a magyart, életkora kettő és fél — nem tévedés: 2 1/2 — év. Luika az egyetlen unokaöcsém, és mint egyetlent, tekintettel három testvéremre (továbbá magamra, aki szintén nem büszkélkedhetem ember utóddal), Lilit meglehetősen gyatra eredménynek tartom. Mint ahogy, négy testvértől, az is. És ahogy elnézem vakító egészségű bőrét, hibátlanul konstruált puttóangyalka-testét — elfog az önmegvetéssel határos szégyenkezés. Anyámék heten voltak testvérek. Anyám anyjának tíz, vagy tizenegy testvére volt, a dédszüleim pedig az összes testvéreikkel már biztosan megtöltenének ma egy kisebbfajta kollégiumot. (Élve született őseimet sorolom ide természetesen, mert földhözragadt élőlényekről lévén szó, sokan elpusztultak közülük.) A mi négyünk eredménye, összesen Lui. Akit egyébként Györgynek hívnak, csak épp mindjárt az elején Luira keresztelte át magát, belátva, hogy eredeti neve fantáziátlan, merev, és at hogyan sem ülik a személyiségéhez. (A „Lui” mellett akkor is kitartott, amikor már minden más szót kristálytisztán ejtett!) Lui tehát nyomorúságos eredmény. És erről neki magának is ugyanez a véleménye. Ezt pedig az alábbi történet fogja — nézetem szerint hallatlanul ékesen — bizonyítani. Luival tízhónapos korában találkoztam először. Addigra már minden vérrokonával megismerkedett, szavahihető állítások szerint egyre fokozódó ellenszenvvel. S akkor jöttem én!... Luikát behozták a szobába. Rémséges füles sáp Ica volt rajta, ami már önmagában is épp elég lett volna, hogy elvegye kedvét az élettől, nemhogy az ismerkedéstől (a tükör ott volt vele szemben, láthatta magát). A jelenlevők — jó sokan voltunk — biztatták, hogy vegyen szemügyre engem. Ám ennél fölöslegesebbet nemigen tehettek volna. Lui tudniillik senki mást nem nézett, mint egyedül és kizárólag engem! Mustarálva és szinte kővé meredten. S tekintetében valódi borzadály ült. „Hát ennek már sosem lesz vége?!” — ezt fejezte ki a tekintete, magyarán: fölismert. Azonnal és teljes határozottsággal. Ha pedig valaki most azt kérdezné, hogy miképpen ismerheti föl egy tízhónapos gyermek anyja sohasem látott testvérbátyját, annak legnagyobb sajnálatomra csak evidenciákkal válaszolhatnék: Talán bizony nincs szeme?! Vajon nem hallja a „vér szavát”, amely a maga legtermészetesebb módján ott csacsogja a magáét közöttünk?... Teljes három percig nézett. Azután olyan kétségbesett, dühödt üvöltésbe kezdett, hogy órákon át nem tudták lecsöndesíteni. Testvéreim sokáig találgatták az eset okát. Mi sem értünk szót jobban, mint más testvérek, s ezért ők is ehelyütt kapták meg a magyarázatot. A legidősebb — gyermektelen! — testvér, nagybáty megjelenése Lui utolsó reményét is szertefoszlatta; abban a pillanatban értette meg, hogy egyedül van!... Hogy nekünk négyünknek (egyelőre legalábbis) kizárólagos eredményünk ő, és voltaképp önmagát siratta el akkor, már előre csömört kapván (mint ahogy máris megcsömörleni látszik, harmadik éves fejjel!) a reá halmozott szeretetünktől. Semmit sem akarok misztifikálni, és jelzem: természetesen lehetnek, vannak is, „eredményeink”, amelyekről Luika mit sem sejthet, amelyek nem juthattak el az értelméig. De abban, amiről a következőkben szándékom néhány kötetlen szót ejteni — ember-utódokban kifejeződő eredményességünk tekintetében — Lui éppoly kérlelhetetlen biztonsággal tájékozódik, mint bármelyikünk — hisz a dolog az ő bőrére megy elsősorban. Mert ő él magányosan a játékai között! Magányosan — de nem egyedül. Sokan, szívfájdítóan sokain élnek ma hozzá hasonlóan. Pompásan öltözött egykék, akik sóvárogva nézik egymást, társaikat a tereken; hófehérbe, sőt divatkesztyűbe bilincselt apróságok, akik a harangketrecek papagájaiként bókincálnak a parkokban, legtermészetesebb mozgásvágyuk kifejezésének elnyomorodott sztereotípiát ismételgetve így — mert ha mozogni, futni vagy — uram irgalmazz! — lehajolni merészelnek, máris felcsattan szüleik esztelen parancsa: „Ne szaladj!... Ne piszkítsd be magad!... Tedd le!... Hagyd abba!...” Láttam anyát, akinek kisfia egy botocskával a kezében föl-le pattogott egy lépcsőn, s amikor ezt a ténykedést a benne tomboló elementáris (és létfontosságú!) mozgásigénytől feszíttetve, az anya ismételt hisztériás (!) felszólításaira sem szüntette be, a nő rávetette magát, és valósággal véresre pofozta. Amit pedig egy veszprémi parkban láttam — jól öltözött, fiatal párt, akik egy szem csemetéjüket, hogy még véletlenül se szaladjon el, a hasán s a vállacskáján szépen átkapcsolt bőrszíjjal pórázra (!!) fogva tartották —, attól a szó szoros értelemében fölfordult a gyomrom. Mi a magyarázat minderre? Testnevelő statisztikusok megállapítása szerint az átlagosan fejlett—6 éves gyermekek futáskapacitása (igénye) napi 15—20 kilométer Ha például a főváros alaprajzá egy körnek vesszük, akkor ez a bizonyos 15—20 kilométer a kőr sugara mentén élő gyermekek esetében a centrum felé fokozatosa, majdnem a nullára csökken! S ennek megfelelően a középpontban (a belső kerületekben) élő gyermekek — ugyanezen statisztikák szerint — 20—30 százalékkal fejletlenebbek, mint azonos korú társai a peremkerületekben. Amit viszont statisztikák nélkül is mindenki tud a centrum felé közelítve egyre kevesebb gyermeket, és egyre több Luihoz hasonlóan testvér nélkül élő utódot találunk. Ha számot akarok adni az előttem nyilvánvaló összefüggésről, a fejlődéslélektannak arra az egyértelműen bizonyított megállapítására sem kell hivatkoznom, mely szerint a magányosan nevelt gyermek okvetlenül silányabbal és lassabban fejlődik, mintha többed magával cseperedne. Számomra gyermekpszichiáterek nélkül is világos, hogy a mai anyagi bőség közege (Folytatás a 4. oldalon) Orosz János rajza ÁRA: 2,50 Ft