Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-07-02 / 27. szám - Galamb György: Milyenek a bábok… • reflexió | Visszhang • Rényiné Szász Ágnes: Nemcsak a tévé. ÉS, június 18. • Galamb György a Bábszínház tagja. (2. oldal) - Balogh Géza: …és milyen a bábszínház • reflexió | Visszhang • Rényiné Szász Ágnes: Nemcsak a tévé. ÉS, június 18. • Balogh Géza az Állami Bábszínház rendezője. (2. oldal) - dr. Timár István: Landler, a védőügyvéd • reflexió | Visszhang • Máriássy Judit: Sérelmek és sirámok. ÉS, június 18. (2. oldal) - Szokolay Zoltán: Hogy mik vagyunk? • reflexió | Visszhang • Kartal Zsuzsa: Szégyenletes szakma. ÉS, 24. szám (2. oldal) - Kassai Edit: Játékok • kép (2. oldal) - Barta István - Schönweitz Tamás: Melyik határ? • reflexió | Visszhang • Kicsi rakás nagyot kíván. ÉS, június 11. (2. oldal)
I VISSZHANG Milyenek a bábok... Az ÉS 1977. június 18-án megjelent 25. számának Visszhang rovatában Rényiné Szász Ágnes reflektált Váncsa István Love story című cikkére. A levélíró egyebek közt azt fejtegeti, hogy „Legyen az egészen kicsi, két-, két és fél éves gyermekeknek is kulturálódási lehetőségük, legyen színházuk, mert a mostani két bábszínház csak a nagyobb gyerekek számára élvezhető (bár ebben sem vagyok biztos: sok az ijesztően ronda báb).” Színházunk képzőművészeti alkotásaival kapcsolatos efféle általánosítások súlyos tévedések. Eddig huszonhat évadot játszottam végig az Állami Bábszínház tagjaként, s ez idő alatt — nem pontos számítás szerint — csaknem száz szerepet játszottam el a kezemben vagy a kezemen a legkülönfélébb bábukkal. Bátran állíthatom: egyetlen egy sem volt sem ijesztő, sem ronda. Ha írásba foglalt tanúságtételem nem volna kielégítő, javaslom, kérdezze meg a levélíró még néhány kollégámat. Vagy lapozza át sok száz óvónő, tanítónő, tanító és művelődési ház vezető írásos véleményét darabjainkról, bábuinkról, színészi alakításainkról. Örömmel segítenék az átlapozásban. Galamb György az Állami Bábszínház tagja ...és milyen a bábszínház Mindössze két alapvető tévedést kell tisztáznunk. Az egyik: a két- két és fél éves gyermek még nem színházi néző. Befogadóképessége nem teszi még alkalmassá színházi (bábszínházi) előadás átélésére, megértésére. Ha a levélíró gyakorló szülő, maga is jól tudja, hogy e korosztály figyelmét csak néhány percre köti le egy-egy játék. A báb kétségtelenül kedvenc játék, s a kicsik a bölcsődében játszanak is bábbal, néznek is játékot bábbal, de ez nem azonos a bábjátékkal, mint színház játéktípussal. Az Állami Bábszínház két helyen játszik a fővárosban: a Jókai téri színpadon az óvodás korosztály és az általános iskola első, második, harmadik osztályosai számára, a Népköztársaság útján pedig a nagyobbaknak (az általános iskola felsőseinek, az ifjúságnak és a felnőtteknek.) Színházunk előadásai tehát meghatározott korosztályokhoz szólnak, s a produkciók alkotóinak — mint minden színházi előadás alkotóinak — pontosan tudniok kell, mely réteg, korosztály számára készítik elő a bemutatókat. A színházi előadás befogadása — megfelelő pedagógiai előkészítéssel — az óvodás korban, a négyéves gyereknél kezdődhet, egyszerű, világos szerkezetű bábjátékokkal. Sokszor megesik persze, hogy a szülők két-hároméves gyermekükkel ellátogatnak színházunkba, de ennek a vége rendszerint az, hogy a „haszontalan” kisgyerek mocorogni kezd a helyén, sír, unja az előadást, s harmincnegyven perccel a kezdés után ki kell vinni a nézőtérről. Bizonyosak lehetünk benne: nem a gyerekben, de nem is az előadásban van a hiba — csakis a szülőben, aki nem ismeri eléggé gyermekét. A levélíró másik tévedése bábszínház feladatának félreértéséből ered. A színház csak áttételesen lehet „oktatási intézmény”, nem feladata a verstanítás, a közvetlen, direkt ismeretterjesztés. Szerencsére ezt a feladatot jól és egyre jobban ellátják az óvodák és az iskolák pedagógusai. Magam is gyakorló szülő lévén, meggyőződéssel állíthatom: szép versekre, tiszta forrásból eredő népdalokra tanítják a legkisebbeket, s ezt a felelősségteljes és szívet melengető feladatot már a bölcsődében megalapozzák elhivatott nevelőink. Igaz, a képzőművészeti alkotásokat ők sem propagálják, de nem hinném, hogy — mondjuk — Leonardo Sziklás Madonnája vagy’ Utolsó vacsorája többet mondana egy három-, de akár nyolcéves gyereknek azzal, hogy — mint levélírónk javasolja — lekicsinyítjük számukra. A Nemcsak a tévé című olvasólevél tanulsága számunkra: ne becsüljük le, de ne is becsüljük túl a gyermek képességeit. Mindkét törekvés hibás és célját téveszti. Balogh Géza az Állami Bábszínház rendezője Landler, a védőügyvéd Az Élet és Irodalom június 18-i számában Máriássy Judit Sérelmek és sirámok című cikkében utalt arra, hogy az Országos Ügyvédi Tanács által 1975-ben kiadott Dr. Landler Jenő, a védőügyvéd című dokumentumgyűjtemény nem kapott sajtóvisszhangot, holott „nemcsak jogászok számára izgalmas olvasmány”. Igaza van, a hiányosságot most igyekszem pótolni. A könyvben közölt anyag — a húszas években, az emigrációban írt három tanulmány kivételével — az első világháború előtti évtizedből származik. Nagy része olyan politikai perek dokumentációja, amelyekben Landler védőként vett részt. De szerepelnek benne olyan írások is, amelyek az ellene indított büntető, illetve ügyvédi fegyelmi eljárással kapcsolatosak. A gyűjtemény gazdag anyagáról itt természetesen nem lehet teljes egészében számot adni, ezért csupán néhány részletét ismertetem. Landlernek, a fiatal ügyvédnek első nagy ügye „a tizenhármak bűnpere” volt. Az 1904-es országos vasutassztrájk az új évszázad addigi legnagyobb, legjelentősebb munkabeszüntetése volt. A sztrájkolók magával az állami hatalommal kerültek szembe. A sztrájkot az úgynevezett 13-as bizottság irányította, tagjait letartóztatták és az ügyészség olyan bűncselekmény elkövetésével vádolta őket, amelynek tettese csak közhivatalnok lehetett A vádlottakat a kor leghaladóbb polgári ügyvédjei védték, akik a bűnper folyamán azt igyekeztek bizonyítani, hogy a vasutasok nem közhivatalnokok, tehát az ügyészség által inkriminált bűncselekményt sem követhették. Ezt a jogi álláses pontot a bíróság végül is elfogadta és a vádlottakat felmentette. Néhány védő azonban — elsősorban Sandler — a jogi kérdés fejtegetésén túlmenően a tárgyalást politikai pódiumnak használta fel, és a kormányzat, főként Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter (Kossuth Lajos fia) fejére olvasta azokat a bűnöket, amelyek a sztrájk kirobbanására vezettek. Több olyan büntetőperből is találunk részleteket a könyvben, amelyekben Landler Jenő a vádlottak védőjeként nemcsak védencei érdekében tevékenykedett, hanem a vasutasok, illetve általában a dolgozók szervezkedési szabadságának a gyakorlati érvényesüléséért. Ezek közül kiemeljük azt az ügyet, amelyben magát Landlert ültették a vádlottak padjára a hatóság törvényes hatáskörében kiadott rendelete ellen való engedetlenségre egyenes felhívás vétsége miatt” — a Népszava 1908. december 6-i számában A törvényen kívüli állapot címmel megjelent cikke okán. A kereskedelemügyi miniszter ugyanis elbocsátás terhével megtiltotta a vasúti alkalmazottaknak, hogy a szociáldemokrata párt tagjai legyenek. Rendelkezését azzal indokolta, hogy a párt a vasúti fegyelem lazítására törekszik, így tevékenysége a vasúti szolgálat érdekeivel össze nem egyeztethető. „A rendelet ellen minden tisztességesen gondolkodó embernek, minden szociáldemokratának és különösen minden jogászembernek tiltakozni kell” — írta Landler és hozzátette, a miniszter rendelete törvénybe ütköző, s mint ilyent, nem kell respektálni. Az esküdtszék felmentette Landler Jenőt. De részt vett 1909-ben az úgynevezett „vasbotos büntetés” vádlottainak védelmében is. A munkások 1908. október 8-án alkalmaztak először erőteljes harci eszközöket: a riasztólövéseket leadó és kardlapozó rendőrök támadását revolverlövésekkel is viszonozták, és vasbotokkal is védekeztek. A vádlottakat elítélték, de a Népszava elismeréssel szólt védőikről: „Megtették kötelességüket, nemcsak mint ügyvédek, amikor éles jogi kritikával kimutatták, hogy a vádlottak nem ütköztek össze a törvénnyel, hanem mint a közszabadságnak, a jognak, a haladásnak bajnokai, mint az üldözött proletárság védelmezői, mint az önkény és becstelenség ostorozói...” Nincs helyünk, hogy megemlékezzünk Landler szerepéről a vérvörös csütörtök vádlottainak védelmében, az ezzel kapcsolatos sajtóperről, az úgynevezett királysértési perekről, de meg kell említenünk az 1914-ben lejátszódott első plakátpert, amelynek során Bíró Mihályt, a Népszava vörös kalapácsos emberének művészi alkotóját védte a bíróság előtt. A ma is közismert plakátot, amellyel a művész a készülő reakciós sajtótörvény ellen küzdött, az ügyész elkoboztatta, s Bíró ellen lázítás vádjával eljárást indított. Landler Jenő ragyogó védőbeszédében a vádat jogi abszurdumnak és elszomorító jelenségnek bélyegezte és kijelentette, hogy Bíró Mihály elítélése helyrehozhatatlan bűn lenne a művészet szabadsága ellen is. A bíróság a művészt a lázítás vádja alól felmentette. Egyetértek dr. Kárpáti Lászlóval, az Országos Ügyvédi Tanács elnökével, aki a kötetet bevezető értékes tanulmányát azzal fejezi be, hogy Landler Jenő politikai és ügyvédi tevékenységének a jövő ügyvédnemzedéke számára is példaképül kell szolgálnia. Dr. Timár István Hogy mik vagyunk ? Kartal Zsuzsának az ÉS június 11-ii számában megjelent Szégyenletes szakma című cikke szerint: költők, a költő-szakma művelői. Bár magam is írok s publikálok verseket, Kartal Zsuzsa cikke alaposan Nem az bántott, megdöbbentett, hogy a szerző önnön költő voltát^ versek helyett ezúttal dekrétumba foglalva igyekszik bizonyítani. Másodéves egyetemista lévén a budapesti bölcsészkaron, volt időm megszokni magabiztos szellemiségű nemzedéktársaim megnyilatkozásait; meg aztán különben is, hogy ki minek (s mekkorának) vallja magát, azzal csak saját lelkiismeretéről és önbizalmáról közöl információkat. A József Attila idézésével kezdődő írásműből („Költő vagyok”) én éppen Kartal Zsuzsa költői hivatástudatát, költészetről vallott elveit érzem vitatandónak. „Engem, ha netán a költészetről kérdezne valaki, azt mondanám: ez kérem, szakma. Ehhez érteni kell. Élményei, érzései mindenkinek vannak” — írja, s az utóbbi két mondat igazságában nincs okunk kételkedni. Viszont ha azt is elfogadjuk, hogy a költészet valóban csupán szakma, akkor hozzá kell tennünk: elsajátítható. Költő-képző oktatási intézmények jöhetnek létre, ahol a mestervizsga után költői oklevelet kap a tanuló. Fel kell mérnünk Magyarország költő igényét, s évenként ehhez igazítani a pályaválasztási propagandát S a többi szakma differenciálódásainak mintájára meg kell majd különböztetnünk a munka jellege alapján óda-költőt, epigrammátort stb. Akinek a költészet csak szakma, megélhetésmód, foglalkozás, annak a versei termékek, árucikkek — következésképp (hadd idézzem én is József Attilát) alkotójuk „neve, ha van, csak áruvédjegy”. A Mozgó Világ tavalyi, emlékezetes amatőr-profi vitájában Varga Csaba hozzászólása (A teljesítmény?) ember ( 1976. júniusi szám) az alkotói magatartás két típusát különbözteti meg jelenünkben: a teljesítmény emberét és a hivatásos emberét, s megrajzolja a jövőbeli modellt, a teljes embert is. Meghatározásai pontosak. A teljesítmény-ember! „ ... tehetségét és művét áruként értékesíti. Nagy mennyiséget viszonylag jó minőségben termel. Robot-figura. Önmaga kiszolgáltatója. Nem a teljesebb világ és a teljesebb emberség megközelítésére törekszik, hanem a futószalagon gyártott művek gyors értékesítésére.” A hivatásos ember a mából kibontható jövőnek dolgozik, de lehetőleg nem a pillanatnyi érdekeknek és keresleteknek engedelmeskedik. Az immanens cél, a közösségi szükségszerűség, a tudatos világnézet belülről vezérli. Különös egyéniségét kimunkált erkölcse erősíti. (__) Az első típus a pillanatnyi szellemi-ideológiai viszonyokat szeretné konzerválni, hiszen egyéni jóléte és társadalmi rangja a struktúra mozdulatlanságán múlik. A másik típusú művész nem érdekelt a konzerválásban, sőt, anyagi jóléte és társadalmi megbecsülése is a közeljövő megközelítésétől függ.” A teljes ember: „Újat akaró, újat cselekvő. Harmonikus személyiség; az egyéniség sokoldalú megvalósítója. Közösségi ember — a közösségi társadalomban.” Nyilvánvaló, hogy a fenti három típus közül melyik áll legtávolabb a szocialista szellemtől — s melyik áll hozzá legközelebb. Az én hitvallásom szerint verset írni nem más, mint a közösség szolgálata — eszméinknek, elveinknek, érzelmeinknek a költészet sajátos eszközeivel való kifejezése. Költővé nem a publikálás ténye, hanem a művek értéke és a művekbe foglalt emberség mértéke tehetik az embert. Költővé lenni: folyamat. És e folyamat szempontjából közömbös, hogy kizárólag versírásból élünk, avagy bármilyen egyéb foglalkozásunk, munkahelyünk van. Szégyenkezés és szerénytelenség nélkül mondhatja tehát magáról bárki : költő vagyok — de csak ha érzi, tudja, hogy alkotott már olyan értéket, amely alapján az idő igazolni fogja kijelentését. Szokolay Zoltán ÉLET ÉSfP IlRODALOM Szerkesztői üzenetek ENGEL EDINA, VÁC; MISKEI L. PÉTER, ADONY, DR. VEREBÉLY ELŐDNÉ, BUDAPEST, és MÁSOK. Érdeklődnek, hogy kik az Élet és Irodalom belső munkatársai, illetve ki mit csinál a lapnál. Mint a 16. oldalon, az impresszumban is olvasható, a főszerkesztő: Jovánovics Miklós, helyettes főszerkesztő: Faragó Vilmos. — A lap olvasószerkesztője: Pintér Tamás, nyomdai (tördelő) szerkesztő: Varjas Endre. — Főmunkatárs: Nagy László és Molnár Zoltán. — A rovatok vezetői, gondozói, ábécérendben: Alföldi Jenő: vers, Iszlai Zolitán, könyvkritika, Katona Éva: riport, Máriássy Judit: művészetkritika, Mezei András: széppróza, Száraz György: publicisztika, Szekrényesy Júlia: glossza, Váncsa István: visszhang, Zöldi László: tájékozódás, információ, PARTOS ANTALNÉ, HAJDÚBÖSZÖRMÉNY. „Minden újság irt a kánikuláról, az aratás kezdetéről, a meteorológiai nyár beköszöntéről. Azelőtt az Élet és Irodalom is megemlékezett az ilyen közérdekű jelenségekről. Most miért különcködik?” Úgy véljük, a levél idézett első mondata némiképpen válasz a kérdésre. De hadd tegyük hozzá: akárcsak régen, most sem zárkózunk el az ilyen időszaki események ha ezek az események regisztrálásától, íróinkat sajátos, új gondolatok kifejtésére sarkallják. De azt, hogy nyáron nagyon meleg van, télen nagyon hideg van, nem tartjuk okvetlenül megállapítandónak. GYAPAI EMESE, DEBRECEN. A Mafilm filmszínészeinek együttesébe ez idő szerint csak „profi” színészek tartoznak. Olyanok, akik megváltak a szoros színházi kötöttségtől és olyanok, akik nemrég végezték a főiskolát. Olvasónk úgy érzi, filmvásznon a helye. A filmszínész társulat megszervezése nem jelenti azt, hogy eztán már lezártak minden sorompót az átütően tehetséges „civilek” előtt. Tizennyolc évesen azért nem árt, ha valaki valamely prózaibb foglalkozást is elsajátít. GYARMATHY ISTVÁN, BUDAPEST. Levelében geográfiai jellegű kérdést tesz fel: merre vezet a vízi út Értől az óceánig? Mint írja, az Ady által megadott útvonal: ,,De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna / Óceánig hordják a habját” eltér a Pallas Lexikon* ban olvasható adatoktól. Olvasónk kételyeit sajnos nem tudjuk eloszlatni, nem tudjuk, hogy vajon Ady tévedett-e geográfia dolgában, vagy a lexikon. Önnel együtt reméljük, talán akad egy földrajztudós, vagy szemes diák, aki eldönti, merre is folyik az Év. P. GY., MISKOLC. Levelezőnk figyelmezteti a szerkesztőséget, hogy a június 18-i szám tizenharmadik oldalán Pákolitz István Lucent című versében a DIES IRAE, DIES IRA latin idézet pontatlan, helyesen így hangzik: Dies irae, dies illa — magyarul: a harag napja, ama nap. Köszönjük a helyesbítést. J. DUSÁN. MOHÁCS. A jugoszláviai szellemi élet iránt érdeklődő olvasónk azt kérdezi, mi a véleményünk arról a „viharról”, amelyet az ÉS április 16-i számában megjelent Tháliának — magyarul című interjú keltett vajdaságszerte. Viharról nem értesültünk, csupán a visszhangról: az újvidéki magyar színház igazgatójának, Németh B. Istvánnak budapesti nyilatkozatát sokan vitatták ugyan, de a Magyar Szó című napilap szerkesztősége nagyon is konstruktív módon szervezte meg a polémiát. A vajdasági színházi élet szakemberei — a nyilatkozóval ellentétben — azt állították egy akad jónéhány fiókban heverő dráma, lenne mit bemutatniuk az ottani színházaknak. Az eszmecserének szerintünk nem volt bántó éle, az kerekedett ki belőle, hogy további és még tartalmasabb együttműködésre van szükség a vajdasági magyar írók és színházak között, örülünk, hogy a magunk szerény módján hozzájárulhattunk e tanulság kimondásához. Melyik határ? Az Élet és Irodalom június 11-i számában Kicsi rakás nagyot kíván címmel közzétett cikket Ócsa nagyközség vezetői megdöbbenéssel olvasták, mivel az valótlan adatokat tartalmaz a nagyközségről, valamint vezető embereket sért meg, jogtalanul. Bár a cikk írója a 168 óra című politikai magazinra, valamint a TV-Híradóra hivatkozik, hogy abban hallotta, illetve látta „Öcsa fuldoklását a szemétben”, azt kell megállapítanunk, hogy ezen adásokban községünkről még csak véletlenül sem esett szó. Mind a két riport egy másik nagyközség gondjairól szólt. Fenti tények alapján kérjük, hogy intézkedjenek a cikk kiigazítása felől. Barta István tanácselnök Schcnweitz Tamás VB-titkár A „másik nagyközség” — Gyál — alig néhány kilométernyire van. A két falu határa közös, a cikkíró a határban látottak alapján nevezte meg a községet — pontatlanul. Ezért az érintettek elnézését kérjük. Sajnáljuk, hogy a felszínesen ellenőrzött információval vétlen tanácsi vezetőknek okoztunk kellemetlenséget. Korrigáló levelüket közöljük. A glossza íróját szigorú figyelmeztetésben részesítettük. 1977. JULIUS 2. I