Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-07-02 / 27. szám - Galamb György: Milyenek a bábok… • reflexió | Visszhang • Rényiné Szász Ágnes: Nemcsak a tévé. ÉS, június 18. • Galamb György a Bábszínház tagja. (2. oldal) - Balogh Géza: …és milyen a bábszínház • reflexió | Visszhang • Rényiné Szász Ágnes: Nemcsak a tévé. ÉS, június 18. • Balogh Géza az Állami Bábszínház rendezője. (2. oldal) - dr. Timár István: Landler, a védőügyvéd • reflexió | Visszhang • Máriássy Judit: Sérelmek és sirámok. ÉS, június 18. (2. oldal) - Szokolay Zoltán: Hogy mik vagyunk? • reflexió | Visszhang • Kartal Zsuzsa: Szégyenletes szakma. ÉS, 24. szám (2. oldal) - Kassai Edit: Játékok • kép (2. oldal) - Barta István - Schönweitz Tamás: Melyik határ? • reflexió | Visszhang • Kicsi rakás nagyot kíván. ÉS, június 11. (2. oldal)

I VISSZHANG Milyenek a bábok... Az ÉS 1977. június 18-án meg­jelent 25. számának Visszhang ro­vatában Rényiné Szász Ágnes ref­lektált Váncsa István Love story című cikkére. A levélíró egyebek közt azt fejtegeti, hogy „Legyen az egészen kicsi, két-, két és fél éves gyermekeknek is kulturáló­dási lehetőségük, legyen színhá­zuk, mert a mostani két bábszín­ház csak a nagyobb gyerekek szá­mára élvezhető (bár ebben sem vagyok biztos: sok az ijesztően ronda báb).” Színházunk képzőművészeti al­kotásaival kapcsolatos efféle ál­talánosítások súlyos tévedések. Eddig huszonhat évadot játszot­tam végig az Állami Bábszínház tagjaként, s ez idő alatt — nem pontos számítás szerint — csak­nem száz szerepet játszottam el a kezemben vagy a kezemen a legkülönfélébb bábukkal. Bátran állíthatom: egyetlen egy sem volt sem ijesztő, sem ronda. Ha írásba foglalt tanúságtéte­lem nem volna kielégítő, javas­lom, kérdezze meg a levélíró még néhány kollégámat. Vagy la­pozza át sok száz óvónő, tanítónő, tanító és művelődési ház vezető írásos véleményét darabjainkról, bábuinkról, színészi alakításaink­ról. Örömmel segítenék az átlapo­­zásban. Galamb György az Állami Bábszínház tagja ...és milyen a bábszínház Mindössze két alapvető téve­dést kell tisztáznunk. Az egyik: a két- két és fél éves gyermek még nem színházi néző. Befogadóképessége nem teszi még alkalmassá színházi (báb­színházi) előadás átélésére, meg­értésére. Ha a levélíró gya­korló szülő, maga is jól tudja, hogy e korosztály figyelmét csak néhány percre köti le egy-egy já­ték. A báb kétségtelenül kedvenc játék, s a kicsik a bölcsődében játszanak is bábbal, néznek is játékot bábbal, de ez nem azonos a bábjátékkal, mint színház játék­típussal. Az Állami Bábszínház két he­lyen játszik a fővárosban: a Jó­kai téri színpadon az óvodás kor­osztály és az általános iskola első, második, harmadik osztályosai számára, a Népköztársaság útján pedig a nagyobbaknak (az általá­nos iskola felsőseinek, az ifjúság­nak és a felnőtteknek.) Színhá­zunk előadásai tehát meghatáro­zott korosztályokhoz szólnak, s a produkciók alkotóinak — mint minden színházi előadás alkotói­nak — pontosan tudniok kell, mely réteg, korosztály számára készítik elő a bemutatókat. A színházi előadás befogadása — megfelelő pedagógiai előkészítés­sel — az óvodás korban, a négy­éves gyereknél kezdődhet, egysze­rű, világos szerkezetű bábjátékok­kal. Sokszor megesik persze, hogy a szülők két-hároméves gyerme­kükkel ellátogatnak színházunk­ba, de ennek a vége rendszerint az, hogy a „haszontalan” kisgye­rek mocorogni kezd a helyén, sír, unja az előadást, s harminc­negyven perccel a kezdés után ki kell vinni a nézőtérről. Bizonyo­sak lehetünk benne: nem a gye­rekben, de nem is az előadásban van a hiba — csakis a szülőben, aki nem ismeri eléggé gyermekét. A levélíró másik tévedése bábszínház feladatának félreérté­­­séből ered. A színház csak áttéte­lesen lehet „oktatási intézmény”, nem feladata a verstanítás, a köz­vetlen, direkt ismeretterjesztés. Szerencsére ezt a feladatot jól és egyre jobban ellátják az óvodák és az iskolák pedagógusai. Magam is gyakorló szülő lévén, meggyő­ződéssel állíthatom: szép versek­re, tiszta forrásból eredő népda­lokra tanítják a legkisebbeket, s ezt a felelősségteljes és szívet me­lengető feladatot már a bölcső­dében megalapozzák elhivatott nevelőink. Igaz, a képzőművészeti alkotásokat ők sem propagálják, de nem hinném, hogy — mondjuk — Leonardo Sziklás Madonnája vagy’ Utolsó vacsorája többet mondana egy három-, de akár nyolcéves gyereknek azzal, hogy — mint levélírónk javasolja — le­kicsinyítjük számukra. A Nemcsak a tévé című olvasó­levél tanulsága számunkra: ne be­csüljük le, de ne is becsüljük túl a gyermek képességeit. Mindkét törekvés hibás és célját téveszti. Balogh Géza az Állami Bábszínház rendezője Landler, a védőügyvéd Az Élet és Irodalom június 18-i számában Máriássy Judit Sérel­mek és sirámok című cikkében utalt arra, hogy az Országos Ügy­védi Tanács által 1975-ben ki­adott Dr. Landler Jenő, a védő­ügyvéd című dokumentumgyűjte­mény nem kapott sajtóvisszhan­got, holott „nemcsak jogászok számára izgalmas olvasmány”. Igaza van, a hiányosságot most igyekszem pótolni. A könyvben közölt anyag — a húszas évek­ben, az emigrációban írt három tanulmány kivételével — az első világháború előtti évtizedből szár­mazik. Nagy része olyan politikai perek dokumentációja, amelyek­ben Landler védőként vett részt. De szerepelnek benne olyan írá­sok is, amelyek az ellene indított büntető, illetve ügyvédi fegyelmi eljárással kapcsolatosak. A gyűj­temény gazdag anyagáról itt ter­mészetesen nem lehet teljes egé­szében számot adni, ezért csupán néhány részletét ismertetem. Landlernek, a fiatal ügyvédnek első nagy ügye „a tizenhármak bűnpere” volt. Az 1904-es orszá­­­gos vasutassztrájk az új évszázad addigi legnagyobb, legjelentősebb munkabeszüntetése volt. A sztráj­kolók magával az állami hatalom­­mal kerültek szembe. A sztrájkot az úgynevezett 13-as bizottság irá­nyította, tagjait letartóztatták és az ügyészség olyan bűncselek­mény elkövetésével vádolta őket, amelynek tettese csak közhivatal­nok lehetett A vádlottakat a kor leghaladóbb polgári ügyvédjei védték, akik a bűnper folyamán azt igyekeztek bizonyítani, hogy a vasutasok nem közhivatalno­­kok, tehát az ügyészség által inkriminált bűncselekményt sem követhették. Ezt a jogi állás­es pontot a bíróság végül is elfogad­ta és a vádlottakat felmentette. Néhány védő azonban — elsősor­ban Sandler — a jogi kérdés fej­tegetésén túlmenően a tárgyalást politikai pódiumnak használta fel, és a kormányzat, főként Kos­suth Feren­c kereskedelemügyi miniszter (Kossuth Lajos fia) fe­jére olvasta azokat a bűnöket, amelyek a sztrájk kirobbanására vezettek. Több olyan büntetőperből is ta­lálunk részleteket a könyvben, amelyekben Landler Jenő a vád­lottak védőjeként nemcsak véden­cei érdekében tevékenykedett, hanem a vasutasok, illetve álta­lában a dolgozók szervezkedési szabadságának a gyakorlati érvé­nyesüléséért. Ezek közül kiemel­jük azt az ügyet, amelyben ma­gát Landlert ültették a vádlottak padjára a hatóság törvényes ha­táskörében kiadott rendelete el­len való engedetlenségre egyenes felhívás vétsége miatt” — a Nép­szava 1908. december 6-i számá­ban A törvényen kívüli állapot címmel megjelent cikke okán. A kereskedelemügyi miniszter ugyanis elbocsátás terhével meg­tiltotta a vasúti alkalmazottak­nak, hogy a szociáldemokrata párt tagjai legyenek. Rendelkezését azzal indokolta, hogy a párt a vasúti fegyelem lazítására törek­szik, így tevékenysége a­ vasúti szolgálat érdekeivel össze nem egyeztethető. „A rendelet ellen minden tisztességesen gondolko­dó embernek, minden szociálde­mokratának és különösen minden jogászembernek tiltakozni kell” — írta Landler és hozzátette, a miniszter rendelete törvénybe üt­köző, s mint ilyent, nem kell res­pektálni. Az esküdtszék felmen­tette Landler Jenőt. De részt vett 1909-ben az úgy­nevezett „vasbotos büntetés” vád­­lottainak védelmében is. A mun­kások 1908. október 8-án alkal­maztak először erőteljes harci eszközöket: a riasztólövéseket le­adó és kardlapozó rendőrök tá­madását revolverlövésekkel is vi­szonozták, és vasbotokkal is vé­dekeztek. A vádlottakat elítélték, de a Népszava elismeréssel szólt védőikről: „Megtették kötelessé­güket, nemcsak mint ügyvédek, amikor éles jogi kritikával kimu­tatták, hogy a vádlottak nem üt­köztek össze a törvénnyel, hanem mint a közszabadságnak, a jog­nak, a haladásnak bajnokai, mint az üldözött proletárság védelme­zői, mint az önkény és becstelen­ség ostorozói...” Nincs helyünk, hogy megemlé­kezzünk Landler szerepéről a vérvörös csütörtök vádlottainak védelmében, az ezzel kapcsolatos sajtóperről, az úgynevezett ki­rálysértési perekről, de meg kell említenünk az 1914-ben lejátszó­dott első plakátpert, amelynek során Bíró Mihályt, a Népszava vörös kalapácsos emberének mű­vészi alkotóját védte a bíróság előtt. A ma is közismert plakátot, amellyel a művész a készülő reakciós sajtótörvény ellen küz­dött, az ügyész elkoboztatta, s Bíró ellen­ lázítás vádjával eljá­rást indított. Landler Jenő ragyo­gó védőbeszédében a vádat­ jogi abszurdumnak és elszomorító je­lenségnek bélyegezte és kijelen­tette, hogy Bíró Mihály elítélése helyrehozhatatlan bűn lenne­­ a művészet szabadsága ellen is. A bíróság a művészt a lázítás vádja alól felmentette. Egyetértek dr. Kárpáti László­val, az Országos Ügyvédi Tanács elnökével, aki a kötetet bevezető értékes tanulmányát azzal fejezi be, hogy Landler Jenő politikai és ügyvédi tevékenységének a jö­vő ügyvédnemzedéke számára is példaképül kell szolgálnia. Dr. Timár István Hogy mik vagyunk ? Kartal Zsuzsának az ÉS június 11-ii számában megjelent Szé­gyenletes szakma című cikke sze­rint: költők, a költő-szakma mű­velői. Bár magam is írok s pub­likálok verseket, Kartal Zsuzsa cikke alaposan Nem az bántott, megdöbbentett, hogy a szerző önnön költő­ voltát^ versek helyett ezúttal dekrétumba foglalva igyekszik bizonyítani. Másodéves egyetemista lévén a budapesti bölcsészkaron, volt időm meg­szokni magabiztos szellemiségű nemzedéktársaim megnyilatkozá­sait; meg aztán különben is, hogy ki minek (s mekkorának) vallja magát, azzal csak saját lelkiisme­retéről és önbizalmáról közöl in­formációkat. A József Attila idé­zésével kezdődő írásműből („Köl­tő vagyok”) én éppen Kartal Zsu­zsa költői hivatástudatát, költé­szetről vallott elveit érzem vita­­tandónak. „Engem, ha netán a költészetről kérdezne valaki, azt mondanám: ez kérem, szakma. Ehhez érteni kell. Élményei, érzései mindenki­nek vannak” — írja, s az utóbbi két mondat igazságában nincs okunk kételkedni. Viszont ha azt is elfogadjuk, hogy a költészet va­lóban csupán szakma, akkor hoz­zá kell tennünk: elsajátítható. Költő-képző oktatási intézmények jöhetnek létre, ahol a mestervizs­ga után költői oklevelet kap a ta­nuló. Fel kell mérnünk Magyar­­ország költő­ igényét, s évenként ehhez igazítani a pályaválasztási propagandát S a többi szakma differenciálódásainak mintájára meg kell majd különböztetnünk a munka jellege alapján óda-költőt, epigrammátort stb. Akinek a köl­tészet csak szakma, megélhetés­mód, foglalkozás, annak a versei termékek, árucikkek — követke­zésképp (hadd idézzem én is Jó­zsef Attilát) alkotójuk „neve, ha van, csak áruvédjegy”. A Mozgó Világ tavalyi, emléke­zetes amatőr-profi vitájában Var­ga Csaba hozzászólása (A tel­jesítmény?) ember ( 1976. júniu­si szám) az alkotói magatartás két típusát különbözteti m­­eg je­lenünkben: a teljesítmény­ embe­rét és a hivatásos emberét, s meg­rajzolja a jövőbeli modellt, a tel­jes embert is. Meghatározásai pontosak. A teljesítmény-ember! „ ... tehetségét és művét áruként értékesíti. Nagy mennyiséget vi­szonylag jó minőségben termel. Robot-figura. Önmaga kiszolgál­tatója. Nem a teljesebb világ és a teljesebb emberség megközelítésé­re törekszik, hanem a futószala­gon gyártott művek gyors értéke­sítésére.” A hivatásos ember­ a mából kibontható jövőnek dol­gozik, de lehetőleg nem a pilla­natnyi érdekeknek és keresletek­nek engedelmeskedik. Az imma­nens cél, a közösségi szükségsze­rűség, a tudatos világnézet belül­ről vezérli. Különös egyéniségét kimunkált erkölcse erősíti. (__) Az első típus a pillanatnyi szel­lemi-ideológiai viszonyokat sze­retné konzerválni, hiszen egyéni jóléte és társadalmi rangja a struktúra mozdulatlanságán mú­lik. A másik típusú művész nem érdekelt a konzerválásban, sőt, anyagi jóléte és társadalmi meg­becsülése is a közeljövő megköze­lítésétől függ.” A teljes ember: „Újat akaró, újat cselekvő. Har­monikus személyiség; az egyéni­ség sokoldalú megvalósítója. Kö­zösségi ember — a közösségi tár­sadalomban.” Nyilvánvaló, hogy a fenti három típus közül melyik áll legtávolabb a szocialista szel­lemtől — s melyik áll hozzá leg­közelebb. Az én hitvallásom szerint ver­set írni nem más, mint a közös­ség szolgálata — eszméinknek, el­veinknek, érzelmeinknek a költé­szet sajátos eszközeivel való ki­fejezése. Költővé nem a publiká­lás ténye, hanem a művek­­ értéke és a művekbe foglalt emberség mértéke tehetik az embert. Köl­tővé lenni: folyamat. És e folya­mat szempontjából közömbös, hogy kizárólag versírásból élünk, avagy bármilyen egyéb foglalko­zásunk, munkahelyünk van. Szé­gyenkezés és szerénytelenség nél­kül mondhatja tehát magáról bár­ki : költő vagyok — de csak ha ér­zi, tudja, hogy alkotott már olyan értéket, amely alapján az idő iga­zolni fogja kijelentését. Szokolay Zoltán ÉLET ÉSfP IlRODALOM­ ­ Szerkesztői üzenetek ENGEL EDINA, VÁC; MIS­KEI L. PÉTER, ADONY, DR. VEREBÉLY ELŐDNÉ, BUDAPEST, és MÁSOK. Érdeklődnek, hogy kik az Élet és Iro­dalom belső munkatársai, illetve ki mit csinál a lapnál.­­ Mint a 16. ol­dalon, az impresszumban is olvas­ható, a főszerkesztő: Jovánovics Mik­lós, helyettes főszerkesztő: Faragó Vil­mos. — A lap olvasószerkesztője: Pintér Tamás, nyomdai (tördelő) szer­kesztő: Varjas Endre. — Főmunka­társ: Nagy László és Molnár Zoltán. — A rovatok vezetői, gondozói, ábécé­rendben: Alföldi Jenő: vers, Iszlai Zoli­­tán, könyvkritika, Katona Éva: riport, Máriássy Judit: művészetkritika, Mezei András: széppróza, Száraz György: publicisztika, Szekrényesy Júlia: glossza, Váncsa István: vissz­hang, Zöldi László: tájékozódás, in­formáció, PARTOS ANTALNÉ, HAJDÚBÖ­SZÖRMÉNY. „Minden újság irt a ká­nikuláról, az aratás kezdetéről, a meteorológiai nyár beköszöntéről. Azelőtt az Élet és Irodalom­­ is meg­emlékezett az ilyen közérdekű jelensé­gekről. Most miért különcködik?” Úgy véljük, a levél idézett első mon­data némiképpen válasz a kérdésre. De hadd tegyük hozzá: akárcsak ré­gen, most sem zárkózunk el az ilyen időszaki események ha ezek az események regisztrálásától, íróinkat sajá­tos, új gondolatok kifejtésére sar­kallják. De azt, hogy nyáron na­gyon meleg van, télen nagyon hideg van, nem tartjuk okvetlenül megálla­­­­pítandónak. GYAPAI EMESE, DEBRECEN. A Mafilm filmszínészeinek együttesébe ez idő szerint csak „profi” színészek tartoznak. Olyanok, akik megváltak a szoros színházi kötöttségtől és olya­nok, akik nemrég végezték a főisko­lát. Olvasónk úgy érzi, filmvásznon a helye. A filmszínész társulat meg­szervezése nem jelenti azt, hogy ez­tán már lezártak minden sorompót az átütően tehetséges „civilek” előtt. Ti­zennyolc évesen azért nem árt, ha va­laki valamely prózaibb foglalkozást is elsajátít. GYARMATHY ISTVÁN, BUDA­PEST. Levelében geográfiai jellegű kérdést tesz fel: merre vezet a vízi út Értől az óceánig? Mint írja, az Ady által megadott útvonal: ,,De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna / Óceánig hord­ják a habját” eltér a Pallas Lexikon*­ ban olvasható adatoktól. Olvasónk ké­telyeit sajnos nem tudjuk eloszlatni, nem tudjuk, hogy vajon Ady téve­dett-e geográfia dolgában, vagy a le­xikon. Önnel együtt reméljük, talán akad egy földrajztudós, vagy szemes diák, aki eldönti, merre is folyik az Év. P. GY., MISKOLC. Levelezőnk fi­gyelmezteti a szerkesztőséget, hogy a június 18-i szám tizenharmadik ol­dalán­­ Pákolitz István Lucent című versében a DIES IRAE, DIES IRA la­tin idézet pontatlan, helyesen így hangzik: Dies irae, dies illa — ma­gyarul: a harag napja, ama nap. Kö­szönjük a helyesbítést. J. DUSÁN. MOHÁCS. A jugoszlá­viai szellemi élet iránt érdeklődő ol­vasónk azt kérdezi, mi a véleményünk arról a „viharról”, amelyet az ÉS áp­rilis 16-i számában megjelent Tháliá­­nak — magyarul című interjú keltett vajdaságszerte. Viharról nem értesül­tünk, csupán a visszhangról: az új­vidéki magyar színház igazgatójának, Németh B. Istvánnak budapesti nyi­latkozatát sokan vitatták ugyan, de a Magyar Szó című napilap szerkesz­tősége nagyon is konstruktív módon szervezte meg a polémiát. A vajdasági színházi élet szakemberei — a nyi­latkozóval ellentétben — azt állítot­ták egy akad jónéhány fiókban he­verő dráma, lenne mit bemutatniuk az ottani színházaknak. Az eszmecseré­nek szerintünk nem volt bántó éle, az kerekedett ki belőle, hogy további és még tartalmasabb együttműködésre van szükség a vajdasági magyar írók és színházak között, örülünk, hogy a magunk szerény módján hozzájárul­hattunk e tanulság kimondásához. Melyik határ? Az Élet és Irodalom június 11-i számában Kicsi rakás nagyot kí­ván címmel közzétett cikket Ócsa nagyközség vezetői megdöbbenés­sel olvasták, mivel az valótlan adatokat tartalmaz a nagyközség­ről, valamint vezető embereket sért meg, jogtalanul. Bár a cikk írója a 168 óra cí­mű politikai magazinra, valamint a TV-Híradóra hivatkozik, hogy abban hallotta, illetve látta „Öcsa fuldoklását a szemétben”, azt kell megállapítanunk, hogy ezen adá­sokban községünkről még csak véletlenül sem esett szó. Mind a két riport egy másik nagyközség gondjairól szólt. Fenti tények alapján kérjük, hogy intézkedjenek a cikk kiiga­­­zítása felől. Barta István tanácselnök Schcnweitz Tamás VB-titkár A „másik nagyközség” — Gyál — alig néhány kilométernyire van. A két falu határa közös, a cikkíró a határban látottak alap­ján nevezte meg a községet — pontatlanul. Ezért az érintettek elnézését kérjük. Sajnáljuk, hogy a felszínesen ellenőrzött informá­cióval vétlen tanácsi vezetőknek okoztunk kellemetlenséget. Kor­rigáló levelüket közöljük. A glossza íróját szigorú figyel­meztetésben részesítettük. 1977. JULIUS 2. I

Next