Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-11-05 / 45. szám - Banga Ferenc: kiállításáról • kép (7. oldal) - Jerzy Robert Nowak: Ady lengyel szemmel (7. oldal) - Magyar Judit: Beszámoló egy olvasótáborról • könyv • Havas Judit, Havas Katalin, Kamarás István, Somorjai Ildikó: Olvasótábor Bakonyoszlopon. (7. oldal) - Rab Zsuzsa: Vendégünk: Maris Čaklais • interjú • Čaklais lett költő (7. oldal) - Sebestyén András: Jelbeszéd • vers (7. oldal)

Beszámoló egy olvasótáborról a fiatal?... Miért csukjuk be a szemünket, amikor tüsszentünk?... Miért nem nőnek meg a tör­pék?... Miért ugatják a kutyák a holdat? ... Hogyan jött létre a sze­méremérzet?... Miért van az, hogy azt imádjuk, aki hűtlen és mást szeret?...” A válaszadók nem híres emberek, nem tévésztá­rok, hanem a csoportvezetők bará­tai voltak. Mindenfélék: rádiódra­maturg, betyárkutató, csillagász, pszichológus, szociológus, jazz-szak­­értő, geofizikus, politikus, újságíró. Hullámhosszuk azonos a vezetőké­vel, így könnyen találtak hangot a gyerekekkel is. Jöttek előadást tar­tani. Aztán ottragadtak a tábor­ban. A csoportvezetők — mint írják — négyszáz oldalnyi dokumentum­anyagból válogattak. Végül csak­nem kétszázra rövidítették. (Így is sok. A szerelemtől a munkáig min­den belefér.) Módszertani jelentés vagy riportkönyv helyett fölbon­tották a heteket napokra, a napo­kat napszakokra. Az első naptól az utolsóig rögzítettek minden ese­ményt. Keretül a bemutatkozó le­veleket és az utólagos véleménye­ket használták. A beszélgetések té­mái: az élet és halál, az Újvilág szim­fónia értelmezése, az ezredfor­dulós képzelődés, a kézikönyvek, lexikonok használata, a mese és a művészet... A gyerekek mesét írtak és elkép­zelték magukat kétezerben, bírósá­got játszottak és rímeket kovácsol­tak. „Forgatókönyvet” írtak az Életem című filmhez: „Minket már hajtott az éhség, hogy megkeressük és elindultunk, anyánkat. Én mint a legidősebb, estére érve szállás után néztem, de nem kap­tunk sehol. Tovább mentünk. Egy erdő volt, egy patak, a szélén tü­zet raktam, s közben lefeküdtünk.” Vagy: „Édesapám borosan jött ha­za a kocsmából. A nagyon köteke­dő természetű. Akkor is belekötött édesanyámba. Veszekedtek, és édesapám összetörte a nagyapám­ról maradt kedves emlékeinket, egy lavórt és egy kancsót, ami por­celánból készült.” Talán a legérdekesebbek a Fon­tos dolgok voltak: a szeretet, szó­rakozás, remény, pénz, jóbarát, hatalom, anyagi jólét, szépség, biz­tonság, tudás, stb. közül a legtöb­ben a szabadságot választották. Senki sem a hatalmat. A Rossz dolgok között a betegség után rög­tön a megaláztatás következett. Az életcélok sorrendjében első a bol­dogság, s az utolsók egyike a sze­relem. De erkölcsi értékeik mellett messze elmaradt esztétikai érzé­kük. Nyolc szöveget — S. Nagy, ifj. Kalmár, Vándor, Szenes, Hu­szár slágerszövegeit, Ágh István és József Attila két versét — hallot­tak, a szerző megnevezése nélkül. A legtöbben Szenes Iván Nálad lenni újra jó lenne című slágerét választották. És József Attila csak egy ponttal verte meg Huszár Eri­kát. Régebben általános iskolásokat cipeltek olvasótáborokba. Olvasni tanították őket. Unalmas volt. Az idén nyolcvan tábort szerveztek, túlnyomórészt szakmunkástanulók­nak, fiatal munkásoknak. És nem cipelik, hanem kiválasztják a résztvevőket. Először fordult elő, hogy minden megye bekapcsoló­dott a közös munkába. Sajnos, nem mind bakonyoszlopi mérték­kel. Magyar Judit A tábor harminckét résztvevője szakmunkásképző intézetben ta­nul : villanyszerelőnek, forgácsoló­nak, varrónőnek, pincérnek, laka­tosnak, porcelánfestőnek, kertész­nek, gépésznek, eladónak készül. Hátrányos társadalmi helyzetük s irodalomszeretetük alapján válasz­tották ki őket. A két hét, amit együtt töltöttek, nemcsak az olva­sásra nevelte őket, hanem az élet­re is. Havas Judit, Havas Katalin, Kamarás István és Somorjai Ildi­kó könyve, az Olvasótábor Ba­­konyoszlopon ennek a szociálpszi­chológiai kísérletnek a krónikája és dokumentumainak gyűjteménye. Túlmutat önmagán, mert nemcsak olvasótáborról és nyaralási kísér­letről szól, hanem olyasfajta neve­lési módszerről is, amit az iskolá­ban lehetetlen megvalósítani. A többségükben kisvárosban és falun élő gyerekek a csoportvezetőkben — a könyv íróiban — barátot, ta­nárt, pótszülőt találtak. Kinek mi­re volt igénye. Az 1976-os olvasótábort a Vesz­prém megyei könyvtár szervezte. Írók helyett olvasáskutatók, inten­zív helybenolvasás helyett társas­játékok, író-olvasó találkozók he­lyett kérdések és válaszok jelle­mezték. Mint az előszóban olvas­ható, a gyerekek értelmezni és kér­dezni tanították egymást. Hogy ez sikerült, azt a kérdéspályázat díj­nyertesei is bizonyítják. „Melyik generáció volt előbb: az öreg vagy L-J^ 1 '\' Banga Ferenc kiállításáról Ady lengyel szemmel Magyar írók vallomásaiban ol­vastam, hogy Ady Endre hatott rá­juk legerősebben a második világ­háború idején, különösen a nyila­sok hatalomátvétele után, amikor „percemberkék dáridója Versei­ ekkor lettek­­ szellemi volt”, me­nekvéssé minden megvert, bujdosó és üldözött számára. Nem véletlen hát, hogy a háború idején Magyar­­országon tartózkodó lengyel me­nekültek is éppen őt választották költőjüknek. Ekkor jelent meg az első két lengyel Ady-válogatás. Az egyiket Tadeus Fangrat készítette, a másikat Kazimiera Illakowi­­czowna. A kötetek Magyarorszá­gon jelentek meg lengyelül, na­gyon kis példányszámban. A háború után sok minden tör­tént Lengyelországban a magyar költészet megismertetése érdeké­ben. Kiadták a magyar költészet nagy antológiáját, de Ady költé­szetének közelebbi megismerése hosszú ideig késett. Örömmel jelentem a magyar olvasóknak, hogy az évfordulóra megjelenik az első nagyobb Ady-válogatás Len­gyelországban — 112 vers, több mint 200 oldalon, igen szép krak­kói kiadásban. Bemutatja a sokar­cú Adyt, forradalmi és magyar­ság-verseit, istenes és halál-verseit éppúgy, mint Léda-zsoltárait és Csinszka-verseit. Külföldi válogatásokban nem ritkán háttérbe szorulnak Ady ma­gyarság-versei, a más természetűek javára. A válogatók úgy találják, hogy ezek túlzottan gyökereznek a magyar valóságban, s a magyar történelmi sors ismerete nélkül más nemzetek számára érthetetlen. Sok igazság van ebben. Nekünk is saj­nálattal kellett lemondanunk egy olyan fontos Ady-versről, mint a Hunn új legenda. Nem tudtuk, mi­ként lehetne átadni lengyelül az olyan versszakot, ahol egymás mel­lett találunk ilyen kifejezéseket mint „eb ura fakó”, „Ugocsa non coronat”. Továbbá teljesen érthetet­lennek éreztük Ady és Hatvany le­velezéseinek, polémiáinak ismerete nélkül ezeket a sorokat: „Mit bá­nom én, hogy / Goethe hogy csinál­ja / Hogyan tempóz Arany / s Pe­tőfi hogy istenül.” Az új lengyel Ady-válogatás ös­­­szeállításánál mégis megpróbáltuk minél nagyobb számban bemutat­ni magyarság-verseit. A lengyel és a magyar történelmi sors hasonló­sága, a nemzet és a haladás azonos dilemmái biztosan megkönnyítik Ady elfogadását. A lengyel olvasók lelkileg előkészítettek Ady megérté­séhez. Több lengyel költő és író ost­romolta Adyhoz hasonló hévvel és hasonló keserűséggel a „lengyel parlagot”, például Norwid, vagy Wyspianski. A tizenkilencedik szá­zadi nagy lengyel költő, Cyprian Kamil Norwid fájdalmasan panasz­kodott országára, „ahol minden könyv túl későb leér. Bírálta a „sa­­vanyúkáposzta hazafiságot” pat­ri­otyzm kwasnej kapusty”), átkozta a lengyel labancokat és pecsovicso­­kat. Ha azt olvassuk: „Négy-öt magyar összehajol, / Miért is, miért is, miért is” — akaratlanul eszünk­be jutnak hasonlóan gondolkozó és gyötrődő lengyel honfitársaink „éjjeli beszélgetései”. Amikor „be­teg századokért lakolva”, Ady „né­hai Vajda János”-ról szóló szavait lengyel sorsra átültetjük, azt is mondhatjuk: — a „magyar remény” helyett —, „megejt bennünket a lengyel remény”. Ha átérezzük Az eltévedt lovas sorait, a ködben, sö­tétségben botorkáló magyarság sor­sát, óhatatlanul asszociáció támad bennünk Stanislaw Wyspianski Menyegző-jének Chochot-táncával. Nekünk lengyeleknek, mint min­den kelet-európai népnek külö­nö­­sen közeli az Elhanyagolt véres szí­vünk mondanivalója amikor Ady azt írja: „Hamupipőke a magyar kín ... / Támadtak a magyar se­beknél / Mindig tüzesebb kelevé­­nyek / S mi árván porban küzköd­­tünk.” Egyidejű volt nemzetünk nagy tehetségeinek pusztulása, a magyar messiások és lengyel messiások sor­sa is. Mikor Móricz Sáraranyát ol­vassuk vagy a A Hortobágy poétá­ját, akaratunk ellenére Sienkie­­wicz Jankó Muzykant című elbe­szélésének hősére gondolunk, az el­pusztult őstehetségre, és az­tán meghalt Jan Kasprowicz 1926­ né­mely verseire. A lengyel válogatás során arra törekedtünk, hogy Adyt ne csupán „szép halottként” mutassuk be, de költészete a mai lengyel olvasóhoz szóljon. Igyekeztünk megmutatni a költőt, aki „nagyot és szépet, embe­rit és magyart akart”, kurucos dac­cal harcolva azok ellen, akiknek „álmuk a Zsíros Semmi”, akiket megvert a „Mindegy átka”. Szeret­nénk, ha mi is jobban emlékeznénk Ady küldetésére: „Ne legyen egy fél percnyi békességünk, / Mert ak­kor végünk, végünk”. Jerzy Robert Nowak 1377. NOVEMBER 5. — Népe irodalmáról szeretnénk hal­lani mindenekelőtt, amelyet nálunk, s­ajnos, nem ismernek elég széles kör­ben. Legalábbis, amíg az Európa Könyvkiadónál nem jelenik meg az előkészületben levő „A lett iroda­lom kistükre”. te: — A lett líra alaptőkéje, fedeze­voltaképpeni nyersanyaga: gazdag népköltészetünk volt és maradt is mindmáig. Ez természe­tesen nem azt jelenti, hogy költé­szetünk „népies”, hanem azt, hogy poétáink rendkívül bő forrásból merítettek. Másfél millió — csak feljegyzett! — népdalt tartunk szá­mon. Sajátos darabok ezek, jórészt négysorosak, rímtelenek, és nép­dalhoz szinte nem is illően csi­szoltak, árnyaltak. Van, persze, számos csípős-borsos is köztük, főleg a lakodalmasok között. Ér­demes megjegyezni, hogy szerzőik elsősorban nők. — Úgy tudom, a lett irodalom vi­szonylag későn bontakozott ki. Az első európai méretű, jelentős lett írók a jobbágyság eltörlése után, a XIX. század végén szólaltak meg, s a Baltikumon uralkodó német kul­túra ellen csak a múlt század elején indulhattak nemzeti-kulturális moz­galmak. ii. — Ezek a mozgalmak, mondhat­kulturált módját választották a harcnak: elsősorban az analfa­bétizmusnak üzentek hadat. 1801- ben már nem volt írástudatlan ember Lettországban. A nemzeti öntudat ébredése hozta létre a hí­res Dalosünnepeket is — 1873-ban rendezték az elsőt —, amelyeken, Észtországhoz hasonlóan, a népdalt ünnepelték és népszerűsítették. Ezek az énekes napok azóta rop­pant arányúvá nőttek és valósá­gos nemzeti­­ ünnepekké váltak. — Mi adott impulzust, mi keltette fel érdeklődését a magyar irodalom iránt? — Molnár Ferenc Liliom­ja volt a kulcsélményem, amelyet a het­venes évek elején mutattak be Ri­gában. Akkoriban került a kezem­be néhány lettül megjelent József Attila-vers is. (Azóta kötete is megjelent nálunk.) Egyébként a lett nép nagy rokonszenvvel fi­gyel mindenre, ami Magyarorszá­gon történik. Ezt nem udvariasság­ból mondom. Bizonyos népek bi­zonyos népekkel rokonszenveznek, mióta világ a világ, azaz, mióta nemzetek vannak. Minden adva volt hát, hogy figyelmem a ma­gyar irodalom felé forduljon. Sze­rencsés ráadásképp éppen akko­riban látogatott el hozzánk Karig Sára műfordító, az Európa Könyv­kiadó szerkesztője, aki nagysze­rűen informált bennünket a ma­gyar irodalom értékeiről. — Ő a lett—magyar híd innenső parti pillére. A másik parton, odaát, Anna Zigure áll, a magyarul kitű­nően értő és beszélő irodalmár. Mindkét fél sokat köszönhet kettő­jüknek. Anna nekem is gyakran se­gít, áldozatos munkával nyersfordí­tásokat készít számomra, könyveket küld, olyan kiváló lett költők mű­veit, akiket nélküle nem ismernék meg. — Számomra is ő készített nyersfordításokat Radnóti versei­ből. Az orosz Radnóti-kötetből is­merkedtem meg ezzel a hozzám nagyon közel álló költővel. A kö­tethez Jelena Malchina írt előszót, a jegyzeteket Radnóti Miklós öz­vegye írta. Azokat is szinte ver­seknek éreztem, kettőjük verstöredékeinek. Radnótiban élete az ragadott meg és szorította el a szí­vemet, ahogy még élete boldog és gyanútlan szakaszaiban is éreztet­ni tudta az előrevetődő tragédiát. Nem prófétaság ez — több. Ez­ a tehetség. — Milyen visszhangja volt az ol­vasók körében a lett nyelvű Radnó­­ti-kötetnek? — A jó visszhanghoz már az említett általános rokonszenv elég lett volna. De itt természete­­s­sen sokkal többről volt szó. Rad­nóti neve különben a könyv meg­jelenése előtt sem volt ismeretlen olvasóink előtt. Sok versét már korábban folyóiratok hasábjain publikáltam. Irodalmi estjeimet pe­dig, amelyen saját verseim hang­zanak el, mindig Rilke- és Radnó­­ti-fordításaimmal zárom. — Mostanában mintha a legtöbb ország irodalmában általános jelen­ség volna a legfiatalabb költőnem­zedék bátortalansága, sőt hiánya. Pontosabban: a jó költőké, hiszen verset rengetegen írnak, többen, mint valaha — ez is általános jelenség. Mi a helyzet Lettországban? — Mi ebben a tekintetben sze­rencsés helyzetben vagyunk. harmincas években született kitű­­­nő költőgárda — hogy csak néhá­nyat említsek: Vizma BelSevica, Imants Ziedonis, Imants Auzint, Janis Peters, Vitants hjudens — nyomában egészen fiatal, izmos és eredeti tehetségű költők csepered­nek, költészetünk vigasztaló folya­matosságát ígérve. — Még néhány szót az említett nemzedék ugyancsak jelentős tagjá­ról. Máris C. Maisról. Eddigi és ez­utáni munkáiról. — Huszonöt éves koromban ad­ták ki első verseskötetemet. Ezt további öt követte. Megjelent egy irodalmi esszékötetem és útiraj­zaim gyűjteménye. Új könyvem, a Tűzpatak című versgyűjtemény, most van sajtó alatt. Két gyermek­könyvet is írtam. Szeretek gyere­keknek írni. Nem félkézzel, nem üdülésképp, nagy felelősségtudat­tal. — Milyen nyelveken jelentek meg versei? — Két kötetemet adták ki oro­szul, egyet örményül, egyet ukrá­nul, harmadmagammal egy közös antológiában angolul is. — Magyarul pedig az Ablak a ta­vaszi térre című versgyűjteményben és több folyóiratban. Nagyon remél­jük, hogy legközelebbi találkozásunk­kor már magyar verseskötete kiadá­sáról is beszélgethetünk. Rab Zsuzsa v­­endégünk Maris Caklais A harminchét éves lett költőt régi vonzalom fűzi Magyarország­hoz. Csak másodízben jár itt, de máris értékes ajándékkal érkezett: egy lett nyelvű Radnóti-kötettel, saját fordításai gyűjteményével. Rigában a Literatura in Maksla — Irodalom és Művészet — című hetilap versrovatvezetője. SEBESTYÉN ANDRÁS:­­Jelbeszéd Tulajdonképpen látogatóba indultam egy távoli rokonhoz vagy ismerőshöz, már nem is tudom. Elég nehezen találtam oda. Amikor beléptem, a szobában égett a csillár, és nagy társaság ült az asztal körül. Egyikük, egy már nem egészen fiatal, jól megtermett, mindamellett határozottan szép asszony — alighanem ő, vagy az ő ura volt az, akit meg kellett látogatnom —, néma jelbeszéddel a tudtomra adta, hogy nemsokára kidobja őket, s közben hangosan, hogy többen is hallják, így szólt hozzám: „Nyugodtan foglaljon helyet, igazán kellemes társaság van nálunk, bizonyára jól fogja érezni magát közöttük.” Ő volt az első életemben, aki nem tegezett, de ennek is van már néhány ezer éve, ma már nem is tudom a sok idegen nő és férfi között, melyikük lehetett? oly rég ülök közöttük, szótlanul, magamba merülve, miközben mind hozzám beszélnek, mintha én volnék itt a házigazda. impia

Next