Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-11-19 / 47. szám - Orosz István: Plakátterv • kép (11. oldal) - Lengyel Balázs: Emlékekkel birkózva • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Vészi Endre: Titokzatos párhuzamok (Magvető) (11. oldal) - Varjas Endre: Az Ítélkező • könyvkritika • Ady Endre publicisztikai írásai (Szépirodalmi) (11. oldal) - Fazekas László: Intelmek • vers (11. oldal)
. VARJAS ENDRE: H Ady Endre publicisztikai írásai. (Szépirodalmi, 691, 705, 673 old.) Százéves lett, mert senki, aki nagynak született, naggyá lett, el nem kerülheti, hogy jubilánssá, majd centenárissá legyen. Még ő sem, aki pedig hetven esztendeje így írt: „...jubileum-járvány dúl az egész öreg Európában. Politikusok, bankigazgatók, költők, komédiások vén kezükkel gőgösen intenek alattvalóiknak. Elöregedvén, fiatalságukra akarnak emlékezni s hajlongani látni azokat, akiknek még megvan olyan-amilyen fiatalságuk. Világszerte ma még a derék, régi, elővigyázatos erkölcs szabályok érvényesek. A fiatal anarchisták tisztelik az öreg anarchistákat, vagy legalább ők is ezt mutatják. Nem merjük nem tisztelni az öregeket, s még ha sok okunk is volna reá, csak titokban káromkodunk. Nem új látvány ez, de sohase ünnepeltette magát vénség olyan bátran, mint manapaság. Okvetlenül Európa aggkori gyöngeségének egyik tünete lesz ez is: ez a jubileum járvány.” Verseskönyvről verseskönyvre 633k.0*> >«? HM O LENGYEL BALÁZS: Emlékekkel birkózva ■ Vészi Endre: Titokzatos párhuzamok (Magvető, 116 old.) Gyakran el szoktuk mondani, hogy a költőktől igazából nem egyegy verset kell elolvasni (itt-ott elszórtan), hanem versköteteket. De hogy ennek a megállapításnak az igazsága mennyire tartalmas, az Vészi Endre Titokzatos párhuzamok című új könyvét olvasva engem is meglepett. Az egyes versekből ugyanis nem rajzolódik ki az, ami a kötetekből: a költő egyénisége. Ahogy Vészi Endre emeltebben fogalmazza: az emberi teljességnek az a külön fényű, sőt külön fénytörésű része, amely a hárommilliárdból egy. Ebből a félidézetből kitetszőleg, melyet a nemrég publikált összegyűjtött versek éléről emelek ki. Vészinek az" életrajzi •foM;":alanyi köz^lés éppannyira természetes bázisa a költői teremtésben, mint az olvasónak vagy a kritikusnak a költői termés megértésében és élvezetében. Az élre tett vers például tudatosan tör arra, hogy összegezve az olvasónak elébe menjen, és a költő elhelyezkedését a nagy egészben és azon túl a kicsinyesebb irodalmi világunkban kirajzolja. „Magyar vagyok-e? a válaszom —tiltakozással van teli, — mert hazámat, mint védjegyet — nem a homlokom viseli, — ez belső tartomány”, mondja a rokonszenves összegezés, mely az irodalmi életben betöltött szerepről így vall: „Nem voltam haszonélvező, — dicsértje hangos szezonoknak __— nem voltam mártír, nem vagyok — szőrcsuhát öltő jó vezeklő, — többször kitapsolt főszereplő, — és mindez talán arra ok, — hogy ezután se vegyenek be — érdekvédelmi egyletekbe.” S ha közösségünk vagy nemzeti irodalmunk képviseletét kizárólagos joggal cégérükre tűző egyik vagy másik érdekvédelmi egyletünkre gondolunk, akkor Vészi szemérmes, nem melldöngető, munkás szerénysége méginkább rokonszenves lesz. De magatartásának ez a negatívumokkal kirajzolt pozitívuma csak puszta körvonal — hiszen a különbözés csak durva egyénítés —, melyet a kötetnyi vers nemcsak hogy gondosan kitölt, kiszínez, mint gyerek a kifestőkönyvét, hanem Veszi még a versekhez fűzött tömör életrajzi írással is megpótol. Ebben a prózaian költői, vagyis a tények mögöttes tartalmától felforrósodott írásban (melynek egyként jogos címe: Utam a költészethez vagy Hazám az anyanyelvem), olyan személyes történettel ismerkedünk meg, melyből mintegy kiolvasható Vészinek, a költőnek a versek vonzóerejét felfokozó „legendája” is. Az, amit a költői terméshez mindig is odakapcsol az olvasóközönség tudata, mint — hogy világos, nagy példát mondjak — Radnóti Razglednicáihoz Radnóti sorsát. Eszerint olyan pesti, proletár család sarja volt és küzdötte fel magát munkásból költővé, akinek egy az ezerhez sansza volt századunkban az életben maradásra, és egy a százezerhez sansza, vagy még annyi sem, a költővé válásra. Ha azt írja a versben: „A történelem sok gyalázatát megélte arcom íme az eredmény” s ha így folytatja: „az Idő-Rodin úgy faragta ki — hogy boldogsága sziklabánata — az ember története is legyen”, akkor ehhez az életrajzból — többek között — ez tartozik hozzá: „Tarján faluban alvóhelyünk egy istállóban volt. A ház gazdája, egy sváb paraszt, éjfél után benyitott, ittasan ledöndült mellénk a szalmára, és zokogva könyörgött, szökjünk meg, kemencébe visznek !... Négy társammal a bokrokban lemaradtunk ... De kiszabott sorsomat nem tudtam elkerülni. Budapesten elfogtak és 44 november 18-án, a józsefvárosi pályaudvarról most már nyolcvanadmagammal egy vagonban utolsónak szánt utamra szállítottak.” Ha azt írja: „testvértelen egyujjú mozgalomban testvéreimre leltem”, akkor ezt az életrajz így egészíti ki: „... elvégezvén a negyedik polgárit... biztonságos jövőmet szüleim a vésnöki mesterségben látták ... A hosszú gépterem ablakai a Lázár utcára nyíltak... Anyám vitt el bemutatni a főnöknek, aláírták a tanoncszerződést, aztán végigsimított rövidre nyírt hajamon, és ment kifelé ... Itt szervezett munkások dolgoztak, valamennyien a vasasszakszervezet tagjai. Gyakran jártam a Magdolna utcai vasas székházban, gyűlésekre, irodalmi matinékra ... A munkásmozgalom a maga természetes sodrában nemcsak ismeretekhez, de tudatos felismerésekhez juttatott.” S ha a magyarság kérdését érintve így szól a vers: „A befogadók Arany Ady József — világa nyitva — leltározás miatt a lélek nyitva — a nyelv örök hazám! menlevelem — szót értek én — az elődökkel és a születőkkel”, akkor ezt az önéletrajzból az egészíti ki: „ha felidézem a szülőházi udvart, a körfolyosót, amely a késő nyári délutánokon az olvasótermem is volt, úgy látom hirtelen, hogy a sötét katlan fölött, a liláskék égbolton átrepül egy hattyú. S ez nem valami költői fordulat kedvéért íródik, az a hattyú, a Petőfié (a szép emlékezet hattyúja), még most is ott repül a kútmély udvar fölött... De a sorsdöntő szót Ady, Kassák, József Attila mondta ki.” És ide tartozik még ez a kiegészítés is:” Szőlőszem című versem kéziratára Babits Mihály szerkesztői tolla ezt írta: »ezt«, és átküldte az Attila utcából a Nyugat szerkesztőségébe. Azt hiszem, ez volt életem legfénylőbb pillanata”. Az idézett befogadók az illyési „haza a magasban” tartó oszlopai. Magyarságukkal és emberségükkel ők adtak hazát a kifordító éveik idején — emlékezzünk csak a vallomásokra — Radnótinak is, Zelknek is. De Vészi Endre számára közülük mégis József Attila a leghangsúlyosabb. Nem hiába vall így az új kötetben: „Szappanfőző volt az én apám is — sőt, hogy a Meister szappangyárban — együtt dolgoztak egy időben — valami fényt vet rám is — Születési bizonyítványom.” És ezt a születési bizonyítványt a költői jelképeknél konkrétabban kell felfognunk. Vészi Endre József Attila utáni költő. Az emberi teljességnek arra a bizonyos külön fényű, sőt külön fénytörésű megvalósítására tör, amely irodalmunkban József Attila után vált lehetségessé. Külső és belső olyasféle mélyre nyúló feltárására. Nem József Attila világát mintázva és nem is jutva el olyan törvényekig és evidenciákig, mint ő, de tompítottabb intenzitásával a maga harmonikusabb világát mégis kirajzolva. Ez a világ ma — hogy az új versekről beszéljek — a múlt szorongásos, vad és csak nagyritkán felfénylő képeivel van teli. Mintha a korral járó fenyegetettség, ez az új kiszolgáltatottság a költőt befelé fordította volna, újra és újra elé idézve a rég átélteket, a harmincas és negyvenes évek küzdő és veszedelmes pillanatait, halottakkal tele tablóit. Azt amivel, úgy látszik, hűségből, becsületből, már halálig birkóznia kell magában ennek a kiritkított nemzedéknek, mely — ahogy Vészi írja — évek óta már csak a Farkasréti temetőben találkozik. Ez a birkózás, mely jelennel, jövővel — és a létkérdésekkel — való számvetés is, a kötet lírai magja. Vészi versbeszéde a számvetés retorikus csábításai ellenére visszafogott, tárgyilagos, a próza fölé csupán a harmincas évek szolid költői eszközeivel emelt. A költői kicirkalmazás vagy túldíszítés divatozása idején a fiatalabb olvasóknak szinte hozzá kell szokniuk, egyéni mozdulatait, színeit figyelemmel kell felfedezniük, bár a stílusszándékban Vészi nem áll egyedül. De ha az olvasó rászánja a figyelmet, s felfedezi a rejtve ható mögöttes tartalmakat, a hajdani fémműves munkából fakadt jelzésrendszereket, vagy hullámokat rejtő néma az érzelmi sorközök mondanivalóit, akkor a kötet lírai áramlását már természetesen fogadja be. Nem mintha a szűkszavúság mutatványa vagy a tárgyilagosság telibetaláló pontossága mindig is sikerülne Vészinek. De az egész együtt sikerül, lehet, hogy a kiemelkedő erős versek révén, amelyeknek értékei rávetülnek a többire, ám lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert a Titokzatos párhuzamok az olvasóval személyes kapcsolatot teremtő igazi verseskötet. 1977. NOVEMBER 19.s Az ítélkező Magunkra ismerünk-e kemény szavaiban, vagy sem — voltaképpen egyre megy. Némileg szégyenkezve, némi unalommal, csömörrel, s rossz lelkiismerettől merevült lelkesedéssel ünnepeljük lassan egy esztendeje (mert Adyévez). Irodalmárok között, a humaniórákra fogékony körökben gyakran hallani keserű kifakadást a „túladagolt” Ady miatt. Ugyanitt sokan heveny „Ady-mérgezés” tüneteit diagnosztizálják magukon. És ez különösen veszedelmessé válhat — lévén másodlagosan is fertőző. Hiszen akik a „mérgezettek” és „megcsömörültek” közvetítésével ismerik meg Adyt, csak most vagy ezután — miféle meghamisított képet, szobrot kapnak? miféle akármit, bármit, csak éppen nem élő, ható, érvényes példát a szabad gondolatra, a finom, árnyalt, okos ítéletre, nagy történelmi igazságok, erkölcsi és művészi értékek iránti érzékenységre, fogékonyságra. • Én nem érzem mérgezettnek magamat. Talán mert tizenéves korom óta növekvő adagokban, növekvő szerelemmel oltom magamba, s így a letaglózó, hirtelen, tömény hatással szemben védett vagyok. Most, átolvasván publicisztikai írásainak nemrég megjelent három kötetét, ezt a kétezer könyvoldalnyi izgatott agitációt, köz- és önostorozást, pontosan húsz esztendő újságírói tevékenységének (lázas tevékenységének) termékét, újra csak azt érzem (amit szinte illetlenség megfogalmazni), hogy ez a zseniális költőember publicistának, de egyáltalában gondolkodónak vagy talán pontosabban: tisztán látó embernek, ha lehet, még zseniálisabb, még nagyobb volt. Ha — mint szerelmes Franciaországában vagy Angliában vagy akár Németországban — itthon is nagyobb rangja volt volna a közvetlen politikai megszólalásnak, ha nem muszájként, nem pénzcsináló robotként kell fölvállalnia a közírást, akkor talán gazdagabbak vagyunk most néhány esszével, akkor talán Adyt a magyar és európai politikai tudományoknak is az élvonalában tudhatjuk, a tudós szépírók Platóntól, Machiavellin át Malraux-ig s tovább húzódó sorában. Dehát így is gazdagok vagyunk nagyon ezzel a három kötetnyi glosszával, tudósítással, naplóval, kritikával, vitairattal, önvallomással. Hiszen ritka részletességgel mutatkozik meg bennük az igazság útja a versig. Hiszen 1898 és 1908 között olykor mindennap jelent meg Ady-írás Debrecenben, Nagyváradon, majd a Budapesti Naplóban; a három kötetből kettőt tölt meg a húsz alkotó évből ennek az első tíznek a publicisztikai termése. Mint a földmélyi kincseket geológus-bányamérnök próbafúrásai, úgy kutatta költészete eszmei lehetőségeit a lírikus Ady a publicisztikában. Igaz, az eredmény, a kész, a végleges: a lírai kifejezés. De amit majd versben mond ki véglegesen, az csillogó eredetiséggel (igazán méltón, egyenrangúan) megvan már a szinte hevenyészettnek látszó, szecessziósan laza fogalmazásé, mégis célbatalálón hegyes újságírásokban. Nem az én dolgom, hanem szorgalmas filoszoké, cikkről-cikkre, versrőlversre kikutatni és mutatni, miképp szublimálódik költészetté Ady nagy érzelmi töltésű, kíméletlenül ítélkező prózája. Vagyis dehogy szublimálódik — hiszen az valami légnemű, könnyű költészetet eredményezne —, inkább réggé tömörül, keményre kristályosodik: verssé, mely „törvény és édes ritmusában / kő hull s a kastély ablaka zörög”, mint József Attila nyugtázza. tal „A mai olvasó sokszor csodálatlátja, milyen éles elmével, mélységgel és finomsággal ítélte meg Ady verseiben és cikkeiben korának magyar és nemzetközi politikai és szociális problémáit. Mennyire ő volt, mint gyakran Petőfi is, nem egy esetben az egyetlen, aki az eseményeket helyes és következetes demokratizmus perspektívából, a dolgozó nép igazi nagy érdekeinek perspektívájából ítélte meg” — írta Lukács György. Tragikus, hogy ezt a perspektívát Magyarországon csak egyetlen szempár látta: az Adyé. Mérhetetlen magánya — melyet talán csak az orosz forradalmi baloldallal való személyes megismerkedés oldhatott volna fel — Kasszandra-sorssá stilizálja igazát, de ez az elárvult, egyetlen emberré személyesedett igazságmagány mégsem végzet. Végzetszerűbb lett volna, hogy ebben a kiegyezés utáni, boldog békeidős, hazugan kuruckodó, vagy koncot lesőn kormánypárti Magyarországban ne legyen senki, aki ilyen tisztán lát és ilyen éles elmével érti, amit lát. És aki így tud ítélni. ★ Azt hiszem, Ady kivételes azonosítási képessége (mondhatnám így is: hajlama a hasonlathoz, a metaforához) tette lehetővé, hogy publicisztikájában minden témához — monomániásan szinte — hozzárendelje azokat az alapvető dolgokat, amiket a legfontosabbnak tartott. Az első években a radikális antiklerikalizmus volt ez az alapmondanivaló, a Budapesti Naplónál töltött években a feudális társadalmi viszonyok elleni könyörtelen, alkatlan utálat, mely 1995-től fokozatosan válik a polgári átalakuláson túlmutató szociális forradalom követelésévé. Minden jelentéktelen vagy jelentékeny esemény, hír, érdekesség, ennek az alakuló világnézetnek a kemény sugaraiba kerül. Színházi bemutató, utcai verekedés, társasági botrány, nevezetes bűnügy, itthon, Párizsban, akárhol — Ady így vagy úgy, egy elvillanó poénnal vagy egy játékos komoly (olykor ironikusan komolykodó) fejtegetéssel a magyar viszonyokra alkalmazza. Prófétai makacsság ez, s szinte törvényszerűen következik belőle az a prófétáló, savonarolai hang, a nagyon és nagyot hívők keserűen gúnyos, szkeptikus hangja, melyet Ady használ. Ezen a hangon nem lehet hízelgő negédességeket mondani, s mert Adynak mindenről Magyarország elmaradottsága, parlagisága, vidékiessége, Ugar-volta jutott eszébe, hát nincs még egy írástudója a magyar történetnek, aki olyan sok és kegyetlen igazságot vágott volna a gyűlölve-utálva áldott, szeretett haza arcába, mint ő. ★ Sokan gyűlölték meg ezért —ez is egyik oka volt magányának. Minden évfordulós időszerűségnél aktuálisabb kérdés, hogy ma, mi — el tudnánk-e viselni magunk között nem taszítanánk-e megbocsáthatatlan magányba egy hozzá hasonló Ítélkező c. FAZEKAS LÁSZLÓ: Intelmek 1. Itt ama keskeny út létszűkület most el ne zárd öled mert át nem jutok nélküled 2. Ha nem hiszed — nem sohasem ha nem mondod — nem is lehet ha nem teszed — már elveszett ha hinni tudsz — ma bármikor ha kimondod •— már lángja ég ha megteszed — ennyi elég 3. Harcodat fel ne add pajzsom velem maradj Fényem rádvetettem árnyam is rádmarad Pajzsom vagy helyettem ne oltalmazd magad ELET ESI« IRODALOM