Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-11-19 / 47. szám - Orosz István: Plakátterv • kép (11. oldal) - Lengyel Balázs: Emlékekkel birkózva • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Vészi Endre: Titokzatos párhuzamok (Magvető) (11. oldal) - Varjas Endre: Az Ítélkező • könyvkritika • Ady Endre publicisztikai írásai (Szépirodalmi) (11. oldal) - Fazekas László: Intelmek • vers (11. oldal)

. VARJAS ENDRE: H Ady Endre publicisztikai írásai. (Szépirodalmi, 691, 705, 673 old.) Százéves lett, mert senki, aki nagynak született, naggyá lett, el nem kerülheti, hogy jubilánssá, majd centenárissá legyen. Még ő sem, aki pedig hetven esztendeje így írt: „...jubileum-járvány dúl az egész öreg Európában. Politi­kusok, bankigazgatók, költők, ko­médiások vén kezükkel gőgösen intenek alattvalóiknak. Elöreged­vén, fiatalságukra akarnak emlé­kezni s hajlongani látni azokat, akiknek még megvan olyan-ami­lyen fiatalságuk. Világszerte ma még a derék, régi, elővigyázatos erkölcs­ szabályok érvényesek. A fiatal anarchisták tisztelik az öreg anarchistákat, vagy legalább ők is ezt mutatják. Nem merjük nem tisztelni az öregeket, s még ha sok okunk is volna reá, csak titokban káromkodunk. Nem új látvány ez, de sohase ünnepeltette magát vénség olyan bátran, mint manap­a­ság. Okvetlenül Európa aggkori gyöngeségének egyik tünete lesz ez is: ez a jubileum járvány.” Verseskönyvről verseskönyvre 633k.0*> >«? HM O LENGYEL BALÁZS: Emlékekkel birkózva ■ Vészi Endre: Titokzatos párhuzamok (Magvető, 116 old.) Gyakran el szoktuk mondani, hogy a költőktől igazából nem egy­­egy verset kell elolvasni (itt-ott el­szórtan), hanem versköteteket. De hogy ennek a megállapításnak az igazsága mennyire tartalmas, az Vészi Endre Titokzatos pár­huzamok című új könyvét ol­vasva engem is meglepett. Az egyes versekből ugyanis nem raj­zolódik ki az, ami a kötetekből: a költő egyénisége. Ahogy Vészi Endre emeltebben fogalmazza: az emberi teljességnek az a külön fé­nyű, sőt külön fénytörésű része, amely a hárommilliárdból egy. Eb­ből a félidézetből kitetszőleg, me­lyet a nemrég publikált összegyűj­tött versek éléről emelek ki. Vészi­nek az" életrajzi •foM;":ala­nyi­ köz^­lés éppannyira természetes bázisa a költői teremtésben, mint az ol­vasónak vagy a kritikusnak a köl­tői termés megértésében és élveze­tében. Az élre tett vers például tudato­san tör arra, hogy összegezve az olvasónak elébe menjen, és a köl­tő elhelyezkedését a nagy egészben és azon túl a kicsinyesebb irodalmi világunkban kirajzolja. „Magyar vagyok-e? a válaszom —tiltakozás­sal van teli, — mert hazámat, mint védjegyet — nem a homlokom vi­seli, — ez belső tartomány”, mond­ja a rokonszenves összegezés, mely az irodalmi életben betöltött sze­repről így vall: „Nem voltam ha­szonélvező, — dicsértje hangos sze­zonoknak __— nem voltam mártír, nem vagyok — szőrcsuhát öltő jó vezeklő, — többször kitapsolt fő­szereplő, — és mindez talán arra ok, — hogy ezután se vegyenek be — érdekvédelmi egyletekbe.” S ha közösségünk vagy nemzeti irodal­munk képviseletét kizárólagos jog­gal cégérükre tűző egyik vagy má­sik érdekvédelmi egyletünkre gon­dolunk, akkor Vészi szemérmes, nem melldöngető, munkás szerény­sége méginkább rokonszenves lesz. De magatartásának ez a negatívu­mokkal kirajzolt pozitívuma csak puszta körvonal — hiszen a külön­bözés csak durva egyénítés —, me­lyet a kötetnyi vers nemcsak hogy gondosan kitölt, kiszínez, mint gyerek a kifestőkönyvét, hanem Veszi még a versekhez fűzött tö­mör életrajzi írással is megpótol. Ebben a prózaian költői, vagyis a tények mögöttes tartalmától felfor­rósodott írásban (melynek egyként jogos címe: Utam a költészethez vagy Hazám az anyanyelvem), olyan személyes történettel ismer­kedünk meg, melyből mintegy ki­olvasható Vészinek, a költőnek a­ versek vonzóerejét felfokozó „le­gendája” is. Az, amit a költői ter­méshez mindig is odakapcsol az ol­vasóközönség tudata, mint — hogy világos, nagy példát mondjak — Radnóti Razglednicáihoz Radnóti sorsát. Eszerint olyan pesti, prole­tár család sarja volt és küzdötte fel magát munkásból költővé, akinek egy az ezerhez sansza volt száza­dunkban az életben maradásra, és egy a százezerhez sansza, vagy még annyi sem, a költővé válásra. Ha azt írja a versben: „A törté­nelem sok gyalázatát megélte ar­com íme az eredmény” s ha így folytatja: „az Idő-Rodin úgy fa­ragta ki — hogy boldogsága szikla­bánata — az ember története is le­gyen”, akkor ehhez az életrajzból — többek között — ez tartozik hoz­zá: „Tarján faluban alvóhelyünk egy istállóban volt. A ház gazdája, egy sváb paraszt, éjfél után benyi­tott, ittasan ledöndült mellénk a szalmára, és zokogva könyörgött, szökjünk meg, kemencébe visz­nek !... Négy társammal a bokrok­ban lemaradtunk ... De kiszabott sorsomat nem tudtam elkerülni. Budapesten elfogtak és 44 novem­ber 18-án, a józsefvárosi pályaud­varról most már nyolcvanadma­­gammal egy vagonban utolsónak szánt utamra szállítottak.” Ha azt­­ írja: „testvértelen egyujjú mozga­lomban testvéreimre leltem”, ak­kor ezt az életrajz így egészíti ki: „... elvégezvén a negyedik polgá­rit... biztonságos jövőmet szüleim a vésnöki mesterségben látták ... A hosszú gépterem ablakai a Lá­zár utcára nyíltak... Anyám vitt el bemutatni a főnöknek, aláírták a tanoncszerződést, aztán végigsimí­tott rövidre nyírt hajamon, és ment kifelé ... Itt szervezett munkások dolgoztak, valamennyien a vasas­szakszervezet tagjai. Gyakran jár­tam a Magdolna utcai vasas szék­házban, gyűlésekre, irodalmi mati­nékra ... A munkásmozgalom a maga természetes sodrában nem­csak ismeretekhez, de tudatos fel­ismerésekhez juttatott.” S ha a ma­gyarság kérdését érintve így szól a vers: „A befogadók Arany Ady Jó­zsef — világa nyitva — leltározás miatt a lélek nyitva — a nyelv örök hazám! menlevelem — szót értek én — az elődökkel és a szüle­tőkkel”, akkor ezt az önéletrajzból az egészíti ki: „ha felidézem a szü­lőházi udvart, a körfolyosót, amely a késő nyári délutánokon az olva­sótermem is volt, úgy látom hirte­len, hogy a sötét katlan fölött, a liláskék égbolton átrepül egy hat­­­tyú. S ez nem valami költői fordu­lat kedvéért íródik, az a hattyú, a Petőfié (a szép emlékezet hattyúja), még most is ott repül a kútmély udvar fölött... De a sorsdöntő szót Ady, Kassák, József Attila mondta ki.” És ide tartozik még ez a kiegészítés is:” Szőlőszem című versem kéziratára Babits Mihály szerkesztői tolla ezt írta: »ezt«, és átküldte az Attila utcából a Nyugat szerkesztőségébe. Azt hiszem, ez volt életem legfénylőbb pillanata”. Az idézett befogadók az illyés­i „haza a magasban” tartó oszlopai. Magyarságukkal és emberségükkel ők adtak hazát a kifordító éveik idején — emlékezzünk csak a val­lomásokra — Radnótinak is, Zelk­­nek is. De Vészi Endre számára közülük mégis József Attila a leg­hangsúlyosabb. Nem hiába vall így az új kötetben: „Szappanfőző volt az én apám is — sőt, hogy a Meister szappangyárban — együtt dolgoz­tak egy időben — valami fényt vet rám is — Születési bizonyítvá­nyom.” És ezt a születési bizonyítványt a költői jelképeknél konkrétabban kell felfognunk. Vészi Endre József Attila utáni költő. Az emberi tel­jességnek arra a bizonyos külön fényű, sőt külön fénytörésű meg­valósítására tör, amely irodalmunk­ban József Attila után vált lehet­ségessé. Külső és belső olyasféle mélyre nyúló feltárására. Nem Jó­zsef Attila világát mintázva és nem is jutva el olyan törvényekig és evidenciákig, mint ő, de tompítot­­tabb intenzitásával a maga harmo­nikusabb világát mégis kirajzolva. Ez a világ ma — hogy az új ver­sekről beszéljek — a múlt szoron­gásos, vad és csak nagyritkán fel­fénylő képeivel van teli. Mintha a korral járó fenyegetettség, ez az új kiszolgáltatottság a költőt befelé fordította volna, újra és újra elé idézve a rég átélteket, a harmin­cas és negyvenes évek küzdő és ve­szedelmes pillanatait, halottakkal tele tablóit. Azt amivel, úgy lát­szik, hűségből, becsületből, már ha­lálig birkóznia kell magában ennek a kiritkított nemzedéknek, mely — ahogy Vészi írja — évek óta már csak a Farkasréti temetőben talál­kozik. Ez a birkózás, mely jelennel, jövővel — és a létkérdésekkel — való számvetés is, a kötet lírai magja. Vészi versbeszéde a számvetés retorikus csábításai ellenére vis­­­szafogott, tárgyilagos, a próza fölé csupán a harmincas évek szolid költői eszközeivel emelt. A költői kicirkalmazás vagy túldíszítés di­vatozása idején a fiatalabb olva­sóknak szinte hozzá kell szokniuk, egyéni mozdulatait, színeit figye­lemmel kell felfedezniük, bár a stílusszándékban Vészi nem áll egyedül. De ha az olvasó rászánja a figyelmet, s felfedezi a rejtve ha­tó mögöttes tartalmakat, a hajdani fémműves munkából fakadt jel­zésrendszereket, vagy hullámokat rejtő néma az érzelmi sorközök mondanivalóit, akkor a kötet lírai áramlását már természetesen fo­gadja be. Nem mintha a szűksza­vúság mutatványa vagy a tárgyila­gosság telibetaláló pontossága min­dig is sikerülne Vészinek. De az egész együtt sikerül, lehet, hogy a kiemelkedő erős versek révén, ame­lyeknek értékei rávetülnek a töb­bire, ám lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert a Titokzatos pár­huzamok az olvasóval személyes kapcsolatot teremtő igazi verseskö­tet. 1977. NOVEMBER 19.s Az ítélkező Magunkra ismerünk-e kemény szavaiban, vagy sem — voltakép­pen egyre megy. Némileg szé­gyenkezve, némi unalommal, csö­mörrel, s rossz lelkiismerettől me­revült lelkesedéssel ünnepeljük lassan egy esztendeje (mert Ady­­év­ez). Irodalmárok között, a hu­maniórákra fogékony körökben gyakran hallani keserű kifakadást a „túladagolt” Ady miatt. Ugyan­itt sokan heveny „Ady-mérgezés” tüneteit diagnosztizálják magu­kon. És ez különösen veszedelmes­sé válhat — lévén másodlagosan is fertőző. Hiszen akik a „mérge­zettek” és „megcsömörültek” köz­vetítésével ismerik meg Adyt, csak most vagy ezután — miféle meghamisított képet, szobrot kap­nak? miféle akármit, bármit, csak éppen nem élő, ható, érvényes példát a szabad gondolatra, a fi­nom, árnyalt, okos ítéletre, nagy történelmi igazságok, erköl­­­csi és művészi értékek iránti ér­zékenységre, fogékonyságra. • Én nem érzem mérgezettnek ma­gamat. Talán mert tizenéves korom óta növekvő adagok­ban, növekvő szerelemmel ol­tom magamba, s így a le­taglózó, hirtelen, tömény hatással szemben védett vagyok. Most, át­olvasván publicisztikai írásainak nemrég megjelent három kötetét, ezt a kétezer könyvoldalnyi izga­tott agitációt, köz- és önostorozást, pontosan húsz esztendő újságírói tevékenységének (lázas tevékeny­ségének) termékét, újra csak azt érzem (amit szinte illetlenség meg­fogalmazni), hogy ez a zseniális költőember publicistának, de egy­általában gondolkodónak vagy ta­lán pontosabban: tisztán látó em­bernek, ha lehet, még zseniálisabb, még nagyobb volt. Ha — mint szerelmes Francia­országában vagy Angliában vagy akár Németországban — itthon is nagyobb rangja volt volna a közvetlen politikai megszólalás­nak, ha nem muszájként, nem pénzcsináló robotként kell fölvállalnia a közírást, akkor talán gazdagabbak vagyunk most néhány esszével, akkor ta­lán Adyt a magyar és európai poli­tikai tudományoknak is az élvo­nalában tudhatjuk, a tudós szép­írók Platóntól, Machiavellin át Malraux-ig s tovább húzódó so­rában. Dehát így is gazdagok va­gyunk nagyon ezzel a három kö­tetnyi glosszával, tudósítással, naplóval, kritikával, vitairattal, önvallomással. Hiszen ritka rész­letességgel mutatkozik meg ben­nük az igazság útja a versig. Hi­szen 1898 és 1908 között olykor mindennap jelent meg Ady-írás Debrecenben, Nagyváradon, majd a Budapesti Naplóban; a három kötetből kettőt tölt meg a húsz al­kotó évből ennek az első tíznek a publicisztikai termése. Mint a földmélyi kincseket geológus-bányamérnök próbafúrá­­­sai, úgy kutatta költészete eszmei lehetőségeit a lírikus Ady a pub­licisztikában. Igaz, az eredmény, a kész, a végleges: a lírai kifeje­zés. De amit majd versben mond ki véglegesen, az csillogó eredeti­séggel (igazán méltón, egyenran­gúan) megvan már a szinte heve­nyészettnek látszó, szecessziósan laza fogalmazásé, mégis célbata­­lálón hegyes újság­írásokban. Nem az én dolgom, hanem szorgalmas filoszoké, cikkről-cikkre, versről­­versre kikutatni és­­ mutatni, mi­képp szublimálódik költészetté Ady nagy érzelmi töltésű, kímé­letlenül ítélkező prózája.­ Vagyis dehogy szublimálódik — hiszen az valami légnemű, könnyű költésze­tet eredményezne —, inkább réggé tömörül, keményre kristályosodik: verssé, mely „törvény és édes rit­­musában / kő hull s a kastély ab­laka zörög”, mint József Attila nyugtázza. tal „A mai olvasó sokszor csodálat­látja, milyen éles elmével, mélységgel és finomsággal ítélte meg Ady verseiben és cikkeiben korának magyar és nemzetközi po­litikai és szociális problémáit. Mennyire ő volt, mint gyakran Petőfi is, nem egy esetben az egyet­len, aki az eseményeket helyes és következetes demokratizmus pers­pektívából, a dolgozó nép igazi nagy érdekeinek perspektívá­jából ítélte meg” — írta Lukács György. Tragikus, hogy ezt a perspektívát Magyarországon csak egyetlen szempár látta: az Adyé. Mérhetetlen magánya — me­lyet talán csak az orosz forra­dalmi baloldallal való személyes megismerkedés oldhatott volna fel — Kasszandra-sorssá stilizálja iga­zát, de ez az elárvult, egyetlen emberré személyesedett igazság­magány mégsem végzet. Végzet­­szerűbb lett volna, hogy ebben a kiegyezés utáni, boldog békeidős, hazugan kuruckodó, vagy koncot lesőn kormánypárti Magyaror­szágban ne legyen senki, aki ilyen tisztán lát és ilyen éles elmével érti, amit lát. És aki így tud ítélni. ★ Azt hiszem, Ady kivételes azo­nosítási képessége (mondhatnám így is: hajlama a hasonlathoz, a metaforához) tette lehetővé, hogy publicisztikájában minden témához — monomániásan szinte — hozzá­rendelje azokat az alapvető dol­gokat, amiket a legfontosabbnak tartott. Az első években a radiká­lis antiklerikalizmus volt ez az alapmondanivaló, a Budapesti Naplónál töltött években a feudá­lis társadalmi viszonyok elleni kö­nyörtelen, alkatlan utálat, mely 1995-től fokozatosan válik a pol­gári átalakuláson túlmutató szo­ciális forradalom követelésévé. Minden jelentéktelen vagy jelen­tékeny esemény, hír, érdekesség, ennek az alakuló világnézetnek a kemény sugaraiba kerül. Színházi bemutató, utcai verekedés, társa­sági botrány, nevezetes bűnügy, itthon, Párizsban, akárhol — Ady így vagy úgy, egy elvillanó poén­nal vagy egy játékos komoly (oly­kor ironikusan komolykodó) fejte­getéssel a magyar viszonyokra al­kalmazza. Prófétai makacsság ez, s szinte törvényszerűen következik belőle az a prófétáló, savonarolai hang, a nagyon és nagyot hívők kese­rűen gúnyos, szkeptikus hangja, melyet Ady használ. Ezen a han­gon nem lehet hízelgő negédessé­geket mondani, s mert Adynak mindenről Magyarország elmara­dottsága, parlagisága, vidékiessé­ge, Ugar-volta jutott eszébe, hát nincs még egy írástudója a ma­gyar történetnek, aki olyan sok és kegyetlen igazságot vágott volna a gyűlölve-utálva áldott, szeretett haza arcába, mint ő. ★ Sokan gyűlölték meg ezért —ez is egyik oka volt magányának. Minden évfordulós időszerűségnél aktuálisabb kérdés, hogy ma, mi — el tudnánk-e viselni magunk között nem taszítanánk-e megbo­csáthatatlan magányba egy hozzá hasonló Ítélkező c. FAZEKAS LÁSZLÓ: Intelmek 1. Itt ama keskeny út létszűkület most el ne zárd öled mert át nem jutok nélküled 2. Ha nem hiszed — nem sohasem ha nem mondod — nem is lehet ha nem teszed — már elveszett ha hinni tudsz — ma bármikor ha kimondod •— már lángja ég ha megteszed — ennyi elég 3. Harcodat fel ne add pajzsom velem maradj Fényem rádvetettem árnyam is rádmarad Pajzsom vagy helyettem ne oltalmazd magad ELET ESI« IRODALOM

Next