Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-11-05 / 45. szám - Nemere István: Száz szónak is egy a vége? • reflexió | Visszhang • Lőrincze Lajos cikksorozata (2. oldal) - Vadász Ferenc: Latinka! • reflexió | Visszhang • Góczán Gyula: Latinka vagy Latinca? (2. oldal) - Csuka Zoltán: Gustav Krklec halálára • nekrológ (2. oldal) - Dohnál Tibor: kiállításáról: Sorfal • kép (2. oldal)
VISSZHANG Száz szónak is egy a vége ? Nemrégen kezembe akadt egy kicsiny könyvecske. Belelapoztam: „Baráti Szabó Dávid: Kisded Szó-Tár. 11. kiadás, Kassán, 1792-ben.” Nem könyvritkaság, a szakemberek ismerik, tartják. De forgatják-e? számon Olvasom Lőrincze Lajos kitűnő cikksorozatát az ÉS-ben, ám a kételyeim nem oszlanak: bizonyos, hogy a „nyelvfejlődés” nem szegényít? Tudom, nem kell félrevernem a harangokat, nincs „elfeledett nyelv”. De nem ártana talán figyelmet fordítani — többek között — néhány tucat olyan szóra, amelyek szerintem igaztalanul, oktalanul váltak száműzötté, sőt — és ez már sokkal rosszabb — elfeledettekké. Kétszáz évvel ezelőtt dolgolódott a munkásember, s ha nem akadt munkája, azt mondta: dolgatlanság vagyon. Aki evett, az fuldoklott, és ki nem tudván aludni, ébren hánykolódott, arra azt mondták: émetlen. A vesződség, vesződés nyomorkodás volt és bizony sok ember naponta alázadásra szorult. A gazdag urak szutyolták a szegényebb fajtát, aki pedig tarzani — ellenkezni — próbált, azt hamar forgatni, üldözni, zaklatni kezdték a pandúrok. Ez utóbbiak nyilván igen gyakran fityereztek, kasmatoltak, hajháztak — kerestek, kutattak — a jobbágyok kunyhóiban és sokakat, firtongattak — firtattak. Azért ne féltsük őseinket, nem mindenkire szállt rá a felemlés (ijedtség). A bátrabbak félreeső helyeken tohadtak — gyűltek, „torlódtak” össze — és alighanem akadt köztük olyan is, aki torokszorongató éjszakákon vahotázni — rázslást űzni — is merészelt. Hamegfontoltak akkor sem szerették azokat, akik sokat tornyikoltak. — fecsegtek. A sorokban (berkekben, ligetekben) a fiatalok bódorogtak (kódorogtak, csavarogtak) vagy urambocsá’, ebészkedtek (kutyálkodtak...). Akadt, aki egy rossz szó miatt húzni — haragudni kezdett, a ficsúrok pedig helébelve — hivalkodva — húzsolták — koptatták — ruhájukat. És ha kertekben a gyümölcs megivedt a (megérett, megkásásodott), bizony rá-rájártak a fiatalabb legények egy kalapravalót kullintani — elcsenni —, hiába forgatta a csősz a korgattyút — a kereplőt. Így rútalkodtak akkoriban a „hivatalos” személyekkel. őseink számára a hülye is melléknév volt, de nem azt jelentette, amit ma: „keveset mégis beszélő siketecske, bamba” volt az értelme. A szlávos hangzású ragyiva serényt, derék, deli férfiút jelentett. A talabor valami nagy, terebélyes volt, például széleskarimájú kalap. A kevély, felfuvalkodott emberre a buzma szót használták, a rusnya, galád meghatározására az ondok, sőt tajdok szavakat. Idegenesen hangzanak? Kicsit ázsiaian? Lehet úgy, mint „undok, tajték, nyílás” stb. mai szavaink. A kétszáz évvel ezelőtt élt emberek semmi furcsát sem találtak az szavak hangzásában, mint olyan elemetes, elvénkedett. tinta (kajla), zsinór (vagy koszlobár) — alávaló, haszontalan. Mint ahogy talán büszkék is voltak a tatáros-törökös hangzású kunya (Baróti szerint: ,„puha, magát asszonyi módra viselő férfi”) vagy a kutak (törpe, „kisdedember vagy fa”) főneveikre. Az árkus, ív papír laplng volt, a pillangót, lenkét egy harmadik szóval is illették: villantyú. A kamaszfiú kanyó volt, a keteputa házi holmi, egy és más; a rossz hangzású kankó (köztudottan ma egészen mást jelent) pedig szőr, daróc, zeke, condra értelemben szerepelt. A hitvány ember ösztönér (!) volt, a híg sár hibák („hibókos út”), a ma szén női keresztnévnek is beillő ibolya pedig ... hínár. A rost „ízet” jelentett, méghozzá nem étel ízét, hanem a gyakoriságot, (például három ízben, három rostban). A mocsok, Piszok, szenny rücsök is volt, a sír vagy koporsó séhje, a viasz sejt, a szöcske szütyőke, a beteg fanyalgó, vajlódó, dögös. Némelykor meglepődünk, hogy egyes szavak milyen változáson mentek át: a zordon kétszáz éve iszonyút, irtóztatót, de sivatagot is jelentett. A daliás nem is melléknév volt, hanem főnév: kopjás, lándzsás, dárdás katona, a déltzeg szó pedig két (ma kissé meglepő) jelentéssel bírt: 1.: Ménes (főnév) — 2.: Szilaj, makacs, engedetlen. Nem sírom vissza, hogy a birtok fogalmára már nem a hagyomány szót használják (hiszen csúnya!), de kissé belémsajdul, hogy — talán soha többé! — senki sem fogja kiejteni azt, hogy tégely (öreg fa-palack), bóda (nyele valaminek), buár (búvár), tündevény vagy bőrmadár (denevér), elsarkallani (távozni — micsoda szuggesztív kép!), élemény, élet (eleség, gabona), zöröngő (vizet beivó kő), gurdély (szurdok, rejtekhely, lyuk, földház), porongyó (jóízű, például falat), bozsongani (zsibongani), barlangos (rejtekes, sötét), fakadék vagy tarjag (bibircsók), gárgya (párkány, kerítés, korlát), gyaporit (gyarapít), fakodni (párálni, gőzölögni), édeskedni (ólálkodni, áskálódni), zseplye (vagy cseplye: apróság; innen az elcsepelyesedni, „aprósodni”, elaprózódni), göcsörödni (zsugorodni, töpörödni), gányolni (sövényt fonni). Egy kis töprengés után listámra veszem még: balság (baleset, balszerencse), barcogni („szarvas vagy elefánt módra bőgni”), alatom (elaltatom), aljadék (vagy allyadék, hulladék — ez utóbbi inkább egy hulla cseppet sem gusztusos maradékait juttatja eszembe), aggalni (öregedni). Miért felejtettük el az állatvilágból vett hangutánzó szavakat? — buliklani, burokolni (galambként turbékolni), kirrogni vagy kurrantani (Baróti szerint ez „a tyúk szava, ha héját lát”)? A bantz rongy volt, a ribanc (rikbantzos pedig: toprongyos. A szesz erőt, szagot (!) jelentett, a rikkants pedig csőszt vagy erdőkerülőt. A kétszersült mai, erőltetett neve helyett visszatérhetnénk eredeti elnevezéséhez: p eszmét („hajós kenyér”); és milyen szép az öregség két szava; vonódom (öregszem, elhasználódom ...) és a teperedem („avulok”). Voltak persze akkor is olyan szavak, szép számmal, amelyeket a mai ember megmosolyogna és logikus, hogy újjászületésükre semmi esély sincs: nem fogjuk tehát ezután az őrt hitvezérnek, a druszát ját-nak, a hevedert gyevedernek, az eszelőst kábolgyásnak, a kocsit, hintót, szekeret összefoglalóan kólyának, nagyfenekű nőt fardagályosnak (!) , a mankót pánténak, a bogyót bingyónak nevezni. Furcsa lenne a „helyett” szót enycttre változtatni (ezt ragozva is használták: enyettem, enyetted, enyette ...) vagy olyan szó-szörnyeket mondani és írni, mint tagaddogalom, szidalmazdogalom, kékéntelen (kedve ellen, kénytelen), készanyag (készakarva). Sőt, már a maga szó sem változhat számunkra vissza az eredeti „ámbár, noha, jóllehet” jelentésű szóvá. Ismétlem, nemcsak érdekességeket kedvelő, szalmalánglelkű nyelvészek figyelmébe ajánlom a fenti száz szót. Nem is a szakkutatóknak. Hanem íróknak, költőknek, esszéistáknak és — talán elsősorban — műfordítóknak. A régi történelmi regények írói-fordítói forgathatnák többet ezeket a ,,szakkönyveket” a tizennyolcadik-tizenkilencedik századból. Porlepte, durva, vastag papírlapokon szavak ezrei várnak feltámadásra. Nemere István Gustav KrkBec halálára Már az év eleje óta aggasztó hírek érkeztek arról, hogy a horvát és az egész jugoszláv költészet doyenje egy vidéki utazásán súlyos tüdőgyulladást kapott, amely egyre rosszabbodott. Vasárnap érkezett a lesújtó hír: hosszú haláltusa után kiszenvedett. Gustav Krklec több mint fél évszázadon át verseivel, műfordításaival, gyermekeknek szóló írásaival és esszéivel a jugoszláv irodalom élvonalában állt. Most megjelent költészetének első válogatása a Fekete rigó címet kapta, s ő maga is a horvát líra „füttyös rigójának” tekintette magát. Viszontagságos életében mindvégig megőrizte örökös derűjét. Gyermekkorát a horvát Zagorjéban töltötte, az úgynevezett kaj-horvát nyelvjárást népe őrizte meg, ennek emlékét számos verse idézi. Az expresszionizmus és a vele rokonizmus kavargó korszakában indult, s természetesen a szimbolizmus is nyomait hagyta költészetén, de már a húszas évek végén olyan míves költő lett — szonetteket írt —, hogy kevés más lírikus hasonlítható hozzá. A két háború közötti korszakban különböző belgrádi és zágrábi redakciókban dolgozott, hosszú évekig az akkor élenjáró és baloldali Nova Literatura — NOLIT — könyvkiadó szerkesztője volt. A. B. Simie-tyel együtt indította a Jurij (Roham) című folyóiratot, de hamar hátat fordított a szabadversnek, hogy a természetének legjobban megfelelő kötött verselést művelje. A rilkei verssorok álmodozó érzékenységétől, a gondosan cizellált formától a szabadversig ért, de költészetének legigazabb formája a rímes és ritmusos líra. A második világháború előestéjének csüggesztő korszakában egy ideig a hallgatás csendjébe menekült; jellemző irodalomtörténeti érdekesség, hogy a hallgatásból éppen Ivan Goran Kovácsc, a vértanú horvát költő rázta fel, a germán fasizmus barbár korszaka szólaltatta meg benne a tiltakozás és emberségvállalás bátor hangját (A Dunán). 1951 óta a Jugoszláv Művészeti és Tudományos Akadémia tagja volt, 1975 óta pedig az egész Jugoszláv Írószövetség és a Horvát Íróegyesület elnöke. Számos esetben járt Magyarországon különféle költői találkozókon, amikor mindvégig a költői viszonzás hangját szólaltatta meg beszédeiben és cikkeiben. Mint műfordító is jelentős munkát végzett, oroszból, szlovénból és németből fordított. Illyés Gyula Petőfi című művének horvát kiadásában csaknem valamennyi versidézetet nyersből ugyan, de magyarból fordította. Hogy Enver Colakovic horvát műfordító Illyés Gyula és mások műveit kiadathatta, hogy a Horvát Matika most készül a magyar költészet antológiájának megjelentetésére, abban is nagy érdeme van Gustav Krklecnek. Egy igazi jóbarátot, a magyar költészet viszonzásának egyik legbátrabb harcosát vesztettük el benne. Csuka Zoltán Latinka! Ez év október 9-én, a Népszabadságban emlékező sorokat írtam Braun Éváról, születésének 60. évfordulóján. A többi között megemlítettem, hogy édesapja az Aradon születet Braun Róbert doktor, a század elején Lippán a felső kereskedelmi iskolában tanította az ugyancsak aradi születésű Latinka Sándort, később a Tanácsköztársaság akiből kiemelkedő Somogy megyei vezetője lett. Tudtam róla, hogy levél, tárt kutatások kiderítették: mártír forradalmár családjának a eredeti neve Latinca volt, s arról is, hogy amióta az erről szóló hírt közzétették, teljes a zavar az utcatáblákon, márványba vésve, festve és nyomtatásban, Somogyban, Budapesten a Latinka is, a Latinca is felváltva olvasható. Góczán Gyula az És október 29-i számában azt ajánlja, jelenjék meg a név ezúton mindig így: Latinca. Teljesen indokolatlanak tartom e kérdést. Aki körül a vita folyik: Latinka Sándor volt, így ismerték a forradalmi időkben Somogyban, így halt mártírhalált, így örökítette meg emlékét Hamburger Jenő Latinka balladája. Nemrég kedves ajándékot kaptam egy olvasónktól, Gyimesd Józsefnétól Mezőberényből. Megsárgult, szakadozott szélű érettségi tablót küldött, amelyen jól láthatók „A lippai áll. felső ker. isk. felső osztályának 1905—6. évi növendékei”-nek arcképei, tisztán olvashatók a diákok nevei. (Készítette: Kossak J. fényképész, Arad.) A tanárok között első helyen a fiatal Dr. Braun Róbert arcképe látható, a végzett növendékek között a harmadik sorban Latinka Sándoré, o k-val írta a nevét már kereskedelmi iskolás korában, szó sincs tehát arról, hogy „halála után özvegye vezette be a k-használatát”. Illyés Gyula a Népszabadság szeptember 30-i számában természetesnek tartotta, hogy amint ezt fél évszázadon át mindenki tette, Latinkának írja a mártír nevét. Szerintem anakronizmus, ha bárhol, bárki, a régi családnevet használja egy történelmi személyiség életen át viselt neve helyett. Vadász Ferenc Dohnál Tibor kiállításáról: Sorfal Szerkesztői üzenetek DR. HUN NÁNDOR, BUDAPEST. „. . . tisztázni kellene, hogy Létay Vera milyen alapon ismeri jobban az általa kupinak nevezett egykori intézményt, mint Örkény István, Bacsó Péter, Makk Károly — nem is beszélve a hasonló korú férfiszereplők gárdájáról” — írja az Egy erkölcsös éjszaka című filmről szóló kritikánkkal kapcsolatban. — Attól tartunk, valami félreértés történt: Létay Vera egyetlen szóval sem írja, hogy a filmbéli örömtanya nem olyan, mint egy valóságos kupleráj; általánosabban: kritikusunk nem a bordélyházak empirikus vizsgálatára alapozta a bírálatát. — Levele második felében a következő megjegyzés olvasható: ,,Létay Vera tévedéseinek egy része abból is származik, hogy a hipermangánt (KMnO ) erős méregnek tartja, szemben a Magyar Gyógyszerkönyvvel . .. Ugyanis abban a töménységben (0,05—0,1%), ahogy filmben esztétikusan alkalmazzák, toaroköblögetésre, gyomormosásra stb. is használatos.” Mi tagadás, levélírónknak itt igaza van, filmkritikánknak ezt a kitételét tehát visszavonjuk. A hipermangán nem erős méreg. De lila. TÖBBEKNEK. Kun Tibor Nyelvtanítás — nyelvtanulás című hozzászólása némi ellenérzést váltott ki az eszperantó híveiben. Ezeket a leveleket nem közöljük, de minden bizonnyal meddővé válna a vita, hiszen mindkét félnek igaza van: az eszperantó egyfelől valóban nem olyan élő organizmus, mint egy természetes nyelv, másfelől viszont valóban több a semminél. Szerkesztőségünk egyáltalán nem kíván állást foglalni abban kérdésben, hogy milyen nyelvet tnuljanak a fiatalok, csak eredményesen tanuljanak valamit. GYIMESI ANDRÁS, VESZPRÉM. Alapos nyomozást folytatott egy régi — május hetedikei — glosszánk ügyében (Pedagógusjelöltek kitiltva). Emlékeztetőül: arról volt szó, hogy az Országos Pedagógiai Könyvtárban a pedagógusjelöltek csak az olvasótermet használhatják, de nem kölcsönözhetnek. — Olvasónk beszámolóját nagy figyelemmel tanulmányoztuk, s be kell vallanunk, hogy most már végképp egy szót se értünk az egészből. Tudniillik ahány tájékoztatást kapunk, annyifélét; ez körülbelül hatodik variáns. Ezek után letettünk a arról, hogy a leendő pedagógusok könyvtári gondjait valaha is megismerjük, s ezt az egész problémakört besoroltuk az élet nagy misztériumai közé. DURANYIK FERENC, BUDAPEST. Lifttel a mennybe című glosszánkkal kapcsolatban hivatott szakemberként megnyugtatja mindazokat, kiknek gyorsliftje beleütközni látszik liftház tetejébe, hogy egyet se féljen nek. Ugyanis „fél irányban a végkapcsoló állítja meg a fülkét”, sőt „az ellensúlyon is van fogókészülék, ami — sebesség túllépés esetén — megállítja a fülkét fölfelé ,zuhanáskor. Félelmetesebbnek érezzük azt a javaslatát, mely szerint a felvonók működéséről szóló részletes tudnivalókat ki kellene függeszteni a fülkében, hogy „legalább akkor elolvassák az emberek, amikor két szint között elakad velük a lift.” Arra a kérdésére viszont, hogy miért maradt ki a Virágot Algernonnak című regény magyar fordításából a Platóntól vett mottó, s hogy ez miként függ össze a magyarországi lifthelyzet egyre felelőtlenebb bírálgatásával, őszintén szólva mindeddig nem találtuk meg a kielégítő magyarázatot.. H. ZOLTÁN, NAGYKANIZSA: Állandó levelezőpartner olvasónk megdicsér bennünket azért, mert rendszeresen foglalkozunk a terrorizmus jelenségével, „. . . látszik — írja —, hogy az ÉS-nek van koncepciója terrorizmus-ügyben”. Köszönjük az elismerést, lapkoncepciónk arra irányul, hogy a magunk sajátos módján kerítsünk sort az időszerű kérdésekre. Az említett téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk a következő cikkeket: Ékei Csaba: A terrorizmus — lemlítés. Beszélgetés dr. Békés megyeImre jogászprofesszorral (július 9). Eörsi István: Állam és terrorizmus (október 8.), Zöldi László: Wallraffiáda (október 22.), Papp Zsolt: Elmélettől — a géppisztolyokig? (október 29.). S bár ritkán harangozzuk be elképzeléseinket, most azt is eláruljuk, hogy tartalékolunk egy exkluzív interjút, amelyben Jürgen Habermas, a világhírű szociológus elmondja véleményét az NSZK-beli terrorizmus osztálygyökereiről. DR. GEDAI ISTVÁN, BUDAPEST. Olvasónk Vadas József Az érem agóniája című kritikájával vitatkozik. Szerinte nem az éremművészet, hanem ez a kritika áll közel a „szakmailag silány*» jelzőhöz. Mert elfogult, mert felületesen általánosít, mert félreértelmezi a művészek törekvéseit. Mint ezt már többször is elmondtuk, kritikusaink véleményét közöljük lapunk hasábjain, amely természetesen ugyanúgy vitatható, mint olvasónknak az a megállapítása, amely szerint a bírált kiállítás anyaga rendkívül gazdag volt. Gedai István értékeléséhez tehát nincs mit hozzátennünk, néhány szakmai megjegyzésünk azonban volna. Nem értjük ugyanis: ha Gedai István szerint a hagyományos (konzervatív) nem egyértelműen silány, akkor miért idézi Vadas Józsefnek éppen azt a mondatát, amely a lehető leghatározottabban tesz különbséget a stílus, szemlélet és technikai minőség között, mondván: ,,a huszonöt ország óriási mezőnyében rengeteg a konzervatív, sok a szakmailag silány, még több a szemléletileg érdektelen munka.” Még kevésbé értjük: a szakmai hibákat kifogásoló Gedai István hogyan nem veszi észre (saját levelében) két különböző fogalom — a hagyományos és a konzervatív — összemosását, s hogyan nem veszi észre (a mi cikkünkben) a kiállításon tapasztalt káros konzervatívizmus, illetve a magyar éremművészetet tápláló pozitív hagyomány elhatárolását. Legkevésbé azonban azt értjük, milyen alapon lesz — pusztán olcsósága miatt — az érem a legdemokratikusabb művészeti ág. Ha ugyanennek a kiállításnak a katalógusa háromszáz forintba kerül. 1977. NOVEMBER 5.