Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-11-19 / 47. szám - Honti László: Élményvagyon • reflexió | Visszhang • Zalka András: Biológiai vagyon. ÉS, november 12. (2. oldal) - D. Molnár István: A lengyel Ady - magyar szemmel • reflexió | Visszhang • Jerzy Robert Nowak: Ady lengyel szemmel. ÉS, november 5. (2. oldal) - Kováts Antal: Ki tudja? • reflexió | Visszhang • Góczán Gyula: Latinka vagy Latinca?, október 29. Vadász Ferenc, november 5. (2. oldal) - dr. Medve László: „Két deci benzin” • reflexió | Visszhang • Két deci benzin. ÉS, szeptember 17. (2. oldal) - Grain András: rajza • kép (2. oldal)

VISSZHANG Élményvagyon Sportrajongó lévén örömmel olvastam az ÉS november 12-i számában Zalka András Biológiai vagyon című cikkét. Általában egyetértek a tudós szerzővel, egy passzusa azonban megzavarta örömömet. Azt fejtegeti ugyanis, hogy „... az ÉS... többször helyet adott olyan írásoknak, amelyek nemcsak sportszakemberek vagy sportolók gondolatait közvetítették (A sport vélt és valódi lezüllése, 1977/33.; A teljesítmény öröme, 1977/36.; Sport — lelátó nélkül?, 1977/40. szám). Nyilvánvaló pedig, hogy a teljesítménysport igazi átélői — esetenként »»túlélői« — azok, akik részt vesznek benne. Bocsánatot kérek a cikkíróktól, de talán mégis ők ismerik kevésbé az élsport társadalmi szerepét, hiszen azt az összetett tevékenységet, amelyről véleményt mondanak, nem »belülről« élik át.” Én is bocsánatot kérek Zalka Andrástól, de ellentmondást vélek fölfedezni soraiban. Ha ugyanis az a véleménye, hogy csak az érthet az élsporthoz, aki maga is élversenyző volt, akkor ő sem érthet az élsporthoz, mert — tudomásom szerint — csak alsóbb osztályú labdarúgócsapatokban játszott. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy A teljesítmény öröme című interjúban megszólaló Eőry István testnevelő tanár válogatott tornász volt. Mint ahogy az sem kerülte el a figyelmem annak idején, hogy egy Takács Ferenc atlétikában és kosárlabdában is első osztályú eredményeket ért el, és csak ezután adta a fejét sportpszichológiára és a Sport — lelátók nélkül? című cikk megírására. Azt sajnos nem tudom, hogy A sport vélt és valódi lezüllése című tanulmány szerzője, Christopher Lach amerikai történész megfelelt-e Zalka András kissé szigorú követelményeinek, de nem lepődnék meg, ha kiderülne róla, hogy hajdanában ő is élversenyző volt. Honti László A lengyel Ady — magyar szemmel Az ÉS november 5-i számában jelent meg Jerzy Robert Nowak írása, az Ady lengyel szemmel, amelyben a szerző összehasonlítja költőnk munkásságát a lengyel kortársakéval. Fejtegetése érdekes, termékeny képzettársításokra ad lehetőséget, mindössze azt a párhuzamot érzem erőltetettnek, amely szerint Ady irodalomújító szerepe Cyprian Norwidéhoz hasonlítható. A múlt század második felének tekintélyes lengyel költője ugyanis sokáig emigrációban élt, ezért életművének értékei csak évtizedekkel később váltak közkinccsé, következésképpen hatása nem mérhető Adyéhoz. Ady Endre lengyelországi hatása egyébként csak a legutóbbi évtizedben érzékelhető igazán. 1969-ben például néhány folyóiratban megemlékezések jelentek meg róla, halálának ötvenedik évfordulója alkalmából. S bár a következő években csak a magyar Grain András rajza költészet főbb vonulatait áttekintő, rövid írások láttak napvilágot, a szerzők azért felhívták a figyelmet:az Ady-életmű jelentőségére is. A Literatura na swiecie című varsói világirodalmi folyóirat 1975-ös magyar számából a megszokott témákkal szakító, új ízlést teremtő szimbolista költőt ismerhették meg a lengyel olvasók. De ugyanitt jelent meg 1976- ban Marian Grzesczak kisesszéje is költészetünkről: a neves szerző úgy vélte, hogy Ady — alkotói magatartásában — Balassi és Petőfi „modelljét” követi, s hogy hármójuk nyomába az utódok közül elsősorban József Attila és Nagy László lépett. Mindnyájan a népi kultúra kincsestárából merítették a legtöbbet, eredeti módon és független művészként ötvözve azt az idegenből jövő inspirációkkal. Ady Endre verseinek lengyel fordításai korábban sok helyen, több éves szünetekkel láttak napvilágot. Évtizedünkben már sűrűsödnek, a legolvasottabb folyóiratokban, figyelmet keltő antológiákban jelennek meg. Csak a legjelentősebb vállalkozásokat említem: egy reprezentatív magyar lírai antológiában találkozhattak a lengyel olvasók költőnk tizenhat versével (köztük A magyar ugaron, a Harc a Nagyúrral, a Fölszállott a páva, a Magyar jakobinus dala, a Szeretném, ha szeretnének, az Ember az embertelenségben és az Őrizem a szemed), a Meg akarlak tartani címűt a legnevesebb költő-műfordítók egyike, Tadeusz Rózewicz ültette át. Az imént már említett világirodalmi folyóirat idei magyar összeállításában pedig Miron Bialoszewski és Bohdan Zadura tolmácsolásában olvasható A fekete zongora, a Föl-földobott kő, a Héjanász az avaron és az Új vizeken járok is. Az a százegynéhány vers, amely eddig a lengyel olvasókat is magával ragadta, megteremtette annak feltételeit, hogy még többen megismerkedhessenek a magyar líra reprezentánsával. Ennek bizonysága, hogy azok, akik vállalkoztak az első lengyelországi Adyválogatás összeállítására — mint például J. R. Nowak is —, magukévá tették az idős költő és műfordító, Kazimiena Ulakowiczówna lelkes szavait: „Ady rendkívüli bátorsággal és közvetlenséggel párosult fenomenális tehetsége talán pár apró lépcsőfokkal magasabbra, valami tökéletesebb felé emelte az emberi nemet. Ez tény, ezt a néhány lépcsőfokot nem lehet visszavenni.” D. Molnár István Ki tudja ? Érdeklődéssel olvastam a Visszhang-oldalon Góczán Gyula (október 29.) és Vadász Ferenc (november 5.) vitáját arról, hogy Latincának vagy Latinkának kell-e írni Latinka Sándor nevét. Már csak azért is, mert néhány hónappal ezelőtt magam is hasonló dilemma elé kerültem. Szenvedélyesen foglalkozom ugyanis helytörténeti kutatással, szakköröm tagjait szerettem volna megismertetni egy másik munkásmozgalmi mártírral, Kilián Györggyel, de a 70. születésnapja alkalmából megjelent cikkek elbizonytalanítottak. Akadt köztük olyan, amelynek szerzője következetesen Killián Györgyöt írt, sőt valamelyik újságban egy fényképet is láttam K. Gy. 1922-ből való tanoncrajzáról, amelyen tisztán olvasható a rajzoló kézírása: „Killián György”. Ő aztán csak tudta. De ha ő tudta — és nemrégiben kiderült, hogy az anyakönyvbe is két 1-tel írták be a nevét —, akkor három évtizeden át miért nem tudtuk mi: hálás és állítólag figyelmes utódai? Úgy gondolom, még egy magamfajta műkedvelő történésznek is az az első dolga, hogy bemegy a parókiára vagy az anyakönyvi hivatalba, s a hivatalos nyilvántartásból kimásolja az adatokat. Ha ezt a hivatásos kutatók is megtették volna, akkor nem kellett volna elhalasztanom a szakköri foglalkozást, és most nem azon töprengenék, hogy a tanácsi ügyintézők vajon milyen pénzből cserélik majd ki a több száz (ezer?) utcanévtáblát, intézmény- és szoborfeliratot? Kováts Antal pedagógus „Két deci benzin” Az Élet és Irodalom 1977. szeptember 17-i számában Két deci benzin címmel az Országos Mentőszolgálat működéséről riport jelent meg. Nincs kétségünk afelől, hogy a lap szerkesztősége segítőkészséggel adott helyt a bíráló riportnak, és a cikk írója jószándékkal tette közzé tapasztalatait. Mivel az Országos Mentőszolgálat az Egészségügyi Minisztérium felügyelete alá tartozik, megvizsgáltuk a riportban foglaltakat. Megállapítottuk, hogy a Két deci benzin című írásmű nincs híján szerzői elfogultságnak, s a riportban tárgyi pontatlanságok és tévedések is találhatók. A riport felveti, hogy a NYSA típusú mentőgépkocsi nem felel meg a mentőszolgálat által támasztott követelményeknek. Tény, hogy mi is szeretnénk ennél jobb mentőgépkocsival dolgozni, azonban csak a kereskedelem által biztosított típusok közül választhatunk, figyelembe véve a rendelkezésre álló anyagi eszközöket is. A mentőgépkocsi típus kiválasztásánál a sebesség csak az egyik követelmény, sokkal fontosabb, hogy a jármű már a szállítás közben alkalmas legyen a betegek szakszerű ellátására. Még fontosabb, hogy például vidéken a körzeti orvos rendelkezzék olyan felszerelésekkel, melyekkel az újraélesztést, a sokktalanítást meg tudja kezdeni Ennek folytatására vagy megkezdésére is legyen alkalmas a mentőkocsi, s legyen a kórházakban sürgősségi betegellátásra felkészült részleg. A különböző mentési feladatokat különböző út- és időjárási körülmények között kell ellátni. Ezért a mentőszolgálat rendelkezik UAZ típusú terepjáró gépkocsikkal, Mercedes rohamkocsikkal és saját repülőgéppel. Mindemellett mérlegelni kell, hogy a beteg állapota gyors vagy épp lassúbb szállítást tesz-e szükségessé. Az optimális kocsipark kialakítása folyamat, kísérletezünk új típusokkal, így Skodával, Lamával stb-vel. A szerző azt írja, hogy a mentők munkáját üzemanyag-takarékossági követelmény hátráltatja, és a gépkocsivezetőket a megtakarított benzin alapján jutalmazzák. Ilyen jutalmazási rendszer a múltban sem volt és jelenleg sincs. A takarékosság efféle felfogása idegen a mentőszolgálattól, hiszen hivatása teljesítésében gátolná. A premizálást lényegesen több szempont figyelembevételével állapítják meg. A szerző ír a vidéki mentőszolgálatban dolgozók nehéz helyzetéről. A mentőszolgálat beosztása és felszerelése ugyanolyan vidéken is, mint a fővárosban. A mentők dolgozóinak megterhelése más-más okból egyformán nagy Budapesten és vidéken is, ezért fokozatosan, lehetőségeinken belül, kiemelten javítjuk munka- és életfeltételeiket. Egyébként 1948 óta anyagi eszközeinket túlnyomórészt a vidéki hálózat fejlesztésére használtuk fel. Nem célunk a riport valamennyi pontatlanságának aprólékos kiigazítása; részletes vizsgálatunk szövegkivonatát a Kormány hivatalos lapja, a Magyar Hírlap október 15-i száma közölte. Véleményünk szerint az Országos Mentőszolgálat ma az Állami Egészségügyi Szolgálat legszervezettebb, az átlagnál nagyobb renddel és fegyelemmel működő szervezete, amely például az elmúlt évben egymillió-hatszázhatvanezer beteget szállított. Az itt kialakult fegyelmet szeretnénk az egészségügyi ellátás más területén is legalább megközelíteni. A mentőszolgálat törzsgárdája magas etikai színvonalú, tapasztaljuk, hogy aki nem tesz meg mindent korszerű módon a betegekért, azt maguk közül kiközösítik. A munkaerő-vándorlásnak — mint a többi pályán — számos objektív és szubjektív oka van az OMSZ-nál is, mindamellett ezt az igen nehéz szolgálatot sokan megszeretik és áldozatvállalással végzik. Félrevezetnénk azonban a közvéleményt, ha azt állítanánk, hogy a Mentőszolgálat nem küzd anyagi és személyi gondokkal, helyenként szemléletbeli hibákkal is. Azt a is tudjuk, hogy ha valaki felölti mentőszolgálat egyenruháját, azzal nem lesz egyszerre sajátja az egészségügyi dolgozók rendtartásában előírt etikai színvonal. Van olyan gépkocsivezető is, aki inkább beteszi a drótot a szívókába, hogy ne kelljen a kocsit magas fogyasztása miatt vizsgálatra adni. Az is előfordulhat, hogy az ország 140 mentőállomásán helyenként megsértik a munkahelyi demokratizmust. A mentők kidolgozás alatt álló új működési szabályzata, a szakszervezetek megnövekedett hatásköre javíthat ezen a helyzeten. Mindez azonban nem adhat okot arra, hogy a lakosság bizalma megrendüljön az Országos Mentőszolgálatban. A Két deci benzin című riport azt a bizalmat teszi kockára, melyet ezen szolgálat dolgozói áldozatos, megbízható munkával kiérdemeltek. 1977. november 14. Dr. Medve László miniszterhelyettes Szívesen adunk helyt az Egészségügyi Minisztérium mértéktartó levelének. Nemere István Két deci benzin című riportja érthetően nagy visszhangot váltott ki: foglalkozott vele a Magyar Hírlap szeptember 21-i, szeptember 22-i, és október 15-i száma, a Magyar Rádió politikai magazinja, a 168 óra, s számos levél érkezett szerkesztőségünkhöz is. Az egymásnak végletesen ellentmondó megnyilvánulások arról tanúskodnak, hogy az OMSZ Budapesten és vidéken betölti hivatását, de a munkakörülmények és munkafeltételek nagyon különbözőek. Reméljük, hogy „a mentők kidolgozás alatt álló új működési szabályzata” előírás vagy tiltás formájában tartalmazni fogja a hasznosítható észrevételeket és még megalapozottabb lesz Nemere István riportjának egyik megállapítása: „Félreértések elkerülése végett: nem arról van szó, hogy ezután, riadtan tekintsünk minden mentőautóra! Sok ezer hivatástudattól áthatott, talpig becsületes és áldozatkész mentős van az országban, akik a mesterségesen létrehozott »objektív« nehézségek ellenére is mindent megtesznek, hogy a beteget legjobb tudásuk szerint lássák el és annak állapota szállítás közben ne rosszabbodjon.” A szerkesztőség Szerkesztői üzenetek BALÁZS GYULA, BUDAPEST. Olvasónk Kiss István kiállításának ürügyén írt szerkesztőségünknek; a cikk közlésére nem vállalkozhatunk. Gyakorlati okból: a tárlatról korábban már közöltünk bírálatot. Elvi okból: a tévé-, a színházi-, a filmkritikákhoz hasonlóan a képzőművészeti cikkeinket is lapunk rendszeresen foglalkoztatott kolumnistái írják. Legfőképpen pedig azért nem közölhetjük, mert szakmai belügyként szól Kiss István művészetéről: „Kiállításának legnagyobb értelmét és értékét abban érzem, hogy önvizsgálódásra kényszeríti és készteti a tiszta szándékú, különböző formajegyek erdejében tévelygő művészeket.” A mi álláspontunk viszont az, hogy a művészet a közönségnek szól, következésképp kritikának is a közönség szemszögéből kell láttatnia az értékeket. MATE IVÁN, MISKOLC. Korholó szavakkal illeti az egész mai magyar irodalmat. „Mintha ifjúkorom, harmincas évek szalonképes . . . irodalmával találkoznék. Ahogy akkor nem kedveltem, ha csak bálozó úrilányokról, dáridózó földbirtokosokról olvastam ezekben a könyvekben, úgy hiányolom számos mai regényünkben a nem autón szaladgáló, nem feltétlenül bájitalokat fogyasztó embereket. Mintha csak írók, újságírók, filmszínészek és egyetemi tanárok, valamint ezek kapcsolt részei élnének édes hazánkban.” Észrevételén töprengve számbavettük, hogy novellarovatunk, továbbá öt irodalmi folyóirat (a Kortárs, az Új Írás, a Tiszatáj, a Jelenkor és az Alföld) prózarovata hány novellát közölt az elmúlt évben írók, újságírók, színészek és egyetemi tanárok magánéletéről, s rájöttünk, roppant keveset. De ez másodlagos szempont. Ami fontosabb: az esztétikai érték nem tematikához kötött dolog. Volt egy nagy angol drámaíró, aki csupa királyt, herceget, grófot meg effélét szerepeltetett műveiben (meg színészeket is; újságírók akkor még nem voltak); s lám, rajta nem szokás számonként, hogy nem kizárólag ilyenek éltek az Erzsébet-kori Angliában. W. GABOR, NAGYVÁRAD: Olvasónk utal az október elsejei számban megjelent Ady-interjúra, s azt kérdezi, hogy a nyilatkozó kutató — Bustya Endre — „ . . .azóta tisztázta-e már a nyilvánosság előtt: melyik a legeslegutolsó Ady-fénykép”? A nagyváradi levélíró figyelmét bizonyára elkerülte az a cikk, amelyet a kolozsvári kutató publikált bukaresti magyar testvérlapunk, a Hét október 28-i számában. Az elrajzolt arckép című írásban azt fejtegeti, hogy Ady Lajosné miért és miként vágatta ki Babits Mihályt egy közös fényképről, hogy a felvételt Ady Endre utolsó portréjának tüntesse fel. A TANI-TANI vita hozzászólóinak. Naponta sok cikk és levél érkezik szerkesztőségünkbe. Ezek feldolgozása, kiválogatása és a közlésre alkalmas anyagok megjelentetése időbe került. Ezért kérjük az érdekeltek szíves türelmét. Ugyanakkor — éppen az anyag bősége miatt — csak az átfogóbb jellegű írásokat tudjuk közölni teljes, vagy alig kurtított terjedelemben. Le kell mondanunk viszont a kizárólag részkérdésekkel vagy kevésbé lényeges dolgokkal foglalkozó, de egyébként érdekes írások, levelek publikálásáról. Igyekezni fogunk azonban időnként ezekből is rövidített összeállításokat adni. — Különösen hálásak vagyunk azoknak a hozzászólóknak, akik észrevették és írásaikban visszaigazolták szerkesztőségünk szándékát, hogy vitánk ne csupán a szorosan vett oktatásügy, hanem — ezzel összefüggésben — egész közművelődésünk, kulturális forradalmunk vitája legyen. KI TUD „ADYUL”? « (Folytatás az 1. oldalról) lyet kaphat, / Hol tán mégis pihenne” — mondja a Csinszka-versek egyik legszebbike, a Cifra szűrömmel betakarva. ★ Ki értheti meg ezt, mindezt, Ady az egész Ady bejárása és az egész történelmi-társadalmi környezet, talaj, világ ismerete nélkül? Mégis: be kellene vinni ezt a roppant nagy költőt a világirodalom köztudatába, úgy, hogy ne csak becsületszóra higgyék el, ha egyáltalán elhiszik, hogy nagy, a legnagyobbak közül való. Nyelvileg a vállalkozás majdnem reménytelen: azt az erőszakosan egyéni és ugyanakkor ősien kálvinista, sőt partiumi nyelvet — s ami szervesen hozzátartozik: prozódiáját — aligha lehet más nyelven „kikeverni”, s enálkül Ady nem Ady. Ez az Ady-világ azonban végül nem a levegőben lóg, ez a mítosz nem valamiféle zárt gömb valahol a légűrben. Ennek konkrét helye és ideje van, ez elég pontosan „betájolható” egy történelmi, társadalmi, politikai és földrajzi keretbe, egy nagy háromszögbe, amelynek a szögelési pontjai azonosak a Monarchia három nagy városával: Béccsel, Prágával, Budapesttel; egy egységbe, mely nem egység, csak éppen van, végnapjait éli, s akinek a benne élők közül kivételesen finom antennái vannak, az — ki-ki a maga módján és természete szerint — észleli és rögzíti is a bomlás, romlás, pusztulás jeleit. Egy Kafka, egy Rilke, egy Ady... Ady nem ismerte, nem ismerhette Kafkát; szó sem lehet semmiféle hatásról, semmilyen formában. Mégis: Ady verseiből egy jó csokorra valót egybe lehetne szedni s oda lehetne tenni rokon jelenségül a maga különbözőségében is, akár A per, akár A kastély mellé. Talán ha egyszer alaposabban szemügyre vennénk Adyban annak az egzisztenciális szorongásnak (nem egzisztencialista filozófiának!) a vallomásait, amely a pusztuló Monarchiára jellemző és kultúrájának legnagyobb szellemeiben nyer kifejezést; ha egyszer ebben a kontextusban látnánk, olvasnánk s aztán tárnánk a világ elé, mint talán legrobusztusabb jelenségét ennek az „Untergang”-nak, amelynek nála az a specialitása, hogy miközben tudatosan vállalja a „mindenki mindenkiért lakói” személyes és országos pusztulását, egyszersmind elő is készíti, s nem kevésbé tudatosan, azt, ami utána jöhet — ha ezt is felmutatnánk a világnak, talán fölkelthetnénk azt az általánosabb érdeklődést, majd megértést Ady iránt, aminek most — néhány tiszteletet érdemlő kivételt nem számítva — annyira a híjával vagyunk. Ha megpróbálnánk Adyt előbb mintegy tudományosan világirodalmi helyére tenni mi, akik ismerjük, akkor talán azokat is jobban érdekelné, miféle óriás áll azon a helyen, akik egyelőre nem ismerik.