Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-10-15 / 42. szám - Szepesi Attila: Penderecki: Canticum canticorum • vers (11. oldal) - Mező Ferenc: A szegénylegény metamorfózisa • könyvkritika • Györe Imre: Bízzuk a tűzre (Szépirodalmi) (11. oldal) - Földes Anna: Zsákutcában, Suhajda Flórával • könyvkritika • Jókai Anna: A feladat (Szépirodalmi) (11. oldal) - Bolmányi Ferenc: rajza • kép (11. oldal)
SZEPESI ATTILA: Penderecki: Canticum canticorum a feketék a feketék iránytalan mozdulnak el egymás mögött, nem látható a sűrűsödő éjszaka nem vádnak el rétegei az égtájak ember-előtti fényben összeforrnak a zizegő anyagban a megvilágítatlan levegőben hányrétegű homály torlódva összegyúrva egymásban és egymás mögött rákövesedve két arc idejére a vágytalan szőlőfürtökre kosszarvak békéjére a konduló csöndre amelyben meghallani: fulcite me fulcite me floribus párnázzatok föl virágokkal A szegénylegény metamorfózisa m Győre Imre: Bízzuk a tűzre (Szépirodalmi 120 old.) Győre Imre két utolsó kötete, az Elrepültek a lángosok és a Bízzuk a tűzre, rokonszenves kísérlet egy groteszk, elgondolkoztató közéleti líra megteremtésére. A Bízzuk a tűzre az előző kötet hangját következetesen folytatja. A groteszkhez, a szatirikus társadalomkritikához szükség van a józan köznapi bölcsességre, amivel a nagy közösségi célok furcsa vagy felháborító módosulásai is megérthetők. Ennek a megértésnek a birtokában lehet csak igazán nevetni, vicsorogni, tovább hinni. A minden hétköznapi, minden gyarlóság ellen lázadó, a fennállót egyszerre megváltani akaró lázas elhivatottság még kiábrándult formájában sem harmonizál igazán a groteszkkel.. Úgy tetszik, a hetvenes években a megújulni kívánó és metamorfózisra képes költőknek le kell számolniuk a tarisznyás, patyolatingű és hitű prófétáló szegénylegénnyel, aki a szocializmus teljes felépítését — kenyéren és hagymán végiggyalogolható — bár rögös, de kitérők nélküli útnak képzelni. Ez a lírai figura a mai költők közérzetét, gondjait és gondolatait aligha fejezheti ki meggyőzően. Szerencsére Győre Imre kötetében ez a didaktikus szónok csak egy-egy rossz pillanatban tűnik fel, bár problémákat a bonyolult társadalmi fekete-fehér etikai kérdésekké leegyszerűsítő magatartása még ott kísért néhány erőltetetten közéleti versében. A korkép, a látlelet pontos a könyvet kiejtő fáradt munkásról vagy a prostituáltról. De publicisztikus ízű a türelmetlenség így: „húgom lehetne,/ anyám akár,/ hisz nem kurvának született,/ és szárnyalniuk kéne már.” Furcsamód ebben a kötetben a személyesebb költői gondolat — álom, elkeseredés — válik igazán általános érvényűvé — közéletivé. Két okból is: egyrészt, mert ezekben a versekben gondosabban, képszerűbben fogalmaz a költő. Másrészt, mert a lírai hős szerepét a szegénylegénytől, a prófétától a közügyekről gondolkodó kisember veszi át, akinek a lehetőségek közé határolt élet falaival kell szembenéznie, akinek gondjai közösek az olvasóéval. A Reggel a Kecskeméti utcában ismerős nyugtalanságát érzékletes látomás hitelesíti: „vékony cseppekben” hullani kezd a szürke./ Eltévedt légkalapácsok ültek az erkély vasára,/ mint más reggeleken, a gerlék ... Már csak a mennydörgés hiányzik,/meg a villám,/ hogy bal Páliamba/ jótékonyan belecsapjon,/ hogy ne olyan nap legyen/ ez is, mint volt a többi." A Majakovszkij-percek groteszk hangja és A tíz csapás közben indulata már nem valami érthetetlen ellen ágál, hanem a közöny elviselhetetlenségét érzékelteti pontosan. A Tavaszi virágzásban a groteszk hang is a megértés, a költői és az emberi sors megértésének hajlékony eszköze: „Nagypapa kérem, tetszik látni/ kirügyeztek a versek. ... rezgetik szirmaikat/ dögvész között is,/ hangya-csaló/ mézük csorog a lábuk szárán, szaglanak is,/ de illatukon/ átüt/ a tetemek bűze." A legerősebb, a legmegdöbbentőbb költemények vállalják a kétségbeesés, a kiúttalanság megfogalmazásának kockázatát is. A kötet talán legszebb darabja a Nem nőnek... A vers hétköznapi tragikuma emléket állít a szinte nyomtalanul eltűnő életünknek; nem lehet elfogadni ezt a sorsot, de vele nem lehet nem szembenézni „Konzervdobozok nőnek/ abban a temetőben,/ sziromtalanok,/rozsdás kelyhükbent esővízmaradékokkal./ Ott fekszünk azok alatt,/ rettenetes elmúltunkban,/ naponta ismétlődő/ gyilkosságok áldozatai,/ sokfajta, lassú halállal/ elveszítettek.” „..Blöre Imrének, érdemes leszámolnia a magántelkek létén kesergő, magánautó-ablakok betörésén ábrándozó szegénylegény lázongásával. Legjobb versei túlmutatnak a közéleti és magánlíra szűkösen meghatározott fogalomkörén. Személyessé vált közéletiségük a demagógiának, a túlegyszerűsítésnek és a finomkodó ezoterikus álköltészetnek egyaránt ellentéte. Bennük a költő nemcsak átéli, hanem hitelesen kifejezi a valóságos, egyénekből álló közösség mai gondjait. Mező Ferenc Q Jókai Anna: A feladat (Szépirodalmi, 270 old.) Betöltheti-e remekmű a giccs funkcióját? Ez a frivol kérdés akkor ötlött fel bennem, amikor A feladat című regény végére érve megint rámeredtem a kötet borítólapjára. Olvasás előtt is Gulácsy Lajos remekművét láttam, Nakonxypán álomvilágát, de olvasás után gyanakvás ébredt bennem: mintha egy romantikus szerelem, egy mohó vágy díszleteivel kecsegtetnének. Gulácsy műve az illusztráció rangjára degradálva hirtelen reklámnak tetszett, amely nem az írói szándék lényegét, a regény társadalmi moszféráját, üzenetét, nem is a hhanem a szenvedélyek kavargása körül szervezett, enyhén melodramatikus cselekményt hirdeti. Mintha csak a riportokban oly sokszor idézett, naiv és tájékozatlan, de lelkes könyvtárosok pedagógiai buzgalmának hála , a nevelhető, „szerelmes regényt” rendelő olvasók érdeklődését kívánná felkelteni. Ha igazán tetszett volna Jókai Anna regénye, eszembe sem jut ilyenfajta tiszteletlen gondolat, vagy legfeljebb rosszallom ezt a reklámfogást. De mert csalódottan fejeztem be az olvasást, alig tudtam elhessegetni magamtól azt a feltételezést, hogy a kötet tervezője talán nem is reklámnak, hanem kritikának szánta a Gulácsyborítót. (Ha így volna, ezzel már el is vette a későbbi bírálók kenyerét.) Jókai Annával némi zavarban van a kritika. Fájdalmas, kínos levelenként visszavenni a tíz évvel ezelőtt koszorúban kínált borostyánt. Szinte hihetetlen, hogy még csak tíz éve (vagy már tíz éve?) felfedező örömmel elsőnek mutathattam be az akkor még első kötetén innen levő tanárnőt, a feltűnést keltő, kitűnő elbeszélés, a Családi kör szerzőjét. Az első elbeszéléskötet, a Kötél nélkül, és az első regény, a 4447, az író mély életismeretét, szigorú, gazdag realizmusát, drámai érzékét és tehetségét bizonyította. Egy évtized alatt Jókai Anna — a megkésett pályakezdés, az irodalmi szempontból „elvesztegetett” évek jóvátételére — gazdag termést takarított be. Öt egymást követő regény, négy novelláskötet és két dráma megírásához (megjelentetéséhez) nagy szorgalom, még nagyobb élményanyag, de főként feszítő erejű mondanivaló kívántatik. Bármely komponens hiánya gátolja az írói életmű valódi kiteljesedését. Pályakezdő elbeszéléseiben Jókai Anna nagyrészt olyan emberekről írt, akik rosszul, rossz helyen keresik boldogságukat. Világuk is, kudarcuk is két szinten hiteles: egyrészt a konkrét, tárgyi valóságban, az írások környezetrajzában, nyelvében, másrészt magasabb — jelképi — síkon, általánosabb érvénnyel. A későbbi művekben, főként a nagyobb lélegzetűekben, ez a kettősség megbomlott: regényhőseinek fordulatos története mintha nem mutatna túl önmagán. Jókai Anna legújabb regényhősnője — dr. Suhajda Flóra régész kandidátus, családi állapota szerint elvált, egy fiúgyermek anyja — önálló életével, átmeneti szerelmi boldogságával és az azt követő, választott magányával, regénybeli rendeltetése szerint újra egy általánosabb érvényű, társadalmi- és korproblémát reprezentál. A mai női lét talán legegyetemesebb, legsúlyosabb, aktuális dilemmáját: az egymás mellé rendelt asszonyi feladatok kényszerű hierarchiáját. Esztendőkkel ezelőtt Jókai Anna már egy interjúban kifejtette: az asszonyi életproblémák (kényszerű) megoldását a tennivalók rangsorolásában látja. Nem szentelheti magát valaki — egy időben, azonos intenzitással — több, teljes embert követelő feladatnak, a munkának is, az anyaságnak is. Az interjúban sok volt a megszívlelendő igazság. Mára azonban ez az életviteli mód életelvvé kristályosodott. „Az ember, így a nőnek született ember önmegvalósítása is attól függ, milyen mélységben képes a személyiség megismerni önmagát, s hogy képes-e valóságos értékei alapján megválasztani egyre súlyosodó feladatát a világban” — vallja az író. S arra a következtetésre jut, hogy „minden asszonynak szabadon és tudatosan kell döntenie életének fő működési területéről, s reális képességei birtokában vállalnia életprogramját — egyúttal tudomásul vennie, hogy ami az egyik oldalon feltűnő többlet, az a másik oldalon hiányként jelentkezhet”. Suhajda Flóra, szerelmével, Aráber Istvánnal -aló — váratlan és némileg hisztériás —■ szakításakor ezt így összegezi: „István férfi, az energiáit rekeszekben tartja. Ezek az energiák nem érintkeznek, az egyik a másikat szolgálja, sohasem vesznek össze. Én meg, mintha ugyanabból az erőből gazdálkodnék ... Mintha csupán egyetlen, óriás energiám volna ... vagy a feladatra, vagy a szerelemre... és választásra kényszerültem.” Pásztor Panni, Flóra háztartási segéderőként funkcionáló őrangyala — Don Quiote Sancho Pansája, Iluska Ilmája — értetlenül és kétkedve fogadja Flóra loffikáját. Az író azonban teljes mértékben azonosul hősével. Még gyerekével szemben tanúsított érzéketlen magatartását, végzetes pedagógiai hibáit is természetesnek tartja. A feladat végsősoron ennek a sarkítottságában már-már embertelen, keservesen pesszimista, a nők számára elkeserítő tételnek az illusztrációja. Az egyénjogúságnak ez a távlati megkérdőjelezése, a nők nemen belüli egyenlőtlenségének tudomásulvétele vitatható és lehangoló. De akár provokatív remekművet is ihlethetett volna. Helyette egy — a tétel illusztrálására és motiválására felépített — lombikvilág mikromozgásának krónikáját kapjuk. Nem felejtettük még el az Általános foglalkoztató* vagy a Magyaróra elementáris hitelét. A feladat légköréből, a benne kirajzolódó emberi kapcsolatok természetéből, a figurák magatartásából éppen ez az életközelség, a tényeket elfogadtató művészi hitel hiányzik. Nem az a kérdés hogy létezhet-e olyan brigádnapló, mint amilyent Jókai Anna idéz, beszélhet-e egy bizonyos Vera társadalmi helyzetében levő nő olyan drasztikus őszinteséggel, mint ahogy Flóra barátnője teszi, ellképzelhető-e Flóra és István szerelmi regényének groteszk villámexpozíciója. A kérdés az, hogy el tudja-e hitetni velünk az író az általa teremtett valóságot. Sajnos, erre egyértelmű nemmel kell válaszolnunk. Olvasás közben sorozatosan kapja fel a fejét az ember: nem a hős valóságos megnyilatkozását, az élet lüktetését , csak az írógépkattogást hallja. A valóságos élményanyag pótlására Jókai Anna erőltetett párhuzamokat teremt, sőt egyszer-egyszer írói természetétől idegen (giccses) effektusokhoz is folyamodik. (Amikor a nyugvó nap visszatükröződő fénye tűzként ég a Flóra szobájában őrzött koponya szemüregében, vagy az asszony az önként vállalt szolgálat mámorával rendezi el a hervadó virágokat a vázában .. .) A lombikvilágban a problémák hitelesek, de az emberek, akik ezekkel szembekerülnek, és az a mód ahogy reagálnak rájuk, valótlan. Évekkel ezelőtt akadtak kritikusok, olvasók, akik Jókai Anna írásait a lektűr skatulyájába gyömöszölték. Akkor többen úgy éreztük: igazságtalanul. Ám a veszély, az írói pálya kezdetén vállalt célok és eszmények feladása, egyre nagyobb. Azért is bíráltuk ilyen egyértelmű, könyörtelen szigorral a rutinnal komponált, és valószínűleg nagyon is kelendő, olvasmányos regényt, hogy visszatartsuk Jókai Annát attól az úttól, amely zsákutcába, vagy éppen az irodalom perifériájára vezet. Az író és a magyar prózairodalom érdekében szólunk. FÖLDES ANNA: Zsákutcában, Siáapa flórával Bolmányi Ferenc rajza 1977. OKTÓBER 15.