Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-01-07 / 1. szám - Boldizsár Iván: Téli délibáb (1. oldal) - Ágh István: Búcsú sarumtól • vers (1. oldal) - Gellér István: Kártyalapok • kép (1. oldal)

XXII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM | 1 *' ■ IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1978. JANUÁR 7. Tatay Sándor: Lakótelep Nemeskürty István: Sacra Corona Regni Hungáriáé A kultúra sugárveszélye (interjú) Déry Tibor két elfelejtett verse ÉLET IRODALOM BOLDIZSÁR IVÁN: TÉLI DÉLIBAB Elment a jó dolgod, kérdezték ba­rátaim, amikor szilveszteri meghí­vásukra azzal feleltem, hogy a Ba­latonra megyek. Nyári szerelmet télvíz idején se szoktam cserben­hagyni. (Ha csak lehet.) Az hűsé­gemet bájjal és változatossággal viszonozza. A nagy kerítő, a szép idő is kezünkre játszik az idén. Csikorgott a hideg, amikor elindul­tunk, de kék volt az ég, szélesen mosolyogva sütött a nap. Már Bu­daörsnél úgy fehérlett fel az autó­pálya jobb oldalán a meredek szik­lán a maradék hó, mintha az Alpe­­sekben járnánk, nyolcszáz méter felett, ahol örök a napfény. Székesfehérvárnál felvettem a napszemüveget, a Shell kútnál le­dobtam a télikabátot. Ágnes uno­kám — közönségesen Tündér Viola — bejelentette a hátsó ülésen, hogy a szép időt ő varázsolta a karácsonyi lapos kutyával. Ehhez semmi két­ség sem fért, a lapos kutya, amely kereszteződés az öleb és a fejpár­na között, minden csodára képes. A télen is tartó nyári szerelemnél csak a kisgyerek és a lapos kutyák képesek nagyobb csodatételre. Vagy a szeretem tárgya is, ala­­nya is — éppen éjjel olvastam Ro­land Barthes tündérfilozófiai köny­vében, a Fragments d’un discours amoureux-ben, hogy a kettő ugyanaz — mégis a Balaton a leg­­prosperoibb varázsló? Már Aliga fölött megcsillant a fák mögött a kékesfehér, a kék és fehér jégtü­kör. Ez az aligai pillanat, is a téli Balaton ajándéka. Még nem is a hétmérföldes, egybefüggő jégtábla színére gondolok, hanem egysze­rűen a kopasz fákra. Nyáron a dús lombozat eltakarja az autós utas szeme elől az első találkozást a tó­val. Pedig erre vár az ember már az előző esti készülődés óta. Arra emlékszik, hogy gyerekkorában már a vonat ablakánál leste, és fel­kiáltott, amikor meglátta. Vonatból látható ma is, a töltés magasabb az országútnál. Télen a levelüket vesztett fák, árvaságukban, önzet­lenebbek, áteresztik ágaik közt a pillantást. Szabadi előtt, majd Zamárdi után olyan fényes és sima a jégtü­kör, hogy a napsugár elcsúszik raj­ta. Nyilván megüti magát a jégen, mert aranysárgán szalad végig rajta, de amikor elesik, tele lesz kék foltokkal. A nyári Balaton ví­zének zöldjeiért, hullámtarajos habfehérjeiért, a reggelek akvama­­rinjáért, az alkonyi bíborokért, lilákért és füstbarnákért a téli Ba­laton jege a kék és a fehér árnya­lataival, színeváltozásaival, át­meneteivel, hideg tisztaságával és kacér áttetszőségével kárpótol. ★ A veszprémi part falvait kar­nyújtásnyira közel hozza a nap és a jég összjátéka. A templomtor­nyok úgy ragyognak fel, mintha sorra villanófénnyel világítanák meg őket. Most kezdődik az igazi téli varázslat. Hamar le az autópá­lyáról, vonz a tópart testi közelsé­gének vágya. Ezt a látványt a nyár nem tudja nyújtani a fehér tornyok, a sötétebb házak, a parti sétányok, a domboldalak széllei és ligetei elmosódva, de hiánytalanul tükröződnek a jégen. Téli délibáb? Ezt is csak a mi Balatonunk tudja adni. Ki magyarázhatja meg, miért tű­nik fel a tükörkép nem a túlpart szélén, hanem a tó közepén? Mint­ha a másik világ, a meséké, a mon­dáké, az ember álmoké kelne életre a befagyott Balatonon. Ez a tó és ez a táj mindig is azt hozza elő az emberekből, ami a legrejtettebben szép minden tudatban, még azoké­­ban is, akik önmaguk elől is titkol­ják, még szeretteik elől is rejtege­tik. Földvár és Szántód között nem­csak torony táncol a jégen, hanem hegy, s annak tetején a torony, a kettős. A tihanyi félsziget, fejjel, toronysisakkal lefelé, a hegy de­rékban kettészelve, mint a mese­beli óriások, s fölötte a valódi hegy, a valóságos torony, mintha a művészetnek természet-mutatta jelképe lenne. Az aranyjánosi sor úgy bukkan fel ilyenkor az ember­ben, mintha nem agyonidézett mondás volna, hanem most fedez­nék fel. Egyszerre látni a valóságot és annak olyan égi mását, amelyet a legnagyobb mester, maga a való­ságot is megteremtő természet al­kotott. Olyan pillanat, amelyben az ember az ihlet angyalszárnycsatto­­gását hallja. Vagy a vadlibákét. Most húznak el a fejünk felett. Ágnes unokám, aki a vadludakat barátként ismeri Selma Lagerlöl „Nils Holgersson csodálatos utazásából”, helyreiga­zít: „Ezek vadkacsák.” Nem vitat­kozom vele. Először arra gondolok, mennyire hiányzik egy ilyen ma­gyarországi utazókönyv, azután azt kívánom, a csattogva szálló, szépen húzó madaraknak, hogy bár lennének mégis vadlibák, mert ha vadkacsák, akkor a közeli nagy­­bereki gazdaságból szálltak fel. Ott pedig azért tenyésztik őket, hogy francia, olasz, német vadászok puskavégére kerüljenek. Este még korcsolyáznak a fiata­lok a szentesi móló körül, reggelre már zord őr riasztja el őket, jósá­gosan. „Nem látjátok, hogy olvad?” Érezni érezzük a langyos szellőt, de a jeget még egyben látjuk. Tizen­egy óra felé kis csattanás, nem na­gyobb a vadászpuska lövésénél. Rianásnak nem merném nevezni, sérteném e szó Jókai adta méltó­ságát. De a jég megreped tőle a móló szélén. Fél óra múlva már kék tócsa fodrozódik a parttól száz méternyire. Honnan került elő, per­cek alatt egy ejtőernyős századra való szárcsa, senki sem tudja meg­mondani. Megülnek a jég szélén, le-lebuknak, fel-felszállnak. Ame­lyik halat fog a csőrében, azt meg­kergetik a többiek. Szél kerekedik. Alkonyaira kis hóperemeket hord a jégtáblák szé­lére. Előttük még fehérebb a jég, mögöttük csalárdul a nyár zöldjét idézi fel a víz. A part mentén da­rabos, cserepes a jég, mintha a szilveszteréj minden kiürített pezs­gőspalackját odadobták és össze­törték volna. ­ Gellér István: Kártyalapok ÁRA: 2,50 Ft . ÁGH ISTVÁN: Búcsú sarumtól Elvesztettem valamit, nem gyors hajat és körmöt, talán inkább kitört fogamat Győrben. Csámpás sarumat bedobtam a szemétbe. Lábnyom volt útjaimon, aztán lett szobai papucs, mintha magamból vesztettem volna el valamit, nem gyors hajat és körmöt, inkább kitört fogamat. Hol hordoztalak drága saru? Kövön, sáron-poron, tengerparti ábrándokon végig. Fölhúztalak eltávozásom napján, csizma helyett szabadságom, fölemeltél. Tengeren járhatott így Krisztus, olyan szárnyas lábbal. Hol hordoztalak drága saru végig? Te voltál tavaszi ünnepem, ahogy gyerekkoromban mezítláb, úgy ’ később tehenned. Ha tavaszi föld dédelgeti a lábat, később már tereled. Te védted hajlandóságomat. Merre mászkáltam tehenned? Lovak, tehenek, kutyák kimúlnak az ember mellől, te is úgy hullasz most a szemétbe. Emlékezzünk! Voltunk valahol talán? Fölsorolni fölösleges, mi tudjuk. Csak a menés, nem az erőltetett, de a szabad menetelés, ha belecsámpásodunk akkor is. Csámpás lettél, utaktól vakolás, lemoshatatlan. Azután nyugdíjaztalak. Vendégeim , csúfságodat megítélték — papucs! Ágyam őrzője lettél, fölkeléseim első gondolata, szégyen, mint magam.

Next