Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-01-07 / 1. szám - Boldizsár Iván: Téli délibáb (1. oldal) - Ágh István: Búcsú sarumtól • vers (1. oldal) - Gellér István: Kártyalapok • kép (1. oldal)
XXII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM | 1 *' ■ IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1978. JANUÁR 7. Tatay Sándor: Lakótelep Nemeskürty István: Sacra Corona Regni Hungáriáé A kultúra sugárveszélye (interjú) Déry Tibor két elfelejtett verse ÉLET IRODALOM BOLDIZSÁR IVÁN: TÉLI DÉLIBAB Elment a jó dolgod, kérdezték barátaim, amikor szilveszteri meghívásukra azzal feleltem, hogy a Balatonra megyek. Nyári szerelmet télvíz idején se szoktam cserbenhagyni. (Ha csak lehet.) Az hűségemet bájjal és változatossággal viszonozza. A nagy kerítő, a szép idő is kezünkre játszik az idén. Csikorgott a hideg, amikor elindultunk, de kék volt az ég, szélesen mosolyogva sütött a nap. Már Budaörsnél úgy fehérlett fel az autópálya jobb oldalán a meredek sziklán a maradék hó, mintha az Alpesekben járnánk, nyolcszáz méter felett, ahol örök a napfény. Székesfehérvárnál felvettem a napszemüveget, a Shell kútnál ledobtam a télikabátot. Ágnes unokám — közönségesen Tündér Viola — bejelentette a hátsó ülésen, hogy a szép időt ő varázsolta a karácsonyi lapos kutyával. Ehhez semmi kétség sem fért, a lapos kutya, amely kereszteződés az öleb és a fejpárna között, minden csodára képes. A télen is tartó nyári szerelemnél csak a kisgyerek és a lapos kutyák képesek nagyobb csodatételre. Vagy a szeretem tárgya is, alanya is — éppen éjjel olvastam Roland Barthes tündérfilozófiai könyvében, a Fragments d’un discours amoureux-ben, hogy a kettő ugyanaz — mégis a Balaton a legprosperoibb varázsló? Már Aliga fölött megcsillant a fák mögött a kékesfehér, a kék és fehér jégtükör. Ez az aligai pillanat, is a téli Balaton ajándéka. Még nem is a hétmérföldes, egybefüggő jégtábla színére gondolok, hanem egyszerűen a kopasz fákra. Nyáron a dús lombozat eltakarja az autós utas szeme elől az első találkozást a tóval. Pedig erre vár az ember már az előző esti készülődés óta. Arra emlékszik, hogy gyerekkorában már a vonat ablakánál leste, és felkiáltott, amikor meglátta. Vonatból látható ma is, a töltés magasabb az országútnál. Télen a levelüket vesztett fák, árvaságukban, önzetlenebbek, áteresztik ágaik közt a pillantást. Szabadi előtt, majd Zamárdi után olyan fényes és sima a jégtükör, hogy a napsugár elcsúszik rajta. Nyilván megüti magát a jégen, mert aranysárgán szalad végig rajta, de amikor elesik, tele lesz kék foltokkal. A nyári Balaton vízének zöldjeiért, hullámtarajos habfehérjeiért, a reggelek akvamarinjáért, az alkonyi bíborokért, lilákért és füstbarnákért a téli Balaton jege a kék és a fehér árnyalataival, színeváltozásaival, átmeneteivel, hideg tisztaságával és kacér áttetszőségével kárpótol. ★ A veszprémi part falvait karnyújtásnyira közel hozza a nap és a jég összjátéka. A templomtornyok úgy ragyognak fel, mintha sorra villanófénnyel világítanák meg őket. Most kezdődik az igazi téli varázslat. Hamar le az autópályáról, vonz a tópart testi közelségének vágya. Ezt a látványt a nyár nem tudja nyújtani a fehér tornyok, a sötétebb házak, a parti sétányok, a domboldalak széllei és ligetei elmosódva, de hiánytalanul tükröződnek a jégen. Téli délibáb? Ezt is csak a mi Balatonunk tudja adni. Ki magyarázhatja meg, miért tűnik fel a tükörkép nem a túlpart szélén, hanem a tó közepén? Mintha a másik világ, a meséké, a mondáké, az ember álmoké kelne életre a befagyott Balatonon. Ez a tó és ez a táj mindig is azt hozza elő az emberekből, ami a legrejtettebben szép minden tudatban, még azokéban is, akik önmaguk elől is titkolják, még szeretteik elől is rejtegetik. Földvár és Szántód között nemcsak torony táncol a jégen, hanem hegy, s annak tetején a torony, a kettős. A tihanyi félsziget, fejjel, toronysisakkal lefelé, a hegy derékban kettészelve, mint a mesebeli óriások, s fölötte a valódi hegy, a valóságos torony, mintha a művészetnek természet-mutatta jelképe lenne. Az aranyjánosi sor úgy bukkan fel ilyenkor az emberben, mintha nem agyonidézett mondás volna, hanem most fedeznék fel. Egyszerre látni a valóságot és annak olyan égi mását, amelyet a legnagyobb mester, maga a valóságot is megteremtő természet alkotott. Olyan pillanat, amelyben az ember az ihlet angyalszárnycsattogását hallja. Vagy a vadlibákét. Most húznak el a fejünk felett. Ágnes unokám, aki a vadludakat barátként ismeri Selma Lagerlöl „Nils Holgersson csodálatos utazásából”, helyreigazít: „Ezek vadkacsák.” Nem vitatkozom vele. Először arra gondolok, mennyire hiányzik egy ilyen magyarországi utazókönyv, azután azt kívánom, a csattogva szálló, szépen húzó madaraknak, hogy bár lennének mégis vadlibák, mert ha vadkacsák, akkor a közeli nagybereki gazdaságból szálltak fel. Ott pedig azért tenyésztik őket, hogy francia, olasz, német vadászok puskavégére kerüljenek. Este még korcsolyáznak a fiatalok a szentesi móló körül, reggelre már zord őr riasztja el őket, jóságosan. „Nem látjátok, hogy olvad?” Érezni érezzük a langyos szellőt, de a jeget még egyben látjuk. Tizenegy óra felé kis csattanás, nem nagyobb a vadászpuska lövésénél. Rianásnak nem merném nevezni, sérteném e szó Jókai adta méltóságát. De a jég megreped tőle a móló szélén. Fél óra múlva már kék tócsa fodrozódik a parttól száz méternyire. Honnan került elő, percek alatt egy ejtőernyős századra való szárcsa, senki sem tudja megmondani. Megülnek a jég szélén, le-lebuknak, fel-felszállnak. Amelyik halat fog a csőrében, azt megkergetik a többiek. Szél kerekedik. Alkonyaira kis hóperemeket hord a jégtáblák szélére. Előttük még fehérebb a jég, mögöttük csalárdul a nyár zöldjét idézi fel a víz. A part mentén darabos, cserepes a jég, mintha a szilveszteréj minden kiürített pezsgőspalackját odadobták és összetörték volna. Gellér István: Kártyalapok ÁRA: 2,50 Ft . ÁGH ISTVÁN: Búcsú sarumtól Elvesztettem valamit, nem gyors hajat és körmöt, talán inkább kitört fogamat Győrben. Csámpás sarumat bedobtam a szemétbe. Lábnyom volt útjaimon, aztán lett szobai papucs, mintha magamból vesztettem volna el valamit, nem gyors hajat és körmöt, inkább kitört fogamat. Hol hordoztalak drága saru? Kövön, sáron-poron, tengerparti ábrándokon végig. Fölhúztalak eltávozásom napján, csizma helyett szabadságom, fölemeltél. Tengeren járhatott így Krisztus, olyan szárnyas lábbal. Hol hordoztalak drága saru végig? Te voltál tavaszi ünnepem, ahogy gyerekkoromban mezítláb, úgy ’ később tehenned. Ha tavaszi föld dédelgeti a lábat, később már tereled. Te védted hajlandóságomat. Merre mászkáltam tehenned? Lovak, tehenek, kutyák kimúlnak az ember mellől, te is úgy hullasz most a szemétbe. Emlékezzünk! Voltunk valahol talán? Fölsorolni fölösleges, mi tudjuk. Csak a menés, nem az erőltetett, de a szabad menetelés, ha belecsámpásodunk akkor is. Csámpás lettél, utaktól vakolás, lemoshatatlan. Azután nyugdíjaztalak. Vendégeim , csúfságodat megítélték — papucs! Ágyam őrzője lettél, fölkeléseim első gondolata, szégyen, mint magam.