Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-01-07 / 1. szám - Ilkei Csaba: Névrokonság? • reflexió | Visszhang • Kun Miklós, ÉS 1977. 53. szám (2. oldal) - Ács Zoltán: Hagyományőrzés Alsóőrben • reflexió | Visszhang • Sozan Mihály, ÉS 1977. december 17. (2. oldal) - Perei Zoltán: metszete • kép (2. oldal) - András László: Időcsapda (Memória-gyakorlat) (2. oldal)
VISSZHANG Névrokonság ? Olvastam Kun Miklós reflexióját (ÉS, 1977. 53. sz.) arról, hogy a Mexikóvárosban élő Kun Lajos csak névrokona lehet Kun Bélának. Valóban találkoztam Mexikóvárosban a tekintélyes üzletemberrel. A tulajdonában levő Café Viena Amberesevolt beszélgetésünk színhelye. Előbb csak jegyeztem válaszait, majd kollégáimmal hang- és filmfelvételt is készítettünk Kun Lajossal. Ennek során teljes felelősséggel és — megítélésem szerint— minden számítás, érdek nélkül szólt arról, hogy ő Kun Bélának az unokaöccse, egészen pontosan másod(fokú) unokaöccse. Mert édesapjának, dr. Kun Mártonnak a nagybátyja volt Kun Béla. Kun Lajos édesapja már meghalt, és azonban az édesanyja, a Nagyváradról elszármazott Klein Etel, aki most, január 6-án 90 éves. (A pontosság kedvéért: Kun Lajos ötvenegy éves és csak elírásból lett ötvennégy.) Anélkül, hogy most és itt részletes családfa-vitába bonyolódnék, tisztelem Kun Miklós megállapításait — ellenkezőjük bebizonyosodásáig. Mert hasonló rokonsági ügyekben sok minden kiderült már. Függetlenül attól, hogy ki kinek a rokonságában szeretne feltűnni, s kit nem vállal a rokonság. Nem tudom, melyik másik két helyre gondol Kun Miklós, ahol szintén Kun Lajos rokonságáról olvasott. Én csak egy ilyet ismerek. Sugár András „A távolságot, mint üveggolyót...” című kötetének (Gondolat, 1977.) 320. oldalán nálamnál részletesebben szól Kun Lajosról. Azzal a különbséggel, hogy ott Kun Lajos: „Kun Béla öccsének, Kun Miklósnak a fia.” Még csak annyit: az említett hang- és filmfelvétel, amelyen Kun Lajos az életéről beszél , még nem került nyilvánosságra. Érdemes megvárni egy újabb találkozást. Kun Lajos ugyanis az idén szeretne hazalátogatni, s találkozni a „rokonsággal” is. Minden tévedés tisztázódhat. Ilkei Csaba Szerkesztői üzenetek DR. ŐSZ EMESE, BUDAPEST: ,,Bevallom, nem ismerem tüzetesen a Bolyai-féle geometriát.Filozófiával sem foglalkoztam ; többet, mintamennyit manapság mindenki, aki gondolkodva dolgozik. Azt azonban az általános gimnázium harmadik osztályában történelemből megtanultam, hogy a lehetséges világok legjobbikának Leibniz tartotta a meglevőt. Voltaire pedig,amennyire a középiskolában megismertem, alighanem nagyot fordult múlt szombaton a sírjában” — írja olvasónk a Tizenkét kérdés című, múlt évi ötvenedik számunkban megjelent tárcával kapcsolatban. Válaszunk: Voltaire — többek között — írt egy Candida című regényt, s ebben éppen a „lehetséges világok legjobbika” leibnizi elméletét persziflálja. A főhős a legkülönfélébb megpróbáltatásokat éli át atyai tanítómestere, bizonyos Pangloss úr társaságában, aki ezalatt folyvást meg akarja győzni őt Leibniz igazáról. Tárcánkban pedig a következő fordulat olvasható: „ ez a voltaire-i legjobbika a lehetséges világoknak”, más szóval szerzőnk nem az elméletre, hanem a persziflázsára utalt. Mindezek alapján feltételezzük, hogy Voltaire mégsem forog a sírjában. SIBELKA ISTVÁN, BUDAPEST: „Boldog új évet kívánok a 101 978. év alkalmából, amely azonban újévi számuk vezércikkével ellentétben nem a CXX. században, hanem az XXX. században van. (Ezerhuszadik!) Hogyan lehetséges, hogy senki nem vette észre a tévedést, ami pedig ordít, hiszen a bekezdés elején a cikkíró helyesen közli, hogy a zsidók az 5736. évet írják, tehát az LVII. században járnak.” — Mi is feltettünk már magunknak hasonló kérdést, sokkal kellemetlenebb és ordítóbb sajtóhibák , után, hogy-hogy senki nem vette észre? Mindezzel nem akarjuk azt állítani, hogy sajtóhibamentes lapot elvileg nem lehet előállítani — lehet. S bizonyára előbb-utóbb a gyakorlatban is sikerülni fog. Majd az XXX. században. HAJOS ”, SZEKSZÁRDI Felhívjuk újságíró kollégánk figyelmét, hogy mi is olvassuk a megyei lapokat, s nem örülünk, ha a nálunk levő, szerkesztés alatt álló kéziratot betű szerint viszontlátjuk valahol. Főleg, ha a szerző erre minket nem is figyelmeztetett. Az ÉS nem tallózó hetilap, nem foglalkozik másodközléssel — noha ezt már jó páran megpróbálták elérni. LÉPCSŐS ZSIGMONDNÉ, PÉCS: Szilveszteri számunkra utalva kérdezi, hogy valójában ki írja Tímár György Nem én írtam című sorozatát. Válaszunk meg fogja lepni: Tímár György. Hagyományőrzés Alsóőrben Az ÉS 1977. december 17. számában írt Lozan Mihály a szomszédos Ausztria Burgenland tartományának egyik magyar szigetéről, Alsóőrről. A leírtakat szeretném kiegészíteni egy lényeges mozzanattal, amely vagy elkerülte a szerző figyelmét vagy ottjárta után került nyilvánosságra. Tavaly jelent meg Grazban dr. Karl Seper Unterwarter Heimatbuch, Geschichte, Kultur und Wirtschaft einer südburgenländischen Gemeinde című könyve, amely a helytörténeti kutatásnak, egy nemzeti kisebbség hagyományápolásának, az önismeretre nevelésnek szép és ezért feltétlenül említésre méltó példája. A könyv megjelenésének előzményei röviden a következők: 1965- ben vetődött fel a kultúra helyi ápolóinak körében az a gondolat, hogy hozzanaklétre egy helytörténeti múzeumot a községben. A következő évben már meg is alakult az alsóőri helytörténeti bizottság, amelynek munkáját az országos és a tartományi szervek is támogatták. Az áldozatos szervező- és gyűjtőmunka eredményeként 1973 végén megnyílt az Alsóőri Otthon. Dr. Karl Seper gazdag fénykép- és illusztrációs anyaggal ellátott Alsóőr helytörténete című könyve három fejezetből és a függelékből áll. Az első fejezet a község gazdag történelmi múltjáról ad kronológiai áttekintést a népvándorlás korától napjainkig. A kötet második fejezetében a község szociális, gazdasági és kulturális múltjáról ír a szerző. Az utolsó rész a község néprajzára vonatkozó anyagot tartalmazza, röviden ismertetve a népi kultúra egyes területeinek még ma is megtalálható, élőhelyi sajátosságait. A függelékben a határ- és dűlőneveket gyűjtötte össze a szerző. Közülük néhány népvándorlás-korabeli emléket hordoz, s írott források hiányában aprócska támpontot jelenthet a kutató számára. Ács Zoltán Debrecen Az ARTISJUS kitüntetettjei A Szerzői Jogvédő Hivatal (ARTISJUS) az idén is jutalomban részesítette azokat a külföldi műfordítókat, lektorokat és kritikusokat, akik jelentős mértékben hozzájárultak a magyar irodalom értékeinek terjesztéséhez. A , tizzenhét jutalmazott a következő: Barbara Frischmuth (Ausztria), Kine Nikolov (Bulgária), Marta Lesna, Erna Rozgonyiova (Csehszlovákia), Jean Rousselot, Georges Kassai (Franciaország), Antal Sivirsky (Hollandia), Vlado Petersic (Jugoszlávia), Tadeusz Olszanski (Lengyelország), Paul Kárpáti, Hans Skirecki (Német Demokratikus Köztársaság), Charlotte Ujlaky (Német Szövetségi Köztársaság), Paul Drumaru (Románia), Eva Haldimann (Svájc), Alekszandr Gerskovics, Titu Kokla, Jurij Skrobinyec (Szovjetunió). Az éjjel megint — egy ideje szinte rendszeresen — felébredtem úgy fél három felé, de valahogy most nem akaródzott meggyújtanom a lámpát. Csak feküdtem a falnak fordulva, a sötétben, figyeltem, hogyan tisztul belőlem a félálom bódulata a teljes ébrenlétig, mert ezt a néhány pillanatot nagyon szeretem, ilyenkor mindig mintha mármár kéznyújtásnyira állnék lesben egy titok megfejtése mögött, remélve, hogy Egyszer mégiscsak rájövök, mire ... ? Talán az átmenet törvényszerűségeire álom és ébrenlét között? Vagy a tudatalatti és a tudatos kapcsolatának konkrét, szinte már anyagi természetű lényegére? A magam számára is titkos összefüggésre én és én között? Arra, hogy egy életnyi makacs nyomozás után még mindig lehetnek titkaim magam előtt? És, hogy ezekre most talán fény derül? De nem. Hallom a sötétben Brúnó halk szuszogását, egyenletes, vízszintesen elnyúlva alszik a piros szőnyegen, oldalt fekve, első és hátsó lábait párhuzamosan kinyújtva. Nem kell megnéznem, így van-e, ismerem. Kati lélegzetvételét is hallom a nyitott ajtón át a másik szobából, de mindkettejük alvását csak regisztrálom magamban, automatikusan felmérem, földrajzilag is meghatározom a helyzetet: ki, mi hol van. Ezek szerint tehát már ébren vagyok. Így aztán a sötétben is minden világos, csak éppen az nem, hogy mi indokolja a bennem felbukkanó gondolatot, hogy melyik pillanatban és miért jutott eszembe (múlt időben, mert egy ideje már itt van), a maga teljes, pompás abszurditásában, a téma: kihasítok egy kis részletet e teljes, folyamatos, egységes és roppant időmasszából, körülhatárolom, csapdába ejtem, konzerválom, elteszem nehéz időkre, amikor majd szükség lesz rá, akkor előveszem, kinyitom az időcsapda ajtaját, és újra lesz időm, nem sok, de éppen elegendő arra, amire kell. Egyelőre nem megyek bele a részletek kidolgozásába, csak kétszer-háromszor végiggondolom így, határozott tudatossággal, tudva, hogy rövidesen megint elalszom, el ne felejtsem hát reggelre. Időcsapda, ismételgetem közben magamban, időcsapda, akaratlagosan, céltudatosan, ki- ANDRÁS LÁSZLÓ: ésit gépiesen is a címet, mert ez már a téma címe: időcsapda. Itt már egyre többrétegű is a gondolat, mert egy második (vagy harmadik? negyedik?) szintén elmosolyodva jut eszembe, hogy ez az egész miért is jutott eszembe (mondom, hogy csodálkoznék, ha még lennének titkaim magam előtt), négy nap múlva leszek ötvennyolc éves, valóban jól jönne (nem most, majd később, de minden bizonnyal most már nemsokára) egy kis időtartalék, konzerv idő, légtelenített dobozban, esetleg nem is egy, hanem néhány doboz, hátul, gondosan elrakva a hűtőszekrényben. Ezek már valóságos dobozok, látom is őket hátul, a hűtőszekrény középső rácsán, négy-öt van belőlük, hengeres dobozok, mint a konzerv virslié, amit mostanában kapni, színes, bordó és zöld rajzzal és felirattal, de nem tudom elolvasni, mi van rájuk írva, talán az, hogy időcsapda? Nem, biztosan nem, az időcsapda más, a konzerv csupán a végtermék. De hogyan került a dobozba? Hogyan lehetne az itteni, a föld légkörében jelenlevő és a karórám mutatója szerint másodpercenként egy vonallal továbblökődő idő egy részét elválasztani a többitől? És milyen csalétekkel lehetne csapdába csalni? Fekszem a sötétben a falnak fordulva és valamilyen teljesen abszurd, ismeretlen gondolattársítás következtében hegyes végű, kissé csipkézett, hosszúkásán tojásdad és sötétzöld falevelekből (körtelevél?) próbálok valami tizenöt-húsz centi hosszú, egyik végén nyitott dobozka-félét öszszeeszkábálni. Valahogy úgy, hogy a faleveleket lazán egymáshoz fércelem, vagy összetűzöm őket kis ágakkal, esetleg fogpiszkálóval, aztán ha kész van, kiteszem a kertbe, a többi lehullott, ázott falevél közé (álcázásul!), hogy akkor majd magától belemászik az idő, és ha benne van, elkaptam, behozom. De, nyilvánvalóan valami rovarcsapda adhatta ezt a hülye ötletet, mindjárt el is vetem, ostobaság, az egymáshoz fércelt levelek között biztosan kiszökne az idő. Megpróbálom, hogy a tudományos-fantasztikus regények módszertanával közelítsem meg a feladatot. A mérhető idő oldalaidról. Valahogy megint egy kerek, nagy, fehér-számlapos, római-számos zsebórával bíbelődik a képzeletem, amelynek hátul (mint az autókon a kipufogó szelep, csak kicsiben) kis kimeneti csőnyílása van és ebből vezetem az időt egy felfújható ballonba, ami másodpercről másodpercre szemmel láthatóan püffed, dagad, bizonyságául annak, hogy megtelítődik idővel. Ballon? Nem is ballonba kell vezetni, csak ide a paplan és a huzata közé, mert lusta vagyok és kényelmes, és nagyon jól fekszem itt a meleg, sötét szobában, a fene megy ki november éjszaka egy zsebórával ballonokat töltögetni idővel a hidegbe. Úgy látszik, megint elszunnyadhattam egy pillanatra, mert az ezt követő éber állapotban ezt a scifi-megoldást is lefújom, nem elégít ki. Az idő nem légnemű, nincs közege, anyaga, illetve, ha van, csak közvetve, mindig valamihez, ez esetben konkrétan önmagamhoz viszonyítva létezik. Erre azonban már nem vagyok rest, felkattantom az olvasólámpát. Fél négy múlt öt perccel. Hülyeség, mondom is ki félhangosan, Brúnó fel is kapja a fejét a szőnyegről, hegyezett fülekkel, várakozóan néz rám, aztán látva, hogy semmi rendkívüli nem történik, visszafekszik. Ő is ismer engem. Időcsapda, mondom magamban, időcsapda, hogy reggelre el ne felejtsem, aztán felveszem a kisasztalról az Insulát, olvasom benne tovább a kis tanulmányt, amely Borges egyik novelláját elemzi, azt hogy a történet miben egyezik és hol tér el a 14. századi Conde Lucanorban található ős-sztoritól. Nagyon érdekes. Szépen elálmosodom tőle, leoltom a villanyt, elalszom. Reggel arra ébredek, hogy most már valóban alig négy nap, mindjárt ötvennyolc éves leszek és egy szemernyi tartalék-időm sincs itthon. IDŐCSAPDA (Memória-gyakorlat) 1978. Jslf.JÁR 7.