Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-01-07 / 1. szám - Ilkei Csaba: Névrokonság? • reflexió | Visszhang • Kun Miklós, ÉS 1977. 53. szám (2. oldal) - Ács Zoltán: Hagyományőrzés Alsóőrben • reflexió | Visszhang • Sozan Mihály, ÉS 1977. december 17. (2. oldal) - Perei Zoltán: metszete • kép (2. oldal) - András László: Időcsapda (Memória-gyakorlat) (2. oldal)

VISSZHANG Név­rokonság ? Olvastam Kun Miklós reflexió­ját (ÉS, 1977. 53. sz.) arról, hogy a Mexikóvárosban élő Kun Lajos csak névrokona lehet Kun Bélá­nak. Valóban találkoztam Mexikó­városban a tekintélyes üzletem­berrel. A tulajdonában levő Café Viena Amberese­­volt beszélgeté­sünk színhelye. Előbb csak je­gyeztem válaszait, majd kollé­gáimmal hang- és film­felvételt is készítettünk Kun Lajossal. En­nek során teljes felelősséggel és — megítélésem szerint— minden számítás, érdek nélkül szólt arról, hogy ő Kun Bélának az unoka­öccse, egészen pontosan másod­­(fokú) unokaöccse. Mert édesap­jának, dr. Kun Mártonnak a nagybátyja volt Kun Béla. Kun Lajos édesapja már meghalt, és azonban az édesanyja, a Nagyvá­radról elszármazott Klein Etel, aki most, január 6-án 90 éves. (A pontosság kedvéért: Kun Lajos ötvenegy éves és csak elírásból lett ötvennégy.) Anélkül, hogy most és itt rész­letes családfa-vitába bonyolód­nék, tisztelem Kun Miklós megál­lapításait — ellenkezőjük bebizo­­nyosodásáig. Mert hasonló rokon­sági ügyekben sok minden kiderült már. Függetlenül attól, hogy ki kinek a rokonságában szeretne feltűnni, s kit nem vállal a ro­konság. Nem tudom, melyik másik két helyre gondol Kun Miklós, ahol szintén Kun Lajos rokonságáról olvasott. Én csak egy ilyet isme­rek. Sugár András „A távolságot, mint üveggolyót...” című köteté­nek (Gondolat, 1977.) 320. oldalán nálamnál részletesebben szól Kun Lajosról. Azzal a különbséggel, hogy ott Kun Lajos: „Kun Béla öccsének, Kun Miklósnak a fia.” Még csak annyit: az említett hang- és filmfelvétel, amelyen Kun Lajos az életéről beszél , még nem került nyilvánosságra. Érdemes megvárni egy újabb ta­lálkozást. Kun Lajos ugyanis az idén szeretne hazalátogatni, s ta­lálkozni a „rokonsággal” is. Min­den tévedés tisztázódhat. Ilkei Csaba Szerkesztői üzenetek DR. ŐSZ EMESE, BUDAPEST: ,,Be­vallom, nem ismerem tüzetesen a Bolyai-féle geometriát­.Filozófiával sem foglalkoztam ; többet, mint­­amennyit manapság mindenki, aki gondolkodva dolgozik. Azt azonban az általános gimnázium harmadik osztályában történelemből megtanul­tam, hogy a lehetséges világok leg­jobbikának Leibniz tartotta a meg­levőt. Voltaire pedig,­­amennyire a középiskolában megismertem, aligha­nem nagyot fordult múlt szombaton a sírjában” — írja olvasónk a Tizenkét kérdés című, múlt évi ötvenedik számunkban megjelent tárcával kap­csolatban. Válaszunk: Voltaire — többek között — írt egy Candida cí­mű regényt, s ebben éppen a „lehet­séges világok legjobbika” leibnizi el­méletét persziflálja. A főhős a leg­különfélébb megpróbáltatásokat éli át atyai tanítómestere, bizonyos Pang­­loss úr társaságában, aki ezalatt foly­vást meg akarja győzni őt Leibniz igazáról. Tárcánkban pedig a követ­kező fordulat olvasható: „ ez a voltaire-i legjobbika a lehetséges vi­lágoknak”, más szóval szerzőnk nem az elméletre, hanem a persziflázsára utalt. Mindezek alapján feltételezzük, hogy Voltaire mégsem forog a sírjá­ban. SIBELKA ISTVÁN, BUDAPEST: „Boldog új évet kívánok a 101 978. év alkalmából, amely azonban újévi számuk vezércikkével ellentétben nem a CXX. században, hanem az XXX. században van. (Ezerhuszadik!) Ho­gyan lehetséges, hogy senki nem vet­te észre a tévedést, ami pedig ordít, hiszen a bekezdés elején a cikkíró helyesen közli, hogy a zsidók az 5736. évet írják, tehát az LVII. században járnak.” — Mi is feltettünk már ma­gunknak hasonló kérdést, sokkal kel­lemetlenebb és ordítóbb sajtóhibák , után, hogy-hogy senki nem vette észre? Mindezzel nem akarjuk azt állítani, hogy sajtóhibamentes lapot elvileg nem lehet előállítani — lehet. S bizonyára előbb-utóbb a gyakorlat­ban is sikerülni fog. Majd az XXX. században. HAJO­S ”, SZEKSZÁRDI Fel­hívjuk újságíró kollégánk figyelmét, hogy mi is olvassuk a megyei lapo­kat, s nem örülünk, ha a nálunk le­vő, szerkesztés alatt álló kéziratot be­tű szerint viszontlátjuk valahol. Fő­leg, ha a szerző erre minket nem is figyelmeztetett. Az ÉS nem tallózó hetilap, nem foglalkozik másodköz­léssel — noha ezt már jó páran meg­próbálták elérni. LÉPCSŐS ZSIGMONDNÉ, PÉCS: Szilveszteri számunkra utalva kérde­zi, hogy valójában ki írja Tímár György Nem én írtam című soroza­tát. Válaszunk meg fogja lepni: Tí­már György. Hagyomány­őrzés Alsóőrben Az ÉS 1977. december 17. szá­mában írt Lozan Mihály a szom­szédos Ausztria Burgenland tar­tományának egyik magyar szige­téről, Alsóőrről. A leírtakat sze­retném kiegészíteni egy lénye­ges mozzanattal, amely vagy el­kerülte a szerző figyelmét vagy ottjárta után került nyilvános­ságra. Tavaly jelent meg Grazban dr. Karl Seper Unterwarter Hei­matbuch, Geschichte, Kultur und Wirtschaft einer südburgenlän­dischen Gemeinde című könyve, amely a helytörténeti kutatásnak, egy nemzeti kisebbség hagyo­mányápolásának, az önismeretre nevelésnek szép és ezért feltét­lenül említésre méltó példája. A könyv megjelenésének előzmé­nyei röviden a következők: 1965- ben vetődött fel a kultúra helyi ápolóinak körében az a gondolat, hogy hozzanak­­létre egy helytör­téneti múzeumot a községben. A következő évben már meg is ala­kult az alsóőri helytörténeti bi­zottság, amelynek munkáját az országos és a tartományi szervek is támogatták. Az áldozatos szer­vező- és gyűjtőmunka eredmé­nyeként 1973 végén megnyílt az Alsóőri Otthon. Dr. Karl Seper gazdag fény­kép- és illusztrációs anyaggal el­látott Alsóőr helytörténete című könyve három fejezetből és a függelékből áll. Az első fejezet a község gazdag történelmi múlt­járól ad kronológiai áttekintést a népvándorlás korától napja­inkig. A kötet második fejezeté­ben a község szociális, gazdasági és kulturális múltjáról ír a szer­ző. Az utolsó rész a község nép­rajzára vonatkozó anyagot tar­talmazza, röviden ismertetve a népi kultúra egyes területeinek még ma is megtalálható, élő­he­lyi sajátosságait. A függelékben a határ- és dű­lőneveket gyűjtötte össze a szer­ző. Közülük néhány népvándor­lás-korabeli emléket hordoz, s írott források hiányában aprócs­ka támpontot jelenthet a kutató számára. Ács Zoltán Debrecen Az ARTISJUS kitüntetettjei A Szerzői Jogvédő Hivatal (ARTISJUS) az idén is juta­lomban­­ részesítette azokat a külföldi műfordítókat, lekto­rokat és kritikusokat, akik jelentős mértékben hozzájá­rultak a magyar irodalom ér­­tékein­ek terjesztéséhez. A , ti­z­zenhét jutalmazott a követ­kező: Barbara Frischmuth (Auszt­ria), Kine Nikolov (Bulgária), Marta Lesna, Erna Rozgo­­nyiova (Csehszlovákia), Jean Rousselot, Georges Kassai (Franciaország), Antal Si­­virsky (Hollandia), Vlado Pe­ter­sic (Jugoszlávia), Tadeusz Olszanski (Lengyelország), Paul Kárpáti, Hans Skirecki (Német Demokratikus Köztár­saság), Charlotte Ujlaky (Né­met Szövetségi Köztársaság), Paul Drumaru (Románia), Eva Haldimann (Svájc), Alek­­szandr Gerskovics, Titu Kok­­la, Jurij Skrobinyec (Szovjet­unió). ­ Az éjjel megint — egy ideje szinte rendszeresen — felébred­tem úgy fél három felé, de vala­hogy most nem akaródzott meg­gyújtanom a lámpát. Csak fe­küdtem a falnak fordulva, a sö­tétben, figyeltem, hogyan tisztul belőlem a félálom bódulata a teljes ébrenlétig, mert ezt a né­hány pillanatot nagyon szeretem, ilyenkor mindig mintha már­­már kéznyújtásnyira állnék les­ben egy titok megfejtése mögött, remélve, hogy Egyszer mégiscsak rájövök, mire ... ? Talán az át­menet törvényszerűségeire álom és ébrenlét között? Vagy a tu­datalatti és a tudatos kapcsola­tának konkrét, szinte már anyagi természetű lényegére? A magam számára is titkos összefüggésre én és én között? Arra, hogy egy életnyi makacs nyomozás után még mindig lehetnek titkaim ma­gam előtt? És, hogy ezekre most talán fény derül? De nem. Hallom a sötétben Brúnó halk szuszogását, egyenle­tes, vízszintesen elnyúlva alszik a piros szőnyegen, oldalt fekve, első és hátsó lábait párhuzamo­san kinyújtva. Nem kell meg­néznem, így van-e, ismerem. Kati lélegzetvételét is hallom a nyitott ajtón át a másik szobá­ból, de mindkettejük alvását csak regisztrálom magamban, automatikusan felmérem, föld­rajzilag is meghatározom a helyzetet: ki, mi hol van. Ezek szerint tehát már ébren vagyok. Így aztán a sötétben is minden világos, csak éppen az nem, hogy mi indokolja a ben­nem felbukkanó gondolatot, hogy melyik pillanatban és miért ju­tott eszembe (múlt időben, mert egy ideje már itt van), a maga tel­jes, pompás abszurditásában, a téma: kihasítok egy kis részletet e teljes, folyamatos, egységes és rop­pant idő­masszából, körülhatáro­lom, csapdába ejtem, konzervá­lom, elteszem nehéz időkre, ami­kor majd szükség lesz rá, akkor előveszem, kinyitom az időcsap­da ajtaját, és újra lesz időm, nem sok, de éppen elegendő ar­ra, amire kell. Egyelőre nem megyek bele a részletek kidolgozásába, csak kétszer-háromszor végiggondolom így, határozott tudatossággal, tudva, hogy rövidesen megint el­alszom, el ne felejtsem hát reg­gelre. Időcsapda, ismételgetem közben magamban, időcsapda, akaratlagosan, céltudatosan, ki- ANDRÁS LÁSZLÓ: ésit gépiesen is a címet, mert ez már a téma címe: időcsapda. Itt már egyre többrétegű is a gondolat, mert egy második (vagy harmadik? negyedik?) szintén elmosolyodva jut eszembe, hogy ez az egész miért is jutott eszembe (mondom, hogy csodál­koznék, ha még lennének titka­im magam előtt), négy nap múl­va leszek ötvennyolc éves, való­ban jól jönne (nem most, majd később, de minden bizonnyal most már nemsokára) egy kis időtartalék, konzerv­ idő, légtele­nített dobozban, esetleg nem is egy, hanem néhány doboz, hátul, gondosan elrakva a hűtőszek­rényben. Ezek már valóságos dobozok, látom is őket hátul, a hűtőszek­rény középső rácsán, négy-öt van belőlük, hengeres dobozok, mint a konzerv virslié, amit mostaná­ban kapni, színes, bordó és zöld rajzzal és felirattal, de nem tu­dom elolvasni, mi van rájuk ír­va, talán az, hogy időcsapda? Nem, biztosan nem, az időcsap­da más, a konzerv csupán a vég­termék. De hogyan került a do­bozba? Hogyan lehetne az itteni, a föld légkörében jelenlevő és a karórám mutatója szerint másod­percenként egy vonallal tovább­­lökődő idő egy részét elválasz­tani a többitől? És milyen csalé­tekkel lehetne csapdába csalni? Fekszem a sötétben a falnak fordulva és valamilyen teljesen abszurd, ismeretlen gondolattársí­tás következtében hegyes végű, kissé csipkézett, hosszúkásán to­jásdad és sötét­zöld falevelekből (körtelevél?) próbálok valami ti­zenöt-húsz centi hosszú, egyik végén nyitott dobozka-félét ösz­­szeeszkábálni. Valahogy úgy, hogy a faleveleket lazán egy­máshoz fércelem, vagy összetű­zöm őket kis ágakkal, esetleg fogpiszkálóval, aztán ha kész van, kiteszem a kertbe, a többi lehullott, ázott falevél közé (ál­cázásul!), hogy akkor majd ma­gától belemászik az idő, és ha benne van, elkaptam, behozom. De, nyilvánvalóan valami rovar­csapda adhatta ezt a hülye ötle­tet, mindjárt el is vetem, ostoba­ság, az egymáshoz fércelt levelek között biztosan kiszökne az idő. Megpróbálom, hogy a tudomá­nyos-fantasztikus regények mód­szertanával közelítsem meg a feladatot. A mérhető idő oldala­idról. Valahogy megint egy ke­rek, nagy, fehér-számlapos, ró­mai-számos zsebórával bíbelődik a képzeletem, amelynek hátul (mint az autókon a kipufogó sze­lep, csak kicsiben) kis kimeneti csőnyílása van és ebből vezetem az időt egy felfújható ballonba, ami másodpercről másodpercre szemmel láthatóan püffed, dagad, bizonyságául annak, hogy meg­telítődik idővel. Ballon? Nem is ballonba kell vezetni, csak ide a paplan és a huzata közé, mert lusta vagyok és kényelmes, és nagyon jól fek­szem itt a meleg, sötét szobában, a fene megy ki november éjsza­ka egy zsebórával ballonokat töl­tögetni idővel a hidegbe. Úgy látszik, megint elszunnyad­hattam egy pillanatra, mert az ezt követő éber állapotban ezt a scifi-megoldást is lefújom, nem elégít ki. Az idő nem légnemű, nincs közege, anyaga, illetve, ha van, csak közvetve, mindig vala­mihez, ez esetben konkrétan ön­magamhoz viszonyítva­­ létezik. Erre azonban már nem vagyok rest, felkattantom az olvasólám­pát. Fél négy múlt öt perccel. Hülyeség, mondom is ki félhan­gosan, Brúnó fel is kapja a fejét a szőnyegről, hegyezett fülekkel, várakozóan néz rám, aztán látva, hogy semmi rendkívüli nem tör­ténik, visszafekszik. Ő is ismer engem. Időcsapda, mondom magam­ban, időcsapda, hogy reggelre el ne felejtsem, aztán felveszem a kisasztalról az Insulát, olvasom benne tovább a kis tanulmányt, amely Borges egyik novelláját elemzi, azt hogy a történet mi­ben egyezik és hol tér el a 14. századi Conde Lucanorban talál­ható ős-sztoritól. Nagyon érdekes. Szépen elál­­mosodom tőle, leoltom a villanyt, elalszom. Reggel arra ébredek, hogy most már valóban alig négy nap, mindjárt ötvennyolc éves leszek és egy szemernyi tartalék-időm sincs itthon. IDŐCSAPDA (Memória-gyakorlat) 1978. Jslf.JÁR 7.

Next