Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-04-01 / 13. szám - Botka Ferenc: Az Igéző előtt • Szabó József: Arcok és vallomások: Lengyel József (7. oldal) - Kautzky Norbert: Szenvedés-anatómia | Tájkép • vers (7. oldal) - Kalmár István: Attrakció • kép (7. oldal) - Lothár László: Az irodalom - szép, komoly játék • interjú • Rigai beszélgetés Imants Ziedonis lett költővel (7. oldal)

KAUTZKY NORBERT: Szenvedés-anatómia A szenvedés tükrökkel játszik, És trükkökkel viszonoz csábítást, Élcet. A belépődíj változó. A nullafej, az élfiú az ostorral ostorozott utcájába betéved. Ilyenkor senki se röhög. A folyosókon Sikítás. A csend-zakó fogasra vár. Sárga koronát követel a napraforgó- kerítés. Az álomőrség opponál. Kerék az utat keresi. Kattogó jelekkel Üzen a felborított pillanat. A tudat- Szemafor tüzel. Elektronikus bűnjelek. Ragasztótál, száraz ecset. Köröz hiéna-nagyító Egy hulla-légy felett. A csodahely zarándokol. A kéregető osztogat. Pápaszemét az alagút Hajnalban kicseréli. Az őrmester-kilincs Megtagadja a regulát. A professzor, a lecke Mániás firkál, ha van rá ideje, Igazságosabb anatómiát. Tájkép A víz ráncos ujjai. Az izgatott tükör, a nap Hamujával. Fejőszék A hegy, s a felhők duzzadt Emlőire várakozik az idő: Kontyos anyánk. A fák Árnyéka szolgálat. A homokvár Háborút üzen a parton, de a fény Eldobja fölösleges lándzsáit. A viharágyú lázas és rekedt. És torkában a veszély üzenetével. Még hallgat. Hogy csengetyűit A félelem ne rázza szívünk Rejtőzködő barlangjaiban. 1978. ÁPRILS 1. Az Igéző előtt Lengyel József alkotó munkásságát lezárt egésznek tudjuk. Mérni a mérhetetlent címmel maga állította össze életműve vállalt és maradandónak tartott válogatását. Joga van-e hát az utókornak arra, hogy feltúrva az egykori sajtó papírrengetegét, napfényre hozza azt, amit az idő s az emberi emlékezet már eltemetett, elfeledett? Elfeledett? Kissé pontatlan megfogalmazás. Szabó József életrajzi összefoglalójából (az Arcok és vallomások első köteteként jelent meg) tudjuk, hogy Lengyel József, miután 1930 áprilisában a Szovjetunióba emigrált, igyekezett magát minél gyorsabban hasznossá tenni. Rövid időn belül a magyar emigráció folyóiratának, a Sarló és Kalapácsnak a szerkesztője lett, s mint a lapban megjelent cikkei, riportjai tanúsítják, aktívan tájékozódott az új hazában, bejárva az első ötéves terv nagy építkezéseit. „... Ekkor írja — olvassuk Szabó kötetében — soha meg nem jelent regényét, a Föld és Külföldet a Szovjetunióba szerződött német szakemberek életéről ...” Ha ilyen címet keresve pörgetjük át a moszkvai Lenin Könyvtár központi katalógusát, valóban hiába keresünk. A Visegrádi utca orosz fordításán kívül csupán két füzetecske szerepel Lengyel József neve alatt. Az egyik egy munkásfeltalálóról szól, a másik Három olvasztókemence címmel a dél-ukrajnai Krivoj Rog közelében fekvő vaskombinát építkezéseiről tudósít. Egy véletlen mégis hozzásegített, hogy megismerkedhessünk a Föld és Külföld szövegével, vagy legalábbis jelentős részével. Az Oktyabr című folyóirat 1934-es évfolyamát forgatva bukkantunk rá a Külföldiek címmel közzétett regényrészletre, amelynek tartalma pontosan egybevág azzal, amiről Szabó József írt. A mű cselekménye a Három olvasztókemence című riportázs színhelyén, Kramatorszkban , Jerovkában játszódik, a Donyec-medencei szénmező és a Krivoj Rog-i vasérctelepek között, ahol új olvasztók épülnek a régi mellett, hogy hengerelt acéllal, sínekkel, kohóköpenyekkel lássák el a dnyeperi vízierőművet, illetve a távolabbi magnyitogorszki vaskombinátot. „Termelési regény”? Csak látszólag az. S ha már mindenképpen minősítenünk kell, inkább így mondanánk: a szovjet élettel való ismerkedés regénye, amelynek középpontjában az a hatás áll, amit a nagy építkezések lendülete a Szovjetunióba került külföldiekre gyakorolt Az első ötéves terv megkezdésekor ugyanis a szovjet iparnak nem volt kellő számú szakembere, s ezért külföldieket alkalmazott hogy beruházásai minél hamarabb elkészüljenek, s hogy ezalatt időt nyerjenek saját mérnök- és szakembergárdájának a kinevelésére. S a külföldiek szívesen jöttek, hiszen nyugaton ekkor tetőzött a gazdasági világválság, amelynek következtében sokan vesztették állásukat vagy maradtak — friss diplomásként — munka nélkül. Az Oktyabrban közölt regény élére joggal került a Külföldiek elnevezés, hiszen a bemutatott fejezetek szereplőinek túlnyomó része „szerződéses”, drága valutában kapja fizetését és féligmeddig zárt kolóniában él, különféle kedvezményeket élvezve. Többségük német és amerikai, mint Sam Rimnstein vagy Charly Goold, akiket csak az anyagiak érdekelnek. Egy részük — a német Kiepe és a családostul kinn élő Globitz — fintorgó megvetéssel tűri a megszokottnál nehezebb, és a „komfortot nélkülöző” életkörülményeket, s alig várja a hazatérés időpontját. Más részüket azonban — a volt szociáldemokrata Rangot és a korábban iszákos Zahn mérnököt — megfogja az eléjük állított szakmai feladatok szépsége, és szívvel-lélekkel vesznek részt megoldásukban. Ez utóbbiak közé tartozik Bernhard Reisig is, a regény főalakja, akire az építés céltudatossága és szenvedélye, s az ország átalakulásának távlatai mélyebb, magatartást és meggyőződést formáló hatással vannak. Reisig alakja egyébként eléggé eltér a sablontól. Származását tekintve lecsúszott arisztokrata, aki — neveltetése folytán — ugyancsak elfordulhatna a környező világtól. Egyenes jelleme, erkölcsi tartása és egészséges gondolkodással párosuló szakmai érdeklődése azonban az új valóság befogadására indítják. Mire szerződése lejár, megérik benne az elhatározás: politikailag is állást kell foglalnia. Hazatérése után be kíván lépni a kommunista pártba, hogy felvilágosító szóval, személyes példamutatással is szolgálja a szocializmus ügyét. Nem tudni, azért-e, mert nem a regény egészét olvashattuk, vagy azért, mert magának az írónak az élményanyaga volt még szegényes és felületes a regény megírásakor — magából,, a szovjet építésből viszonylag keveset láthatunk a külföldiekben. Egy-egy „totál” képet az új martinkemencék téli alapozási munkálataiból, egy öntés leírását, egy munkásétkezde bemutatását s egy május elsejei felvonulást. Vagy cselekményszálakra váltva: egy új esztergapad és egy öntési újítás kidolgozása s egy szabotázsakció felszámolása — mindössze ennyi az, ami Bernhard Reisigot a regényben az új környezethez köti. S emiatt az olvasó nem érzi eléggé meggyőzőnek azt az átalakulást, amely kijövetele és hazautazása között tudatában, gondolkodásmódjában végbement. Torzó? Valószínűleg az. Megjelenése nem keltett visszhangot. Nemcsak azért, mert 1934-ben a szovjet irodalmi életet az átalakulás gondjai foglalkoztatták (a regény közlése ugyanis egybeesett a Szovjet írószövetség megalakulásával és első kongresszusával), hanem az említett gyengék mellett feltehetően azért sem, mert osztályidegent állított érdeklődése középpontjába. Az utókor számára azonban így is becses e töredék. A Szovjetunió életével ismerkedő író élményeiről ad hírt — néhány jól megkomponált közelképben örökítve meg a nélkülözésekkel és áldozatokkal teli éveket, amelyekben a szovjet nép lerakta iparának-gazdaságának, állama fennmaradásának és továbbfejlesztésének alapjait. S ha tapogatózva és bizonytalan körvonalakban is, de megláthatjuk a külföldiekben a „kíméletlen jóratörekvéseknek” azt a szándékát is, ami Lengyel József egész alkotómunkásságát jellemezte. Botka Ferenc ? » Az irodalom — szép, komoly játék Rigai beszélgetés Intents liedenis lett költővel Úgyszólván minden lett ismert. Műveit valóban olvassák, s nem csupán a felnőttek — az irodalmat kedvelő és értő „közönség” —, hanem a gyerekek is: színes meséit szeretik ifjú olvasói Ziedonis „A Lett Köztársaság népköltője” — a Szovjetunió kulturális kormányzata tavaly tüntette ki ezzel a címmel. A népszerű költővel Riga közelében, a jurmalai alkotóházban beszélgetünk. — Az élénk szellemi életet látva, a csodálkozással vegyes kíváncsiság diktálja a kérdést: mit jelent költőnek lenni Lettországban? — A szovjet közönség könyvéhsége, azt hiszem, közismert. Kevésbé ismert viszont, hogy az irodalom talán éppen a Lett Köztársaságban a legnépszerűbb. Ezt mindennél ékesebben bizonyítják a példányszámok. Köteteink átlagos példányszáma huszonnégyezer körül van; nem ritka, hogy egy-egy verskötet harmincezer példányban jelenik meg és még a fiatal költők kötetei is elérik a tizenvalahány ezret. Ha figyelembe vesszük, hogy másfélmilliós népről van szó, akkor előbbi állításomat aligha kell bizonygatnom. — A számok nem irreálisak egy kissé? — Könyveink két-három nap alatt elfogynak. Egy-egy könyvesbolt előtti csődületet filmeseink is megörökítettek. Amikor a skandináv országokból érkező turisták látták Riga utcáin ezt a számukra szokatlan irodalmi érdeklődést, nem tudtak vele mit kezdeni: „Kommunista propaganda” — mondták, és továbbra sem értették az egészet. — A példányszámokon túl van-e még valami, ami az irodalom népszerűségére mutat? — Évenként megrendezzük a Költészet napjai című ünnepségsorozatot, amely a Magyarországon hagyományos könyvhéthez hasonlít leginkább. Ilyenkor meszszi falvakból utaznak Rigába az emberek, hogy kedves versköteteiket az alkotókkal dedirkáltassák. Irodalmi rendezvényeinkre sem kell közönséget toboroznunk: az érdeklődők százai-ezrei maguktól jönnek, egyszerűen azért, mert szeretik és igénylik a költészetet. — A népszerűség okai talán a hagyományokban keresendők? — A lettek népdalkincse hihetetlenül gazdag. Másfélmillió népdalunk van, tehát minden egyes lakosra jut egy. Ezek a dalok sokban különböznek más népekéitől: nem feltétlenül kapcsolódnak dallamhoz, hanem inkább filozófiai-morális szentenciák — egyszerű, verses formában. Mindössze négy sorból állnak, tehát végtelenül tömörek. Lettül daináknak nevezzük őket, nemrégiben a magyar olvasóközönség is találkozhatott velük a Budapesten megjelent szép kötetben, A lett irodalom kistükrében.. A népdalkincs az egyik rétege annak a talajnak, amelyből népünk költészetszeretete táplálkozik. — A másik, úgy tudom, a mai lett költészet frissesége, aktualitása. — Igen, az, hogy költészetünk érzékenyen reagál mindarra, ami bennünk és körülöttünk történik. És a népszerűség új feladatok elé állít bennünket, alkotókat. Felnőtt ugyanis egy költészetet értő és érző közönség, amelynek új igényeit kell kielégítenünk. Ezt csak egy módon tehetjük: ha a haladni vágyót a költészet érzésének útján mind tovább és tovább csábítjuk, ha vele együtt válaszolunk mindazokra a kérdésekre, amelyeket az élet írónak és olvasónak egyaránt felad. Röviden: új viszonyt kell kialakítanunk az olvasóval. — A lett irodalom, őszintén szólva, a kevésbé ismert Irodalmak közé tartozik. Milyen lehetőségét látják, hogy a „nyelvi elszigeteltségből’* kilépjen? — Elsőrangú feladatunknak a haladó világirodalom lettre fordítását tekintjük. Arra törekszünk, hogy mindarról tájékoztassuk olvasóinkat, ami nyelvi határainkon kívül történik az irodalomban. Az, hogy a lett nyelv nehezen megközelíthető — az a bizonyos „nyelvi elszigeteltség” —, eleve meghatározza és igazolja az utat. A világirodalom vérkeringésébe mindenekelőtt ezen a csatornán át kapcsolódhatunk. Szerencsére, műfordítói gárdánk kitűnő, nyelveket tudó íróink, költőink szép számmal vannak. A fiatalok között is jócskán akadnak, akik magas szinten tudják a világirodalom értékeit a mi saját, nemzeti értékeinkké tenni. És ez nemcsak az úgynevezett „nagy” nyelvterületekre és irodalmakra vonatkozik: műfordító íróink érdeklődése és szakmai-nyelvi felkészültsége kiterjed a Szovjetunió különböző népeire, a skandináv nyelvekre, a bolgár, a román irodalomra. Itt kell megemlítenem Anna Zigure nevét. Ő az, aki fiataljaink közül az észt, a finn és a magyar irodalomnak talán legjelentősebb műfordító reménysége. — És a világirodalomra nyíló ablak? A másik csatorna? — Elsősorban az orosz nyelv az, amelynek révén költészetünk kiléphetett hosszú magányosságából. De újabban az angolul, németül, franciául megjelenő művek is sokat tesznek azért, hogy irodalmunk meglelje helyét a tágabb világban. Persze, születő magyar kapcsolataink is sok szépet ígérnek. A lett irodalom kistükre — az a könyv, amelyet az előbb már említettem, és amely a lett irodalom hosszmetszetét adja a magyarul értőknek — az első igazán nagy lépés. Tudom, hogy ezt a kötetet követi majd a mai költészetünket bemutató antológia, szintén az Európa Kiadó gondozásában. Várjuk ezt a könyvet, várjuk az újabb magyar kiadványokat is. — Magyarországról személyes emlékei is vannak. Mire emlékszik vissza a legszívesebben? — A múlt év tavaszán jártam hazájukban, először életemben. Az a barátság, amelyet akkor kötöttem Magyarországgal, nem ünnepi fogadásokon, nem banketteken született, hanem egymás megértésén alapuló, alkotó beszélgetések sorozatában. Hiszem, hogy kapcsolataink máris elég erősek ahhoz, hogy tartalmas eredményeket ígérjenek. Hitemben erősített meg a Móra Kiadónál tett látogatásom is. Olyan írókkal hozott össze a sors, akik a „gyermekirodaimat” a lehető legkomolyabban veszik és akiket minden fenntartás nélkül lelki rokonaimnak tekinthetek. A költészetről vallott elveim közül az egyik legfontosabbra hallottam visszhangot a velükfolytatott beszélgetések során. — Mi volt ez a visszhang? És egyáltalán: a költő miként találhat utat abba a világba, amelyet az írók és az olvasók általában „gyermekirodalomnak” neveznek? — Elvem a következő: a költészet nem más, mint a filozófia és a játék művészi ötvözete. Nincs külön „felnőtt-világ” és „gyermek-világ”. Nagyon tévednek azok, akik a felnőtt világot leegyszerűsítve akarják tálalni az ifjúságnak. Fordítva kellene csinálni: olvassanak a felnőttek minél több „gyerekkönyvet”, okulhatnának belőlük. Ezt az elvet alkalmaztam a gyakorlatban öt-hat évvel ezelőtt, amikor meséket kezdtem írni a prózában. A vállalkozás akkor szeszélyesnek tetszhetett, de hát istenem, a gyerekek is szeszélyesek néha. — És a közönség hogyan fogadta, hogy Imants Ziedonis, a már akkor is széles körben ismert költő, hirtelen egy prózai műfajban is bemutatkozik? — Meséimet szívesen fogadták, elsősorban természetesen a gyerekek, akik nagyon szeretik a jóakaratú hazugságot, a sohasemvolt dolgokat, Írásaim később kötetben is megjelentek, Színes mesék címmel. — És ehhez a kötethez fűződik írói pályája egyik legnagyobb öröme is: a múlt évben a Nemzetközi Gyermekirodalmi Társaság önnek ítélte az Andersen-díjat és „a meseírás mestere” címet. — Nem is tagadom, erre nagyon büszke vagyok. — Mit üzen a magyar íróknak és olvasóknak? — A költő számára a gondolat és a játék egyazon intellektuális tartomány része. Ami a magyar— lett kapcsolatokat illeti, csak azt kívánom, hogy továbbra is gondolkodjunk együtt, és játsszuk az irodalmat, ezt a szép, komoly játékot. Lothár László