Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-04-15 / 15. szám - Szerk.: Taní-tani. Vitazáró beszélgetés Kornidesz Mihállyal • interjú (5. oldal) - Olajos György: rézkarca • kép (5. oldal)

) 1973. ÁPRILIS 15. TANÍTANI Vitazáró beszélgetés Koridlesz Mihállyal 1977. október 29-i számunkban indítottuk el vitán­kat az oktatás-nevelés kérdéseiről. Az öt hónapon át folyt polémiában a legkülönbözőbb rétegek képvise­lői szólaltak meg: általános és szakiskolai, gimnáziu­mi tanárok, igazgatók és képesítés nélküli fiatalok, könyvtárosok, diákok, főiskolások és szakmunkások, írók és színházi emberek, orvosok, egyetemi előadók, műszakiak. Inkább véleményeket, nézeteket ütköztet­tünk, igyekezvén elkerülni a vitákon belül megszo­kott külön csatározásokat. Szándékunk nem utolsó­sorban az volt, hogy segítsünk feltárni az oktatás­neveléssel kapcsolatos közgondolkodás rétegeit. Úgy véljük, most — a hamarosan bevezetésre ke­rülő tantervi reformokra való tekintettel — jobban elősegíti olvasóink tájékozódását, ha nem mi magunk vállalkozunk a vita lezárására. Ezért Kornidesz M­ihályt, az MSZMP Központi Bizottsága Tudo­mányos, Közoktatási és Kulturális Osztályának veze­tőjét kértük fel, hogy a vitaindító cikk szerzőjével, Száraz G­y­örg­g­yel beszélgetve, értékelje a po­lémiát és foglaljon állást az elhangzott fontosabb kér­désekben. Vitatkozzunk ? — „Semper disputare?” Mindig vi­tatkozni? — írta kicsit ironikusan a Taní-tani vita egyik cikkírója. Csak­ugyan: nem tűnik unalmasnak, vagy éppen kényelmetlennek ez a sok vita az oktatás és közművelődés kérdései­ről? _— Helyenként, alkalmanként va­lóban úgy érezhetik a pedagógu­sok: valamiféle permanens izgal­mi légkör és bizalmatlanság is együtt jár a vitákkal, s ez külön­leges „lélektani” terhet jelent az amúgy is megnövekedett felelőssé­gen, teendőkön túl. De tudnunk kell: az oktatásügyi vita nemcsak magyar jelenség; a mi sajtóvitáink az oktatásügy iránt megnövekedett társadalmi figyelmet jelzik, a köz­morált, a jó társadalmi légkört pél­dázzák. A vitákat „megspórolni” nem kell és nem is érdemes. A jó vita formálja elképzeléseinket, se­gíti az MSZMP Központi Bizottsá­ga 1972. évi határozatának végre­hajtását, előkészíti döntéseinket. Előbb vagy utóbb azonban dönteni kell, s ez a vélemények összeveté­sét, a mérlegelés határozottságát, az objektív helyzet felismerését igényli. Termékenynek pedig csak akkor tekinthetjük a polémiákat, ha segítik s nem gátolják a cselek­vést. Ennek persze — más oldal­ról — az is feltétele, hogy amiről kiderül: elhibázott, helytelen dön­tés terheit viseli, utólag se szé­gyelljük módosítani, kijavítani. Az iskoláról vitatkozva szükségsze­rűen kerülnek az eszmecserék elő­terébe olyan „iskolán kívüli” szem­pontok, amelyek a szocialista tár­sadalom fejlődésének kulcskérdé­seit, törvényszerűségeit, új típusú ellentmondásait és­­ távlatait érin­tik. A társadalmi osztályok és ré­tegek helyzete a művelődésben, a társadalmi mobilitás problémái, a személyiség és a műveltség szere­pe, a kulturális forradalom és a szocialista demokrácia egymást fel­tételező kibontakozása, mind-mind olyan „témák”, amelyek egyre szo­rosabban érintkeznek az oktatás­ügy kérdéseivel. Ez az összefüggés ad sajátos akusztikát, indokoltan nagy figyelmet a különböző iskola­ügyi vitáknak. Egyúttal azonban azt is jelenti: csak ebből a távlat­ból, ebből az összefüggésrendszer­ből vethetők fel és válaszolhatók meg érvényesen az oktatásügy „belső”, úgynevezett szakmai di­lemmái is. — Hasznos volt-e ebben az értelem­ben a TANI-TANI vita? — Hasznos volt a vita, egyébként a sokszínűséget, olykor a szélsősé­geket is példázta. Kiderült egye­bek mellett, hogy az iskoláról al­kotott felfogás, az iskola társadal­mi szerepének és lehetőségeinek megítélése még mindig nagyon el­lentmondásos. Le kell vonnunk a tanulságot: a közvélemény aktí­vabb tájékoztatásáért, s a pedagó­gusok egyetértésének megnyeré­séért az eddiginél többet és jobban kell dolgoznunk. Amiként a leg­több vitának, ennek a mostaninak is számos konkrét haszna van: ren­geteg javaslat, bíráló szó ültethető át azonnal a gyakorlatba. Hadd utaljak például a közgazdasági szakközépiskolák tankönyveit ért bírálatra, s említhetnénk sok­­olyan megjegyzést is, amely egybeesik terveinkkel, gyakorlati törekvé­seinkkel. Iskola a társadalomban, társadalom az iskolában — zárt világ, „vár”, „mikrotársada­­lom” volna-e az iskola az őt körül­vevő „nagy társadalomban”, vagy szerves, eleven része az utóbbinak. Magyarán: zárt vagy nyitott legyen a környező világ felé? — Az iskola bármennyire önálló szervezet, soha nem volt, s nem is lehet a társadalomtól független. Egyre jobban számíthat, alapozhat társadalmunk pozitív hatásaira. Érik azonban visszahúzó hatások is. Pedagógusainknak ma még sokszor kell erejüket megfeszítő munkával semlegesíteniük a társadalmunktól idegen, de átmeneti jellegéből adó­dóan fel-felbukkanó, nem kívána­tos jelenségek hatását. Küzdeni kényszerülnek például a tudást, a tanulás értelmét lebecsülő néze­tekkel. Szinte közhelynek számít ma már, hogy a tudás iránti igény felkeltése, a művelődési anyag át­örökítése nem csupán iskolaügy, hanem össztársadalmi feladat. Az iskolának ugyanakkor fontos társa­dalomformáló szerepe is van: csök­kentenie kell az egyenlőtlenségeket, javítani a művelődési esélyeket, szolgálni az egészséges társadalmi mobilitást. — Vajon kap-e elég támogatást az iskola a „kapunyitásra”? — Egyetértek azzal, a vitában is elhangzott követelménnyel, hogy az iskola az eddiginél jobban érzé­kelje és érzékeltesse környező va­lóságunkat. Ugyanakkor számol­nunk kell azzal, hogy a megvalósí­tásnak nemcsak lehetőségei, de korlátai is vannak. Igaz, az iskola a jövőnek nevel, de a mában, a mai társadalmi adottságok köze­pett. Nem lehet számon kérni tőle mindazt, amit mai feltételeink még nem tesznek lehetővé! Ellentmon­dásaink zömét csak az együttes tár­sadalmi cselekvés oldhatja fel. Lát­juk, érzékeljük növekvő szerepét a családnak, a munkahelyeknek, a sajtónak, a rádiónak és a tévének, a könyvkiadásnak, a filmnek és színháznak is. Nagyüzemi oktatás vagy személyiség-„termelés" ? — Lehet-e személyiségeket „termel­ni” az iskolákban? Vagy az oktatás­­nevelés elszürkülése csakugyan szük­ségszerű velejárója a tömegek feleme­lését szolgáló nagyüzemi iskolának? — A kultúra teljes demokratizá­lására irányuló törekvéseinkből — nagy tömegeket oktatni, nevelni, egyre jobb eredménnyel — követ­keznek olyan, a vitában is nagy te­ret foglaló problémakörök, mint a korszerű nevelőmunka, az egyéni­ség helyzete a tömegméretű okta­tásban. A vitaindító cikk egyik nagyon fontos észrevétele volt a tanulók és pedagógusok kapcsola­tainak lazulása. Gondolom, hogy ez nemcsak bennünket, hanem a vitá­ban megszólalókat és a lap peda­gógus és nem pedagógus olvasótá­borát is töprengésre késztette. Nem szépíteni akarok, valóságos tapasz­talatból mondom: mégis ma mind kevesebb az olyan tanár, aki há­rom lépés távolságra parancsolja magától a gyermeket, egyre több viszont az olyan nevelő, aki együtt él, együtt dolgozik tanítványaival. De azt szeretnénk, ha a tanítvány és tanára közti jó kapcsolat nem kivételes, hanem általános jelen­ség volna. Hátrányos helyzet — egyenlőség — dinasztiák — Akadt olyan hozzászóló, aki sze­rint a „hátrányos helyzet” valójában csak afféle divatfogalom. A többség véleménye szerint viszont éppen ez — s ennek újratermelődése — az egyik legégetőbb kérdés, mely ugyancsak túlnő a közoktatás keretein. — Oktatáspolitikánk egyik sar­kalatos kérdése ez. Helyes választ csak úgy adhatunk, ha a szélesebb társadalmi összefüggések felől kö­zelítjük. A jogi egyenlőség megte­remtése az oktatásban még nem je­lenti a valóságos egyenlőséget. Tár­sadalmunkat sokféle ellentmondás jellemzi még, vannak köztük örök­löttek és újratermelődők. Ezzel szá­molnunk kell akkor is, ha a szocia­lista fejlődés alaptendenciája, tör­vényszerű folyamata a társadalmi egyenlőség erősítése, a különbségek kiegyenlítése. Ahhoz tehát, hogy az iskoláztatásban a jogi egyenlőség a lehetőségek valóságos egyenlőségé­vel párosuljon, a legfontosabb ten­nivaló a párt programnyilatkozatá­ban vázolt politikai, gazdasági, szo­ciális, ideológiai és kulturális célok teljesítése. Az iskoláztatás egyen­lőbb feltételeinek megteremtésében már történelmi eredményeket tud­hatunk magunk mögött. Bizonyítja ezt, hogy például az általános is­kolát befejezők 95 százaléka to­vábbtanul , a gyerekek több mint 80 százaléka óvodából kerül az első osztályba. Ugyanakkor az is meg­esik, hogy meglevő lehetőségeinket sem tudjuk jól kihasználni. Talál­hatók üres kollégiumi férőhelyek, mert nem fordítunk elég gondot a szülők meggyőzésére: engedjék gyermekeiket az új környezetbe. Az egyenlőbb feltételeket csak hosszú távon és újabb ellentm­on­­dásokkal megküzdve tudjuk foko­zatosan megteremteni. Össztársa­dalmi érdekeink alapján örvende­tes tény az újra növekvő demog­ráfiai hullám. Ugyanakkor ez az óvodákban, iskolákban növeli a gondokat. Annak is örülünk, hogy az új lakótelepeken százezrek jut­­nak összkomfortos lakáshoz, az ide költöző gyerekek viszont sokszor a korábbinál zsúfoltabb, rosszabb is­kolai körülmények közé kerülnek. Hasonló a helyzet néha a körzete­sítések során, itt az iskola nélkül maradó falu gondjaival is számol­ni kell. Az iskola, bár törekszik, de még nem ellensúlyozhat minden hátrányt, s nem tud még kellően segíteni minden tehetséget. Hiba volna az oktatási feltételek javulá­sát a gazdasági fejlődést automa­tikusan követő folyamatnak tekin­teni. S amilyen hibás és káros le­becsülni a pedagógiai eszközök fel­felé nivelláló, esélyeket egyenlősítő szerepét, ugyanolyan hiba volna ezek abszolutizálása is. Társadalmi érdek, hogy egyre többen közelít­sék meg, érjék el képességeik felső határát. Ennek érdekében differen­ciált munkára, az elmaradók, las­sabban haladók jobb segítésére van szükség. Élni kell a gazdasági, kul­turális, pedagógiai lehetőségekkel, s ahol szükséges, ott a szociális esz­közökkel is. — Lehetséges, hogy — amint egyik levélírónk tanácsolta — a nem hát­rányos helyzetből induló „elitre”, afféle értelmiségi „dinasztiákra” kel­lene alapoznunk a magasabb képzés rendszerét, mert az kifizetődőbb a népgazdaság és az­ egész társadalom számára? — Nem helyeseljük, hogy a szülő foglalkozása legyen döntő a pálya­­választásban, s nem a tanuló ké­pessége, rátermettsége. Ha egy or­voscsalád gyereke tehetséget és erős hivatásérzetet tanúsít az orvosi pá­lya iránt, kívánjuk, sikerüljön célt érnie, de ne legyen csak azért or­vos, mert a családjában ennek ha­gyománya van. Műveltségeszmény — műveltségtartalom — tananyag — Lexikális tudásanyag vagy önálló ismeretszerzés, komplexitás, integrá­lás — elég talán csak sorolni a vita idevágó kulcsszavait... De a kérdés egyszerűbben is feltehető: Milyen le­gyen műveltségünk tartalma? — A ma iskolájának elsősorban nem a lexikális adatok emlékezet­be vésésére kell törekednie, hanem a gondolkodásra, az • önálló isme­retszerzés módjaira kell megtaníta­nia. De ezzel együtt valljuk, hogy adatok, világos fogalmak, szilárd ismeretek nélkül nem lehet gon­dolkodásra nevelni. — Az a sokat emlegetett „felezési idő”?­ — Megtévesztő az a nézet, mely a tudományos ismeretek gyarapo­dásának felezési idejét az iskolá­ban tanítandó tudásanyagra és is­meretekre is általános érvénnyel akarja kiterjeszteni. Ami érvényes a rohamosan fejlődő szaktudomá­nyokra, az nem érvényes tudásunk alapjaira! Vannak általánosan szükséges ismeretek, vannak klasz­­szikus kulturális értékek is. Ezek nem veszítettek és veszítenek érté­kükből.­ Igaz, könnyebb meghatá­rozni azokat az ismereteket, ame­lyeket be kell vonni a tananyagba, mint azokat, amelyeket el kell hagyni. Nehéz lemondani olyasmi­ről, amin nemzedékek nevelkedtek, még akkor is, ha értjük, tudjuk, hogy az újnak helyet kell biztosí­tani. A tantervek és tankönyvek szerkesztőinek a gyermek befoga­dóképességét is szem előtt kell tar­­taniuk. Végképp le kell mondani arról az illúzióról, hogy az iskola mindent megtanítson, befejezett, „kész” tu­dást adjon. Ezért határozottan meg kell vonni a határokat, ki kell húz­ni a nélkülözhetőt, a más módon is megismerhetőt. S hogy ami szük­ségképpen kimarad az iskola által nyújtott ismeretek köréből, ne vál­jék elveszett értékké, annak felté­tele az is, hogy az iskola szilárd alapokat teremtsen, tegye nyitottá, az értékek befogadására fogékony­­nyá a fiatalokat. A kulturális érté­kek féltése, a tudományos ismere­tek minél teljesebb átörökítésének szándéka sugárzik a vita legtöbb hozzászólásából. Természetes dolog ez, s azon kellene keseregnünk, ha szakmai közömbösség, társadalmi érdektelenség övezné az iskolai tananyag megújítását. Szerencsére, ez nem így van. Éppen a szakmai vélemények, tudományos fórumok javaslatai, bírálatai óvták meg né­hány tévedéstől, s ösztönözték kor­rekciókra is a tervek készítőit. Ki­derült például, hogy Csokonait nem szabad kihagyni az általános isko­lai irodalomtanítás törzsanyagából. A viták kapcsán került sor az óra­tervek módosítására, s a mostani vita is megerősítette egyebek mel­lett a történelemtanítás hatéko­nyabbá tételének szükségességét. Tapasztalataink egybevágnak ezzel. — A vita eg­yik alapkérdése éppen ez volt: „humán vagy reá!”? Hossyan hangolható össze a nagyobb általános műveltség eg­yre fokozódó igénye a mind magasabb szakműveltségi köve­telményekkel? — Szocialista emberként élni és dolgozni csak az tud, aki kénes tá­jékozódni a világ bonyolult dol­gaiban, aki nyitott a szépre és a jóra, ugyanakkor megállja a helyét szűkebb szakmájában is. Szeret­nénk, ha a műveltségnek ez a két oldala a mi felfogásunkban és a jö­vő emberében nem állna szemben egymással, hanem harmonikusan együtt élne benne. Nélkülözhetetlen szerepük van a nevelésben az úgy­nevezett humán tárgyaknak. A nyelv, az irodalom, a művészetek, a történelem emberformáló ereje semmi mással nem pótolható. S nyilván az is fontos, mennyi időt szánunk e tárgyak tanítására. De azzal az egyoldalú nézettel min­denképpen vitatkoznunk kell, mely kizárólag óraszámokon, a humán ismeretek mennyiségén méri e tár­gyak becsületét. — A tantervi reformok elkerülhetet­lenek, ez világos. Azt is értjük, hogy mindent nem lehet belezsúfolni az is­kolai tananyagokba. De olvasóink kö­zül sokan színvonal-csökkenéstől, a követelmények lazulásától tartanak. Indokolt ez? — A mostani tantervi reformnak a tananyagok megújítása mellett van egy másik célja is, amelyről talán a kelleténél kevesebbet be­szélünk. A reformtól mindenekelőtt az iskolai munka javulását várjuk nevelésben, oktatásban egyaránt. A jó tantervek , és nevelési dokumen­tumok csak a feltételek egyik ré­szét jelentik. Igényes — az esetek egy részében az eddiginél igénye­sebb — pedagógiai munka kell és a tanulmányi fegyelmet jobban erősítő iskolai szellem. Különösen a középiskolákban érzékelhető e fe­gyelem lazulása. Számos érettségiz­tető pedagógus panaszkodott, hogy kellemetlen divat lett a tanulói igénytelenség, a „minimum szemlé­let”; a továbbtanulásra készülő diákok is csak a felvételi tárgyak­ra összpontosítanak. Nyugtalanító ez, hiszen éppen a társadalmi je­lenségek szintetizálására , legalkal­masabb időben veszélyezteti a ta­nulók sokoldalú nyitottságát. Az egészségtelen túlterhelés elleni harc helyenként a másik végletbe csapott át, s az is előfordult, hogy teljesítményképes tudást követelő, igényes pedagógusokra a konzerva­tívizmus bélyegét sütötték. Ezeken a helyeken feltétlenül vissza kell állítani a tanulás, a követelmény­támasztás rangját. Félreértés ne essék: nem a túlterhelés csökken­tésének jogos igényét, hanem az in­dokolatlan, liberális követelmény­támasztást kell visszaszorítani. A pedagógusokról — A szocialista nevelés döntő té­nyezője nyilván a pedagógus. Érthető, hogy személye, hivatásának társadal­mi rangja, és főként az utánpótlás kérdése a vita középpontjában állt. — El-elhangzik, hogy a pedagó­gushivatás vesztett presztízséből, vonzóerejéből, nem mindig a legte­hetségesebbek jönnek ide, sokan pedig elhagyják a pályát. Emlege­tik a „régi jó tanárokat”, meg a „tudós tanárokat” is. Azt hiszem, az idő, a távolság megszépíti az emlékeket. Valljuk meg őszintén: régen is voltak jó tanárok, és ke­vésbé jók, akárcsak ma. Régen a szegénysorsú, tehetséges gyerek előtt többnyire csupán két lehető­ség állt: pap lehetett vagy tanító. Az értelmiségi pályára tehetséges mai fiatal viszont számtalan hiva­tást választhat. Ezen nem kell ke­seregnünk, már csak azért sem, mert a pedagógusképtő főiskolák, egyetemek ma is válogathatnak a pályára alkalmas, tehetséges fiata­lok között. Igaz, sokan elhagyják­ a pályát, de ezek többsége olyan posztokra kerül, ahol szakképzett­ségükre ugyancsak szükség van. Óriási ma már az az iskolán kí­vüli kulturális bázis, amely igényli (Folytatás a 6. oldalon) Olajos György rézkarca /

Next