Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-06-17 / 24. szám - Farkas Tamás: Illusztráció • kép (3. oldal) - Bella István: A légi-cet gyomrában. Szibériai jegyzetek (3. oldal) - Szentmihályi Szabó Péter: Légy szerelmes! (3. oldal)

Amióta Isten közmegegyezés szerint meghalt, az emberiség életében kevés transzcendencia maradt. A „mivégre vagyunk a világon?” kérdésre a mai katekizmusok többnyire azt válaszolják, „hogy boldogok legyünk”. A kollektivista érzelmű katekizmusok egy fokkal tovább menvén azt is mondják: „hogy utódaink még boldogabbak legyenek”. De mert a boldogság fogalma igen bizonytalan, azt egészséggel, tehetséggel, békével, vagyoni és erkölcsi biztonsággal szokták leginkább társítani, s a boldogsághoz feltétlenül hozzá tartozik a szerelem is, sőt talán fő helyen szerepel, hogy szeressenek bennünket, hogy legalább egyetlen ember vállaljon bennünket, szeressen mindhalálig, de legalábbis tartósan . .. Ebben az új értékrendben, amely talán a romantika korában alakult ki, az első időben a barátság még igen előkelő helyen állt, érdekes módon azonban korunkban szinte teljesen kiszorította a másneműek közötti testi-lelki vonzalom és szövetség, a szexuális szerelem. Amikor Petőfi felkiált: „Szabadság, szerelem. E kettő kell nekem!” — akkor két alapvető igényt fogalmaz meg a modern ember számára: a szabadság a kollektív, a társadalmi igényt, a szerelem az individuális igényt jelképezi. A huszadik században, az egyetemes kiábrándulás, értékvesztés korában sokak számára a szerelem vált az egyedüli biztos ponttá, a menekülés, az önmegvalósítás egyetlen eszközévé, a legalapvetőbb, elidegeníthetetlen emberi joggá, hogy rendelkezhessünk testünk és lelkünk felől: a modern ember szeretné, ha szeretnék. A romantika beköszönte óta a szerelem tömegigény lett, nem csupán a reneszánsz, a lovagkor vagy az antikvitás szűk elitjének hóbortja, amelyet a megélhetéssel küszködő tömegek feltétlenül nevetséges nyavalygásnak kellett hogy tartsanak. Az ipari forradalom és a politikai demokrácia meghozta a szerelmi önmegvalósítás igényének tömegessé válását is: a szerelem bizonyos értelemben személyiségpróbává vált, s a statikusabb, más lehetőségeket csak korlátozottan nyújtó társadalmakban szinte az egyetlen személyiségpróbává. Így, ha valakit szeretnek, s méghozzá éppen az szeret, akire az illetőnek szüksége van, akkor boldog ember. A szerelem, ez az alapvetően individualista érték (hiszen csak két embert érint közvetlenül) így lett az egyetlen általánosan megőrzött transzcendenciává, valami olyan irracionális, metafizikus értékké, amelyet elválaszt a materiális értékektől az a tény, hogy nem lehet kierőszakolni, akaratlagosan megszerezni, „megtanulni”, csupán az önmegvalósítás során kiérdemelni. Ez a transzcendencia kizárólagossága folytán sok boldogságnak, de még több boldogtalanságnak is forrása. A sorozatos kiábrándulások vagy cinizmushoz vezetnek, a szerelem teljes detronizálásához, a (szintén metafizikussá válható) szexualitáshoz vagy állandó kudarcokhoz, kétségbeesett személyiségpróbákhoz, hogy a meghódíthatatlan világ helyett legalább egy másik embert hódítsunk meg tökéletesen. Ezek az abszolutizált tömegigények tükröződnek mindenütt, a szórakoztatóiparban, a költészetben, az irodalomban, az öngyilkossági statisztikákban és a tönkrement házasságok nagy számában. Uralkodóvá lettek az okos vagy oktalan kompromisszumok a politikában, a materiális értékek és a munka terén, a szerelem megőrizte kiszámíthatatlanságát, romantikus próba jellegét. Mondhatnánk, konszolidált korunkban ez az egyetlen vágy, amely arra sarkall embereket, hogy jobbakká, másokká legyenek, hogy megvalósítsák önmagukat, nem azért, hogy irigységet keltsenek, hogy uralkodjanak, hanem hogy szeressék őket. Ha ezt a nagy személyiségpróbát racionalizáljuk, elveszítjük a modern élet legnagyobb egyéni értékét, ha viszont abszolutizáljuk, becsapjuk önmagunkat, és főként a társadalmat, amely csak kollektív önmegvalósításra van berendezkedve. A viszonzott szerelem fogalmát egyértelműen a boldogsághoz és az önmegvalósításhoz kapcsolni azért veszélyes, mert ideológiája megalapozza a mai „boldog” család modelljét, amely befelé szolidáris, kifelé ellenséges, s a kollektivitás elve helyett a kompetitivitást, a versenyszerűséget részesíti előnyben. A szerelem vallássá lett, amelynek megvannak a rítusai, beavatási ceremóniái, áldozatai, megváltó gesztusai, s megvan mitológiája, zenéje és költészete. Mindenki által gyakorolhatósága teszi a (társadalmi) valóságtól menekülés legbiztosabb formájává. Korunk parancsa ezek szerint így hangzik: „Légy szerelmes, így oldd fel életed, körülményeid ellentmondásait, várj megváltást és életvezetést egy másnemű, hozzád hasonló embertől, s élj vele boldogan!” Defoe Robinsonjának még apuszta szigeten magányosan eltöltött években sem jutott eszébe a női nem — még csak fel sem ötlik benne ez a hiányérzet. Ma ezt aligha tudjuk másként értéékelni, mint valamilyen természetellenes viselkedésként, elferdülésként. De Robinson a Természettel vette fel a küzdelmet, és az emberi társadalom hiányzott neki, nem pedig egy magánviszony. Byron és Goethe óta egy puszta sziget elképzelése nők nélkül — a lehető legkínosabb dolog . .. A József Attila-i „szellem és szerelem"-ből a szerelem maradt meg, úgy látszik, korparancsként, az ..Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad!” igényéből az első négy ige. Úgy is lehetne módosítani: A szerelemmel mérd magad! SZENTMIHÁLYI SZABÓ PETER: LÉGY SZERELMES 1978. JÚNIUS 17. Hm A légi-cet gyomrában Gyerekkori képzeletem térképén Szibéria valami olyan mesebeli tartomány volt, ahol a rengetegekben medvék, farkasok, s talán még griffmadarak is élnek, s ha valaki — emberfia — el akar oda jutni, annak hétmérföldes csizmát kell fölhúznia, hogy vénségére megérkezhessen. A meséket, a gyermeki szív csodálkozásait, persze nem pusztán a képzelet táplálta: ugyanide ömöltek az első világháborús hadifoglyok történetei is, meg a „ruszki Péter” meséi, aki ugyanakkor volt hadifogoly a falunkban, s végül is nálunk rekedt, mert elvett egy fiatal hadiözvegyet. Ezek a történetek valami végtelen Óperenciás tengert sejttettek, ami után — ha átlábalta az ember — az üveghegyeken túl kezdődött Szibéria. Néha láttam is magam: félkézzel átölelem egy óriás csizmaszárát, félkézzel csimpaszkodom a csizmafülébe, s megyünk a végtelen földek felé. S hogy minek? Talán, hogy lelógathassam a lábam a világ végén a nagy semmibe. ... És most itt, Moszkvában, egy óriás griffmadár, egy úszó légi-cet gyomrában, a domogyedovói repülőtéren. A gépmadár fölvijjog, felsüvítenek a TU—154-es gázturbinái. A gép teste megremeg, erősödik a zúgás, lassan gördülünk a kifutópálya felé. A gép egy pillanatra visszahőköl, felhorkan, mint a szakadék szélén a ló. A beton szélén reszket a fű, borzong a rét a reflektorok fényében. Aztán a pilóta fölpörgeti a motort, fölbőgnek a turbinák, száguld és rohantában rázkódik a gép; idegszálaimban érzem a beton minden mikromilliméternyi egyenetlenségét. Aztán a csikorító döccegetés hirtelen megszűnik, Ágh Pistával rítusunk szerint kezet szorítunk: — Isten veled, édes anyaföld — és már fúródunk is rézsút az égbe. Az órámra pillantok, otthon most délután negyed hét, itt este negyed kilenc, Uszty-Ilimszkben pedig, szibériai végállomásunkon, már holnap van, éjjel negyed kettő. Holnap, azaz uszty-ilimszki időnk szerint még ma kora délután olyan messze leszek Magyarországtól, mint még soha. Nyolcezer kilométerre. Családomból eddig ennél messzebb csak apai nagyanyám testvéröccse, Balás Béla jutott, aki 1917 elején megszökött az omszki hadifogolytáborból, és Indiát, Kínát, a tengereket megjárva nagy nyomorúságok és kalandok közepett 1923-ban érkezett haza, Cserhátszentivánra. Alattunk még mindig a százkarú, ezerfejű világváros terpeszkedik, milliárd szemével pislog a szürkülő térben, milliárd fényével morzézik, üzen. „Doszvidányije drug mcj, doszvidányije” betűzöm félhangosan a jeleket, aztán rájövök, Jeszenyin verse ez, a legutóbbi versé. El is kezdem mormolni Ágh Pistának a verset: — „Ég veled, barátom, ég veled” — mondom a Rab Zsuzsafordítást, külön is megemlítve, hogy ez a gyönyörű, Jeszenyin utolsó verse. A végrendelete. Ágh dühödt mozdulatot tesz, mérgesen mond valamit a sötét erdőben éjszaka hangosan fütyülő alakokról, de lá- tom, őbenne is sarjad, indázik ez az éjszakai erdő, a földtől elváló ember, a semmibe kiszakadt ember visszakapaszkodó hajszál-gyökérzete, amely alattomosan szövi be a gravitációt legyőzők diadalérzetét. — Igyál inkább egyet — mondja —, s ne beszélj marhaságokat. A légikisasszonyok — molettebbek, mint a mieink — már kiosztották a cukorkát, a frissítő kendőt, rég túlestünk köszöntésükön, a gépparancsnok bemutatkozásán, meg néhány — biztos, hogy fontos — dolgon, amire úgysem tudunk figyelni. Most épp a kvászt — ezt a rozskenyérből erjesztett kesernyés üdítőt — szolgálják fel, mi ketten inkább kísérőnek használjuk szíverősítő sztalicsnajánk mellé. Őszhajú, csupa fehér szakállú, pödrött bajuszú szépszál gyeduska-nagyapó, meg egy koromfekete, olajosan izzó örmény, s egy fakéregráncos, bálványarcú burját (vagy kazah?) figyeli árgus szemmel féleleműző varázslatunkat. Vagy illetlenségünk? Könnyű nekik! A szibirjákok — ahogy Uszty-Ilimszkben is mondják —, többnyire előbb ülnek repülőn, mint vonaton, s a repülőtereken , úgy szállnak át egyik, gépről a másikra, ahogy később Irkutszkba menet mi is, akár a heteséről a tizenkettes buszra. Az „öveket bekapcsolni” jelentésű fölirat, meg a „dohányozni tilos” eltűnt a tábláról, már csak az Exit — Vihod — Kijárat betűi piroslanak. 12 ezer 900 méter magasan úszunk a föld felett. A fülnyúző kattogás, az apró tűszúrásokkal böködő belső csönd egyre inkább duruzsoló csevegéssé változik. Lassan a mieink beszéde is kivehető, itt a gép elülső szakaszában ülünk mind a negyvenen. A kulturális küldöttség. A delegácija. Rajtunk kívül még mintegy húszan vannak az első szakaszban, unatkozva, egykedvűen ülnek. Belföldi utasok, két orosz házaspár, egy mongol férfi kitüntetésekkel a mellén, egy talánkirgiz család alvó csecsemővel és föl-fölsíró kislánykával, az említett gyeduska, az örmény, a burját, s még jópár alföldinek, kiskúnnak, hajdúnak, szegedinek is vélhető arc. Tatárok, kirgizek, kazahok? Netán a rokon Juvan Sesztalov atyafiai? Csak találgatunk, a kérdezősködésre se szavunk, se merszünk. Odakint, mintha két nap volna az égen. Balra és kissé visszafele a vörös és lilás fényóceánban a lenyugvó nap izzik; jobbra a láthatár összemosódik az éjjel, feketeföld színű tenger, s benne, mint egy elhajított szkita sáraranypajzs, a sárga hold. A hold árkai, hegyvonulatai. Szent Dávid hegedűje most kopjaütötte horpadások, buzogányszakította sebek. A föld feletti naplemente mindenkit föléleszt. Csak a belföldi utasok próbálnak szunyókálni, pihenni. Nekik ez a csoda: köznapi dolog, s azt is tudják, hogy ma öt órával korábban virrad ránk, s ezt a nappalt kialvatlanul, törődötten kell majd végigcsinálni. Mi azonban még az ultiparti is abbamarad a hátsó sorokban — ott csüggünk a kétarasznyi átmérőjű köralakú ablakokon, s nézzük a távozó napot. Csontváry vászna lobog odakint, hatalmas és erős színek, végtelen színpászmák, színhasábok, a vörös, a lila és kék változatai. Ki törődik most a repüléssel? Azt a szomorú szép ámulatot érzem, amikor először láttam, hogy lemegy a nap. Lassacskán elcsitulunk mégis. Igaz, ebben a vacsora is segít: az oroszos előétel meg a sült csirke ’drazsét' az aszalt almából készült kompót, és a tea, meg valami almialéhez hasonló szörp. Jó lenne rágyújtani, ám ez csak a legalább négyórás repülőutaknál engedélyezett. Mert mi kétszer két és fél órát repülünk — Omszkban leszállunk ugyanis —, a cigarettázás tilos. —• Nyeszjá — mondja a stewardess, lázadásunkat látva, de miután kimentünk az első szakasz és a pilótafülke között levő kis előtérbe, a mosdó, a kis kézipoggyász-tér mellé, a repülőgép első ajtajához, már nem nagyon törődik velünk. Körülbelül ekkor repülhettünk át Európából Ázsiába, de az Urálból már nem láttunk semmit Sűrű felhőtakaró borította a földet, s a legendás hegység rejtve maradt. És mégis: nagyokat dobban a szívem: Ázsia! Ázsia! Hiszen én, az „őssejtig minden ős”, párezer éve már voltam itt. Itt ismertem fel népem kisdedkorában, hogy van kezem, szemem, nyelvem, hogy van szívem és homlokom; hogy villog a világ, megvirrad az ég; hogy van hó, meg fagy, meg tó, meg láp, meg tél... Ó, Ázsia! Pe régen nem láttalak.' " ~ A tilos dohányzás — lám! — árt a költői szívnek. Szentimentálissá teszi az embert. Ágh Pista Regulyn szörny,ölködik, meg Munkácsi Bernáton, akik milyen nagyszerű emberek is lehettek, ha szekéren, csöngettyűs szánon jutottak el valahova errefelé, az Oh tájaira. Lassan világosodni kezd odakint, s néha már látni a földet. Hatalmas, egybefolyó sötét foltok fölött repülünk át — erdőségek, már talán a tajga: agyagszürke hüllők tekeregnek odalenn, szeszélyesen és szabadon. Látszik, hogy ember-nem -lakta vidék ez. A tavak is olyan sűrűn követik egymást, mintha ősmammutok csapásán fakadtak volna fel, a csorda meteorsúlyú lába nyomán. Aztán megvilágosodik, előttünk: az a hatalmas folyó, ami már percek óta alattunk kanyarog: az Irtisz. Omszk fölött vagyunk ugyanis.„Az öveket bekapcsolni!... A hőmérséklet Omszkban mínusz egy fok.” Cukorkák, frissítő kendő, egy korty a sztalicsnajánkból, és már a földön. Lassan gurul a gép a reptér főépülete felé, és megáll. Odakinn mintha szitálna a köd, hűvös, zúzmarás világ. Omszk. SZIBÉRIAI JEGYZETEK Farkas Tamás: Illusztráció