Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-06-17 / 24. szám - Berkes Erzsébet: „…csípjük csak fülön” • könyvkritika • Bereményi Géza: Legendárium (Magvető) (10. oldal) - Hatos Csaba: Kert • kép (10. oldal) - Kelemen János: Szalonforradalmárok • könyvkritika • Berczeli A. Károly: Előjáték (Magvető) (10. oldal) - Albert Gábor: A betakarított vizitek • könyvkritika • Justh Zsigmond Naplója és levelei (Szépirodalmi) (10. oldal)
BERKES ERZSÉBET: „...csípjük csak fülön" | Bereményi Géza: Legendárium (Magvető, 240 old.) Még hozza a posta azokat a stencilezett értesítőket, lelkesítő fölszólításokat, amelyek a FIJAK — azaz a Fiatal Írók József Attila Köre — rendezvényeit, készülő újabb antológiájának készülő újabb terveit adják hírül, de a címzettek már nem illetékesek. Többségük már nem író, java részük nem fiatal és azt is bajos állítani, hogy közré váltak. A , szétfoszló megjelölésből egyetlen bizonyosság maradt: József Attila neve. Ez a név a hetvenes évek elején körébe vonta az irodalmi ambíciójú pályakezdőket. Attól fogva arról szól a FIJAK históriája, hogy mi mindent tettek a tagok vagy a lehetséges tagok azért, hogy se fiatalnak, se körnek ne lehessen tekinteni a hetvenes években elindultakat. Sejtelmem sincs, hogy Bereményi Géza valaha tagja volt-e annak a körnek, azt viszont néhány éve bajos tagadni, hogy dalszövegeivel ő a huszonévesek legnépszerűbb költője, s most megjelent regénye azt is bebizonyítja, hogy nemzedéke társadalmi közérzetéről kevesen szóltak hitelesebben, mint ő. József, Attila neve is fölfénylik: A Szállj költemény... sorai citálódnak elő. ..Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”, s az is, hogy ,,van idő”. Csak fülön kell csípni, S Bereménydnek ez sikerült. Legendárium című könyve családregény, amelyet kétszáz évre tágít ki. Egy ükapa — hajdan kassai fegyvermíves — történetétől a 2055-ben visszaemlékező testvérig nyúlik az időskála. Mindez azonban csak a formát, pontosabban: a formálás ötleteit jelenti. Alexy ükapa éppen úgy fikció, ahogy a regény írásának ideje után fél évszázaddal később tűnődő János alakja az. Mind a múltbeli események, mind a jövőbeni visszaemlékezések egyetlen vonatkozási pontot ismernek. A hetvenes éveket. Minek hát ez a szétnyújtózó idő? Úgy tetszik, Bereményit az ötletesség erősen nyűgözi, mégsem cicázó kedvében fut be ekkora pályát. A hőstelen — vagy nem hősies — idő bekerítése készteti arra, hogy valódi tárgyát a különféle,korokban, s tudatokban hagyott lenyomata után fejezze ki, a ...valami nincs”-et a környező tanokkal érzékítse. A hiány teljességét — olyan teljes, hogy neve sincsen — szótársítások, gondolatfoszlányok, megőrzött, s később meghatározónak vallott közérzetek, elfojtott sóvárgások adják vissza. A kézenfekvő megoldás az lehetne, ha az ükapa és kései unokájának sorsa koncentrikus körök módjára rajzolódnék egymás mellé. Ehhez azonban el kellene fogadni a centrum közösségét. Bereményi azonban jól látja, s láttatja, hogy a szabadságharc óta változtak a társadalmi hullámzások centrumai és rádiuszai. A történelmi csobbanások és egyszemélyes hullámverések interferenciáit keresi. Miként az Előhangban felvázolja: a konyhában tengerészbabát siportató kisgyermek — hősünk —, mit sem tud kora osztály harcáról, tervutasításokról, történelemről. Ami a gyermek tudatáig elszivárog, az a rádióból áradó angol— magyar meccs, a híres 6:3. Aki történelmet ír, az nincs tekintettel erre az 1953. november 25-re. Akiregényt ír, az esős vasárnapok, borotválkozó nagyapák arcát rajzolja. Bereményi regényre vállalkozott, s mert ugyanazt az időt kívánja megragadni, amelyet fogalmi nyelven a historikusok, hát mindújra figyelnie kell az összefüggésekre és eltérésekre. Az ugyanarra és a másképpenre , S mert tudatosan gondolkodik a történelemről és érzékletesen beszél a benne folyó életről, képes arra, hogy regisztrálja: a történelmi korszakokból más jeleneteket őriz az ember emlékezete, mint összegező gondolkodása. A megélt események konkrétsága és a fogalmi gondolkodás összecsengése a közérzet szintjén jelentkezik. A hetvenes éveket ezzel a közérzettel reprodukálja. Az ükapa elvetélt találmányától a nagyapa dacos családmentéséig, az apa linkségétől a középső fiú értelmetlen szökéséig, a nővér szánandó felismeréseitől a huszonegyedik században is reménytelen szerelmét őrző vénember emlékeiig, minden egyetlen irányba mutat. Valamit készített az idő, s nem szülte meg a hetvenes években. Az író tárgyilagos és reménykedő: nem azt vallja, hogy egyáltalán nem született meg a bomlásokkal előkészített, János nagy szerelme, Anna nem hal meg, nem vetél el, nem szól torza. Csupán mást választ. S ahogy az egyik mellékszereplő mondja: János szerencsés. Csak Annát veszítette el. Ő maga szerelmes maradt. A megoldás, mint Hans Sachsé: bár neki már nem, másoknak még sikerülhet. Bereményitől nem ez az állítás hat eredetinek, hanem a mód és alkalom. A mód annyiban, hogy különféle elbeszélő stílusok és szerkesztési megoldások vonulnak föl kötetében. A reformkori memoárokétól a szürrealista prózáig terjed a hangnem, s az egymás sorsát keresztező figurákban elraktározott emlékek kölcsönös korrekciójáig a láttatás. Minderre pedig jelentéktelen történelmi eseménynek tetsző alkalmat ragad meg. Eseményeket, amelyekben nemhogy egy nürnbergi dalnokverseny esélye nincs meg, de egy látványos bérházi perpatvar erőpróbája sincs. Az alkalom éppen az az idő, amikor a felszínen semmi sincs. De olyan nagy dolog volt ez a 6:3? Nem, s a kor mégis történelmi eseményektől terhes. Nincs okunk föltételezni, hogy míg főbérletért, loholunk, a szárnyasprogram részfeladatát megoldjuk, alkalmi szeretők oldalán gyűrjük vissza a reménytelen szeretem könnyeit — történelmi időket élünk? Bereményi úgy találja, hogy minden időszaknak értelmet ad vagy adhat a történelmi perspektíva, bárha az utólag derül is ki. A mostanság vitatott hetvenes évek jelentőségét ezzel a történelemben és egyéni sorsokban megmutatkozó ambivalenciával értelmezi és érzékit; a regény. S ezen túl: helyét, gondolkodását jelöli egy írónak és nemzedékének. Azoknak, akik eszméletüket a fölszabadulás utáni világból merítik, s forradalmi ideálok vonzásában a kiegyensúlyozott evolúció mindennapjait élik. Nem hősies életet, de a történelmi szükségszerűség felől indokoltat. Ezt kifejezni rákent romantizálás nélkül — úgy tetszik, ama József Attila körhöz számítók nemzedékéből többen is törekednek.. Nádas Péter regénye így értelmezte az ötvenes évek elejét. A kiadás előtt álló új Crarcó-regény vagy a minap pályázatot nyert Kolozsvári Papp László munkája már tendenciát sejtet. S talán nem oktalanság remélni, hogy képlékeny esztendők után végre lenyomatát hagyja irodalmunkban a hetvenes évek végén egy új nemzedék. ÉLET ÉS|( IRODALOM 1978. JÚNIUS 17. .A ■ Justh Zsigmond Naplója és levelei (Szépirodalmi, 794 old.) Ezeznyolcszáznyolcvannyolc január elsején egy halálra fagyott férfi érkezik Párizsba. Hajnali hat óra van, a konflis hideg párnái közt didereg, s máris elfogja az első párizsi hangulat. Az ifjú arisztokrata még nem töltötte be huszonötödik évét. Az irodalom tűzkeresztségén viszont már átesett; elbeszéléskötetéről Péterfy Jenő írt vállveregetően ironikus kritikát. De mit keres Párizsban Justh Zsigmond, ez az írogató magyar arisztokrata? A „hangulatot”? A szórakozást? Vagy a rang kötelez, és a családfájukat a tizenharmadik századig visszavezető neczpáli Jusithoik fáradt leszármazottjának ülik néhány ezer koronán Párizsban túladni? . Justh Zsigmond mindenütt ott van: Munkácsy estélyén („aki magyarul elfelejtett s franciául nem tanult meg”... s a magyar nóták „fütyülése teszi legnagyobb hazafivá”), a híres orosz szobrász Antokolszkij műtermében vagy a kezdő francia írók egyik összejövetelén, ahol éppen a költői pálya sok-sok megaláztatásáról olvasnak fel. Mindenki elfacsarodó szívvel figyel, csak egy kopott ruhájú költő van mással elfoglalva. „Mellette süteményes tál, mohón eszik, egyet, kettőt, hármat, tízet. Mint egy kiéhezett sakál és a felolvasás hangja összevegyül a szegény író csámcsogásával”. Justh megértően fordítja el a fejét, s az eseményt otthon hűségesen feljegyzi. Ugyanis mindenről pontos naplót vezet Naplóját, tudjuk, kiadásra szánta. Mégsem hiszem, hogy ezzel akarta volna Péterfyt meggyőzni ALBERT GÁBOR elemző tehetségéről. (Az elmarasztalás, igaz, évek múlva is bántja Justhot, ezért lett a korábban „nagy embernek” titulált Péterfyből a Naplóban „pedáns és goromba kritikus”.) Inkább a belső rendteremtés vágya s a nulla dies sine linea kényszere hajtja. Talán azt is érzi, hogy kevés ideje van. Minden illanó hangulatot, szürke tényt kétszeresen birtokba kell vennie, ha másért nem, nyersanyagnak. így születik meg a két napló — a francia és a hazai — az egymást követő 1888 és 1889-es években. • A délelőtti kötelező vizitek előtt minden reggel polgárokat megszégyenítő rendszerességgel ül íróasztala elé, hogy betakarítsa az előző nap termését. Lelkiismeretességére legalább annyira büszke (írás közben festeti meg arcképét is!), mint akaraterejére. „Akaratom egyike a legerősebbeknek Magyarországon”, jegyzi fel egyszer. Ez űzi egyik szalonból a másikba, ez kényszeríti, hogy kegyetlen kísérleteket folytasson kiszolgáltatott kokottokkal, tanulmányozza rokonait, a pusztuló arisztokráciát, felvázolja arcképüket, elemezze olykor nagyvonalú, máskor szánalmas gesztusaikat. A szomorú diagnózis állandóan viszszatérő szavai: energiahiány, indolencia, pesszimizmus, óriási alanyiság. A túlérettség jellegzetes betegségei. Justh elsőrendű kötelességének érzi a gyógyítást. A diagnózis mellé azonnal terápiát is ajánl: fel kell frissíteni a fáradt arisztokrata vért, így fordul érdeklődése a primitív életerő képviselője, az „egészséges magyar paraszt” felé. Falujában — Szenttornyán — parasztszínházat szervez. Regényeiben idilli képet fest a parasztjai közt boldogan élő vidéki földbirtokosról. Mindez nemcsak naivan anakronisztikus, hanem olykor nagyon is emlékeztet a népszínművek hazug romantikájára. A Naplóban azonban egész másról van szó, ami az objektív és didaktikus regényben tévedés, az a szubjektív és tényfelsoroló naplóban igaz lehet. Itt ugyanis a regénnyel ellentétben nem az arisztokráciáért folyik a harc, hanem Justh Zsigmondért. A felemlegetett hibák az ő hibái, a gyengeségek benne is megvannak, s ha osztályát elmarasztalja, maga fölött mond ítéletet. A tét — a művészet lehetősége — Justh esetében maga az élet. Ez a közvetlen szubjektivitás (mondhatnék líraiságot is) a Napló művészi hitelének záloga és aranyfedezete. Ezért érezzük természetesnek, szinte törvényszerűinek a Naplóban például a reggelbe nyúló cigányozásokat, holott regényében fanyalogva olvasunk a „cigányok grófjáról”. Az utolsó naplóbejegyzés dátuma: 1889 június 5. Az első tüdővérzésről, fulladásos köhögésről és a rémítő hajnali izzadásokról az 1889 október 15-én kelt levelében tesz említést. A betegség elnémítja a naplóírót. Megkezdődik kétségbeesett versenyfutása a puszta életéért. Párizs, Egyiptom, India, Afrika ennek állomásai és nyaranként pár hónap Szanttornyán. Folyton úton van. Oxigénre szomjasan írja leveleit, s a vérző tüdő édeskés ízével a szájában dolgozik regényein. „Csak legalább annyi irgalommal lenne irántam az isteni gondviselés, hogy idehaza végezhetném be pályafutásomat” — sóhajt fel néhány nappal halála előtt. A gondviselés azonban nem ismer irgalmat. Camnes-ban hal meg (1894 október 9-én), távol Szenttornyától, alig harmincegy évesen. Irodalmi hagyatéka számos megfakult cikk, tízegynéhány nehezen olvasható elbeszélés, öt regény, a most második kiadásban megjelenő remek Napló és ki tudja hány levél. Ennek az örökségnek javát adta közre a Szépirodalmi Kiadó. A könyv imponálóan szép. Az olvasó öröme mégsem zavartalan. Természetesen tudom: a Műhely sorozatban nem kritikai kiadások jelennek meg. De annyit azért a kötet gondozója, Kozocsa Sándor közölhetett volna velünk, hogy a Napló második kiadásánál milyen szöveget vett alapul (az elsőt Halász Gábor adta ki 1941-ben), hogy ez a kiadás miben különbözik az előzőtől, teljesebb-e mint az volt, visszaállította-e az akkor — családi és más személyes okokból — kihagyott részeket — és így tovább. Az eredeti kézirattal együtt összehasonlítottam a két kiadást. Kiderült: Kozocsa szolgaian követi az előző nyomtatott szöveget. Tehát ismét csonkán jelent meg a Napló, pedig a kézirat az Országos Széchényi Könyvtárban hozzáférhető s a kihagyott részek tíz oldalnál nem tesznek ki többet. A Naplóhoz tartozó jegyzetek viszont elmaradtak. Holott Halász Gábor annak idején 255 tömör jegyzetet adott kiadásához. S nem hiszem, hogy azóta ezek fölöslegessé váltak. Ami a leveleket illeti, látszatra 303 levelet tartalmaz a kötet. Valójában csak 301-et. A 15. „levél” ugyanis könyvdedikáció, a 199. pedig nem létezik, hanem a 196. levél rosszul dátumozott és rosszul olvasott változata. Sorrendjük sem megbízható. Legalább egy tucatot találtam, amelyiknek a dátumozása téves. Természetesen a besorolása is helytelen, például a 6. 47. 197. 211. 212. 220. 221. 222. 225. 233. 246. 295. levélé. A levelek jegyzetei elrettentőek. Néhány levéltől eltekintve az öszszeállító a lelőhelyet sosem adja meg. Hivatkozásai formálisak, olykor, félrevezetőek. Ha a Naplót idézi, nem a saját, hanem a Halász Gábor-féle kiadás lapszámát adja meg. Ha valamit nem tud, átugorja, lényegtelen dolgokat ellenben megmagyaráz. Olykor az az érzésem, a jegyzetek nem is ehhez a kiadáshoz készültek. A 91. levele például megjegyzi, hogy Justh a „Feszty róla készült portréjára céloz, mely könyvünk borítóján látható”. A portrét hiába keresem. A borítón fénykép látható: Justh Zsigmond néz farkasszemet Antokolszkij Mephistó-szobrával. A rendkívül érdekes kötet mérlege tehát nem megnyugtató: örülünk, hogy megint van Justh Zsigmondunk, de sajnáljuk, hogy egy érdemes filológus elvérzett a számára túl nehéz feladaton. A betakarított vizitek Szalonforradalmárok – Berczeli A. Károly: Előjáték (Magvető, 472 old.) Frivol, játékos hangú Berczeli új regénye, mégis csupa tömény keserűség és fájdalom. Sajnálatosan ritkán (de olyankor kitűnően) él az epikus megjelenítés eszközeivel, szívesebben magyaráz és kommentál (néha szociografikus alapossággal), könyvét mégis hibátlan epikumnak érezzük. A történetet szeszélyesen vagy önkényesen kanyarogtatja, egymásba játszódó motívumok, összemosódó hangulatok bizarr áramlásával, s a tömérdek diszparát elemet puritánul szigorú kompozíció fogja össze. Mindez dicséretnek és elismerésnek hat, részben az is. Mindenesetre az Előjáték a jobbfajta regények közé tartozik. A történet egyszerű: hogyan akarják egy alföldi városban, a huszas évek gazdasági válságának idején megoldani a kolduskérdést a keresztény erkölcsök szigorú érvényesítésével. Ebből a hálás témából kitűnő szatirikus regény kerekedhetett volna, s a szerzőnek van is érzéke a szatírához. Sajnos, még több a karikatúrához. Az Előjáték írója indulatos karikaturista. Egy egyszeri, hajdani látomást vetít ki az átérzett és megszenvedett tapasztalat megannyi emlékképével. Ám az emlékképek — a realitás elemei — eltorzulnak vagy megfakulnak. Az író valami furcsa kísérletező kedvvel fontos motívumokat hanyagol el. Sorsokat futtat vakvágányra, alakjait körülírja, indulatosan magyarázgatja, pedig tud ábrázolni. Indulatossága veszélyes játékot űz élményeivel, tulajdon képességeivel. Legfőbb hibája, hogy indulatait nem tudja általánosítani, csak egyes részletekre vagy alakokra irányítja őket, erős, szubjektivista dühödtséggel. Mégis: az indulati elemek elburjánzása ad valami sajátos sodrást ennek a nem mindennapi regénynek: ritmikus egységek összessége az egész mű, felfelcsendülő, távolabbi dallamra utaló akkordokkal. Az egész munka úgy hat, mint nyitány egy szatirikus dalműhöz (ha ugyan van ilyen műfaj). De a nyitány — opera nélkül — csonka alkotás. S Berczeli regénye is az — hiába törekszik totalitásra. Jól, bár eléggé durva vonalakkal rajzolja meg a szalonforradalmárokat, de az igazi forradalmárokat néhány vértelen árny képviseli. Látásának indulati elemei az értelmiségi figurák megrajzolásában hatnak károsan. Pedig őket igazán ismerhette. Olyanok, mintha Szabó Dezső írta volna őket fáradtabb pillanataiban. Több valóságérzékkel rajzolja meg a lumpen-alakokat. Mintha velük a kor anarchikus lelkiségét, társadalmi bomlását akarná érzékelni, így inkább az allegória funkcióját töltik be. E nyitány után szeretnénk látni a folytatást, a nagy szatírát is. Nagyobb felelősséggel, kevesebb személyi indulattal megírt alkotást. Ehhez az írónak megvan minden képessége és művészi felkészültsége. Talán az ereje sem hagyja cserben. Kelemen János Hatos Csaba: Kert