Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-07-01 / 26. szám - Kolozsvári Miklós: rézkarca • kép (1. oldal) - Serfőző Simon: Mintha hallatszana | Mikor tudjuk | Munkájából • vers (1. oldal) - E. Fehér Pál: A marxista történész optimizmusa (1. oldal)

XXII. ÉVFOLYAM 26. SZÁM 1978. JÚLIUS 1. Mezei András: Valami nincs kitalálva Deme László: Anyanyelvek kettős arca Vörös kabaré (interjú) Simonffy András: Színház — oldalnézetben Ragadványneve: Csefcsi SERFOZO SIMON: Mintha hallatszana Legyekkel kijövök konyhámból. Megmelegszem a napon, s végig megyek az utcákon. Kimegyek a külvárosokba értem.­­ Lehajtom, aztán fölemelem a fejem. Tétovaság ne téblábaltasson engem. Ma sem vagyok messzebb, mint ahová egykor elértem. S a zúgó távolságokból kellene már integetnem. Türelmetlenség­benövi szőrrel az arcom. Reggelenként nagykaszával vágom. Sokáig elültem, mint pendeles ludak a fűben Sless, kiáltok. S mintha hallatszana, hogy a városzaj távoli kertaljainál elviharzom. IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP ÉLET ÉLIT IRODALOM E. FEHÉR PÁL: A marxista történész optimizmusa Nyilván úgy illene, hogy „céh­beli” történész méltassa Pach Zsigmond Pál tanulmányainak Történelemszemlélet és történe­lemtudomány című kötetét. Nem­csak valamiféle protokolláris szempont indokolhatná ezt az igényt — hiszen mégiscsak a ma­gyar marxista történetírás egyik irányítójáról és kitűnő érdemű munkájáról van szó —, de e könyv nagyon­ sokszor „belső” vitákban foglal állást, szakmai kérdések­ben nyilvánít véleményt, találha­tunk benne tankönyvtervezetet és útibeszámolót. Ez pedig a műhely világa, s ha a nem-történész ol­vasó számára érdekes is lehet a bepillantás ebbe­ a világba, még­sem ítélkezhet teljes biztonsággal, a körülmények ismerete nélkül. Pach akadémikus tanulmányai azonban szólnak az értelmiségi olvasók széles rétegeihez is. A ma­gyar történészek, a magyar szelle­mi élet legégetőbb problémáit tár­­­­gyalja, s foglal el egyértelmű ál­láspontot. Meggyőzni kíván, hí­veket toboroz, s egyáltalán nem azért , mert az lenne a véleménye, hogy a marxista történelemszemlélet bármely kér­désében népszavazással lehet­ne dönteni, viszont tudja, hogy a történettudomány végső célja az általános történetszemlélet kiala­kítása és helyes irányú formálá­sa. Persze, hogy a megalapozott tudományos kutatásokon át vezet az út a történetszemlélet népsze­rűsítéséhez. Ellentétben azonban a természettudományokkal, a tör­ténész nem „mellékfoglalkozás­ként” foglalkozik eredményeinek széles körű megismertetésével, de ez tevékenységének végső célja. Nem véletlen, hogy a marxista történetírás művelői között az utóbbi időben olyan hangsúlyosan vetődött fel az úgynevezett törté­neti publicisztika szerepe és je­lentősége. S bárha megmutatkoz­tak olyan nézetek is, melyek sze­rint a történésznek a tudomány „megszentelt csarnokaiban” kell tevékenykednie, az alapvető egy­ség olyan álláspont körül kristá­­­lyosodott ki: a tudós nem mond­hat le sem az önálló kutatásról, sem pedig a tudomány világán kívül elérendő meggyőzés eszkö­zeiről. Hozzá­tehetnénk: ez az igény korántsem csupán a marxis­ta történészeké, hiszen Szekfű Gyula ugyancsak művelte a tör­téneti publicisztikát, s Arnold Toynbee sem mondott le, nem mondhatott le, erről a műfajbról. Pach egyértelműen nyilatkozik erről: „A történeti m Hint Magyar­­országon mindig igen fontos funk­ciót töltött f­e a társadalmi gon­dolkozásban, a közvélemény alakí­tásában ...” — így fogalmazott 1965-ben­, s ugyanebben a tanul­mányában még továbbfejleszti té­telét: „A társadalmi-politikai problémánk gyakran jelennek meg ma is történeti köntösben-közvetí­­tésben”. Éppen ezért rendkívül lé­nyeges a szigorú tudományosság. A mához­ kötöttség magával hoz­hatja a rossz aktualizálás veszé­lyét Mi több: azt a tévképzetet keltheti, hogy a történelem vala­miféle jogcímet jelent mai poli­tikai-társadalmi célok eléréséhez. Az idealista történetírás jellegze­tes tulajdonsága ez, amelytől azonban a marxisták sem voltak mindig mentesek, részint enged­ve annak a vulgarizáló törekvés­nek, amely a történettudomány­ban mindössze a jelen igazolását, illusztrálását kereste, részint pe­dig túlbecsülve a tudati elemek szerepét a társadalmi fejlődésben­. Igaz, ez az utóbbi nézet egy reá­lisan létező követelmény kielégíté­séből adódott. A harmincas-negy­venes években, például, Magyar­­országon okkal várta el a mun­kásmozgalom, hogy a marxista történész segítse a párt politikai harcát. Az akkor rendkívül nehéz körülmények között tevékenykedő ugyancsak csekélyke számú mar­xista­ történészgárda igyekezett ele­get tenni ennek az igénynek. Már ez idő tájt kétféle út rajzolódott ki. Az egyszerűség kedvéért ne­vekkel jelezhetjük az irányzato­kat, jól tudva, hogy a probléma ennél jóval áttételesebb. Az az út, melyet Molnár Eriknek Szentmik­­lóssy Lajos álnéven megjelent ta­nulmányai mutattak -új tudomá­nyos eredményekre támaszkodva, a magyar történeti fejlődés tör­vényszerűségeit a gazdasági élet szféráiban, igyekezett kimutatni, feltűnően mellőzve a történettu­domány akkortájt divatos esz­közeit, beleértve a politikai élet színes tükrözését, a szellemtörté­neti módszer megannyi a nagykö­zönség számára oly vonzó tulaj­donságát. A másik utat lényegé­ben Mód Aladár képviselte, két­ségtelenül jóval nagyobb tömegha­tással, mint Molnár Erik, s tör­téneti publicisztikájának lényege a párt slápfrontpoliti­kájának, az antifasiszta gondolatnak, a nem­zeti függetlenség eszméjének tá­mogatása,, hogy úgy mondjam tör­téneti hitelesítése­­volt. E két is­kola együttes hatásának eredmé­nye az, hogy a magyar történet­­szemlélet gyökeresen megváltozott. Pach ezt így látja: „Történészeink gyakorta panaszkodnak, hogy munkásságuk a közvélemény tör­téneti tudatát nem tudja számot­tevően befolyásolni. Pedig nem csekély jelentőségű tény, s ebben talán történetírásunkat is illeti némi érdem, hogy 1848—1849, 1918—1919, 1945 újabb kori törté­nelmünk haladó fejlődésvonala­ként való elismerése — társadal­munknak ma már szinte közfel­fogása.” Nem fölösleges azonban az az óvás sem, melyet közvetle­nül a fentebb idézett megállapítás­­ után tesz: „Ám néha az lehet az érzésünk, hog­y ez a közfelfogás jócskán eltérő nézeteket takar, vagy éppen közhellyé válik — ' szóvirág®», aminek tartalma el­mosódik, bizonytalanná,­­ több ér­telművé homályosul.” 'vv Ez a „többértelműség” a lénye­ge azoknak a vitáknak, amelyek idestova két évtizede zajlanak a marxista történeti tudat fejlődé­sének irányairól. Amely vitákban Pach Zsigmond Pál élénken és határozottan vett részt, véleménye mindig egyértelmű volt, s tudo­mányos érvekkel hitelesített. Eze­ket a disputákat nevezték külön­bözőképpen: „Molnár-vitának”, a történeti optimizmusról, illetve pesszimizmusról szóló eszmecseré­nek, a szocialista hazafiság, vagy az „otthonteremtés” kérdésének. Úgy tetszik, hogy ezekben a nem mindig tiszta hangvételű, indula­tokkal súlyosbított eszmecserék­ben nem a marxizmus jogait von­ták kétségbe, hanem a marxista kutatások eredményeinek mai tö­­meghatása került előtérbe. Azok, akik úgy látták — s bizonnyal lát­ják ma is —, hogy Molnár Erik és iskolája „baloldali ezoterizmus” áldozata — igazában­ nem a ku­tatások eredményeit vitatták, ha­nem a­z új adatokból összeálló koncepciónak — nem tudok jobb kifejezést — a „nevelő funkció­ját”. Azt érezték, hogy az a tör­ténetszemlélet, amely a históriát magyar és közép-kelet-európai, il­letve egyetemes összefüggésekben láttatja és roppant hangsúllyal, , főveszélyként támadja a naciona­lizmus maradványait és újkeletű ideáit — nos, ez a szemlélet túl­ságosan rideg, érzelmi hatásokat mellőző, nemzeti közömbösséget erősítő tendenciákat támogat. Az „optimista” történelemszemlélet ismérveit úgy vélték felfedezni, hogy olyan nemzeti egységet té­teleztek fel a múlt függetlenségi és szabadságharcaiban, amely a valóságban nem létezett. Ugyan­­csak az „optimizmus” feltétele volt, hogy a történelem tárgyalá­sában aktív tényezőként értékel­ték a leien elvárásait. Pacíh való­ságos történészi ars poeticával vá­laszol 37. ilyen ellenvetésekre. ..A történész csak akkor, ha tevékeny részese a mórnak, értheti és jele­ (Folytatás a 2. oldalon) Mikor tudjuk Hajnalra fölfázik alulról a ház. Küszöbén macska szagolja a hideget. Éjszakai verítékszagom elúszik az eresznél. Mondom az ágynak: feküdjön le velem. Húzzuk magunkra a takarót, mint feleségemmel olykor, mikor tudjuk: bezárkózott, nem nyit ránk az ajtó. Munkájából Legyint az életére, mint őrá szoktak. Nézi őt valaki valamire? Hisz dolgozik csak. Reggelente siet, lohol vele az utca. Munkájából él. Nem is viszi sokra. ÁRA: 2,50 FT

Next