Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-07-01 / 26. szám - Makkai Piroska: fametszete • kép (2. oldal) - Fodor Andrea: „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok…” • reflexió | Visszhang • Hegedüs Géza, ÉS, 23. szám (2. oldal) - Drávai Tamás: Védjegy • reflexió | Visszhang • Pesti giccskocsma. ÉS, június 17. (2. oldal) - dr. Gesztesy Emil: Hentzi nem kelt át • reflexió | Visszhang • Thaly Tibor: Keresem Nepomukit. ÉS, június 17. (2. oldal) - Papp Antal: Miért láthatatlan A halottlátó? • reflexió | Visszhang • B. M.: A láthatatlan halottlátó. ÉS, május 27. (2. oldal)

A marxista történész optimizmusa (Folytatás az 1. oldalról.) nítheti meg a múltat, fedheti fel a múltban elkövetett hibákat is, láthatja meg a múlt ezernyi moz­zanata között, a történelem sokré­tű szövevényében az igazán lénye­ges mozzanataikat, tapinthatja ki azo­kat a fonalakat, amelyek a múltból a mához visznek. Ámde ha e kapcsolatot megfordítja, ha a ma küzdelmeiben való aktív részvételét olyanképpen viszi át a múlt küzdelmeire, mintha azokat módjában volna aktívan formál­nia, a múltat úgy »jeleníti meg«, mintha amazt is lehetősége lenne tevőlegesen befolyásolnia, akkor a tudományos objektivitással imma­nens módon egybeeső marxista pártosság útjáról olyan pallóra téved, amely a szubjektivizmus, az intuicionizmus felé vezet, s amely ezért nem szolgálja a jelen harcai­nak sikeres megvívását sem.” • Ezen a ponton — úgy tűnik fel — nem fölösleges Pach gondolat­menetének kiegészítése. Mert hi­szen nemcsak a magyar történet­­szemlélet problémáinak gyökerét mutatja meg, hanem a történeti eseményekhez való marxista vi­szony általános törvényeire utal Nemcsak az a kérdés, hogy a tu­dósnak milyen legyen a viszonya a múlt eseményeihez, de az egyén, az érzelmeiben elkötelezett, tudo­mányosan tétova vagy tájékozat­lan ember miként formálja véle­ményét — ez sem lehet sem ér­dektelen, sem közömbös. Pach eszmefuttatása ezért emlékezte­tett engem Konsztantyin, Szimo­­novnnak egy 1971-es vallomására a szovjet hazafiságról, bár Szi­­monov — az íróhoz illően, termé­szetesen — jellegzetesen érzelmi megközelítésben tárgyalja a kér­dést „Természetes, hogy az én orosz emberre valló érzelmeim rendszerint őseink oldalán jelent­keznek” — ezt írja Szimonov. — .Ma érzéseimet ama régi időkre vonatkoztatom, szurkolok, hogy Alekszandr Nyevszkij győzzön a litván lovagokon, meg akarom vé­deni az ellenséges lengyel ezre­destől ostromolt troiea-szergejevi kolostort és kész vagyok Bagra­­tionnal együtt életemet feláldozni a borogyinói csatamezőn. De ér­zelmeimet a múltra vonatkoztatva sem tudok együttérezni Szuvorov­­val, aki fogságba vetette Kosciusz­­kót és nem kívánom az orosz fegyverek győzelmét abban az 1849-es csatában, ahol elpusztult Petőfi és az orosz imperátor által az osztrák császárnak adott nagy­hatalmi kötelezettségek nevében eltiporják Magyarország függet­lenségét .. Teljesen világos, hogy akár a tudományosság világáról legyen szó, akár a történetszemlélet szé­lesebb, érzelmileg színezett terü­letéről, hogy nem elfeledhető, nem mellőzhető a lenini elmélet a két kultúráról, melyből természetesen következik, hogy a múltban min­den nemzeti elemiben meg kell különböztetni az uralkodó és a dolgozó osztályok érdekeit, meg­nyilvánulásait. Nem vitás, hogy ezek az érdekek nemegyszer azo­nosak voltak, de sokszor — az esetek többségében — különbö­zők. Büszke lehetek-e nemzetem­re? — ez a kérdés eléggé gyak­ran hangzik el, mégpedig rend­szerint a marxista történetszem­lélet bizonyos sarkalatos pontjai­hoz illeszkedő kételkedésként. A válasz tettességgel egyértelmű: at­tól függ, hogy ki mire óhajt büsz­ke lenni. Válogatás nélkül minden eseményre, persze, nem lehetünk büszkék sem mi magyarok, sem bármely más nép fiai. Válogatás? Azt jelentené ez, hogy kiválogat­juk a történelmet, s csak a szépre emlékezünk? Dehogyis: emlékezni és emlékeztetni kivétel nélkül minden eseményre — elemi kö­telesség. Ám teljesen más kérdés a büszkeség érzése, s ami ezzel összefügg: a mában folytatható történeti fejlődésvonal vállalása. A magyarországi vitákban is gyakran idézték Lenin híres cik­két, A nagyoroszok nemzeti büsz­keségéről. Többnyire azt a sza­kaszt szokták citálni, melyben Le­nin elmondja, hogy mire és kire lehet büszke az orosz proletariá­tus: a forradalmi demokratákra, Ragyiscsevre, az 1905-ös forrada­lomra. Lenin azonban szükséges­nek tartotta azt is félreérthetetle­nül kifejezni, hogy „minket áthat a nemzeti büszkeség érzése, és ép­pen ezért különösen gyűlöljük sa­ját rabszolga múltunkat (amikor a nemesi földesurak azért vitték háborúba a muzsikot, hogy vér­­befojtsák Magyarország, Lengyel­­ország, Perzsia, Kína szabadsá­gát) ... Senki sem bűnös abban, hogy rabszolgának született, de az a rabszolga, aki nemcsak nem törekszik szabadságra, hanem még igazolja is és szépítgeti is a rab­ságát (amikor például Lengyelor­szág, Ukrajna stb. megfojtását a nagyorosz »haza védelmének« ne­vezi), az ilyen rabszolga a felhá­borodás, a megvetés, az undor jo­gos érzését keltő tányérnyaló és söpredék...”• Néhány kérdést emeltem ki Pach Zsigmond Pál vaskos és megérdemelten terjedelmes — gondolat- és témagazdagság — kötetéből, de jelzésszerűen sem érzékeltethetem a mű változatos tematikáját. A változatosságban azonban észre kell vennünk az uralkodó motívumot, a marxis­ta történész közéleti felelősségét. Ha tetszik: optimizmusát. Mert optimizmusnak kell neveznem, ha Pach a teljes igazság kimondását tartja fontosnak, mert bízik ab­ban, hogy a történelemtől már ré­gen nem vigasztaló szózatokat vá­runk. Megtanultunk s egyre job­ban megtanulunk szembenézni múltunkkal, hogy reálisan, tér-, verhessük jelenünket Makkai Piroska fametszete VISSZHANG „Szövetségbe forrt szabad köztársa­­ságok...” Az Élet és Irodalom 23. számá­ban Hegedűs Géza leírja, hogyan világosított föl egy igencsak tájé­kozatlan amerikai hölgyet arról, hogy a Szovjetunióban nemcsak oroszok élnek, hanem sok más nemzetiség is, például üzbégek és örmények. No meg ukránok — tenném hozzá én. Erről a velünk közvetlenül szomszédos, több mint negyvenmilliós népről a magyar közvélemény sem tud túl sokat Én az egyetemen orosz és ukrán szakot végeztem. Ezen elcsodál­kozva annyi honfitársam kérdez­te, meg tőlem: „Hát az nem ugyanaz a nyelv?”, hogy ma már a szemem se rebben, ha ezt hal­lom. Azért mégis meghökkentem, amikor az ÉS 24. számában a Népszínház zeneigazgatója, Ker­tész László Muszorgszkij operá­járól, a Szorocsinci vásárról szól­va azt mondja: „...az orosz falu életét megelevenítő zene.. A Szorocsinci vásár ugyanis nem az orosz, hanem az ukrán falu életét mutatja be. Kiderül ez nemcsak a librettó alapjául szol­gáló Gogol-elbeszélésből, hanem a zenéből is. „Rengeteg ukrán dallamot jegyeztem fel” — idézi Kroó György Muszorgszkijt a 21. számban megjelent kritikájában, és ebben a kérdésben aligha le­het bárki is illetékesebb a szer­zőnél. Ami a Szovjetunió népeire vo­natkozó ismereteket illeti: a söp­rést — úgy tűnik fel — nem az amerikaiak portája előttt kellene elkezdenünk. Fodor Andrea át a tervező szakember elképze­léseit. Ki és miért határozott el egy ilyen vagy olyan stílusú, szí­nű és formájú anyagka­valkádot? Ki engedte ezt meg neki? Ho­gyan volt lehetősége szakembe­rek helyett dönteni? Régi gondolat a védjegy, a szerzők megnevezése, számos művészeti ágazatban kézenfekvő és természetes. Ezt is számon lehetne kérni. Drávai Tamás építész Védjegy Az Élet és Irodalom 1978. jú­nius 17-i számának páratlan ol­dalán jelent meg a Pesti giccs­­kocsma című írás, ehhez fűzöm a következő gondolatokat: Aki azt nézi, hogy új létesít­ményei­nk építésében mennyire meghatározó a rendeltetés egyér­telmű eldöntése, a terv, a jó ki­vitel és a gazdaságosság, azt hi­heti, hogy ismeri a „művek” lét­rejöttének körülményeit kívül­ről nézve, úgy fest a helyzet, hogy a megrendelő közli, mit akar épí­teni, a tervező ezt megtervezi, a hatóságok a tervet engedélyezik, a kivitelező a terv szerint épít, majd a tulajdonos gazdaságosan igyekszik használni új létesítmé­nyét Az ember csak ád és néz egy-egy új lakótelep, üzletház vagy vendéglő átadásakor. És kritizál. Idézem a morbid viccet, melyben két vak beül a moziba, a híradó után az egyik megkér­dezi a másikat, hogy jól lát-e? Az azt feleli, hogy nem a leg­jobban, mire a másik. Akkor cse­réljünk helyet! A látvány meg­ítélésében a helyzet igen egysze­rű, mert azt lehet boncolgatni, amit megépítettek, ami elkészült. A vendéglőben szóvá lehet tenni, hogy hideg vagy kevés az étel piszkos az abrosz, késik a fel­szolgáló, többet számol a fizető. Mondom: lehet, de mi az ered­mény? Van-e türelmünk kivár­ni a felelős, az igazi felelős szá­monkérését? . Kritikusnak egy épületről, ente­riőrről lehet olyan véleménye, hogy az ízlésromboló, giccs, de ha a vendéglős szerint a kocsma­új formájában jó üzlet... A ven­déglősnek az üzlet a fontos, ne­künk a hideg sör, az ízletes és kiadós étel a figyelmes kiszol­gálás, a mérsékelt ár, a tiszta abrosz, az ízléses környezet a hangulatos miliő. Melyiket is tervezi a tervező? Nem mindig világos az építés céljának meg­határozása, nem mindig tervező készíti a tervet nem mindig azt építik fel, amire az engedély szól, és sokszor másképpen döntenek az építés alatt is. Aki a kereske­delem és vendéglátóipar berkei­ben járatos, ismeri azt a leküzd­hetetlen kényszert, amely admi­nisztratív „dolgozókat” hajt az építési területre — a létesítmény befejezésének stádiumában: gyak­ran rövid és határozott döntések, egyértelmű utasítások formálják Hentzi nem kelt át Az ÉS június 17-i számában­ Thaly Tibor Keresem Nepomukit című, kedves hangú írásának első bekezdésében történelmi esemé­nyeket idézve, néhány tárgyi té­vedéssel lepi meg olvasóit. A szerző szerint „Hentzi 70 000 ka­tonájával és 270 ágyúval átkelt a hevenyészett pallókon Budára 1849 januárjában, menekülőben a honvéd hadsereg elől. Az utó­véd még tartotta Pestet, miközben a bosszúszomjas tábornok rommá lövette a gyönyörű pesti Dúna­­sort.” Az igazság az, hogy Hentzi 1849. januárjában nem kelt át Budára, legkevésbé 70 000 katoná­val és 270 ágyúval, már 1848 ok­tóbere óta Budán volt, a magyar kormány vizsgálati fogáságában, mert Péterváradon megtagadta a magyar hadügyminiszter paran­csait. Meglehetősen ismert tény, hogy a Windisch-Grätz vezette osztrák főerő 1849 januárjában még nem a honvéd hadsereg elől menekülőben érkezett Budára, hanem ellenkezőleg, sikeres elő­renyomulásban. A magyar kor­mány és az országgyűlés ugyanis kénytelen volt Debrecenbe áttele­pülni, a honvéd csapatok pedig ellenállás nélkül ürítették ki a fővárost, tehát utóvédharcok nem voltak és a pesti Duna-sor löve­­tése sem ekkor történt. A letar­tóztatott tábornok herceg Win­disch-Grätz 1849. január 5-i be­vonulásakor szabadult fogságából. Amikor a győzelmes tavaszi had­járatból visszatérő magyar sere­gek 1849. május 4-től május 21-ig ostrom alatt tartották Budát, Hentzi már mint várparancsnok — május 4-én, 9-én és 13-án — levette a várból a pesti oldalt. dr. Gesztesy Emil Miért láthatatlan A halottlátó ? Június 19-én többszázad ma­gammal ott szorongtam a miskol­ci Vasas Művelődési Központ aj­tajában, hogy megnézhessük Mol­­dován Domokos filmjét, A ha­lottlátót. Sajnos, nem volt sze­rencsém, mert nem fértem be a nagyterembe. Pedig nyolcvan ki­lométert utaztam a dokumentum­élményért és a vitáért. Pedig iga­zán elvártam volna, hogy legalább abban a megyében többször ve­títsék a filmet, ahol játszódik. S amikor ezen töprengeni kezdtem, eszembe jutott, hogy lapjuk is foglalkozott a témával, a május 27-i számban B. M. nehezmé­nyezte A láthatatlan halottlátó című glosszában, hogy a putnoki jósasszonyról készített filmet a fővárosi bemutató után két hó­nappal is csak néhány néző lát­hatta, mármint a megyei tanács illetékesei. Nem akarom megismételni a glosszaíró szavait, csak megkér­dezem: az azóta tartott, félig­­meddig nyilvános vetítéssel, amelyre nagyon sok utcáról jött néző nem jutott be, az illetéke­sek elégségesnek tartják az ér­deklődés kielégítését? Továbbá azt is megkérdezem: ha egyik­másik lapban — nemcsak az Élet és Irodalomban, hanem az Észak- Magyarországban, a Déli Hírlap­ban és a Napjainkban, tehát a miskolci orgánumokban is —szó­vá teszik, hogy illő volna már a borsodi nyilvánosság előtt be­mutatni a borsodi témájú filmet, akkor a válaszra kötelezettek miért nem válaszolnak? Papp Antal mérnök Szerkesztői üzenetek SCHINDLER ERIKA, BUDAPEST. „Az Élet és Irodalom olvasóinak több­sége szerintem fiatal. Miért nem rend­szeresítenek olyan rovatot, mely spe­ciálisan a fiatalok (például a fiatal szülők, a pályaválasztás, a beilleszke­dés) problémáival foglalkozik?” Kér­désében, úgy véljük, ott a válasz is. Ha feltételezése igaz, és lapunkat fő­ként fiatalok olvassák, ez arra utal, hogy ha nem is foglalkozunk külön rovatban az ifjúság sajátos gondjaival, amikor a társadalom, a szellemi élet egészének problémáiról közlünk a különböző műfajokban írásokat, azok egyúttal a fiatalokat is érintik, ér­deklik. Egyébként publicisztikai és riport rovatunk is gyakran foglalko­zik nemzedéki kérdésekkel. KOVÁTS ANDRÁS építészmérnök­hallgató, DEBRECEN. Tisztelt olva­sónk, talán nem is sejti, milyen rejtett darázsfészekbe nyúlt, amikor az ar­gentínai világbajnokság magyar tévé­közvetítőinek vélt „nyelvi tévelygé­seit” bírálja. Ezt írja: ........tévéseink közül néhányan, különösen Vitray Tamás előszeretettel használta a Cor­doba, Mar del Plata, Rosario nevű argentin városok helyhatározós alak­jaként a Cordobán, Mar del Platán, Rosarion alakokat.” Ön levelében a (jó nyelvérzékkel!) a Cordobában, Mar del Flatéban, Rosarioban alakokat ja­vasolja. Első hallásra javaslata megdönthetetlen. De:. . . keressünk pár a-ra végződő magyar helységne­vet: Budán, Abán, Baján, Kábán, Kalocsán. A tévériporterek valószí­nűleg ezek analógiájára használják — öntudatlanul — a rosszallott alakokat. Kérdésére (mikor használunk a hely­ség- és tájegységneveinket illetően -bán, -ben ragot, mikor -on, -en, -ön-t, mikor -ra, -re ragot, vagy -­ra, -be ragot) tudomásunk szerint eddig nyelvtankönyveink sem adtak vá­laszt. Mert: Somogyba, Biharba, Er­délybe, ám Mezőföldre, Dunántúlra, Háromszékre. De talán nem is lehet ilyen szabályt létrehozni. Marad a jó nyelvérzék. SZ. GY. BUDAPEST. Olvasónk Pás­­kándi Géza Egy szurkoló naplója című írására (1978. június 17.) küldte be ter­jedelmes levelét. Egyebek közt idézi Páskándi következő két mondatát: „Tükrözi-e a foci a társadalmat? Csak részben” — és így kommentálja: „Mit mondjak? Hálistent?” — Vélemé­nyünk szerint ez a helyes válasz. Egyetértőn idézzük a levél következő részletét is: „Mindenki, aki Nyugatra utazik, személyében ezt az országot képviseli; (...) a focistáknak nem­csak a játéka, hanem egész személyi­sége — etikája is! — akár egyetlen jelenségből is általános képet alakít­hat ki a szocialista állampolgárról.” DR. TISZAMARTI ANTAL, MAR­CALI. Az -at, -et, -tat, -tét helyes­írási vitához fűzött gondolataival lé­nyegében egyetértünk. Valóban, ha „a nyílt és zárt e-t jelölnék, akkor egy pillanatra sem támadhatna két­ség a homonimiák értelmezésében, még a szövegkörnyezet segítsége nél­kül sem.” .Mégis úgy érezzük, hogy a „zárt-e perét” már elvesztettük. Vagy mégsem? Bárczi Géza minden­esetre bizakodó volt: ... „ha eleve azzal a meggyőződéssel kezdünk hoz­zá, hogy igyekvésünk úgyis csak ku­darccal végződhetik, akkor máris ku­darcot vallott... ami nemzedékek hosszú során át ferdült el, azt nemze­dékek jelentős sora egyenesítheti csak ki . .. De ehhez . . . makacs kitartás, nagy türelem kell.” A zárt e­rős kü­lönben épp most jelent meg a Magyar Nyelvőr áprilisi—júniusi számában egy igen érdekes tanulmány Búvárt Márta tollából. Szíves figyelmébe ajánljuk: S. SANDORNE, BUDAPEST. „Sok­szor olvastam már a magyar sajtóban, hogy nem helyeselhető, ha a nemzet­közi sporteseményeket némelyek po­litikai természetű megmozdulások al­kalmának tekintik. Most azért vagyok tanácstalan, mert a labdarúgó világ­­bajnokságon a holland csapat tagjai tüntetően távolmaradtak az ünnepé­lyes díjkiosztástól, jelezve, hogy nem akarnak parolázni Videla tábornok­kal. Politikai szempontból én sem ro­konszenvezem a juntával, de kérde­zem önöktől: elfogadhatják-e a politi­kailag is rokonszenves holland sport­emberek viselkedését?” — írja olva­sónk. Valóban, vannak esetek, amikor a sportéletben előforduló politikai megmozdulásokat a nemzetközileg ér­vényben levő elvek szempontjából szabálytalannak kell ítélnünk, de mint a holland labdarúgók példája mutatja, rokonszenves szabálytalan­ságok is megeshetnek. Sz. I. BUDAPEST. Olvasónk, Hege­dűs Géza Egy a világ című írását (ÉS, június 10.) kifogásolja, eszmei szem­pontból. Idézünk leveléből: „A cikk­ben túlzottan hangsúlyt kap a meg­szerezhető anyagi javak fitogtatása ... Legyünk inkább büszkék azokra az eredményekre, amelyeket elértünk 1978-ra: a tömeges lakásépítés, a vi­lágon egyedülálló gyermekgondozási segély . . . Azt várná az olvasó, hogy a drámatörténet professzora néhány mondatban utalna a fegyverkezés el­leni harcra .. . Attól még nem egy a világ, hogy egy szocialista ország pol­gára • évről évre más NATO-or­­szágba utazgat ...” Olvasónk indu­lata tiszteletreméltó, s teljes mérték­ben osztjuk mind honi eredmé­nyeinkről, mind az egy világ ketté­­osztottságáról vallott nézeteit. Mégis, úgy gondojuk, két dolgot nem vett fi­gyelembe. 1. Hogy H. G. nem politi­kai cikket írt, hanem irodalmi formá­ban vetette papírra egy véletlen ta­lálkozását. 2. Aligha hisszük, hogy unaloműzésből utazgató öreg amerikai hölgyek meggyőzésének az volna a legjobb módja, hogy a gyermekgondo­zási segélyről, vagy a munkához való jogról beszélünk nekik. Végezetül egy megjegyzés: ha a ne­vezett amerikai hölgy csakugyan ellá­togat Magyarországra, igen valószínű­nek tartjuk, hogy az IBUSZ nem szo­lidaritási nagygyűlésre invitálja majd, hanem csikós­ partyra a Hortobágyra. Sajnos, a világ már csak ilyen! 1978. JÚLIUS 1.

Next