Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-09-02 / 35. szám - Pomogáts Béla: Sásdi Sándor nyolcvan éves • köszöntő (11. oldal) - Halász Lajos: Múltban élő hős • könyvkritika • Takács József: Nincs válasz (Magvető) (11. oldal) - Koroknai Zsuzsa: Unalmas gyerekkor • könyvkritika • Csőregh Éva: Lakótelepi gyerekek (Közgazdasági és Jogi) | Lakótelepi iskolások (Akadémiai) (11. oldal) - Gaál József: Látogatás • kép (11. oldal) - Ladányi Mihály: Sehová | Hajós-ének • vers (11. oldal)
KOROKNAI ZSUZSA: Sásdi Sándor nyolcvan éves Sásdi Sándor a Nyolc hold föld írója. Egy regényé, amely az élet sötétibb oldaláról adott hírt: önzésről, cédaságról, a szép szerelmek pusztulásáról, arról, hogy „nyolc hold föld” miként mérgezhető meg egy parasztcsalád, egy egész emberi közösség életét. Híradós volt ez a regény, idejében került az olvasók kezébe, a magyar népi irodalom születésének idején. Sásdi ennek a bontakozó új irodalomnak a hírnökeként jelentkezett, kifejezvén a mélyebb szociális érdeklődést, a mind nyugtalanabb szociális lelkiismeretet. Sötét volt a kép, amelyet Sásdi Sándor parasztregénye festett, mégsem kiábrándult, mégsem pesszimista. A kegyetlen emberi dráma mögöttes terében ott volt a természet és a paraszti munka örök nyugalma, s ott egy fiatalosan is bölcs életismeret, amely nemcsak elítélte az önzést, a hazugságot, a kegyetlenséget, hanem részvétet is érzett azok iránt, akiket bűnbe kergetett társadalmi végzetük. „Belátás a bűnbe, részvét a szerencsétlenségben, elvegyülás az örömben: ez árad ebből a könyvből — írta a fiatal Németh László, a születő népi irodalom megszületőben lévő kritikusa. „ A végzetsötét szárnyaival lebeg ez a téma az ormánysági falu fölött, de a végzet szárnyai alatt az örök egyforma élet paraszt logikája derült állandósága ül”. Sásdi Sándor élete során mindig dolgozott, egész polcra való könyvvel gazdagította a magyar regényirodalmat. A Szívre hulló kő, az Ősz felé, az Aratástól hóhullásig,a Fehér kenyér, A vándorút, a Tavaszodik, A harmadik elmegy, A várakozó és a többi műve, a változó élet krónikái, a dunántúli falvaké vagy a városi sorban élő emberé. A „végzet sötét szárnyai” ezekben a regényekben is ott lebegnek az örök ég alatt, s olykor árnyékba, borítanak egy-egy emberi sorsot. Ám jelen van és érvényesül az „örök egyforma élet” logikája is, az élet mindig fenntartja magát, és az ember mindig boldog szeretne lenni Sásdi Sándor regényeiben. A gazdag életmű, az egész könyvespolcot megtöltő kötetek hátterében következetes emberi élet rejlik. Sásdi Sándor a redakciók forró légkörében, Pécsett és a fővárosban, majd mindinkább a mátyásföldi magányban, hűséges maradt ahhoz a néphez, amelynek körében ifjúságát töltötte, amelynek körében megismerte a sötét végzetet és a természet logikáját. Ahogy sorra eltávoznak irodalmunk idős mesterei, jobban kell figyelnünk ez élőkre: a nyolcvan éves Sásdi Sándornak is adassák tisztelet! Pomogáts Béla Múltban élő hős ■ Takács József: Nincs válasz (Magvető, 154 old.) Elemi erő működik Takács József hősében, Bikás Tóth Andrásban, sajnos, majdnem teljesen céltalanul. Bikás Tóth Pestre költözik családostul, albérlőnek. Nagyobbik fia és a főbérlő unokája egymásba szeret, s vonzalmuk ellenségeskedést szül a két család között. A veszekedések végén Bikás Tóth megöli a főbérlőt. Börtönbüntetését tölti, amikor visszaemlékezésre készteti egy „szörnyű” hír: fia mégis elvette „megrontója” unokáját. Ez az emlékezés a mű tárgya. Nehéz viszont tárgyszerűen meghatározni a Nincs válasz című kötet műfaját. Keverednek benne a dokumentumelemek az egzisztencialista motívumokkal és az ironikus látásmóddal. A szerző szerint a műfaj egyértelműen dokumentumregény. Az író elképzelése azonban attól még nem valósul meg, hogy meghatározza műfaját. A valódiság önmagában nem növeli a műalkotás értékét, mint ahogy a művészetben valóra válhat a fikció is. A könyvben a jellemek és a cselekedetek nem tárulnak fel természetesen. A szereplők a szerző szócsövei. Legfontosabb gondolataikat ugyanazokkal az írói szavakkal visszhangozzák. Maradnak a történet puszta tényei, amelyek inkább csak becsületszóra hihetők, maga a mű nem szavatolja hitelüket. Az írónak nem sikerült bemutatni a szereplők indulatainak, cselekvéseinek indítékait, melyekmagyarázkodás nélkül magyaráznák a történteket. Magában a főszereplőben is furcsa ellentmondások feszülnek. Egyrészt mintha Az elsodort faluból lépett volna ki: nótás, munkás, szilaj férfi. A falu őserejét képviseli, a vér szavát gyereke boldogulása fölé helyezi. Ellenségesen vonul be a városba. Mikor fölköltöznek, ugyanazt a nótát húzatja magának, amit a frontra menet énelkelt. Másrészt érthetetlenül passzív figura. Ráadásul ennek az ellentmondó jellemvonásoktól szánt, szétrobbanó hősnek nincs jelene, csak múltja, bár a felszínen a jelenről gondolkodik. Miiközben állandóan a múltat akarja „rendezni”, elfeledkezik arról, hogy „rendben” élni jelen időben kell — vagy jelen időben is. Amikor — váratlanul — kútba ugrott, azt hittem, ez az öngyilkossági kísérlet hoz az életébe, ha nem is megváltást, legalább valami változást. De erről szó sincs. Nincs erő, amely visszaterelné a helyére, a valóságba. Megmentik az életét, de további sorsáról már nem tudhatunk semmit. Ismét meg kell elégednünk az író közlésével, a könyv címével: Nincs válasz. Pedig megvan a döntés ellenére is a lehetséges válasz csírája Bikás Tóth nagyobbik fiának magatartásában. Ő apja rögeszméi ellenére az életet és a szerelmet választja. Ezt az életet azonban a falu kitűnő ismerője, Takács József már nem tudja megírni. A városi környezetet, ahol a fiú, családjával együtt élni fog, nem eléggé ismeri. Ha valóban készül művének második kötete (amiről kiadója tud), abban megadhatná a választ hősének kétségeire és az olvasó ellenérzéseire. Halász Lajos Gaál József: Látogatás 1978. SZEPTEMBER 2. Unalmas gyerekkor . Csöregh Éva: Lakótelepi gyerekek (Közgazdasági és Jogi 260. old.) Lakótelepi iskolások (Akadémiai, 105 old.) „Élményem nincs semmi. Mert nememlékszem rá” ... „Sajnos, nem volt élményem ebben az évben, csak az, hogy sokat nevettünk hülyeségeken” ... „Nem volt semmi élményem, csak egy jó foci.” ... „Egész évi élményem, nyáron sokat strandoltam, de sokat unatkoztam is. Azonkívül semmi...” „Semmi, semmi, semmi” — fűzi hozzá szomorúan Csöregh Éva, aki négy lakótelep (két csepeli, a pesterzsébeti és az újpalotai) tíz-tizennégy éves iskolásaink életmódját vizsgálta, és tapasztalatait egy, a nagyközönségnek s egy másik, a szőkébb szakmának szóló könyvben adta közre. — „Egy-egy osztálynak majdnem a fele (!) így válaszolt.” De nem sokkal színesebbek az elmúlt év legnagyobb élményéről beszámoló pozitív válaszok sem. Közös mozi a napközisekkel... papírgyűjtés ... iskolai akadályverseny ... hármasról ötösre javított kémia-jegy ... honvédelmi nap... meg ehhez hasonlók. Pedig — mint az ellenőrző kérdésre adott válaszokból, kiderül — a gyerekek elvileg tudják, mi is az az élmény. Szürke kis életükben azonban, úgy látszik, rendkívül ritka — még évente egyszer sem fordul elő — az igazi, nagy élmény, vagyis (ahogy ők maguk meghatározzák) a „felejthetetlen”, „nem mindennapi”, „kiemelkedő”, „különös örömet okozó” esemény. Hétköznapjaik az iskola — tanulás — házi munka — lépcsőházi vagy ház körüli ácsorgás (jobb esetben bújócska, foci) — tévénézés mindennapos monotóniájában telnek. S a vasárnap a hétköznaptól csak abban különbözik, hogy tovább lehet aludni, több idő jut ácsorgásra, tévézésre és jobb a reggeli meg az ebéd. Aggasztóan hiányzik az életükből a szabad, önfeledt játék, a kaland, a kirándulás; önmaguk formálásának és a világ felfedezésének megannyi izgalmas alkalma, lehetősége. . A nagy többség keveset olvas. Ritka kivétel, aki rendszeresen sportol, gyűjt valamit, netán barkácsol. Alig egy-két gyerek beszámolójában szerepel, hogy beszélgetni is szokott. Különösen keveset beszélgetnek szüleikkel. A rövid családi együttléteket beárnyékolja a szülők (és a gyerekek) egész nap, egész héten felgyülemlett fáradtsága, a sietős otthoni munka meg a tévé, szülők és gyerekek párbeszéde főként a „megtanultad a leckét?”, „hányast hoztál?”, „tedd ezt!”, „ne tedd azt!” tőmondatos kérdés feleleteire, utasításaira korlátozódik. Egyhangú panelházak közt, egyhangú, unalmas napok... A gyerekek feltűnően fáradékonyak, alvásigényük szinte határtalan. Pedig alusznak eleget — a legtöbben kilenc-tíz órát. És szabad idejük is van — bár nem valami sok —, de nem tudnak vele mit kezdeni. Az írásos beszámolók arról tanúskodnak, hogy a megkérdezettek szókincse szűkös, szegényes. És — ami még nagyobb baj— fantáziájuk is az. Amikor vágyaik, elképzelt életmódjuk felől kérdezik őket, kiderül, hogy másfajta életről fogalmuk. sints, hogy vágyaikban is csak mostani életrendjük elemeit rakosgatnák kicsit másképp: kevesebb tanítási órát és házimunkát, még több alvást, több focit, mozit, Vidám Parkot, tévézést és iskolai kirándulást kívánnak. (Furcsa, de jellemző: olyasmi, hogy családdal, barátokkal is lehet kirándulni, senkinek sem jutott eszébe.) Az „új elem” a vágyképekben az — ó, tévé, ó, tudományos-fantasztikus regények, filmek! —, hogy a legélénkebb fantáziájú gyerekek egy-egy házi robotot is szeretnének, amely elvégezne minden munkát, a leckét is megtanulná helyettük. Félreértés ne essék: a fenti kép nem elhanyagolt vagy éppen veszélyeztetett gyerekek írásos, rajzos, szóbeli beszámolói nyomán alakult ki. Veszélyeztetettek is jelentékeny számban vannak a négy lakótelep iskolásai között. Az ő gondjuk nagyon nagy, és megoldást sürgető gond (Csöregh Éva ennek megfelelően foglalkozik vele), de legalább köztudott. A nagy többség, a rendezett családi körülmények között élő, rendes, normális lakótelepi — és tartok tőle, hogy nemcsak lakótelepi — gyerekek életkörülményeinek „környezeti ártalmaival” azonban nemigen törődött eddig sem a hazai pedagógia, sem , a közvélemény. Igaz, e gyerekek körül látszatra minden rendben van. Új, modern lakásban laknak — sokkalta jobban, mint pár évvel ezelőtt. Szüleik kielégítően képesek gondoskodni anyagi jólétükről. A vizsgált lakótelepek sajátossága, hogy itt igen sok a szociális juttatásként kiutalt lakás, a szülők 60—80 százaléka fizikai dolgozó, jórészt többgyermekesek. Tiszták, jólöltözöttek, rendesen tápláltak. Ahogy mondani szokták, mindenük megvan. Boldognak kellene lenniük. De nem boldogok. Unatkoznak. A lakás alapterülete kicsi, az új bútorok sokba kerültek, tehát féltik őket — nincs egy zug, ahol a maguk kedvére játszhatnának, ahová barátaikat-barátnőiket is behívhatnák. Az utcák forgalmasak, veszélyesek; játszótér, park nagyon kevés van, s azok is túlságosan rendezettek, előregyártottak, inkább óvodásoknak valók, kalandozásra, önálló tevékenységre alkalmatlanok. Az iskolák máris túlzsúfoltak és várhatólag még zsúfoltabbak lesznek (eleve rosszul tervezték őket, nem számítottak a lakótelepek sajátos népesség-szerkezetére), még a legjobb szándékú pedagógusok kezdeményezései is gyakran zátonyra futnak a többműszakos tanítás, a helyhiány miatt. A rossz lakásokból, kevéssé kulturált környezetből nemrég ide került gyerekeik műveltségbeli hátrányai így aligha csökkenhetnek. Mi lesz ebből? A gyermeklélektan sokszorosan igazolódott alaptételei közé tartozik, hogy az élmény-, illetve ingerszegény környezetben — és a jelek szerint a lakótelepi környezet is ilyen — nevelkedett gyerekekből könnyen lesznek fásult, fantáziátlan, kezdeményezésre képtelen felnőttek. A játék- és mozgásigényükben korlátozott, szüntelen tilalmak és kötöttségek köztélők pedig sokkal hajlamosabbak a különféle neurózisokra — és az agresszivitásra is —, mint azok, akik kellőképp kiélhetik gyermeki kedvteléseiket, kalandvágyukat. Csöregh Éva munkája elsőként figyelmeztet ezekre a rejtett, de reális és máris érzékelhető veszélyekre, önvizsgálatra és cselekvésre ösztönöz. A szülőket, az iskolákat, az oktatásügy irányítóit, a várostervezőket, az építőket, a társadalmi szervezeteket és mindenkit, aki érdekelt abban, hogy a városi gyerekek egész nemzedékeit ne tompítsa el gyermekkoruk egyhangúsága, unalma, hogy a jobb anyagi lehetőségek közt valóban minden tekintetben jobban — színes, érdekes, képességeik legjavát kibontakoztató személyiségekké — fejlődhessenek. És ebben valamennyien érdekeltek vagyunk. 44 11 LADÁNYI MIHÁLY: Sehová Itt van ez a szelíd, langyos békeidő, a táj felett a fa áldást oszt, mint a pap. Fűben elheverészve álmélkodom a Földön égve teregetett angyalingek alatt. Micsoda Anya ez: kiköp, s beránt magába, zokogva szül meg és feljajdulva temet. Rabok, kurvák, lovak és királyok magányai Elfér-e kollektív árvaság köztetek? Mint Levszkij kötelével, mint a máglyával Jeanne D’Arc barátkozom veled, sorsom, magamba lesve. Felfalnak vágyaim, mint kis halat a nagy hal. Ha társat keresni indulok a tömegbe ezer magányt fogok. Űrtől-büdös szatyorral vánszorgok sehova kétségbeesve. Hajós-ének Mennyit hányódtam én, Kalüpszó, lerongyolódtam, láz vert ki partodig — Fáradtságot, sebeket hoztam csak, Kalüpszó, meg Pénelopé üres, megjátszott sóhajtozásait. Fütyülök rá, a megbánás messze még, Kalüpszó, etess, itass, viruljanak ki visszatartott vágyaink! Szekerce csattog az öbölben, ennyi volt az öröm, Kalüpszó. Lassacskán útrakelhetek Pénelopé tűzhelye mellett megvénülni megint. raterem