Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-09-02 / 35. szám - Pomogáts Béla: Sásdi Sándor nyolcvan éves • köszöntő (11. oldal) - Halász Lajos: Múltban élő hős • könyvkritika • Takács József: Nincs válasz (Magvető) (11. oldal) - Koroknai Zsuzsa: Unalmas gyerekkor • könyvkritika • Csőregh Éva: Lakótelepi gyerekek (Közgazdasági és Jogi) | Lakótelepi iskolások (Akadémiai) (11. oldal) - Gaál József: Látogatás • kép (11. oldal) - Ladányi Mihály: Sehová | Hajós-ének • vers (11. oldal)

KOROKNAI ZSUZSA: Sásdi Sándor nyolcvan éves Sásdi Sándor a Nyolc hold föld írója. Egy regényé, amely a­z élet sötét­ibb oldaláról adott hírt: ön­zésről, cédaságról, a szép szerel­mek pusztulásáról, arról, hogy „nyolc hold föld” miként mér­gezhető meg egy parasztcsalád, egy egész emberi közösség életét. Híradós volt ez a regény, idejé­ben került az olvasók kezébe, a magyar népi irodalom születé­sének idején. Sásdi ennek a bon­takozó új irodalomnak a hírnö­keként jelentkezett, kifejezvén a mélyebb szociális érdeklődést, a mind nyugtalanabb szociális lel­kiismeretet. Sötét volt a kép, amelyet Sás­di Sándor parasztregénye festett, mégsem kiábrándult, mégsem pesszimista. A kegyetlen emberi dráma mögöttes terében ott volt a természet és a paraszti munka örök nyugalma, s ott egy fiata­losan is bölcs életismeret, amely nemcsak elítélte az önzést, a hazugságot, a kegyetlenséget, ha­nem részvétet is érzett azok iránt, akiket bűnbe kergetett tár­sadalmi végzetük. „Belátás a bűnbe, részvét a szerencsétlen­ségben, elvegyülás az örömben: ez árad ebből a könyvből — írta a fiatal Németh László, a születő népi irodalom megszületőben lé­vő kritikusa. „ A végzet­­sötét szárnyaival lebeg ez a téma az ormánysági falu fölött, de a végzet szárnyai alatt az örök egyforma­ élet paraszt logikája derült állandósága ül”. Sásdi Sándor élete során min­dig dolgozott, egész polcra való könyvvel gazdagította a magyar regényirodalmat. A Szívre hulló kő, az Ősz felé, az Aratástól hó­hullásig,­­a Fehér kenyér, A ván­dorút, a Tavaszodik, A harma­dik elmegy, A várakozó és a többi műve, a változó élet kró­nikái, a dunántúli falvaké vagy a városi sorban élő emberé. A „végzet sötét szárnyai” ezekben a regényekben is ott lebegnek az örök ég alatt, s olykor árnyék­ba, borítanak egy-egy emberi sorsot. Ám jelen van és érvé­nyesül az „örök egyforma élet” logikája is, az élet mindig fenn­tartja magát, és az ember min­dig boldog szeretne lenni Sásdi Sándor regényeiben. A gazdag életmű, az egész könyvespolcot megtöltő kötetek hátterében következetes emberi élet rejlik. Sásdi Sándor a re­­dakciók forró légkörében, Pécsett és a fővárosban, majd mindin­kább a mátyásföldi magányban, hűséges maradt ahhoz a néphez, amelynek körében ifjúságát töl­tötte, amelynek körében megis­merte a sötét végzetet és a ter­mészet logikáját. Ahogy sorra eltávoznak irodalmunk idős mes­terei, jobban kell figyelnünk ez élőkre: a nyolcvan éves Sásdi Sándornak is adassák tisztelet! Pomogáts Béla Múltban élő hős ■ Takács József: Nincs válasz (Magvető, 154 old.) Elemi erő működik Takács Jó­zsef hősében, Bikás Tóth András­ban, sajnos, majdnem teljesen cél­talanul. Bikás Tóth Pestre költözik csa­ládostul, albérlőnek. Nagyobbik fia és a főbérlő unokája egymásba sze­ret, s vonzalmuk ellenségeskedést szül a két család között. A vesze­kedések végén Bikás Tóth megöli a főbérlőt. Börtönbüntetését tölti, amikor visszaemlékezésre készteti egy „szörnyű” hír: fia mégis elvette „megrontója” unokáját. Ez az em­lékezés a mű tárgya. Nehéz viszont tárgyszerűen meg­határozni a Nincs válasz című kö­tet műfaját. Keverednek benne a dokumentumelemek az egziszten­cialista motívumokkal és az iro­nikus látásmóddal. A szerző szerint a műfaj egyértelműen dokumen­tumregény. Az író elképzelése azonban attól még nem valósul meg, hogy meghatározza műfaját. A valódiság önmagában nem nö­veli a műalkotás értékét, mint ahogy a művészetben valóra válhat a fikció is. A könyvben a jellemek és a cse­lekedetek nem tárulnak fel termé­szetesen. A szereplők a szerző szó­csövei. Legfontosabb gondolataikat ugyanazokkal az írói szavakkal visszhangozzák. Maradnak a törté­net puszta tényei, amelyek inkább csak becsületszóra hihetők, maga a mű­­ nem szavatolja hitelüket. Az írónak nem sikerült bemutatni a szereplők indulatainak, cselekvé­seinek indítékait, melyek­­magya­rázkodás nélkül magyaráznák a történteket. Magában a főszereplőben is fur­csa ellentmondások feszülnek. Egy­részt mintha Az elsodort faluból lépett volna ki: nótás, munkás, szi­laj férfi. A falu őserejét képviseli, a vér szavát gyereke boldogulása fölé helyezi. Ellenségesen vonul be a városba. Mikor fölköltöznek, ugyanazt a nótát húzatja magának, amit a frontra menet énelkelt. Más­részt érthetetlenül passzív figura. Ráadásul ennek az ellentmondó jellemvonásoktól szánt, szétrob­banó hősnek nincs jelene, csak múltja, bár a felszínen a jelenről gondolkodik. Miiközben állandóan a múltat akarja „rendezni”, elfe­ledkezik arról, hogy „rendben” élni jelen időben kell — vagy jelen idő­ben is. Amikor — váratlanul — kútba ugrott, azt hittem, ez az öngyilkos­­sági kísérlet hoz az életébe, ha nem is megváltást, legalább valami változást. De erről szó sincs. Nincs erő, amely visszaterelné a helyére, a valóságba. Megmentik az életét, de további sorsáról már nem tud­hatunk semmit. Ismét meg kell elé­gednünk az író közlésével, a könyv címével: Nincs válasz. Pedig megvan a döntés ellenére is a lehetséges válasz csírája Bikás Tóth nagyobbik fiának magatartá­sában. Ő apja rögeszméi ellenére az életet és a szerelmet választja. Ezt az életet azonban a falu kitűnő ismerője, Takács József már nem tudja megírni. A városi környeze­tet, ahol a fiú, családjával együtt élni fog, nem eléggé ismeri. Ha valóban készül művének második kötete (amiről kiadója tud), abban megadhatná a választ hősének két­ségeire és az olvasó ellenérzéseire. Halász Lajos Gaál József: Látogatás 1978. SZEPTEMBER 2. Unalmas gyerekkor . Csöregh Éva: Lakótelepi gyerekek (Közgazdasági és Jogi 260. old.) Lakótelepi iskolások (Akadémiai, 105 old.) „Élményem nincs semmi. Mert nem­­emlékszem rá” ... „Sajnos, nem volt élményem ebben az év­ben, csak az, hogy sokat nevettünk hülyeségeken” ... „Nem volt semmi élményem, csak egy jó foci.” ... „Egész évi élményem, nyáron sokat strandoltam, de sokat unat­koztam is. Azonkívül semmi...” „Semmi, semmi, semmi” — fűzi hozzá szomorúan Csöregh Éva, aki négy lakótelep (két csepeli, a pest­­erzsébeti és az újpalotai) tíz-tizen­­négy éves iskolásaink életmódját vizsgálta, és tapasztalatait egy, a nagyközönségnek s egy másik, a szőkébb szakmának szóló könyv­ben adta közre. — „Egy-egy osz­tálynak majdnem a fele (!) így vá­laszolt.” De nem sokkal színesebbek az elmúlt év legnagyobb élményé­ről beszámoló pozitív válaszok sem. Közös mozi a napközisekkel... pa­pírgyűjtés ... iskolai akadályver­seny ... hármasról ötösre javított kémia-jegy ... honvédelmi nap... meg ehhez hasonlók. Pedig — mint az ellenőrző kér­désre adott válaszokból, kiderül — a gyerekek elvileg tudják, mi is az az élmény. Szürke kis életükben azonban, úgy látszik, rendkívül rit­ka — még évente egyszer sem for­dul elő — az igazi, nagy élmény, vagyis (ahogy ők maguk meghatá­rozzák) a „felejthetetlen”, „nem mindennapi”, „kiemelkedő”, „külö­nös örömet okozó” esemény. Hétköznapjaik az iskola — tanu­lás — házi munka — lépcsőházi vagy ház körüli ácsorgás (jobb esetben bújócska, foci) — tévé­né­zés mindennapos monotóniájában telnek. S a vasárnap a hétköznap­tól csak abban különbözik, hogy tovább lehet aludni, több idő jut ácsorgásra, tévézésre és jobb a reg­geli meg az ebéd. Aggasztóan hiányzik az életükből a szabad, ön­feledt játék, a kaland, a kirándu­lás; önmaguk formálásának és a világ felfedezésének megannyi iz­galmas alkalma, lehetősége. . A nagy többség keveset olvas. Ritka kivétel, aki rendszeresen sportol, gyűjt valamit, netán bar­kácsol. Alig egy-két­ gyerek beszá­molójában szerepel, hogy beszél­getni is szokott. Különösen keveset beszélgetnek szüleikkel. A rövid családi együttléteket beárnyékolja a szülők (és a gyerekek) egész nap, egész héten felgyülemlett fáradt­sága, a sietős otthoni munka meg a tévé, szülők és gyerekek párbe­széde főként a „megtanultad a lec­két?”, „hányast hoztál?”, „tedd ezt!”, „ne tedd az­t!” tőmondatos kérdés­ feleleteire,­ utasításaira kor­látozódik. Egyhangú panelházak közt, egy­hangú, unalmas napok... A gye­rekek feltűnően fáradékonyak, al­­vásigényük szinte határtalan. Pedig alusznak eleget — a legtöbben ki­­lenc-tíz órát. És szabad idejük is van — bár nem valami sok —, de nem tudnak vele mit kezdeni. Az írásos beszámolók arról ta­núskodnak, hogy a megkérdezettek szókincse szűkös, szegényes. És — ami még nagyobb baj— fantáziá­juk is az. Amikor vágyaik, elkép­zelt életmódjuk felől kérdezik őket, kiderül, hogy másfajta életről fo­galmuk. sint­s, hogy vágyaikban is csak mostani életrendjük elemeit rakosgatnák kicsit másképp: keve­sebb tanítási órát és házimunkát, még több alvást, több focit, mozit, Vidám Parkot, tévézést és iskolai kirándulást kívánnak. (Furcsa, de jellemző: olyasmi, hogy családdal, barátokkal is lehet kirándulni, sen­kinek sem jutott eszébe.) Az „új elem” a vágyképekben az — ó, tévé, ó, tudományos-fantasztikus regé­nyek,­­ filmek­! —, hogy a legélén­kebb fantáziájú gyerekek egy-egy házi robotot is szeretnének, amely elvégezne minden munkát, a leckét is megtanulná helyettük. Félreértés ne essék: a fenti kép nem elhanyagolt vagy éppen veszé­lyeztetett gyerekek írásos, rajzos,­­ szóbeli beszámolói nyomán alakult ki. Veszélyeztetettek is jelentékeny számban vannak a négy lakótelep iskolásai között. Az ő gondjuk na­gyon nagy, és megoldást sürgető gond (Csöregh Éva ennek megfe­lelően foglalkozik vele), de legalább köztudott. A nagy többség, a ren­dezett családi körülmények között élő, rendes, normális lakótelepi — és tartok tőle, hogy nemcsak lakó­telepi — gyerekek életkörülményei­nek „környezeti ártalmaival” azon­ban nemigen törődött eddig sem a hazai pedagógia, sem , a közvéle­mény. Igaz, e gyerekek körül látszatra minden rendben van. Új, modern lakásban laknak — sokkalta job­ban, mint pár évvel ezelőtt. Szüleik kielégítően képesek gondoskodni anyagi jólétükről. A vizsgált lakó­telepek sajátossága, hogy itt igen sok a szociális juttatásként kiutalt lakás, a szülők 60—80 százaléka fi­zikai dolgozó, jórészt többgyerme­kesek. Tiszták, jólöltözöttek, rende­sen tápláltak. Ahogy mondani szok­ták, mindenük megvan. Boldognak kellene lenniük. De nem boldogok. Unatkoznak. A la­kás alapterülete kicsi, az új búto­rok sokba kerültek, tehát féltik őket — nincs egy zug, ahol a ma­guk kedvére játszhatnának, ahová barátaikat-barátnőiket is behívhat­nák. Az utcák forgalmasak, veszé­lyesek; játszótér, park nagyon ke­vés van, s azok is túlságosan ren­dezettek, elő­regyártottak, inkább óvodásoknak valók, kalandozásra, önálló tevékenységre alkalmatla­nok. Az iskolák máris túlzsúfoltak és várhatólag még zsúfoltabbak lesznek (eleve rosszul tervezték őket, nem számítottak a lakótele­pek sajátos népesség-szerkezetére), még a legjobb szándékú pedagógu­sok kezdeményezései is gyakran zá­tonyra futnak a többműszakos ta­nítás, a helyhiány miatt. A rossz lakásokból, kevéssé kulturált kör­nyezetből nemrég ide került gyere­­­­keik műveltségbeli hátrányai így aligha csökkenhetnek. Mi lesz ebből? A gyermeklélek­tan sokszorosan igazolódott alap­tételei közé tartozik, hogy az él­mény-, illetve ingerszegény­ kör­nyezetben — és a jelek szerint a lakótelepi környezet is ilyen — ne­velkedett gyerekekből könnyen lesznek fásult, fantáziátlan, kezde­ményezésre képtelen felnőttek. A játék- és mozgásigényükben kor­látozott, szüntelen tilalmak és kö­töttségek közt­­élők pedig sokkal hajlamosabbak a különféle neuró­zisokra — és az agresszivitásra is —, mint azok, akik kellőképp ki­élhetik gyermeki kedvteléseiket, kalandvágyukat. Csöregh Éva munkája elsőként figyelmeztet ezekre a rejtett, de reális és máris érzékelhető veszé­lyekre, önvizsgálatra és cselekvés­re ösztönöz. A szülőket, az iskolá­kat, az oktatásügy irányítóit, a vá­rostervezőket, az építőket, a társa­dalmi szervezeteket és mindenkit, aki érdekelt abban, hogy a városi gyerekek egész nemzedékeit ne tompítsa el gyermekkoruk egyhan­gúsága, unalma, hogy a jobb anyagi lehetőségek közt valóban minden tekintetben jobban — színes, érde­kes, képességeik legjavát kibonta­koztató személyiségekké — fejlőd­hessenek. És ebben valamennyien érdekel­tek vagyunk. 44 11 LADÁNYI MIHÁLY: Sehová Itt van ez a szelíd, langyos békeidő, a táj felett a fa áldást oszt, mint a pap. Fűben elheverészve álmélkodom a Földön égve teregetett angyalingek alatt. Micsoda Anya ez: kiköp, s beránt magába, zokogva szül meg és feljajdulva temet. Rabok, kurvák, lovak és királyok magányai Elfér-e kollektív árvaság köztetek? Mint Levszkij kötelével, mint a máglyával Jeanne D’Arc barátkozom veled, sorsom, magamba lesve. Felfalnak vágyaim, mint kis halat a nagy hal. Ha társat keresni indulok a tömegbe ezer magányt fogok. Űrtől-büdös szatyorral­­ vánszorgok sehova kétségbeesve. Hajós-ének Mennyit hányódtam én, Kalüpszó, lerongyolódtam, láz vert ki partodig — Fáradtságot, sebeket hoztam csak, Kalüpszó, meg Pénelopé üres, megjátszott sóhajt­ozásait. Fütyülök rá, a megbánás messze még, Kalüpszó, etess, itass, viruljanak ki visszatartott vágyaink! Szekerce csattog az öbölben, ennyi volt az öröm, Kalüpszó. Lassacskán útrakelhetek Pénelopé tűzhelye mellett megvénülni megint. raterem

Next