Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-11-04 / 44. szám - Hernádi Miklós: Művészetszociológiai tapogatózások • könyvkritika • Művészetszociológia. Válogatott tanulmányok (Közgazdasági és Jogi Kiadó) (10. oldal) - Mező Ferenc: Minden körbeér • vers (10. oldal) - Tettamanti Béla: Oszloperdő • kép (10. oldal) - Halász Lajos: Olyanok, amilyenek • könyvkritika • Köntös-Szabó Zoltán: Bárka ring az Urbán öbölben. Egy gyermekkor regénye (Creanga Kiadó) (10. oldal) - Dobrás Zsófia: Puszták virága • könyvkritika • Miguel Otero Silva: Kihalt házak (Európa) (10. oldal)

i HERNÁDI MIKLÓS: Művészetszociológiai tapogatózások ■ Művészetszociológia. Válogatott tanulmányok. (Közgazdasági és és Jogi Kiadó, 337 old.) Egy olyan kitartóan és intenzí­ven művelt életterületnek, mint a művészet, kell, hogy szociológiai elmélete szülessék. Hiszen társa­dalmi környezetben jönnek létre a művek, ott forgalmazzák, istenítik, ócsárolják őket, s ugyanebben a környezetben múlnak el: vonulnak múzeumokba vagy — dicsteleneb­b­bül — szeméttelepekre.­­ De valóban kell, hogy a művé­­­­szetnek szociológiai elmélete szü­lessék? Hiszen a nehézségek már a legelső meghatározásnál jelentő­sek. Mi része, s mi nem része a művészetnek? Egy tágkeblű mű­vészetszociológia azonnal könnyít dolgán, s kiterjeszti illetékességét a művészetalatti régióra, giccsre, fégaművek­re is. Ironikus dolog, hogy az egyelőre nem létező, mert legáltalánosabb elméleti alapját még nélkülöző, művészetszocioló­gia éppen a művészetalatti termé­keik analízisében jeleskedik. A fércművekben ugyanis „nincs tö­rés a művészet és az élet között” (Cl. Greenberg) — ám a nem­művészi termékek szellemes, szo­ciológiai szempontokkal is meg­tűzdelt analízise még nem árulja el,­ hogy a művészetnek is van-e már szociológiája. A feladat világos. Lukács György 1915-ben így írt róla: összefüggé­seket kell találni „tiszta társadal­mi összetevők” és „kultúraobjekti­­vációk” között. Meg kell határoz­ni, „mely társadalmi formák ve­endők számításba egy kultúraob­­j­ekti­váci­ót befolyásoló tényezők­ként”. Meg kell állapítani, hogy „a társadalmi formák mint alakító té­nyezők milyen mélyen hatolnak be a kultúraobjektivációk struktúrá­jába”. Mindkét feladatot újra és­­ újra el kell végezni nemcsak „a művészet összkomplexusa, hanem minden műfaj” esetében. „Lezárt kultúrszociológiára csak akkor le­het majd gondolni — írta Lu­kács —, ha egyrészt feltárultak a kölcsönhatások ismeretelméleti alapelvei, másrészt sor került a kultúraobjektivációk egész terüle­tének empirikus feldolgozására.” Ám a művészeti formák és tar­talmak egyszerű megfeleltetése a társadalmi formákkal és ezek min­denkori tartalmaival, például az ideológiákkal — ami önmagában sincs kockázatok nélkül —, még nem meríti ki a feladat teljességét. A műalkotások ugyanis, amint a kötetben Adorno említi, kettős jel­leget mutatnak a szociológiai szán­dékú elemzésben. Egyrészt társa­dalmi tények a szó durkheimi ér­telmében, vagyis objektív társa­dalmi nyomás hozza létre őket, másrészt azonban zártak a társa­dalommal szemben és valamikép­pen­ autonóm jellegűek. Éppen ez az autonóm jelleg adja a műalko­tásban testet öltő társadalmi tény sajátságos voltát. A műalkotás ré­sze is a társadalomnak, de külön is létezik tőle. A visszatükrözés elmélet, melyet egyébként Lukács éppen nem szociológiai alapról művelt, a műalkotás kettős jel­legéből az egyiket (a műalkotás autonóm, saját zárt világát) idő­legesen zárójelbe teszi, hogy a tár­sadalmi formákhoz fűződő kapcso­latait zavartalanul taglalhassa. A művészetszociológia számára a művészeti tevékenységnek ép­pen azok a mozzanatai leginkább hozzáférhetőek, amelyek szocioló­giai szempontból alig különböznek a nem-művészeti tevékenységek megfelelő mozzanataitól, így pél­dául a művek előállításának vagy befogadásának vizsgálata nemigen fog különbözni a reklámok előállí­tásának vagy az ismeretterjesztés­nek a vizsgálatától. Itt tehát le kell mondani a specifikusan mű­vészeti tényezőkről. A művészet valóban immanens mozzanatai vi­szont aligha meríthetők ki a szo­ciológiai elemzésben, hiszen mind­járt be kell vonni az érték kate­góriáját, ami esztétikai segédlet nélkül bajosan megy. Ekkor azon­ban már nehéz megmondani, ...egy még szociológiai stúdiumot űzünk-e, vagy már esztétikait? A Józsa Péter szerkesztette Mű­vészetszociológia című kötet szer­zői közül alighanem­ P. Bourdieu kerül legközelebb egy valóban szo­ciológiai szellemű művészetelmélet megalkotásához. Igaz, ő is csak egyetlen részletet vett célba, a vi­zuális műalkotások érzékelésének mechanizmusát, e mechanizmus társadalmi meghatározottságát. Tudott dolog, hogy egy műalko­tás fogadtatása milyen nagy mér­tékben függ a befogadó személy társadalmi hovatartozásától, illet­ve attól, hogy milyen az előkép­zettsége. Ezt az összefüggést Bourdieu nagyon világosan és sok­oldalúan boncolgatja. „Osztálykó­dok” közbenjárásáról beszél a mű­alkotások befogadásában. Hozzá kell tennünk, hogy az osztályszem­pontok Bourdieu rendszerében ki­zárólag mint az iskolai képzéshez való hozzájutás könnyítő vagy ne­hezítő tényezők jövnnek számítás­ba. Az iskolai képzettségtől füg­getlen művészi affinitások, érzé­kenységek kiszorulnak Bourdieu elméletéből. Némi kétellyel kell tehát kezelnünk alaptételét, mely a művészi érzékenységet az iskolai képzéssel egyszerűen megfelelteti. Ha kizárólag az iskolázottságon múlna a művészet megértése, a művészetértők tábora jóval na­gyobb volna. Másrészt: nem min­den művészetértő (és nem minden művész) köszönheti az iskolai kép­zésinek művészeti érzékenységét vagy annak teljességét. ■ Köntös-Szabó Zoltán: Bárka ing az Urbán öbölben. Egy gyermekkor regénye (Creanga Kiadó, 450 old.) Kezdjük a legfontosabbal: ez a könyv valóban egy gyerekkor re­génye, de nem „gyerekregény”, ha­nem többrétegű mű, amelyet a gye­rek is élvezettel olvashat, ám csak a felnőtt értheti meg igazán min­den rétegét. A megidézett gyerek­kor a második világháború utolsó éveitől a békekorszak első évtize­dének feléig tárul fel. A helyszín Kolozsvár munkásnegyede, a Tü­csöktelep, hősei az ottaniak, gyere­kek és felnőttek egyaránt. Legalább öt főszereplője van a regénynek. Közöttük jól felismerhető az író alakja, aki — szerencsére — nem hiszi, s nem is akarja elhitetni, hogy az események körülötte forogtak: krónikás hűséget követel magától. Új, furcsa embereket vet a sors a háború után a telepre: előbb egy lezüllött kardnnyelőt, aztán Jero­most, az emlékezetkihagyásos em­bert, aki egy pillanatra száll le a vonatról, hogy pálinkát vegyen pá­A Bourdieu­ kidolgozta a lap azonban elég erős ahhoz, hogy megtartsa például a realizmusról vagy az avantgárd művészet befo­gadásáról kifejtett, igen sikerült gondolatokat. A francia szocioló­gus jól mondja, hogy a realizmus fogalma (mert mi is a valóság vol­taképpen?) a társadalom ideoló­giájának azt az igényét foglalja magában, hogy a valóságot mi­ként kell ábrázolni ahhoz, hogy olyanként dekódoltassék, amilyen­ként eleve elképzelték. Egy ábrá­zolás realizmusa ilyenformán azt jelenti, hogy könnyű rá azt a kul­csot alkalmazni, amelynek jegyé­ben az ábrázolásnak értelme lesz. Ez az értelem azonban a valóság­ról alkotott mindenkori előzetes definícióktól fog függni, amelyek az adott társadalmi körben a va­lóság természetéről, elrendeződésé­ről stb. általánosan forgalomban vannak. Nincs társadalmi definí­­cióktól, előzetes­ értelmezésektől független valóság, így elvontan deklarált realizmus sincsen. Az avantgárd művészet­ megér­tése — Bourdieu szerint — min­den előzetes kulcs elvetését kíván­ja. Ha ez szimplán volna így, ak­kor vagy nem kellenek kódok a művészet megértéséhez, vagy az avantgárd művészete nem művé­szet. Bourdieu azonban hozzáteszi, hogy egy kód vagy minden kód tudatos elvetése maga is kódnak tekinthető, melynek csak az le­het birtokában, aki birtokában volt korábban a többi kódnak. Ez­­ a szellemes megoldás rávilágít, hogy miért éppen a legképzettebb műélvezők képesek leginkább az avantgárd művészet aktív élveze­tére. Ez a képesség „feltételezi a kódok kódjának maradéktalan birtoklását”. Vagyis azt a tudást, hogy mikor melyik kódot kell (és mikor nem szabad egyiket sem) alkalmazni. Úgy érzem, a Bourdieu-től kö­rülrajzolt elméleti keret igen teherbíró lehetne egy majdani, összefüggő művészetszociológia vázaként. Jellemző, hogy a gyűj­temény többi darabja még csak részleteiben sem érintkezik a Bourdieu-féle gondolatmenettel, önmagukban­ ezek is nagyon érde­kes tanulmányok . (skálájáig , a gengszterfilmektől a zenei ízlés meghatározásáig terjed). Az elmé­leti megalapozatlanság azonban epizodikussá vagy eklektikussá te­szi a bennük alkalmazott módsze­reket p­rancsnokának, és örökre ottragad, s végül egy fiatal fiút, Zétát, aki visszavágyik a bombázások idejébe, mert akkor együtt lehetett a náluk bujkáló ellenállóval, Urbán Dávid­dal. Urbán akkoriban az Örök Egyen­lőség partjain majdan kikötő ladik­ról beszélt a fiúnak. Az ő hitét, bá­torságát és barátságát idézi vissza Zéta még évekkel később, a nagy robbanás után is, amikor három gyerek életét oltja ki a háborúból visszamaradt akna, ő maga pedig bice­bóca lesz, s egyszerre életunt és igazságkereső. Urbán nagy ál­mát azonban később is igyekeznek megvalósítani a gyerekek, azon a szigeten, amit a robbanás után a aknamentesített területen fedeznek fel. A telep közösségi élete többnyire a beszédes nevű Szomjas Szivacs­ban zajlik, de természetesen hely­színné válik, az utca, a munkahely és az iskola is. Az író mindenhová otthonos biztonsággal vezeti az ol­vasót. A főszereplőkéhez hasonló mélységgel ábrázol tucatnyi más szereplőt, plasztikus, jellegzetes, emlékezetes figurákat. A cselek­mény sok szálon bonyolódik, szé­les mederben árad. Az olvasónak sokszor oldalról-oldalra kell meg­küzdenie a részletek már-már za­varba hozó bőségével. Telve van a regény jóízű csínyekkel, huncut­­kodó pajkossággal, vaskos gyerek­tréfákkal. A történelem is megjelenik Kön­tös-Szabó Zoltán könyvében, átté­telesen, „alulnézetből”. A nagy tör­ténelmi eseményeket, így a béke­kötést finoman közbevetett monda­tokkal jelzi az író. Segítséget ad ez­zel a cselekmény időbeli elhelyezé­séhez, s részben megértéséhez is: amikor a deportálások foglalkoz­tatják a regény elején a telepieket, a gyerekek birtokba vesznek egy vasketrecet, erőszakkal bezárják gyámoltalan pajtásukat. Fogva tart­ják Őszit, szurkálják, csúfolják,, hogy tegyen úgy, mint a majom, vagy legalább kiabáljon, hiszen ő más, mint a többiek. Más, mert szemüveges. Mesébe hajló álomvilággal pótol­ják ki a valóságot a tücsöktelepiek. A dundi gyerekek legvastagabbika színésznek képzeli magát, szinte a film világában él, van itt megele­venedett Gregory Peck és Jávor Pál, bizonyos Szívfaragó Gergő pe­dig igazolást mutogat minden ol­vasni tudónak:­az általa faragott­­festett szíveik közül ötvenet már át is vett a Szívnemesítő Kísérleti Klinika, hogy felhasználja kisgye­rekek beteg szíve helyett. A robbanás egyik későbbi áldo­zata, Paul Jocó mondja: „A telepen olyanok az emberek, amilyenek. Egy dolgot szentségként könyvel­nek el: összetartás nélkül nincs ér­telme semminek.” Az író ezt az „olyanok, amilyenek”-et tudta hite­lessé tenni, minden cselekedetük­kel, a fura névadásokkal, s a saját — könyvbeli — énjét idéző versbe­tétekkel együtt. A Bárka ring az Orbán öbölben valódi élményt adó, jó könyv, ízes, egyéni, helyenként költői szárnyalású nyelvvel, nyelvi­leg is kitűnően egyénített jellemek­kel. A tehetséges erdélyi költő és prózaíró szándéka nyilvánvaló. Megfogalmazza maga is: legyen más, jobb élete az új nemzedékek­nek, uralkodjék béke a szigeten, s­­ az Orbán öbölben jelképként ringó bárkán kívül — őrizze meg egy könyv is a múltat. Sikerült. Halász Lajos Olyanok, amilyenek to Xa­hmoflL O 2 33 tz 33­u MEZŐ FERENC: Minden kör beér A pult mögött tükör, a tükörben söröspult, megkövült tepertős pogácsák, kimondhatatlan szavak légypiszkos mauzóleuma. Húsos falatok sírgödre a szám, fonnyadt sörhab koszorúzza; hű leszek magamhoz, temetkezem magamba. Nő a szakállam, mint apám sírján a fa, a sötétbe tántorgó úton borotvák fénylenek és buldózerek. (A tükörkép rejtett repedései mentén, szavak között ezüstös foncsor úton, habos égi mezőkre szökünk, apa és fiú, hegymászók, akik alól már régen elfogyott a szikla — e fent, én kicsit lejjebb, függeszkedünk közös kötélen.) Puszták virágá­ re fogyatkozó lakói tehetetlenek a járványokkal szemben. Sebastián halála fenyegető jel­zés: már nemcsak a betegek és gyengék esnek áldozatul, mindany­­nyian halálra ítéltek. A kiszolgál­tatottság érzése tudatukba ivódik. Az egykor virágzó Ortiz lakói a járványok kitörésével számítják az időt. Közös sorsuk mégsem te­szi őket kegyetlenné, gyűlölködő­­vé , legértékesebb tulajdonságai­kat hozza felszínre. Jóságukkal, emberségükkel, szeretetükkel eny­hítik egymás szenvedéseit. Mozdulatlannak tetsző állapotot jelenít meg a venezuelai Miguel Otero Silva kisregénye. De a lát­szólag beletörődő passzivitás har­cos, forradalmi magatartást érlel. A szereplők még a múltat idézik, még tűrik szenvedéseiket, de Or­­tizban vannak olyanok is, akik fölismerik, hogy a bajok valódi oka nem a moszkítók terjesztette betegség, hanem a férfiakat tize­delő polgárháború és az a társa­dalmi rend, mely kirekeszti a vá­roskát a fejlődésből, konzerválja az elmaradott viszonyokat. Ide is eljut ugyan a felkelések, haladó politikai mozgalmak híre, de egye­lőre csupán szimpatizálnak a kényszermunkára ítélt politikai foglyokkal. Az együttérzés a tár­sadalmi igazságtalanságért küz­dőkkel azonban elvezeti a kis te­lepülés lakóit is a cselekvéshez. Ha szógyakoriságot mérő sta­tisztika készülne a kihalt házak­ból, minden bizonnyal a kellemet­len jelentéstartalmú, betegségre, szenvedésre vonatkozó szavak áll­nának a lista élén. Utánuk a si­várságot, kopárságot jelző fogal­mak következnének. Mértéktar­tóan, de naturálisan írja le a szer­ző az életerős fiatalembert föl­emésztő betegség tüneteit és stá­­dumait. A földeket gaz veri fel, az elnéptelenedett házak fala om­ladozik. Mégis van Ortizban egy udvar, mely dacol a sivársággal — a könyv hősnője, Carmen Rosa gondozza ezt „fiatalsága makacs erejével” A kísértetváros olyan virágot terem, mely képes ellen­állni a romlásnak, idegen földbe ültetve is tovább él, őrzi és menti szülőföldje hagyományait. Carmen Rosa költőien tiszta alakja teszi a szép regényt a pusztulást lebíró élet próféciájává. A könyv népmesés-balladás hangjával a fordító, Tóth Éva azonosította magát, s így hozza közel Latin-Amerika lakóit a ma­gyar olvasóhoz. Dobrás Zsófa , Miguel Otero Silva: Kihalt házak (Európa, 131 old.) Halála előtt néhány nappal még életerős fiatalember volt Se­bastián. A természet törvényeinek mond ellent félbeszakadt élete. Ha a kis venezuelai település boltjá­­ban ítélk­' a' " kiniit az egyetlen gyógyszer, s ha orvos segíti le­győzni a kórokozókat, bizonyára értékes ember, forradalmár lett volna belőle. A civilizáció vívmá­nyai azonban nem jutnak el Or­­tizba. A világtól elzárt vidék egy- ­ 1978. NOVEMBER L

Next