Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-11-04 / 44. szám - Hernádi Miklós: Művészetszociológiai tapogatózások • könyvkritika • Művészetszociológia. Válogatott tanulmányok (Közgazdasági és Jogi Kiadó) (10. oldal) - Mező Ferenc: Minden körbeér • vers (10. oldal) - Tettamanti Béla: Oszloperdő • kép (10. oldal) - Halász Lajos: Olyanok, amilyenek • könyvkritika • Köntös-Szabó Zoltán: Bárka ring az Urbán öbölben. Egy gyermekkor regénye (Creanga Kiadó) (10. oldal) - Dobrás Zsófia: Puszták virága • könyvkritika • Miguel Otero Silva: Kihalt házak (Európa) (10. oldal)
i HERNÁDI MIKLÓS: Művészetszociológiai tapogatózások ■ Művészetszociológia. Válogatott tanulmányok. (Közgazdasági és és Jogi Kiadó, 337 old.) Egy olyan kitartóan és intenzíven művelt életterületnek, mint a művészet, kell, hogy szociológiai elmélete szülessék. Hiszen társadalmi környezetben jönnek létre a művek, ott forgalmazzák, istenítik, ócsárolják őket, s ugyanebben a környezetben múlnak el: vonulnak múzeumokba vagy — dicstelenebbbül — szeméttelepekre. De valóban kell, hogy a művészetnek szociológiai elmélete szülessék? Hiszen a nehézségek már a legelső meghatározásnál jelentősek. Mi része, s mi nem része a művészetnek? Egy tágkeblű művészetszociológia azonnal könnyít dolgán, s kiterjeszti illetékességét a művészetalatti régióra, giccsre, fégaművekre is. Ironikus dolog, hogy az egyelőre nem létező, mert legáltalánosabb elméleti alapját még nélkülöző, művészetszociológia éppen a művészetalatti termékeik analízisében jeleskedik. A fércművekben ugyanis „nincs törés a művészet és az élet között” (Cl. Greenberg) — ám a nemművészi termékek szellemes, szociológiai szempontokkal is megtűzdelt analízise még nem árulja el, hogy a művészetnek is van-e már szociológiája. A feladat világos. Lukács György 1915-ben így írt róla: összefüggéseket kell találni „tiszta társadalmi összetevők” és „kultúraobjektivációk” között. Meg kell határozni, „mely társadalmi formák veendők számításba egy kultúraobjektivációt befolyásoló tényezőkként”. Meg kell állapítani, hogy „a társadalmi formák mint alakító tényezők milyen mélyen hatolnak be a kultúraobjektivációk struktúrájába”. Mindkét feladatot újra és újra el kell végezni nemcsak „a művészet összkomplexusa, hanem minden műfaj” esetében. „Lezárt kultúrszociológiára csak akkor lehet majd gondolni — írta Lukács —, ha egyrészt feltárultak a kölcsönhatások ismeretelméleti alapelvei, másrészt sor került a kultúraobjektivációk egész területének empirikus feldolgozására.” Ám a művészeti formák és tartalmak egyszerű megfeleltetése a társadalmi formákkal és ezek mindenkori tartalmaival, például az ideológiákkal — ami önmagában sincs kockázatok nélkül —, még nem meríti ki a feladat teljességét. A műalkotások ugyanis, amint a kötetben Adorno említi, kettős jelleget mutatnak a szociológiai szándékú elemzésben. Egyrészt társadalmi tények a szó durkheimi értelmében, vagyis objektív társadalmi nyomás hozza létre őket, másrészt azonban zártak a társadalommal szemben és valamiképpen autonóm jellegűek. Éppen ez az autonóm jelleg adja a műalkotásban testet öltő társadalmi tény sajátságos voltát. A műalkotás része is a társadalomnak, de külön is létezik tőle. A visszatükrözés elmélet, melyet egyébként Lukács éppen nem szociológiai alapról művelt, a műalkotás kettős jellegéből az egyiket (a műalkotás autonóm, saját zárt világát) időlegesen zárójelbe teszi, hogy a társadalmi formákhoz fűződő kapcsolatait zavartalanul taglalhassa. A művészetszociológia számára a művészeti tevékenységnek éppen azok a mozzanatai leginkább hozzáférhetőek, amelyek szociológiai szempontból alig különböznek a nem-művészeti tevékenységek megfelelő mozzanataitól, így például a művek előállításának vagy befogadásának vizsgálata nemigen fog különbözni a reklámok előállításának vagy az ismeretterjesztésnek a vizsgálatától. Itt tehát le kell mondani a specifikusan művészeti tényezőkről. A művészet valóban immanens mozzanatai viszont aligha meríthetők ki a szociológiai elemzésben, hiszen mindjárt be kell vonni az érték kategóriáját, ami esztétikai segédlet nélkül bajosan megy. Ekkor azonban már nehéz megmondani, ...egy még szociológiai stúdiumot űzünk-e, vagy már esztétikait? A Józsa Péter szerkesztette Művészetszociológia című kötet szerzői közül alighanem P. Bourdieu kerül legközelebb egy valóban szociológiai szellemű művészetelmélet megalkotásához. Igaz, ő is csak egyetlen részletet vett célba, a vizuális műalkotások érzékelésének mechanizmusát, e mechanizmus társadalmi meghatározottságát. Tudott dolog, hogy egy műalkotás fogadtatása milyen nagy mértékben függ a befogadó személy társadalmi hovatartozásától, illetve attól, hogy milyen az előképzettsége. Ezt az összefüggést Bourdieu nagyon világosan és sokoldalúan boncolgatja. „Osztálykódok” közbenjárásáról beszél a műalkotások befogadásában. Hozzá kell tennünk, hogy az osztályszempontok Bourdieu rendszerében kizárólag mint az iskolai képzéshez való hozzájutás könnyítő vagy nehezítő tényezők jövnnek számításba. Az iskolai képzettségtől független művészi affinitások, érzékenységek kiszorulnak Bourdieu elméletéből. Némi kétellyel kell tehát kezelnünk alaptételét, mely a művészi érzékenységet az iskolai képzéssel egyszerűen megfelelteti. Ha kizárólag az iskolázottságon múlna a művészet megértése, a művészetértők tábora jóval nagyobb volna. Másrészt: nem minden művészetértő (és nem minden művész) köszönheti az iskolai képzésinek művészeti érzékenységét vagy annak teljességét. ■ Köntös-Szabó Zoltán: Bárka ing az Urbán öbölben. Egy gyermekkor regénye (Creanga Kiadó, 450 old.) Kezdjük a legfontosabbal: ez a könyv valóban egy gyerekkor regénye, de nem „gyerekregény”, hanem többrétegű mű, amelyet a gyerek is élvezettel olvashat, ám csak a felnőtt értheti meg igazán minden rétegét. A megidézett gyerekkor a második világháború utolsó éveitől a békekorszak első évtizedének feléig tárul fel. A helyszín Kolozsvár munkásnegyede, a Tücsöktelep, hősei az ottaniak, gyerekek és felnőttek egyaránt. Legalább öt főszereplője van a regénynek. Közöttük jól felismerhető az író alakja, aki — szerencsére — nem hiszi, s nem is akarja elhitetni, hogy az események körülötte forogtak: krónikás hűséget követel magától. Új, furcsa embereket vet a sors a háború után a telepre: előbb egy lezüllött kardnnyelőt, aztán Jeromost, az emlékezetkihagyásos embert, aki egy pillanatra száll le a vonatról, hogy pálinkát vegyen páA Bourdieu kidolgozta a lap azonban elég erős ahhoz, hogy megtartsa például a realizmusról vagy az avantgárd művészet befogadásáról kifejtett, igen sikerült gondolatokat. A francia szociológus jól mondja, hogy a realizmus fogalma (mert mi is a valóság voltaképpen?) a társadalom ideológiájának azt az igényét foglalja magában, hogy a valóságot miként kell ábrázolni ahhoz, hogy olyanként dekódoltassék, amilyenként eleve elképzelték. Egy ábrázolás realizmusa ilyenformán azt jelenti, hogy könnyű rá azt a kulcsot alkalmazni, amelynek jegyében az ábrázolásnak értelme lesz. Ez az értelem azonban a valóságról alkotott mindenkori előzetes definícióktól fog függni, amelyek az adott társadalmi körben a valóság természetéről, elrendeződéséről stb. általánosan forgalomban vannak. Nincs társadalmi definícióktól, előzetes értelmezésektől független valóság, így elvontan deklarált realizmus sincsen. Az avantgárd művészet megértése — Bourdieu szerint — minden előzetes kulcs elvetését kívánja. Ha ez szimplán volna így, akkor vagy nem kellenek kódok a művészet megértéséhez, vagy az avantgárd művészete nem művészet. Bourdieu azonban hozzáteszi, hogy egy kód vagy minden kód tudatos elvetése maga is kódnak tekinthető, melynek csak az lehet birtokában, aki birtokában volt korábban a többi kódnak. Ez a szellemes megoldás rávilágít, hogy miért éppen a legképzettebb műélvezők képesek leginkább az avantgárd művészet aktív élvezetére. Ez a képesség „feltételezi a kódok kódjának maradéktalan birtoklását”. Vagyis azt a tudást, hogy mikor melyik kódot kell (és mikor nem szabad egyiket sem) alkalmazni. Úgy érzem, a Bourdieu-től körülrajzolt elméleti keret igen teherbíró lehetne egy majdani, összefüggő művészetszociológia vázaként. Jellemző, hogy a gyűjtemény többi darabja még csak részleteiben sem érintkezik a Bourdieu-féle gondolatmenettel, önmagukban ezek is nagyon érdekes tanulmányok . (skálájáig , a gengszterfilmektől a zenei ízlés meghatározásáig terjed). Az elméleti megalapozatlanság azonban epizodikussá vagy eklektikussá teszi a bennük alkalmazott módszereket prancsnokának, és örökre ottragad, s végül egy fiatal fiút, Zétát, aki visszavágyik a bombázások idejébe, mert akkor együtt lehetett a náluk bujkáló ellenállóval, Urbán Dáviddal. Urbán akkoriban az Örök Egyenlőség partjain majdan kikötő ladikról beszélt a fiúnak. Az ő hitét, bátorságát és barátságát idézi vissza Zéta még évekkel később, a nagy robbanás után is, amikor három gyerek életét oltja ki a háborúból visszamaradt akna, ő maga pedig bicebóca lesz, s egyszerre életunt és igazságkereső. Urbán nagy álmát azonban később is igyekeznek megvalósítani a gyerekek, azon a szigeten, amit a robbanás után a aknamentesített területen fedeznek fel. A telep közösségi élete többnyire a beszédes nevű Szomjas Szivacsban zajlik, de természetesen helyszínné válik, az utca, a munkahely és az iskola is. Az író mindenhová otthonos biztonsággal vezeti az olvasót. A főszereplőkéhez hasonló mélységgel ábrázol tucatnyi más szereplőt, plasztikus, jellegzetes, emlékezetes figurákat. A cselekmény sok szálon bonyolódik, széles mederben árad. Az olvasónak sokszor oldalról-oldalra kell megküzdenie a részletek már-már zavarba hozó bőségével. Telve van a regény jóízű csínyekkel, huncutkodó pajkossággal, vaskos gyerektréfákkal. A történelem is megjelenik Köntös-Szabó Zoltán könyvében, áttételesen, „alulnézetből”. A nagy történelmi eseményeket, így a békekötést finoman közbevetett mondatokkal jelzi az író. Segítséget ad ezzel a cselekmény időbeli elhelyezéséhez, s részben megértéséhez is: amikor a deportálások foglalkoztatják a regény elején a telepieket, a gyerekek birtokba vesznek egy vasketrecet, erőszakkal bezárják gyámoltalan pajtásukat. Fogva tartják Őszit, szurkálják, csúfolják,, hogy tegyen úgy, mint a majom, vagy legalább kiabáljon, hiszen ő más, mint a többiek. Más, mert szemüveges. Mesébe hajló álomvilággal pótolják ki a valóságot a tücsöktelepiek. A dundi gyerekek legvastagabbika színésznek képzeli magát, szinte a film világában él, van itt megelevenedett Gregory Peck és Jávor Pál, bizonyos Szívfaragó Gergő pedig igazolást mutogat minden olvasni tudónak:az általa faragottfestett szíveik közül ötvenet már át is vett a Szívnemesítő Kísérleti Klinika, hogy felhasználja kisgyerekek beteg szíve helyett. A robbanás egyik későbbi áldozata, Paul Jocó mondja: „A telepen olyanok az emberek, amilyenek. Egy dolgot szentségként könyvelnek el: összetartás nélkül nincs értelme semminek.” Az író ezt az „olyanok, amilyenek”-et tudta hitelessé tenni, minden cselekedetükkel, a fura névadásokkal, s a saját — könyvbeli — énjét idéző versbetétekkel együtt. A Bárka ring az Orbán öbölben valódi élményt adó, jó könyv, ízes, egyéni, helyenként költői szárnyalású nyelvvel, nyelvileg is kitűnően egyénített jellemekkel. A tehetséges erdélyi költő és prózaíró szándéka nyilvánvaló. Megfogalmazza maga is: legyen más, jobb élete az új nemzedékeknek, uralkodjék béke a szigeten, s az Orbán öbölben jelképként ringó bárkán kívül — őrizze meg egy könyv is a múltat. Sikerült. Halász Lajos Olyanok, amilyenek to XahmoflL O 2 33 tz 33u MEZŐ FERENC: Minden kör beér A pult mögött tükör, a tükörben söröspult, megkövült tepertős pogácsák, kimondhatatlan szavak légypiszkos mauzóleuma. Húsos falatok sírgödre a szám, fonnyadt sörhab koszorúzza; hű leszek magamhoz, temetkezem magamba. Nő a szakállam, mint apám sírján a fa, a sötétbe tántorgó úton borotvák fénylenek és buldózerek. (A tükörkép rejtett repedései mentén, szavak között ezüstös foncsor úton, habos égi mezőkre szökünk, apa és fiú, hegymászók, akik alól már régen elfogyott a szikla — e fent, én kicsit lejjebb, függeszkedünk közös kötélen.) Puszták virágá re fogyatkozó lakói tehetetlenek a járványokkal szemben. Sebastián halála fenyegető jelzés: már nemcsak a betegek és gyengék esnek áldozatul, mindanynyian halálra ítéltek. A kiszolgáltatottság érzése tudatukba ivódik. Az egykor virágzó Ortiz lakói a járványok kitörésével számítják az időt. Közös sorsuk mégsem teszi őket kegyetlenné, gyűlölködővé , legértékesebb tulajdonságaikat hozza felszínre. Jóságukkal, emberségükkel, szeretetükkel enyhítik egymás szenvedéseit. Mozdulatlannak tetsző állapotot jelenít meg a venezuelai Miguel Otero Silva kisregénye. De a látszólag beletörődő passzivitás harcos, forradalmi magatartást érlel. A szereplők még a múltat idézik, még tűrik szenvedéseiket, de Ortizban vannak olyanok is, akik fölismerik, hogy a bajok valódi oka nem a moszkítók terjesztette betegség, hanem a férfiakat tizedelő polgárháború és az a társadalmi rend, mely kirekeszti a városkát a fejlődésből, konzerválja az elmaradott viszonyokat. Ide is eljut ugyan a felkelések, haladó politikai mozgalmak híre, de egyelőre csupán szimpatizálnak a kényszermunkára ítélt politikai foglyokkal. Az együttérzés a társadalmi igazságtalanságért küzdőkkel azonban elvezeti a kis település lakóit is a cselekvéshez. Ha szógyakoriságot mérő statisztika készülne a kihalt házakból, minden bizonnyal a kellemetlen jelentéstartalmú, betegségre, szenvedésre vonatkozó szavak állnának a lista élén. Utánuk a sivárságot, kopárságot jelző fogalmak következnének. Mértéktartóan, de naturálisan írja le a szerző az életerős fiatalembert fölemésztő betegség tüneteit és stádumait. A földeket gaz veri fel, az elnéptelenedett házak fala omladozik. Mégis van Ortizban egy udvar, mely dacol a sivársággal — a könyv hősnője, Carmen Rosa gondozza ezt „fiatalsága makacs erejével” A kísértetváros olyan virágot terem, mely képes ellenállni a romlásnak, idegen földbe ültetve is tovább él, őrzi és menti szülőföldje hagyományait. Carmen Rosa költőien tiszta alakja teszi a szép regényt a pusztulást lebíró élet próféciájává. A könyv népmesés-balladás hangjával a fordító, Tóth Éva azonosította magát, s így hozza közel Latin-Amerika lakóit a magyar olvasóhoz. Dobrás Zsófa , Miguel Otero Silva: Kihalt házak (Európa, 131 old.) Halála előtt néhány nappal még életerős fiatalember volt Sebastián. A természet törvényeinek mond ellent félbeszakadt élete. Ha a kis venezuelai település boltjában ítélk' a' " kiniit az egyetlen gyógyszer, s ha orvos segíti legyőzni a kórokozókat, bizonyára értékes ember, forradalmár lett volna belőle. A civilizáció vívmányai azonban nem jutnak el Ortizba. A világtól elzárt vidék egy- 1978. NOVEMBER L