Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-07-01 / 26. szám - Feledy Gyula: rajza • kép (4. oldal) - Tandori Dezső: Van Gogh kávéházterasza • vers (4. oldal)

m VALAMI NINCS KITALÁLVA (Folytatás a 3. oldalról) hát kaphatja meg prémiumban. Ha azonban a gyár nyereségét az „egekig emeli”, maximum ötven­ százalék lehet a prémiuma. Arány­ban van-e a húszszázalékos kü­lönbség a kockázatvállalással? Nem hat-e meghatározóbban a biztonság érdek­elve, a státus és fix jövedelem megőrzése? Célsze­rűnek látszik nem sorra venni az elsikkadt találmányokat: miért akadt el ez vagy azt a legnagyobb találmányra kellene fordítanunk vizsgáló tekintetünket: egy új, az eddigieknél jobb szabályozórend­szer találmányára. Ne az érdeket kárhoztassuk Ne az érdeket kárhoztassuk, ha­nem az érdektelenséget! Merjük kimondani: a tervgazdálkodáson belüli tervszerűtlenségek szülik napról-napra a korrupciót. Ismer­jük el: már az is jó vezető, aki magánál okosabb munkatársat vá­laszt. Kérdezzük: szabályos-e az a szabályosság, mely általánosítható gyakorisággal kirekeszti a sza­bálytalan módon jelentkező jót: az általános képességű a zsenit! Vitassuk meg: nem kellene-e a haszonból való részesedést más pá­lyára terelni oly módon, hogy mindenki érdekelt legyen? Képes­sége és igyekezete mértékében. Mikor ismerjük el végre, hogy a jó menedzser is feltaláló? Meddig lehet és meddig szabad a lelemé­nyes embert összetéveszteni a fon­dorlatossal? Ha az egyéni érdeket kitessékelik az ajtón, nem jön-e be az ablakon? A „meggymagos embert” a bíróság elítélte, mert a gyár udvarára kidobott meggyma­got megvette és jó áron értékesí­tette, holott az az ember észre­vette, mi megy veszendőbe, és rá­jött, miként kell hasznosítani. Az ilyen embert olykor nem elítélni kellene, hanem kinevezni. Sorolhatnánk a „kiskapuk” felta­lálóit, akik az ajtón kitessékelt érdeket becsempészik az ablakon, de a negatív találmányok feltalá­lói is „feltalálók”­, a­ taxisofőr, aki mindig „garázsba megy”, a bolti eladó, aki hiánycikkeket gyárt, a hivatali késleltetések vámszedői is találékonyak, akár a súlyokkal „zsuzsizó” szénszállító brigádok. Negatív értelemben tapasztalható nagy „szellemi pezsgés”, miközben országosan hónapról-hónapra csök­ken az újítások száma. „Ha nekem nincs, neki se legyen.” Ez a szem­lélet terjed. Az igazgató megirigyli a beosztottját. Hadd tegyem hoz­zá, nem egyszer okkal. Egy talál­mányt idejében felfedezni, kikísér­­letezni, piacot kutatni — felér egy újabb találmánnyal. Kockázatban pedig több annál, mert a felta­­­­láló, ha nem válik be a találmá­nya, csak a maga idejét pazarolja, de a kivitelező a nemzeti vagyont. Őt ne illetné részesedés? Japán­ban az „isteni szikra” kipattaná­sának pillanatában már menedzser készíti elő a kísérletet, a gyártást és a piacot, mert az idő pénz. Mert az időveszteség tetemes­ anyagi veszteséggel jár. Minden „ej, rá­érünk arra még” milliókban szá­­­­molandó a világpiacon. De, úgy­­ látszik, nekünk nem sürgős, idő-­s milliomosok vagyunk. Pados Ist­ván vízkezelő találmányát például nem nagyon igyekszünk propagál­ni. Az elmés gép mágneses terén átáramoltatott vízzel öntözött nö­vényzet (állítólag), kétszeres gyor­sasággal fejlődik. Legyártottak néhány gépet, eladták külföldre potom összegért. De megvolt a re­ferencia legalább! A néhány gépet, amelyet legyártottunk, kipróbál­hatták külföldön és láthatták, hogy jó. Valahol, ellenőrizhetetlen, pia­con gyárthatják, és a hetvenéves feltaláló mit se tehet már ellene vagy érte. Találmányaink tetemes része embrionális állapotban pusztul el, , mert hiába védik, ha nem akad­­ itthon gyártó cég. Ha nem jelent­kezik vállalkozó, egy idő után sza­bad prédává válik. Viheti, aki akarja. Elvetélt magyar találmá­nyok értékesítésével évente hu­szonöt millió márkát profitálnak a nyugatnémet találmányhiénák. Ők figyelőszolgálattal is rendel­keznek: mi jár le? Nem mi mond­juk ezt, ők dicsekszenek vele. Mi pedig karbatett kézzel tűrjük, hogy kizsákmányoljanak bennünket. Hogy szellemi tőkénk nyugati üz­letemberek prédája legyen. Cso­dálkozhatunk -e azon, hogy egyes feltalálók gyanakvók és nem haj­landók kiadni titkukat? Széles La­jos,­ az Amerikából hazatért ma­gyar parasztember is ilyen. A té­vében láthattuk, igen súlyos égési sebeket gyógyít. Pillanatok alatt megszünteti a fájdalmat, a gyógyu­lás gyors, hegesedést se hagy ma­ga után. Az Egészségügyi Minisz­térium nem intézkedik, hiszen nem szakmabeli az illető. A gyógyszer­gyárak hallgatnak? A külföldi ér­deklődő referenciát kér, és ha nem­­kapja meg, azt kérdezi: milyen le­het az a magyar találmány, amely a magyaroknak se kell? A cellpa­­nell­­ feltalálójától, Szőgyémi Kiss­­Ferenctől is ezt kérdezhetik, mert a találmány titkát ő sem adta ki. A téglánál erősebb, annál jóval könnyebb, nagyszilárdságú, olcsó építőanyag felkeltette az egész or­szág figyelmét, de nem gyártják. Bocsánat, nem mondtam igazat, egy szövetkezet megkísérelte a gyár­tást, mondván: nincs abban sem­mi titok. Semmi találmány. Pórul­jártak. Az összeomlott óvodát az egész ország láthatta a tévében. Kérdés, hogy az igazi cellpanellt láttuk-e, vagy egy kölcsönös kicsi­nyesség csődjét? A cellpanellel is úgy járunk majd, mint a Heller— Forgó féle hűtőtoronnyal? Hogy nem kellett, kiengedtük a kezünk­ből, majd pedig dollárért vissza­vásároltuk a gyártási jogot? Nem kérek utólagos felelősségre vonást Azt kérném, lépjen elő, aki a Hel­ler—Forgó féle találmányban nem látott üzleti fantáziát annak ide­jén és segítsen abban, hogy a jövő­ben ne fordulhasson elő hasonló tévedés, ő talán ismeri a hiba gyökerét. Ki kéne mondani: ma már ott tartunk, hogy a minőségi kérdések politikai kérdéssé válnak. Ha a cellpanell, melyet ásványi anyag és faforgács keverékéből öntenék táblákba, olyan könnyű, hogy úszik a vizen, ha szilárd, ha éghe­tetlen - és mégse kell —, ez nem politikai kérdés? Miért van az, hogy a gyár in­kább leáll a gyártással, nehogy a feltaláló indokolatlanul magas jö­vedelemhez jusson? Nem az irigy­séget kárhoztatom, az mindig lesz. Azt kárhoztatom, hogy nem tu­dunk olyan feltételeket teremteni, amelyekben az irigyeknek nincs, nem lehet módjuk irigykedni a köz rovására. De ne legyünk igaztala­nok: nincs kapacitás — sajnálkoz­nak az üzemek. Valóban szűkös a kapacitás. Tetemes részükben kor­szerűtlen cikkeket gyártanak, mi­közben kevés a hűtőház Szabolcs­ban is, és élszámilátartkaimal rohad el a világpiacon jól eladható szabolcsi akna. És ha ezekre az összefüg­gésekre felhívom a holvaitad fi­gyelmét, azért teszem, mert fon­tos találmánynak, életbevágónak, magasrendűnek tartom a hivatal­noki státust. Alkotásnak, mely valljuk be­, ahol valóban azzá vá­lik, nincs megfizetve. És az iri­gyelt fel­találók? Ők aztán tele lehetnek pénzzel? Vizsgáljuk meg az ő gazdagságukat: erkölcstelenül jutnak-e magas jövedelemhez? Mert való igaz, a lottón és a to­tón évente tucatnyi vagy több magyar állampolgár válik millio­mossá, munka nélkül jutva ma­gas jövedelemhez. A magyar fel­találók között azonban kevesebb pénzt osztanak szét évente, mint a lottó és a totó nyertesei között. Egy-egy hasznosított találmányra százezer-kétszázezer forint jut át­lagosan, és osszuk el ezt minimá­lisan több mint félezer munka­órával. Háborodjunk föl, milyen kicsi a feltalálók órabére. Ám ér­demes vo­lna nyomon követni a tehetséges emberek sorsát is, nemcsak a találmányokét. Nem ritka jelenség: amíg föl nem fe­deztek valamit, addig megbecsült emberek. Tortúrájuk akkor kez­dődik el, amikor alkotókká vál­nak. A tehetséget nem lehet, nem is kell „szocializálni”, mert az önmagában szociális. Ám ha rendhagyó módon je­lentkezik a tehetség, ha nem stá­­tusbeli, nem szakmabeli, ha nem ott születik meg egy találmány, ahol azt állami pénzen kutatják, rögvest megjelenik a presztízs­ér­dek, mely — monopolhelyzetben lévén­­- bebizonyítja, hogy a rendhagyó módon született talál­mány nem jó. Fogadjuk el a megmásíthatatlan tényt, hogy a mi életünk is érdekelt bonyolult szövevénye. Szabadságunk a fel­ismert szükségszerűség. Ha a szo­cialista alapokon létrejött terme­lési viszonyaink ma már akadá­lyozzák a termelőerőik, a termelé­­si eszközök további fejlődését, marxista közgazdászainkat se fé­kezzék aggályok az elmélet to­­vábbgond­orlásában. A stabilizáló­dott szocializmusnak nem kelle­­ne-e gyakrabban megnézni ön­magát „kívülről” is, úgy, ahogy a festő nézi meg munka közben a készülő művet messziről: mi az, ami jó, ami végleges, és mit kell megváltoztatn­ ? Mit csináljunk ? Mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy közelebb jussunk az eredeti elképzelésekhez? A Magyar Nem­zeti Banik mért ne adhatna tőrkét egyéni vagy társult vállalkozók­nak kölcsön, ha azt a gazdasági élet fölfedezetlen ágazataiban ke­vesebb bürokráciával, több moz­gékonysággal kamatoztatnék? Mért ne lehetne lényegibb és vál­tozatosabb a termelőeszközök ál­lami tulajdona? Mért mondanánk le a progresszív adókulccsal való szabályozás eddig kihasználatlan, lehetőségeiről? Mért ne vehetné­nek részt a szocializmus polgárai részvényesekként is egy-egy nagy vállalkozás kockázatában? Mért ne alapíthatnánk találmányokat kivitelező, a referenciát megte­remtő leányválalla­tot, ha az kifi­zetődő volna? Mért ne teremt­hetnénk meg a szellemi lelemé­nyek szabad fórumát, mint egy Hyde-parkot, melyben saját bu­taságainkon nevetve, gúnyolódva is, komolyabban vehetnénk ma­gunkat! Tömegeket mozgósító, szocialis­ta ösztönzőrendszerre van szük­ségünk. A mostaninál hatéko­nyabbra. Olyanra, amelyben egyetlen üzletkötő sem mondaná: „Uram, mért foglalkoztam én szellemi exporttal, amíg egy va­gon krumplit eladhatok?” Az én közgazdászom „találmányában” minden állampolgár, így a­z üzlet­kötők is, olyan arányiban része­sülnek a haszonból, mint ami­lyen mértékben azt a maguk munkájával, leleményével növel­ték. A minimális kockázatválla­lás ne legyen veszélyesebb egy­­egy gyár vagy intézmény élén, mint a maximális óvatoskodás. Az igazgatók jogköre, döntési lehetősége tegye lehetővé, hogy a szó szoros értelmében igazgatók­nak tekintsük őket. Hiszen a vál­lalkozás szabadsága, az önálló kezdeményezés nem kötődik a kapitalizmushoz. Testi és lelki szükségletünk ez a fizi­kai és szel­lemi mozgás. A leg­sajnálatosabb tulajdonunk. Az eltorzult érdek­től mentes kezdeményezés a szo­cializmus találmánya. Ezért mon­dom: ne az érdeket kárhoztassuk, hanem az érdektelenséget. Nem a javak rontják meg az embereket, ellenkezőleg: a javak birtokában kerül az ember a szép választás elé, mire használja fel az anyagi hatalmat. Önzetlen is csak kény­szer nélkül lehet az ember, ha önként válik azzá A nem anya­gias új ember típusát sem úgy képzelem el, hogy nincs semmije. Szeretem ezt az országot, szere­tem ezt a várost, szeretem ezt a szocializmust, de sosem felejthe­tem el Platón és Szókratész ta­­­lálmányát, mely úgy szól, hogy „nem lehet szép az a város, amelynek nem jók a törvényei.” Az én értelmezésemben: a törvé­nyeket épp úgy kell szépíteni, és továbbépíteni, akár a városo­kat. De van egy fedíthetetlen zsák, amelybe nálunk mindent bele le­het dobálni, mégse telik meg, nem szakad széjjel, holott a sú­lyát tonnákban sem lehetne kife­jezni. Ez az elrontott dolgok zsák­ja. A meg nem valósított le­hetőségeké. Ebbe dobálják be mindazt, ami veszendőbe megy. A kártbavesző erőfeszítés­ek rekvizi­­tumai is mind-mind beleférnek és mégse mondhatjuk azt, hogy nem fér bele semmi már. Az bizonyí­taná a szocializmus fölényét, hogy látszólag minden belefér ebbe a zsákba? Vagy mégsem? Idő­ként ki kell borítani a zsákot, már csak azért is, hogy ne csak bosszantsuk, serkentsük is Pató Páljainkat. Hogy kimondatlanul se lehessen jelszó az „Ej, ráérünk arra még!”,­ ­ Feledy Gyula rajza TAN­DORI DEZSŐ: Van Gogh, kávéház terasza Kéll ilyen túl szépen is néha egy ilyen utca, mint ez a kávéház teraszos; bár a ponyva iszonyúan sárga, és a fal meg pár ajtókeret koszos, az ég külön szakadék­ életet él, de azért kávéház­ csillagos. Mi az a zöldes fény ott jobbra egy ablak meg egy ajtó mögött: bolt lenne? könyvesbolt, és valaki, aki mindjárt leül itt a teraszon, áll benne? áll benne, így, mert mintha üres kocka lenne a bolt, s valaki kijönne. Átvágna a kövezethullámzás máris kávéház-fényein, helyet foglalhatna a falnál, a köveken, a dobogón álló asztaloknál, kedve szerint, és ha már járt volna itt, egyszerűen erre a teraszra ülne ki megint. Egy ág lóg be zölden ugyancsak jobbról, és a sárga ponyva fölött csend van; manzárdablak-csend, de még egy barnás fény szétszóródik pár ablakban; járókelők jönnek, vagy csak elhaladnak a terasz előtt, párosan, magányosan. Talán vett volna egy könyvet,­­ aki az egyik asztalhoz ül; talán kiszámította, hogy itt egy ez-meg-ez mennyibe kerül; talán holnap továbbutazik, és választ egy széket búcsúhelyül. A terasz nem ismer ilyen érzelmeket, de alkalmasan használható; a ponyva túlzó fényeit földközellé dolgozza át a dobogó; és vajon ki szélsőségesebb, egy ittlakó vagy egy továbbutazó. A sötét házak nem adnak választ, mert ilyet senki se kérdez tőlük; a megszemélyesítés felesleges, csak épp a feleslegből győzzük; aki itt ül, senkit se ismer, nem kell bújkálnia előlük. Jó lenne lefeküdni, holnap majd érezni fogja, és mégse mozdul, mert a személytelenítés is minek, hogy aki itt ül, itt marad teraszostul, eltelnek a nappalok és az esték, átlógnak egymásba jól vagy rosszul. Kellene még inni valamit, de minek kellene inni még-már, ha most olyasmi gondolható, hogy jó annak, aki itt csak sétál, nem „Van-Gogh-Teraszára-Ül”-e, aki maradna ott, ahonnét odébbáll­­ ? 1978. JÚLIUS 1.

Next