Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-07-01 / 26. szám - Feledy Gyula: rajza • kép (4. oldal) - Tandori Dezső: Van Gogh kávéházterasza • vers (4. oldal)
m VALAMI NINCS KITALÁLVA (Folytatás a 3. oldalról) hát kaphatja meg prémiumban. Ha azonban a gyár nyereségét az „egekig emeli”, maximum ötven százalék lehet a prémiuma. Arányban van-e a húszszázalékos különbség a kockázatvállalással? Nem hat-e meghatározóbban a biztonság érdekelve, a státus és fix jövedelem megőrzése? Célszerűnek látszik nem sorra venni az elsikkadt találmányokat: miért akadt el ez vagy azt a legnagyobb találmányra kellene fordítanunk vizsgáló tekintetünket: egy új, az eddigieknél jobb szabályozórendszer találmányára. Ne az érdeket kárhoztassuk Ne az érdeket kárhoztassuk, hanem az érdektelenséget! Merjük kimondani: a tervgazdálkodáson belüli tervszerűtlenségek szülik napról-napra a korrupciót. Ismerjük el: már az is jó vezető, aki magánál okosabb munkatársat választ. Kérdezzük: szabályos-e az a szabályosság, mely általánosítható gyakorisággal kirekeszti a szabálytalan módon jelentkező jót: az általános képességű a zsenit! Vitassuk meg: nem kellene-e a haszonból való részesedést más pályára terelni oly módon, hogy mindenki érdekelt legyen? Képessége és igyekezete mértékében. Mikor ismerjük el végre, hogy a jó menedzser is feltaláló? Meddig lehet és meddig szabad a leleményes embert összetéveszteni a fondorlatossal? Ha az egyéni érdeket kitessékelik az ajtón, nem jön-e be az ablakon? A „meggymagos embert” a bíróság elítélte, mert a gyár udvarára kidobott meggymagot megvette és jó áron értékesítette, holott az az ember észrevette, mi megy veszendőbe, és rájött, miként kell hasznosítani. Az ilyen embert olykor nem elítélni kellene, hanem kinevezni. Sorolhatnánk a „kiskapuk” feltalálóit, akik az ajtón kitessékelt érdeket becsempészik az ablakon, de a negatív találmányok feltalálói is „feltalálók”, a taxisofőr, aki mindig „garázsba megy”, a bolti eladó, aki hiánycikkeket gyárt, a hivatali késleltetések vámszedői is találékonyak, akár a súlyokkal „zsuzsizó” szénszállító brigádok. Negatív értelemben tapasztalható nagy „szellemi pezsgés”, miközben országosan hónapról-hónapra csökken az újítások száma. „Ha nekem nincs, neki se legyen.” Ez a szemlélet terjed. Az igazgató megirigyli a beosztottját. Hadd tegyem hozzá, nem egyszer okkal. Egy találmányt idejében felfedezni, kikísérletezni, piacot kutatni — felér egy újabb találmánnyal. Kockázatban pedig több annál, mert a feltaláló, ha nem válik be a találmánya, csak a maga idejét pazarolja, de a kivitelező a nemzeti vagyont. Őt ne illetné részesedés? Japánban az „isteni szikra” kipattanásának pillanatában már menedzser készíti elő a kísérletet, a gyártást és a piacot, mert az idő pénz. Mert az időveszteség tetemes anyagi veszteséggel jár. Minden „ej, ráérünk arra még” milliókban számolandó a világpiacon. De, úgy látszik, nekünk nem sürgős, idő-s milliomosok vagyunk. Pados István vízkezelő találmányát például nem nagyon igyekszünk propagálni. Az elmés gép mágneses terén átáramoltatott vízzel öntözött növényzet (állítólag), kétszeres gyorsasággal fejlődik. Legyártottak néhány gépet, eladták külföldre potom összegért. De megvolt a referencia legalább! A néhány gépet, amelyet legyártottunk, kipróbálhatták külföldön és láthatták, hogy jó. Valahol, ellenőrizhetetlen, piacon gyárthatják, és a hetvenéves feltaláló mit se tehet már ellene vagy érte. Találmányaink tetemes része embrionális állapotban pusztul el, , mert hiába védik, ha nem akad itthon gyártó cég. Ha nem jelentkezik vállalkozó, egy idő után szabad prédává válik. Viheti, aki akarja. Elvetélt magyar találmányok értékesítésével évente huszonöt millió márkát profitálnak a nyugatnémet találmányhiénák. Ők figyelőszolgálattal is rendelkeznek: mi jár le? Nem mi mondjuk ezt, ők dicsekszenek vele. Mi pedig karbatett kézzel tűrjük, hogy kizsákmányoljanak bennünket. Hogy szellemi tőkénk nyugati üzletemberek prédája legyen. Csodálkozhatunk -e azon, hogy egyes feltalálók gyanakvók és nem hajlandók kiadni titkukat? Széles Lajos, az Amerikából hazatért magyar parasztember is ilyen. A tévében láthattuk, igen súlyos égési sebeket gyógyít. Pillanatok alatt megszünteti a fájdalmat, a gyógyulás gyors, hegesedést se hagy maga után. Az Egészségügyi Minisztérium nem intézkedik, hiszen nem szakmabeli az illető. A gyógyszergyárak hallgatnak? A külföldi érdeklődő referenciát kér, és ha nemkapja meg, azt kérdezi: milyen lehet az a magyar találmány, amely a magyaroknak se kell? A cellpanell feltalálójától, Szőgyémi KissFerenctől is ezt kérdezhetik, mert a találmány titkát ő sem adta ki. A téglánál erősebb, annál jóval könnyebb, nagyszilárdságú, olcsó építőanyag felkeltette az egész ország figyelmét, de nem gyártják. Bocsánat, nem mondtam igazat, egy szövetkezet megkísérelte a gyártást, mondván: nincs abban semmi titok. Semmi találmány. Póruljártak. Az összeomlott óvodát az egész ország láthatta a tévében. Kérdés, hogy az igazi cellpanellt láttuk-e, vagy egy kölcsönös kicsinyesség csődjét? A cellpanellel is úgy járunk majd, mint a Heller— Forgó féle hűtőtoronnyal? Hogy nem kellett, kiengedtük a kezünkből, majd pedig dollárért visszavásároltuk a gyártási jogot? Nem kérek utólagos felelősségre vonást Azt kérném, lépjen elő, aki a Heller—Forgó féle találmányban nem látott üzleti fantáziát annak idején és segítsen abban, hogy a jövőben ne fordulhasson elő hasonló tévedés, ő talán ismeri a hiba gyökerét. Ki kéne mondani: ma már ott tartunk, hogy a minőségi kérdések politikai kérdéssé válnak. Ha a cellpanell, melyet ásványi anyag és faforgács keverékéből öntenék táblákba, olyan könnyű, hogy úszik a vizen, ha szilárd, ha éghetetlen - és mégse kell —, ez nem politikai kérdés? Miért van az, hogy a gyár inkább leáll a gyártással, nehogy a feltaláló indokolatlanul magas jövedelemhez jusson? Nem az irigységet kárhoztatom, az mindig lesz. Azt kárhoztatom, hogy nem tudunk olyan feltételeket teremteni, amelyekben az irigyeknek nincs, nem lehet módjuk irigykedni a köz rovására. De ne legyünk igaztalanok: nincs kapacitás — sajnálkoznak az üzemek. Valóban szűkös a kapacitás. Tetemes részükben korszerűtlen cikkeket gyártanak, miközben kevés a hűtőház Szabolcsban is, és élszámilátartkaimal rohad el a világpiacon jól eladható szabolcsi akna. És ha ezekre az összefüggésekre felhívom a holvaitad figyelmét, azért teszem, mert fontos találmánynak, életbevágónak, magasrendűnek tartom a hivatalnoki státust. Alkotásnak, mely valljuk be, ahol valóban azzá válik, nincs megfizetve. És az irigyelt feltalálók? Ők aztán tele lehetnek pénzzel? Vizsgáljuk meg az ő gazdagságukat: erkölcstelenül jutnak-e magas jövedelemhez? Mert való igaz, a lottón és a totón évente tucatnyi vagy több magyar állampolgár válik milliomossá, munka nélkül jutva magas jövedelemhez. A magyar feltalálók között azonban kevesebb pénzt osztanak szét évente, mint a lottó és a totó nyertesei között. Egy-egy hasznosított találmányra százezer-kétszázezer forint jut átlagosan, és osszuk el ezt minimálisan több mint félezer munkaórával. Háborodjunk föl, milyen kicsi a feltalálók órabére. Ám érdemes volna nyomon követni a tehetséges emberek sorsát is, nemcsak a találmányokét. Nem ritka jelenség: amíg föl nem fedeztek valamit, addig megbecsült emberek. Tortúrájuk akkor kezdődik el, amikor alkotókká válnak. A tehetséget nem lehet, nem is kell „szocializálni”, mert az önmagában szociális. Ám ha rendhagyó módon jelentkezik a tehetség, ha nem státusbeli, nem szakmabeli, ha nem ott születik meg egy találmány, ahol azt állami pénzen kutatják, rögvest megjelenik a presztízsérdek, mely — monopolhelyzetben lévén- bebizonyítja, hogy a rendhagyó módon született találmány nem jó. Fogadjuk el a megmásíthatatlan tényt, hogy a mi életünk is érdekelt bonyolult szövevénye. Szabadságunk a felismert szükségszerűség. Ha a szocialista alapokon létrejött termelési viszonyaink ma már akadályozzák a termelőerőik, a termelési eszközök további fejlődését, marxista közgazdászainkat se fékezzék aggályok az elmélet továbbgondorlásában. A stabilizálódott szocializmusnak nem kellene-e gyakrabban megnézni önmagát „kívülről” is, úgy, ahogy a festő nézi meg munka közben a készülő művet messziről: mi az, ami jó, ami végleges, és mit kell megváltoztatn ? Mit csináljunk ? Mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy közelebb jussunk az eredeti elképzelésekhez? A Magyar Nemzeti Banik mért ne adhatna tőrkét egyéni vagy társult vállalkozóknak kölcsön, ha azt a gazdasági élet fölfedezetlen ágazataiban kevesebb bürokráciával, több mozgékonysággal kamatoztatnék? Mért ne lehetne lényegibb és változatosabb a termelőeszközök állami tulajdona? Mért mondanánk le a progresszív adókulccsal való szabályozás eddig kihasználatlan, lehetőségeiről? Mért ne vehetnének részt a szocializmus polgárai részvényesekként is egy-egy nagy vállalkozás kockázatában? Mért ne alapíthatnánk találmányokat kivitelező, a referenciát megteremtő leányválallatot, ha az kifizetődő volna? Mért ne teremthetnénk meg a szellemi lelemények szabad fórumát, mint egy Hyde-parkot, melyben saját butaságainkon nevetve, gúnyolódva is, komolyabban vehetnénk magunkat! Tömegeket mozgósító, szocialista ösztönzőrendszerre van szükségünk. A mostaninál hatékonyabbra. Olyanra, amelyben egyetlen üzletkötő sem mondaná: „Uram, mért foglalkoztam én szellemi exporttal, amíg egy vagon krumplit eladhatok?” Az én közgazdászom „találmányában” minden állampolgár, így az üzletkötők is, olyan arányiban részesülnek a haszonból, mint amilyen mértékben azt a maguk munkájával, leleményével növelték. A minimális kockázatvállalás ne legyen veszélyesebb egyegy gyár vagy intézmény élén, mint a maximális óvatoskodás. Az igazgatók jogköre, döntési lehetősége tegye lehetővé, hogy a szó szoros értelmében igazgatóknak tekintsük őket. Hiszen a vállalkozás szabadsága, az önálló kezdeményezés nem kötődik a kapitalizmushoz. Testi és lelki szükségletünk ez a fizikai és szellemi mozgás. A legsajnálatosabb tulajdonunk. Az eltorzult érdektől mentes kezdeményezés a szocializmus találmánya. Ezért mondom: ne az érdeket kárhoztassuk, hanem az érdektelenséget. Nem a javak rontják meg az embereket, ellenkezőleg: a javak birtokában kerül az ember a szép választás elé, mire használja fel az anyagi hatalmat. Önzetlen is csak kényszer nélkül lehet az ember, ha önként válik azzá A nem anyagias új ember típusát sem úgy képzelem el, hogy nincs semmije. Szeretem ezt az országot, szeretem ezt a várost, szeretem ezt a szocializmust, de sosem felejthetem el Platón és Szókratész találmányát, mely úgy szól, hogy „nem lehet szép az a város, amelynek nem jók a törvényei.” Az én értelmezésemben: a törvényeket épp úgy kell szépíteni, és továbbépíteni, akár a városokat. De van egy fedíthetetlen zsák, amelybe nálunk mindent bele lehet dobálni, mégse telik meg, nem szakad széjjel, holott a súlyát tonnákban sem lehetne kifejezni. Ez az elrontott dolgok zsákja. A meg nem valósított lehetőségeké. Ebbe dobálják be mindazt, ami veszendőbe megy. A kártbavesző erőfeszítések rekvizitumai is mind-mind beleférnek és mégse mondhatjuk azt, hogy nem fér bele semmi már. Az bizonyítaná a szocializmus fölényét, hogy látszólag minden belefér ebbe a zsákba? Vagy mégsem? Időként ki kell borítani a zsákot, már csak azért is, hogy ne csak bosszantsuk, serkentsük is Pató Páljainkat. Hogy kimondatlanul se lehessen jelszó az „Ej, ráérünk arra még!”, Feledy Gyula rajza TANDORI DEZSŐ: Van Gogh, kávéház terasza Kéll ilyen túl szépen is néha egy ilyen utca, mint ez a kávéház teraszos; bár a ponyva iszonyúan sárga, és a fal meg pár ajtókeret koszos, az ég külön szakadék életet él, de azért kávéház csillagos. Mi az a zöldes fény ott jobbra egy ablak meg egy ajtó mögött: bolt lenne? könyvesbolt, és valaki, aki mindjárt leül itt a teraszon, áll benne? áll benne, így, mert mintha üres kocka lenne a bolt, s valaki kijönne. Átvágna a kövezethullámzás máris kávéház-fényein, helyet foglalhatna a falnál, a köveken, a dobogón álló asztaloknál, kedve szerint, és ha már járt volna itt, egyszerűen erre a teraszra ülne ki megint. Egy ág lóg be zölden ugyancsak jobbról, és a sárga ponyva fölött csend van; manzárdablak-csend, de még egy barnás fény szétszóródik pár ablakban; járókelők jönnek, vagy csak elhaladnak a terasz előtt, párosan, magányosan. Talán vett volna egy könyvet, aki az egyik asztalhoz ül; talán kiszámította, hogy itt egy ez-meg-ez mennyibe kerül; talán holnap továbbutazik, és választ egy széket búcsúhelyül. A terasz nem ismer ilyen érzelmeket, de alkalmasan használható; a ponyva túlzó fényeit földközellé dolgozza át a dobogó; és vajon ki szélsőségesebb, egy ittlakó vagy egy továbbutazó. A sötét házak nem adnak választ, mert ilyet senki se kérdez tőlük; a megszemélyesítés felesleges, csak épp a feleslegből győzzük; aki itt ül, senkit se ismer, nem kell bújkálnia előlük. Jó lenne lefeküdni, holnap majd érezni fogja, és mégse mozdul, mert a személytelenítés is minek, hogy aki itt ül, itt marad teraszostul, eltelnek a nappalok és az esték, átlógnak egymásba jól vagy rosszul. Kellene még inni valamit, de minek kellene inni még-már, ha most olyasmi gondolható, hogy jó annak, aki itt csak sétál, nem „Van-Gogh-Teraszára-Ül”-e, aki maradna ott, ahonnét odébbáll ? 1978. JÚLIUS 1.