Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-11-04 / 44. szám - Cseh Gusztáv: Szeben • kép (7. oldal) - Koch Valéria: Híradás a hazai német irodalomról (7. oldal) - Szentmihályi Szabó Péter: Komlós Aladárhoz • vers (7. oldal) - Sós Péter János: Divat-bemutató • interjú • Beszélgetés F. Dózsa Katalin művészettörténésszel (7. oldal)

Cseh Gusztáv: Szeben Híradás a hazai német irodalomról. Amikor volt egyetemi évfolyam­­társam megtudta, hogy cikket ké­szülök írni a magyarországi né­met nemzetiségi irodalomról, cso­dálkozva nézett rám: „Van ilyen?” Van. Ha látszólag nyelvi elszige­teltségben, különösebb irodalmi előzmények híján is, de nem gyö­­kértelenül. Erről tanúskodik a felszabadulás óta megjelent első magyarországi német (ungarn­­deutsch) irodalmi antológia címe is: Tiefe Wurzeln, azaz „Mélygyö­kerek”. A magyarországi német nemzeti­ségi irodalom fája e nemzetiség kulturális hagyományaiban, folk­­lórj­áiban, motívum- és szokásvilá­gában, anyanyelvében gyökerezik. Az erős gyökerek teremtették meg a maroknyi népcsoport számára a megújhodás és kibontakozás le­hetőségét, amely természetesen el­képzelhetetlen lett volna a politi-­ikai-társadalmi-tudati légkör alap­vető változása nélkül. Mint minden művészi alkotás­nak, a magyarországi német nem­zetiségi irodalomnak is feladata a valóság hű visszatükrözése. Ez az irodalom elsősorban a hazai németeknek szól, róluk író­dik és az anyanyelvükön. Azaz rétegirodalom, mely egy többé­­kevésbé állandó és meghatározott közösség érzés- és gondolatvilá­gát fejezi ki. Elsődleges funkciója tehát a nemzetiségi élet tudatosí­tása — a művészet eszközeivel. Hogy megreked-e az ábrázolás az egyedi, a kuriózum, az átlagos­­szintjén, vagy hogy képes-e a ma­ga különös mivoltában az általá­nos felmutatására, az művészi kvalitás dolga. Mindenesetre mos­tani állapotában is valóságos igényt elégít ki, úgy, hogy emeli is az igény szintjét. Az irodalmi kísérletek röpke néhány év alatt az anyanyelvápolás szándékától a nemzetiség önkifejezésig jutottak eb★ 1973-ban a Magyarországi Né­metek Demokratikus Szövetsége és hetilapja, a Neue Zeitung pályá­zatot hirdetett német nyelvű ön­álló irodalmi alkotások írására. A következő évben e pályamunkák legjava kötet formájában is meg­jelent, a már említett Mély­­gyö­kerek című antológiában. A kezde­ti sikerek további munkára ösztö­nözték a szerzőket, akiknek több­sége vidéken élő munkásember, illetve értelmiségi (pedagógus). Megalakult a Német Szövetség irodalmi szekciója, valamennyi tag­ja német nyelven író, az antoló­giában megjelent és a Neue Zei­tungban, vagy a Szövetség egyéb kiadványaiban rendszeresen pub­likáló szerző. 1977-ben két új kötettel jelent­kezett a német nemzetiségi iroda­lom, mindkettő a Tankönyvkiadó gondozásában jelent meg. Az egyik a Pécsett élő nyugdíjas Fath György válogatott verseit tartal­mazó Stockbrünnlein (A forrás­nál), a másik a Die Holzpuppe (A fabábu) című elbeszélésgyűjte­­mény, melynek szerzői Fischer La­jos szekszárdi tanár, Koch Leó szederkényi nyugdíjas agronómus, Petrován Oszkár szakfordító Százhalombattáról és Wittmann György budafoki kereskedelmi le­velező. Fath György lírája a német nép­dalok motívumkincsét és hangu­latvilágát idézi; könnyed, dalla­mos, rímes versépítkezésével, té­maválasztásával olykor a lenaui örökség folytatójaként jelenik meg előttünk. Képviselője a német nemzetiségi irodalom egyik fő áramlatának, melyet leginkább ta­lán a hagyományos jelzővel jelle­mezhetnénk. A szülőföld, a haza, a táj szeretete, a nemzetiség szo­kásaihoz, nyelvéhez, kulturális ha­gyományaihoz való ragaszkodás a legfőbb eszmei-tartalmi jellemzője ennek az irányzatnak, a lírai és a prózai műfajokban egyaránt. Ide sorolhatók a szakadáti épí­tőmunkás Kanter József, a máza­­szászvári kőműves Herold János, a brennbergbányai nyugdíjas Zeltner Ferenc népi ihletésű, folk­lórhagyományokat feldolgozó ver­sei, illetve a tarjáni születésű ta­tabányai alumíniumkohász, Mi­­kony József prózai műve is. Az irányzat modernebb, realisztiku­sabb, a közelmúlti és mai életünk problémáit feszegető, a kérdésekre választ kereső változatával talál­­kozu­nk Rittinger Engelbert újpet­­rei tanár verseiben, Koch Leó si­kerültebb elbeszélésekben, és a két legmarkánsabb prózaíró, Fischer Lajos és Wittmann György művei­ben. A fabábu című elbeszéléskö­tet­e három prózaíró, valamint a formailag és tartalmilag is új uta­kat kereső és a fiatalabb nemze­dékhez tartozó Petrován Oszkár válogatott írásait tartalmazza. A legizgalmasabb prózaíró Fi­scher Lajos. Tárgy és stílus, múlt és jelen, nép és nemzetiség, esz­mei tartalom és művészi megfo­galmazás nála ötvöződik a legsi­keresebben. Mert a magyarországi német nemzetiségi irodalom egyik nagy gondja a beszélt tájnyelv és az irodalmi német nyelv össze­egyeztetése, helyes arányú vegyí­tése. A nyelvi-stiláris szintézis leg­inkább az ő műveiben látszik megvalósulni. A mai német nyelvű irodalom másik jelentős áramlatát a mo­dernebb, intellektuálisabb törek­vések alkotják. Az egyelőre még kis létszámú, de határozott mű­vészi elképzelések megvalósításá­ra törekvő gárda már a nagy iro­dalom, s különösen a német klasz­­szikusok ismeretében és vonzásá­ban nevelődött. Valamennyien ér­telmiségiek — tanárok, újságírók, diákok —, akik vagy született nemzetiségiek vagy pedig munká­­juk, hivatásuk révén kapcsolódtak be a nemzetiségi közéleti tevé­kenységbe és a közművelődésbe. Ez utóbbira példa a Neue Zeitung helyettes főszerkesztője, Ats Erika, akinek kiemelkedő színvonalú versfordításai (Radnóti, József At­tila, Ady, Nagy László) jelennek meg, s akinek markáns, közéleti ihletésű lírájából előreláthatólag 1981-ben jelenik meg egy kötet. ★ A Német Szövetség messzeme­nően támogatja a nemzetiségi iro­dalom kibontakozását. Jelenleg két nyomdakész antológia vár a jövő évi megjelenésre: az egyik az el­múlt esztendők válogatott lírai és prózai termését tartalmazza, a má­sik pedig a gyerekeknek és az if­júságnak készült a gyermekek világéve alkalmából. A Szövetség és lapja a német nyelvű hazai irodalom továbbfejlesztése érde­kében további pályázatokat ír ki, aktivizálni igyekszik a tehetséges fiatalokat. Koch Valéria 1978. NOVEMBER 4. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER:­­ Komlós Aladárhoz Lassan a nyár eliramlik, jön A csonthasogató ősz, s a magányos tél, Te pedig, Ali bácsi, hallgatagon trónolsz Az Őrzők Őrzőjeként, a Forrás mellett, Honnan az Idő csobogva előtör, Mindig más, mégis ugyanaz. Számadásra szólít a lélek, ha rád Gondolok, nemes öregember, Szemed előtt elsuhannak múlékony arcok, S papírtemetőbe szánt lusta igék. Azt kívánom magamnak, Örök Őrzője, Emlékezz meg majdan rólam odaát, S ajánlj be szelíden az asztaltársaságba, Hol pipaszó s víg kvaterkázás mellett Költőknek járó elnézéssel elnököl az Isten. . Sós Péter János DIVAT­BEMUTATÓ Beszélgetés F. Dózsa Katalin művészettörténésszel Az egyik nagy amerikai társasági magazin rendszeres tanácsadó ro­vattal örvendezteti meg olvasóit. Két, egymással szemben álló oldalon sorolja fel, melyek azok a dolgok, témák, hobbik, amelyek divatosak, illetve éppen nem divatosak. „Jó társaságból való ember” számára tehát — sugallja a magazin — a viselkedés, a beszédtéma, a kedvtelés, de még a megvásárolandó használati cikk is a módi parancs alá esik. Kézen­fekvő kérdés: Mi a divat? Aki válaszol: F. Dózsa Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum textilgyűjteményének vezetője. — Minden, amit sokan viselnek, sokan tesznek és minden, amit még kevesen viselnek, kevesen tesznek. — Ezt nem nagyon értem. — Ha meg akarja érteni, meg kell figyelnie a kisgyerekeket. Szenvedélyesen él bennük a dí­szítés vágya: mindent felekcomáz­­nak, amit elérnek. Környezetüket is, önmagukat is. Ugyanez az ösz­tön dolgozott az ősemberben is — ásatások tanúskodnak erről. Kez­detleges ékszerekkel, festett vagy tetovált jelekkel ékítette magát, később egyes díszeket ruhává tö­kéletesített.­­ Ezek szerint a ruházat, a ruház­kodás indítéka nem a hideg elleni vé­dekezés? — Inkább a díszítésvágy és a szakrális megkülönböztetés szán­déka hajtotta őseinket. A ruha funkcionális szerepe valamivel ké­sőbb fejlődött ki. Mindebből egy nagyon fontos dolog következik: a ruha, a díszítés, megszületése pil­lanatától fogva társadalmi jelen­ség. A díszítések használata az emberek kialakuló társadalmi kü­lönbözőségét jelképezte: a törzs­höz, a nagycsaládhoz való tarto­zást, a munkamegosztásban és a kialakuló hierarchiában elfoglalt helyet. — S ez divatjelenség? — Feltétlenül az. Figyelembe véve természetesen, hogy a hagyo­mányok által irányított társada­lomban a divat, a szokások válto­zásai a maihoz képest még rend­kívül lassan, évszázadok alatt mentek végbe. De már amikor megfigyeltek egy olyan jelenséget, ami azóta sem változott: a hie­rarchia alacsonyabb szintjén lé­vők igyekeztek felejteni a maga­sabban állók öltözékét — s ha si­­került nekik, a fönt lévők már új díszítéseket használtak. — A viselettörténet, de a mai diva­tok némelyike is néha célszerűtlen és kényelmetlen ruhadarabokat produ­kál. Mi lehetett az oka, hogy a tár­sadalom és a divat csúcsain álló sze­mélyek önsanyargató módon külön­böztették meg magukat? — Nem egyszerűen különbözni akartak. Már az ősidőkben meg­jelent a törekvés: olyan ruhákat felölteni, amelyekben nem lehet dolgozni. A társadalmi rangot leg­kézenfekvőbben azok a ruhák fe­jezték ki, amelyek eleve­­ lehetet­lenné tettek bizonyos cselekvése­ket. Az „előkelőség” forrása vé­gül is az, hogy ki mit nem csinál. A római szabad polgárok tógájá­ban például nem a díszítés színe volt a lényeg, hanem az, hogy ab­ban legföljebb méltóságteljes, ki­mért karmozdulatokat lehetett vé­gezni. S a harci öltözetet kivéve, a középkor egész viselettörténete a munkára alkalmatlan ruhadara­bok gyűjteménye. Nem véletlenül mondja a magyar nyelv, hogy a ruhát­­ „viseljük” és „hordjuk”. El­viselni és jelvényként hordani — ez a státuszt jelentő öltözék két lényeges eleme.­ — A polgárság megjelenése lénye­ges változást hozott a divatba? — Kezdetben nem. A ruha ér­ték volt — ugyanolyan, mint mai fogalmaink szerint az ékszer. A polgárság kezdetben arra töreke­dett, hogy — legalább ünnepi alkalmakkor — az arisztokrácia ruháját öltse magára. Ezt korlá­tozták a ruhatörvények. Európa­­szerte meghatározták a különféle rendek és rangok által viselhető öltözetet: a kalap és az uszály nagyságát, a felhasználható anya­gokat és csipkéiket, a felvehető ék­szereket. Hogy ezeket a ruhatörvé­nyeket tíz-tizenöt évenként meg kellett újítani, az a­rra vall, hogy nem nagyon igyekeztek a rangban lejjebb levőik ezt betartani. Igazán lényeges változást csa­k a nagy francia forradalom hozott: innen­­kezdve számolhatjuk a jellegzete­sen polgárt, tehát ném­iképpen egy­szerűsödő — ha nem is kétkezi munkára, de a mindennapos tevé­kenységre alkalmas — viseletek kialakulását. — Ez a divat „demokratizálódása”? ■— Még nem. A polgári visele­­tek e­en­e is csakhamar kialakult a megmerevedett rítusok. Galsworthy a Forsyte Sagában például egyet­len momentummal jelzi Bosinney-t, az építészt: vasárnap délelőtt vizit­jéhez szürke puhakalapot vesz föl. Miután a művek­ olvasóközönsége tudta, hogy ilyenkor csakis a fe­kete keménykalan viselhető, az író már ezzel is baljós dolgok árnyé­kát vetíthette előre. A női divat kifejezetten a lányok „eladását” szolgálta. De Kaffka Margit már azt írja fiatal és szabadelvű "hős­nőiről, hogy az új divatnak meg­felelő laza testtartással ülnek — magyarán kiszabadultak a fűzők merevítő rabságából, öltözet és viselkedés, munka és életfilozófia, szorosan összekapcsolódik itt. Egyébként amit a divat demokra­tizálódásának hívunk, az techno­lógiai kérdés. A nagyipar elterje­désével az egyedi ruhákat foko­zatosan felváltotta a konfekció. Olcsóbbá és gyakoribbá válhattak egyes ruhatípusok. Egyre nagyobb csoportok vehették meg maguknak a „felső tízezer” ruházatának tö­megváltozatát. A századforduló tá­ján négy-öt év kellett ahhoz, hogy egy új modell a párizsi szalonok­ból eljusson a magyar kispolgár­ságig. Az idő tájt egybeesett a női emancipációs mozgalmakkal, a „dolgozó nő” elismertetésével. A nagykonfekció tehát új helyzetet teremtett: demokratizálta, ugyan­akkor manipulálhatóvá tette a tömegek, elsősorban a középosz­tály viseleti szokásait. — Mára eltűnt volna a divat státus­­kifejező funkciója? Nagyon valószínűt­­lenül hangzik. — Nem is ez történt. A második világháború után valóban gyökeres változások mentek végre öltözkö­dési szokásainkban, a legfontosabb ezek közül a kisszériás konfekció megjelenése. Ma már nem a sza­lonok méregdrága modelljei, a di­vatbemutatók felvonultatott ruha­csodái jelentik a divatot, hanem a kiskonfekció ezen alapuló, nagy vonalakban egyeztetett, részletmeg­oldásokban egyéni sorozatai. A szalonok a bemutatókon mintegy iránytűként mutatják a soron kö­­vetkező divat fő vonalait. Csak­hogy ők is a kiskonfekcióból élnek.­­ Ezzel azonban nyilván kifejeződik az új társadalmi tartalom is: a társa­dalmi mobilitás meggyorsulása.­­ A divat, az öltözködés évezre­deken át elsősorban az osztályhely­zetet, a rendhez és réteghez tarto­zást fejezte ki. Manapság ezt­­új fogalom váltotta fel: a siker. Szép­ségideálunk a sikeres ember; az, aki erős, egészséges, fiatal, a gon­dokat könnyen legyűri és jó esé­lyei vannak a további előrehala­dásra. Az öltözködés és az ehhez kapcsolódó társaságbeli viselkedés a sikert igyekszik kifejezni: a le­­zserséget, a könnyed eleganciát, a sportosságot. Ugyanerre törek­szik látszólagos tagadója, a beatnik, hippi, punk is: azt mutatja, hogy számára a társadalom öltözködési konvenciói nem meghatározók, ezért személyes sikerként könyvel­heti el a normák semmibe vevését. Más kérdés, hogy a külsőségeket gyorsan fölfalja és megemészti a konfekcióipar. — Azt hiszem, mindez nem ad ma­gyarázatot a divatok gyors és szélsősé­ges változásaira. Hiszen az imént érzé­keltetett folyamatok lassan egy elméle­tileg tökéletes divathoz vezetnek, amin már többé nem kell módosítani. — Elfeledkezik az ember díszítő szenvedélyéről és az új dolgokhoz való ragaszkodásáról. Éppen a si­keresség egyik „mutatója”, hogy valaki milyen könnyen tudja befo­gadni, asszimilálni az új dolgokat — anyagilag is, esztétikailag is. Ha a mai divatot már mindenki hord­ja, semmi sem mutatja a relatív kiválást­, az „én jobb, sikeresebb vagyok másnál” alapeszményét. Újdonságok tehát mindig kellenek, esetleg még a célszerűség rovásá­ra is. — Nem beszéltünk még az ízlésről. Aki divatos, az ízléses is? Vagy semmi köze egymáshoz a két fogalomnak? — A divat: a kaszthoz, a siker­hez tartozás mutatója. Az ízlés: az egyén elhelyezkedését mutatja sa­ját társadalmi körén belül. A kis­gyerek „ízléstelen” — válogatás nélkül mindent magára aggat, hi­szen játszik, próbálkozik. Az a fel­nőtt, aki szintúgy nem válogatja meg, mi illik az egyéniségéhez, mi nem: véletlenszerűen öltözik vagy a mindenkori divat összes kellékét aggatja magára. A divatnak és egyéniségünknek harmonizálnia kell az öltözködésben és a viselke­désben — ezzel nem csupán ízlé­sünket fejezzük ki, hanem azt is, hogy némileg felette állunk a saját státuszunkban kötelező normáknak. Megtehetjük, hogy válogatunk kö­zülük, saját magunkat juttatjuk érvényre a divatnormák rovására. Az értelmiségiek között divat az „antidivat”, vagy egyáltalán nem törődnek öltözködésükkel vagy excentrikus módon saját módit kreálnak maguknak. Sem így, sem úgy nem feledkezhetünk meg ar­ról, hogy a viselet végül is csupán segédeszköz a magatartáshoz — ha úgy tetszik: a társadalomban való megjelenéshez. — Létezik elkülönített „kapitalista** és „szocialista” divat? — Nincs értelme az efféle meg­különböztetésnek. Inkább tenden­ciákat figyelhetünk meg: a szocia­lista társadalomban jóval kevésbé érvényesülnek a régi divatmodell, az osztályhoz, felső rétegekhez tar­tozás hangsúlyai. A kapitalizmus­ban elsősorban a fogyasztó közép­­osztálynak csinálják a divatot, az ő ízlését manipulálják. Nálunk is a felépítmény része a divat, nálunk is az ember eredendő díszítő- és játékszenvedélyét fejezi ki, de úgy gondolom, hogy sokkal jobban ér­vényre kellene jutnia az öltözkö­désben a célszerűségnek és az egyéniségnek.

Next