Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-08-26 / 34. szám - Kovács Imre: tollrajza • kép (10. oldal) - Walch László: IL 18-cal Mekkába • könyvkritika • Fazliddin Muhammadijev: Utazás a másik világba (Európa) (10. oldal) - Mándy Iván: Levél Lengyel Balázshoz • köszöntő (10. oldal) - Garai Gábor: Szembesítés. Eino Leino versei Képes Géza tükrében • könyvkritika • Eino Leino: Himnusz a tűzhöz (Európa) (10. oldal)
■ Eino Leino: Himnusz a tűzhöz , (Európa, 149 old.) A magyar versfordítás-művészet imponáló teljesítményeit, magas színvonalát — kimondva vagy kimondatlanul — úgyszólván mindenki tudomásul veszi és méltányolja Inkább kimondatlanul,, mint kimondva. Inkább kritikátlanul, mint értő — érvelő, méltányoló vagy vitázó — kritikák írására vállalkozva. Jóformán csak maguk a költők - fordítók a kivételek: ők fogalmazzák meg esszékben és műhely-tanulmányokban — a gyakran hiányzó szakkritika helyett mintegy lelkiiskiismeret-vizsgálatot végezve —, hogy a versfordítók idősebb és középnemzedékének (vagyis sajátmaguknak) az elődöktől öröklött módszere és gyakorlata talán mégsem felülmúlhatatlan és továbbfejleszthetetlen, hogy alkalmasint a tökéletesnek hitt megközelítéseket is tovább lehetne tökéletesíteni. Képes Géza, például, Korszakváltás és műfordítás című tanulmányában tömör áttekintést ad a hazai fordítás-elmélet és -gyakorlat történetéről. Idézi a Pázmánytól származó — de Szenes Molnár Albert módszerére is jellemző —, látszólag máig is aranyszabálynak vélhető mondatot, mely szerint a fordítás „ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna, mintha először magyar embertől magyarul íratott volna.” Pázmánytól — a magyarosság mellett a filológiai ellenőrzés szükségességét is megkövetelő — Batsányin át a formai és eszmei hűséget a saját gyakorlatában mesterien megvalósító Arany Jánosig, majd a Nyugat nagy — egymástól sokszor eltérő felfogású — fordító nemzedékeiig haladva, s tőlük is előbbre lépve Képes végül kimondja, hogy az utánuk következők, vagyis a maiak, megtetézve a korábban megfogalmazott igényeket „már követelményként hirdetik”, hogy a versfordításnak a tartalmi és formai hűségén túl „el kell találnia az idegen költő sajátos, más költőével össze nem téveszthető hangját is.” , Somlyó György, Két szó között című tanulmányában, az igények — és a kételyek — megfogalmazásában ennél is tovább megy. Elismerve, hogy a nyugateurópai versfordítások többnyire csupán információt nyújtanak az idegen nyelven írt költeményről, annak a gyanújának ad hangot, hogy „ a magyar versfordításokban viszont — a szót kissé többrétűen értve — mintha túlontúl kevés volna az információ”. S végül arra a következtetésre jut, hogy: „A fordításnak az eredetit kell mondania, de azonfölül azt is, hogy nem eredeti, hanem fordítás. Úgy tetszik, mintha ez homlokegyenest ellentmondana a Pázmánytól idézett, s oly maradandó érvényűnek tetsző szentenciának. Pedig, úgy vélem, nem mond ellent neki, csak korszerűen korrigálja. Mintha, kissé meghökkentően, azt fogalmazná meg, hogy: a magyarra fordított versnek úgy kell hangzania, mintha magyarul (értsd: funkcionálisan jó magyarsággal) de nem magyar embertől „íratott volna.” Említhetném még sok idősebb vagy fiatalabb költő-fordítónk töprengését efféle műhely-problémákról: általában megegyeznek (megegyezünk) abban, hogy a lehető legteljesebb tartalmi és formai hűségen felül (és azon a makacsul fönntartott rögeszménken felül, hogy az idegen versből magyarul is vers legyen) valamit még közvetítenünk kell — vagy, helyesebben: valamit még nem szabad elvennünk az eredeti költeményből —, nevezetesen azt, hogy a mű más, idegen (nyelvi, táji, történeti) közegben született és senki mással — a fordítóval sem — összetéveszthető szerző alkotása. A fordítói műhelyeknek a kiadók szervezetében lezajlott fejlődése jóvoltából a tartalmi és formai hűség ellenőrzése alapvetően a szerkesztők és kontroll-szerkesztők feladatává vált (s maradt a szakfilológiáé is, természetesen); a versfordítás bírálására vállalkozó rezencens időszerű dolga ma, a „szakma” fentebb idézett igényei szerint is, főként az lehet, hogy megítélje: magyarul hitelesen szólt az idegen költő, s megőrzi-e mégis és átadja-e nekünk fordítója segítségével semmilyen hazai pályatársáéval föl nem cserélhető, nemzeti és egyedi különösségét. Ebből a nézőpontból szeretném szemügyre venni elsőül (s ha erőm engedi, talán még más költők és más fordítók szembesítésére is vállalkozom) Eino Leino válogatott verseinek kötetét Képes Géza fordításában. Eino Leinot — a magyarul megjelent, alig 150 oldalas válogatás tanúsága szerint is — bizonyosan joggal tartják a finn nép máig legnagyobb költőjének, a finn nemzeti líra valóságos megteremtőjének. Ady Endre születése után egy évvel látja meg a napvilágot; beleszületik, egy függetlenségéért vajúdó nemzet tagjaként, a XIX század végének és a XX. század elejének forrongó világába, amelyben háborúk, társadalmi és költői forradalmak egymás sarkábalépnek; működése idején , többé-kevésbé kortársakként, olyan csillagok tündökölnek az európai költészet egén, mint — találomra mondok csak néhány nevet — Yeats és Rilke, Apollinaire és Majakovszkij. Ha Adyt is melléjük tesszük (s tehetjük) és megkérdezzük: költői küldetés-vállalásban és hangszerelésben melyikükéhez hasonlítható a Leinoé — tisztességgel csak azt válaszolhatjuk: valójában egyikükéhez sem. Leino (fölvett, költői neve szomorút, boldogtalant jelent) föllépése idején — tizennyolc éves akkoriban — a finn műköltészetnek még alig van előzménye. A Kalevala Lönnrot gyűjtésében 1836-ban, tehát alig több mint egy emberöltővel Leino születése előtt jelent meg — az ősforrás még kiapadhatatlannak tetsző erővel buzog. A költő egész szervezetét, idegrendszerét sürgeti az idő. Leino olyan küldetések betöltésére vállalkozik, amilyenekre még a viszonylag elmaradott Magyarországon is költők egész sora vagy több nemzedéke vállalkozhatott csak. Éppen nem a hasonlóság, hanem a különbségek érzékeltetése végett mondom: fölfedezte a maga költészete számára a haza népét és tájait, versekben küzdött a nemzet szabadságáért, mint nálunk Petőfi; tovább építette a meglelt és megmentett ősi, népi eposzt (például az Ilmarinen vándorlásában, mint nálunk Arany megkísérelte fölépíteni a sajnos elveszettet; lefordítja, sok más klasszikus költői és drámai mű mellett, a Divina Comimpediát és csaknem egyidőben jelenteti meg a mi Babitsunkkal; élénken reagál a világforradalom eszme-áramlataira, mint a mi Adynk, s megjárja — mint Vajda vagy Ady — a szerelem egét és poklát, a lélek benső, sötét tárnáinak mélységeit is. Közben — a fordításból is érzékelhetően — olyan ősi zenei-ritmikai elemeket ment át a műköltészetbe, amelyekhez némiképp hasonlók átmentésére nálunk csak később, a bartóki kezdeményezés nyomán József Attila (akire egyébként, mint Kénes kimutatja, Vikár Kalevala fordítása is nagy hatással volt) és néhány kortárs költőnk tett és tesz kísérletet. Mindez azt jelentené, hogy Eino Leino — szinte több emberéletre elegendő vállalkozásaiban — mindenkor eljutott a költészet legmélyebb és legmagasabb régióiba? Megvallom, a Himnusz a tűzhöz című kötet versei erről nem győznek meg egyértelműen. Arról azonban igen, hogy Leino felbecsülhetetlen értékű betetőzés alapozó munkát végzett. (Betetőzőt a népköltészet, alapozót a modern — az európai áramlatokba is szervesen bekapcsolódó — finn líra vonatkozásában.) És meggyőznek arról is, hogy legjobb alkonyaiban (például az Elégia, a Szeretlek, A megrémült fiú című versekben) az eredetit, a különöst vagy éppen a közösen emberit olyan egyetemes és maradandó érvényességgel fogalmazza meg, hogy méltán tarthatjuk számon őt SZEMBESÍTÉS Eino Leino versei Képes Géza tükrében ZÉLET ÉS I#! IL 18-cal Mekkába ■ Fazliddin Muhammadijev: Utazás a másik világba (Európa, 247 old.) Miért utazik a (magyar) honpolgár külföldre? A kérdés naiv, egyszersmind közhelyszámba megy. Újságcikkek és karcolatok, csípős glosszák és elmés humoreszkek számtalanszor megfeleltek rá. Többnyire így: azért, mert az utazás sikk. Ám egyre többen utaznak azért, mert életformákat szeretnének megismerni, korok, népek közérzetét. Azt latolgatják, milyen lehetőségeket kínálna ez a társadalmi valóság képességeim kibontakozásához, hogyan élnék én itt, ha nekem kellene itt élnem. Egyre kevesebben kacsintanak az alkalmi útitárs öltözékére, szerelésére, egyre többen kíváncsiak tájak és városok valódi, emberekben, hagyományokban műemlékekben rejtőző értékeire. Bazliddin Muhammadijev orvoshősét még a rosszmájú olvasó sem azonosíthatja az „utazó sznob” időben-térben minduntalan felbukkanó típusával. Már a regény — az Utazás a másik világba — elején kiderül, hogy hősünk kísérő orvosként zarándokol tizenhét elszánt mohamedán pap társaságában az „ezerszer áldott” Mekkába. Nem szőrcsuhában, nem gyalogszerrel, nem mezítlábasan, hanem egy szovjet IL 18-as fedélzetén szundikálva. A zarándoklat e különös formája hidegzuhanyként éri az olvasót, noha a meglepetések zöme a későbbiekben is csak számára jelent meglepetést. Az élményeit mesélő Kurbán doktor — aki mellesleg a már nem amatőr, de még nem profi, a már nem naiv, de még nem dörzsölt világjáró mintaképe lehetne — rácsodálkozás helyett rezignál, a látottak kommentálása helyett elbeszél. S mert mindezt jól csinálja, közben feledteti, hogy regényes útibeszámolót írni (a fiktív napló és a realista próza műfaji lehetőségeit ötvözve) másképp is lehet. Lehet reflexiókkal átszőve, fanyar bölcsességekkel megtűzdelve, lehet filozofikus-meditatív felhangokkal. Az ember, ha egy másik világba csöppen, melyet distanciával szemlél, saját normáinak feladása nélkül két dolgot tehet. Értetlenkedik vagy ironizál. Az előbbiről esetünkben szó sincs — az utóbbiból pedig elkelne egy kicsit több. Egy-két szellemes sziporkától eltekintve — az utószót író Zadomszky László téved, amikor „szatírába hajló iróniát” emleget — a karikírozó kedv a könyv közepe táján elapad. S ennek nem a kitűnően fordító Galgóczy Árpád az okozója. Milyen összképet kaphát végül a szovjet szerzőtől Szaúd-Arábia belső ellentmondásairól a tájékozatlan olvasó? Az ellentétek összecsapásának porondja a mindennapi élet elidegenedett szférája. Ám az itt sűrűsödő konfliktusok inkább egy lassan átformálódó, mintsem azonnal darabokra hulló világképet feszítenek szét. A múlt és a jelen konfliktusai ezek: a huszadik századra beérő társadalmi változások kiüresítették, lehetetlenítették a szent könyvként tisztelt Korán nagybetűs Eszméjét, társadalmilag funkcionáló tartalmaival együtt. A súlyából egyre veszítő dogma az egyik serpenyőben — a megújhodás, a fanatizmus visszaszorítása a másikban. S az író tudja, nem egyszer nyíltan kimondja, merre billen majd a mérleg nyelve. Walch László Kovács Imre tollrajza Levél Lengyel Balázshoz Kedves Balázs! Mi tagadás, nem vagyok éppen felköszöntő alkat! Meg aztán mi annyit beszélgettünk, vitatkoztunk, veszekedtünk (azok a régi, kedves, baráti veszekedések!) és most csak így magamra maradva egy szobában! Magamra maradva, igen. De mégis, úgy érzem, hogy figyelsz valahonnan, csöndesen mosolyogva. Hallom a hangodat: — öregem, egész jó indítás, csak bele ne csússzál megint valami modorosságba! Mint annak idején, amikor folyóiratunkat, az Újholdat szerkesztetted. Akkor is ezzel a csöndes mosollyal hajoltál egy-egy novellám fölé. — Ivánkám, már megint beúszik egy arc! Nálad örökké beúszik egy arc! Valaki féloldalra hűti a fejét, vállát vonogatja. És ne haragudj, azért, ha néha valami kis agya is volna az alakjaidnak... — Agya?! Mi az, hogy agya?! — Egyiknek-másiknak. Nem kívánok lehetetlent. — Pillanatnyi csönd. Majd én dühtől elfulladva. — Ezt veszed észre?! Csak ezt veszed észre az egészből?! Dehogyis csak ezt vetted észre! A novella légkörét, belső építkezését. Szóval, amiért valaki egyáltalán leül novellát írni. De hát én kirobbantam. Téged meglehetősen nehéz volt kilökni a nyugalmadból. Nekem néha sikerült. Olykor Ágnes ugrott közénk, mint egy kétségbeesett futballbíró. Akivel egyébként, ha lehet, még többet csatáztam. Az Újhold. Emlékszem egy álmomra az ötvenes évekből. Azokból a bizonyos ötvenes évekből. Az Újhold már megszűnt. Félig-meddig mi is megszűntünk, hiszen írásaink nem jelenhettek meg. Könyvismertetéseket tartottunk Pesten és vidéken. (Előadó érkezik!) Mások hangjátékait pofoztuk át a Rádiónak. Mindent és mindenkit átírtunk. (Dong a dob a dzsungelben. Át kell írni! Át kell írni!) És akkor álmomban ott álltam az ablaknál, kezemben az Újholddal. A lap friss példányával. Igen, most jelenhetett meg, most kaphattam kézhez. Nem láttam a betűket. Azt se, hogy kik írtak a lapba. Egyáltalán, semmit se láttam. Csak tudtam, hogy ez a mi lapunk, a mi írásainkkal. Ömlött a könny a szemembe. Hát itt van! Hát mégiscsak! Meglehetősen összetörve ébredtem. Mi vár rám? Egy ifjúsági, történelmi hangjáték átírása. A történelemről gőzöm se volt. Tulajdonképpen a hangjátékírásról se túlságosan. Átmentem hozzátok. Zuhantam egy székre. Elég volt! Nem csinálom tovább! Semmit se csinálok! Minek? Miért? Türelmesen végighallgattál. Elém toltál egy csésze kávét. — Jól van, öregem! Hát mi is van azzal a hangjátékkal? Miről szól? A negyvennyolcas ifjúságról? Próbáljuk megmenteni. Ágnes is adott néhány ötletet. Hogy azért a márciusi ifjak mégse beszéljenek olyan Teleki téri stílusban. Közben azért presszóba is jártunk. Presszóba, meg kisvendéglőbe összeverődött egy asztaltársaság Rónay György körül. (Jó ég tudja, ma se merek Gyurkát írni!) Ágnes, Te, Ottlik, Vargha Kálmán, egy időben Nemeskürty és én mint törzstagok. Később hozzánk csatlakozott Kellér Bandi. Kávéztunk, beszélgettünk irodalomról, nőkről, régi pincérekről, szerkesztőkről, futballistákról, filmszínésznőkről. És, persze, vitatkoztunk és veszekedtünk. És ez valahogy erőt adott jobban el lehetett viselni mindent. Közben azért már egy-egy könyvünk is megjelent. Ifjúsági könyvünk. (Azt hiszem, Te mondtad egy presszó mélyén, hogy miért nem írok már valamit a pest gyerekekről.) Hát írtam a pesti gyerekekről Te meg a szebeni gyerekekről. Iván apó és Balázs bácsi. (Különben csak gazdagodtunk a gyerekfigurákkal. Ma is feldühít, ha valaki lenézően emlegeti az ifjúsági irodalmat.) Aztán egyszerre csak elmúltak azok a bizonyos ötvenes évek. Kikerültünk az alagútból. Új folyóiratok indultak. És ezekben mégiscsak föl lehetett fedezni egy verset Ágnestől, egy novellát tőlem és később egy-egy kritikát Tőled. Te valahogy mindent később kaptál. Mindenért még jobban meg kellett küzdened. De mindezt elviselted és még erőt is tudtál adni másoknak. Az asztalunk tovább vándorolt egyik presszóból a másikba Néhányan fölkeltek és elmentek. Előbb Kellér Bandi, majd Rónay. Mi még azért néhányan ott vagyunk. Szerda délutánonként összeverődünk. Hát gyere el, kérlek, és ne késsél el túlságosan! (Igaz is, miért késel Te mindig?) Hadd köszöntsön fel hatvanadik születésnapodon öreg barátod: 1978. AUGUSZTUS 26.