Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-07-01 / 26. szám - Mezei András: Valami nincs kitalálva (3. oldal) - Somogyi Győző: szitanyomata • kép (3. oldal)

MEZEI ANDRÁS: VALAMI NINCS KITALÁLVA Nem a görgőseire érdekel ma már, ez az elöregedett találmány, de az, hogy mért kellett húsz évig görögnie a műszaki bürokrácia ngarán anélkül, hogy belehasított volna abba a közegbe, amely ezt a találmányt nem tudta elfogadni és elviselni. Nem az okozatot vizsgálom, mert a görgősekén nincs mit vizsgálni ma már: pártában maradt öreglány a világpiacon. Nem kutatom azt sem, hogy a húsz év időeltolódás milyen összegű nyereségtől fosztotta meg a népgazdaságot, mert miért okoztak fájdalmat? Az okot keresem, amely az ésszerűtlenséget, a közönyt, a néha meghökkentő közegellenállást előidézi. Kovács András „nehéz emberei” annak idején érdekeltek, de ma már dühös vagyok, ha rájuk hivatkoznak és el akarják velem hitetni, hogy ha többen volnának „nehéz emberek”, akkor jobban mennének a dolgok... Ha egy találmány jó és ésszerű, márpedig ez nemcsak a görgősekéről, hanem Pióker Ignác légpárnás köszörűjéről is bebizonyosodott, mért nem gyártották az utóbbit 1958-ban? Mért hagyták saját légpárnáján kimúlni? Miért nem akadt egy szerszámgépgyár, mely fölismerte volna benne a jó belföldi és külföldi üzleti lehetőséget? Nem kellenek a találmányok? Gellért Károly sokszögesztergapadja óriási üzletet jósolt 1968-ban és talán ma is volna benne fantázia, de tulajdonképpen nem gyártják. Sok milliárd forintot nem keresünk meg évente, így mulat egy „kis ország”! Megengedhetjük magunknak? Ilyen gazdagok vagyunk? Miért ilyen nagy a mi temetőnk, melynek fölébe kiírhatjuk: ez mind-mind elhalt szellemi tőke!? Véglegesen elhalt. Föltámadhatatlan értékek temetője, melynek bolygatása — ezúttal —, nem a halottakért, hanem az élőkért való. Minden „sírhely” egyegy földeríthetetlen krimi-történet, melynek rekonstruálásából talán a maguk találmányát is megalkothatnák közgazdászaink, társadalomtudósaink. De nem teszik. Vagy kutatásaikat szakmai titokként kezelik? Kívülről nézve úgy fest, a társadalmi viszonyok marxista vizsgálata oly jóhiszemű, hogy fel se tételezi: a termelőerők további fejlődését nálunk is akadályozhatják a termelési viszonyok, s ez a felismerés a közre tartozik. Igen, mindenkit érdekel, hogy ki a „tettes”. Vagyis, hogy ki, s főleg miért felelős az érdektelenségért? Vegyük a Perédi-féle vegyestüzelésű kazán találmányának esetét Az, hogy minden eddiginél jobb a hatásfoka, a tévé nyilvánossága előtt is elismertetett. Energiában szegény gazdaságunknak épp ilyen kazánra volna szüksége. Ha nem lenne, ki kellene találni, de mert már ki van találva, senki nem vállalja a gyártást? A Láng-gyár sem? Merjük-e megkérdezni (önmagunktól) miben állhat a haszonnal kecsegtető gyártmány nem vállalásának ipari rejtélye? Valami visszatérő gyanú a múltból és a félmúltból ezt a szót idézi: munkaigényes. A mutatók sokhelyütt arra ösztönöznek, hogy minél kevesebb megmunkálással minél több anyagot használjanak fel gyáraink; az öntödék legszívesebben egy tömbbe öntenék ki a nyersanyagot. A Csavargyárnak is alighanem a nagyméretű csavar gyártása fizetődik ki jobban. A kisméretű szegecsek, csavarocskák után kajtató vevők is érzik, hogy végső soron kilóra mennek a dolgok. Olyan gyártmányokra van a vállalatoknak szüksége, amelyekben a lehető legtöbb anyag van, s a lehető legkevesebb benne a munka? A Perédi-féle munkaigényes kazán gyártása talán „kész tönkremenés” az adott feltételek mellett — sugallja a hibák forrását kutató ösztönünk és megkérdezi: gazdaságirányításunk alkotószellemét is súlyra — nem fajsúlyra —, mérik? Egy iparág vezetője testének tömegét becsüljük inkább, nem szellemiségét, mellyel a nemzeti jövedelmet növelheti? Egy iparág vezetőjének is az volna az érdeke, hogy a közösségi direktívákat minél kevesebb szellemi ráfordítással adja tovább? Hogy úgynevezett „épp-hogy-csak-eladható” árukkal teljesítse a tervet? Ilyen feltételek mellett például nem fűnyírógépet, hanem kaszát kell gyártani, tekintet nélkül arra, hogy vannak-e még olyanok, akik kézbe veszik a régi jó szerszámot. De talán mégsem az ilyen gyár vezetőit kell hibáztatni... Az ilyen gyárnak — úgy látszik —, nincs szüksége nyereségre. A nyereségtől az összes mutatók összeomolhatnak. Az ilyen gyár vezetői olyan munkákból igyekeznek öszszehozni a „maximumot”, melyekben nincsen kockázat, melyekért nem kell felelősséget vállalni. Majl az osztrákok esetleg megveszik a Perédi-féle kazán szabadalmát. Majd ők gyártják. Tőkésítik a szellemi értékét. Sebaj. Így mulat egy kis ország? Hiába tudjuk: a legnagyobb találmány egy rugalmas szabályozórendszer találmánya volna, de addig is, amíg várat magára, gyönyörködjünk: a csaknem elromolhatatlan lift találmányának bevezetését sikerült elrontani. Bálint István és Bánáti Sándor találmányáról van szó. Mozi- és tévésztár ez a lift is, akár a többi találmány, mert arra azért adunk! Lássuk, hogy mit nem látunk. Élvezzük, amit nem élvezünk. Hiszen hazánk fejlett mezőgazdasággal rendelkező lírai ország... — mondja a belső hang, de erre már szólni kell: lehetetlen! Mert baj az, ha egy személyfelvonó csaknem elromolhatatlan? Na, ez még nem is baj, nyugtatjuk magunkat. Ott még nem tartunk. A baj ott kezdődik, hogy a nehezen elrontható lift gyártási költsége fele annyiba kerül, mint a könnyen elronthatóé! Ez a tény pedig megoldhatatlannak látszó feladat elé állítja a felelős vezetőket, mert ők viszont a tervüket nem kilóra, ők forintösszegre teljesítik. Az elrontható liftekből megrendelt kontingens forintösszegére. Márpedig, ha ugyanannyi liftet fele áron adnak el, a tervüket nem teljesítik. Nem kapnak nyereséget, satöbbi, satöbbi. Az olcsóbban készült liftek árát nem emelhetik fel, de kétszer anynyit se gyárthatnak belőle, mert annyi rendelés nem érkezett be. Mit tegyen egy ilyen feltételekkel működő üzem vezetősége? Utasítsa el a csaknem elromolhatatlan lift gyártását? Elutasítja. Szerencsére azonban a feltalálók naivsága is elromolhatatlan, mert hiszik, hogy csak „tovább” kell vinni a dolgot, és ott „fönt”, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságnál majd rögvest intézkedni fognak. Nem intézkedtek, de igaz, a feltalálók beadványára sem adtak választ. Vonjuk-e le mindebből azt a következtetést, hogy csak ami rossz, az az elromolhatatlan? Vonatkoztassuk az érdektelenségre? A két feltaláló ebbe sem nyugodott bele. Egy másik jelentős újításuk teljes összegéről lemondtak volna az IKV dolgozóinak javára, ha azok megvalósítják, de ez a kísérletük is kudarcba fulladt. Gondolkodjunk el a tényen: évi hetvenegyezer üzemi újításból mindössze kettőszázat vesznek át más üzemekben, holott a legóvatosabb becslések szerint is háromnégyezer újítást volna érdemes más üzemeknek is átvenni. így mulat egy kis ország? Ilyen gazdagok vagyunk? Miből ered ez az érdektelenség? Mert ha egy karburátor rosszul hasznosítja az üzemanyagot, ha füstöl a kipuffogó, a rendőr megbünteti a gépkocsi tulajdonosát. De ki bírságolja meg azt, aki rosszul állította be egyegy gazdasági szektor érdekeltségét abban, hogy maximálisan hasznosítsa a szellemi tőkét? Ki a felelős az érdektelenségért? Akik elszalasztják a lehetőségeket, azokat nem lehet tetten érni? Képzeletemben már többször megjelent a mitikus „Zöld atombomba”, ez a rokonszenves vonású robbanékony amazon, mint egy ősanya, aki végre, jóllaktatja az éhező világot levelekből, lucernából előállított fehérjével. A világ az ő kezéből fog enni, és nem felejti el a négy magyar nevét sem, azokéit, akik fölfedezték a „Zöld atombombát”. Tizenöt évvel ezelőtt történt. Érdekes ország vagyunk. A magyar találmányról, véletlenül, egy Svédországba látogató vezető pénzemberünk szerzett tudomást. Ott tudtak róla. A kellő mennyiségű táplálék előállításának zseniális módszerét több mint tíz éve találták ki a feltalálók, több mint tíz év előnyük volt a világpiacon. Ez a több mint tíz esztendő napjainkra csaknem nullára zsugorodott. Ilyen gazdagok vagyunk. Ha évekkel ezelőtt — ahogy most tesszük —, elkezdtük volna a táplálék intenzív gyártását, egyes szakembereink szerint ma már milliárdokat hozhatott volna a népgazdaságnak. Egy-két széles látókörű vezetőnk jóvoltából azonban akik kulcskérdésnek tartották ezt az ügyet, mégis ott tartunk, hogy a világ felfigyelt erre a találmányra. Azért figyelt föl, mert mi is komolyan vettük! — Egy dán üzem magyar licenc alapján már a közeljövőben működni kezd. Fehérjekészítményét a szójával azonos, sőt magasabb áron fogja értékesíteni. — De tagadhatjuk-e, hogy ebben az esetben is a feltalálók, jóllehet Állami Díjat is kaptak —, a találmány hasznában egyénileg nem érdekelt bürokratikus hierarchiába vannak belecsomózva? Hogy minden kor végül is annyit ér, mint amennyit képes, vagy képtelen megérteni saját találmányainak jelentőségéből? Hiszen a föltaláló csak akkor föltaláló, ha már föltalálták, hogy ő föltaláló. A találmányok sorsának ismeretében csodálkozhatunk-e azon, hogy a kutató szakemberek nagy többsége többre tartja a tudományos fokozatok elérését, a publikációk dotációját, mint a közvetlen közhasznot hozó szellemi erőfeszítést? Ők ne tudnák a tényt, hogy szellemi tőkénk felhasználásának hatásfoka egy (nem Perédiféle) barnaszén tüzelésű kazán hatásfokánál is alacsonyabb? Így hervadnak itt el a „Zöld atombombák”, miközben mindig virágzanak a zöld remények, melyek az „önzetlen, nem anyagias új embertípustól” várják a csodát. Bálinger bácsi, a hetven esztendős feltaláló nem akart lemondani magasnak tartott díjazásáról. A csökkentlátókat, csaknem vakokat is látóvá tevő szemüvegét nem akarta „olcsóbban adni” a Látszerész Kátéesznek, az egyetlen jelentkező cégnek, melynek — úgy látszott —, nem volt elegendő pénze a szabadalom megvásárlására. A kompromisszum mégis létrejött, de a „bűnös pénz” további bonyodalmakat okozott egy hazánkba látogató osztrák öreg hölgy személyében. Ez az élelmes asszony egymillió schillinget ajánlott fel a szabadalomért, és sorra járta érte a külkereskedelmi vállalatokat, de azok közül egyik se volt hajlandó foglalkozni az egymillió schillinges üzlettel. Az idős hölgy végülis elállt a szabadalom megvásárlásától. Bizonyára mindenki megkönynyebbült, mert Bálinger bácsi kedvéért, akinek az egymillió schilling jelentékeny százalékát ki kellett volna fizetni, egyetlen külkereskedelmi vállalat igazgatója se vállalja a revizorok zaklatásait, könyvelésének teljes átvizsgálását. Ilyen gazdagok vagyunk! így mulatunk! Egy jól ismert külkereskedelmi vállalatunk faliújságján olvastam: X Y üzletvezető ezer forint jutalomban részesült, mert üzletkötése hatszázezer forint hasznot hozott a vállalatnak. Csodálkozhatunk-e azon, hogy ilyen „ösztönzők” mellett külkereskedőink is közönyösek? Ha föl kell találnunk, hát találjuk fel újra: a termék gyártása akkor fejeződik be, amikor az árut eladták tisztességes nyereséggel, mert a raktáron levő áru is félkészárunak számít, ha csak veszteséggel adható el, vagy eladhatatlan. Megengedhetjük-e magunknak, hogy ne kapcsoljuk össze hathatósabban a tervezéstől az eladásig minden fokozat anyagi érdekeltségét? Hogy a „nyereséget termelő” kereskedőt ne a közhaszonszerzésben tegyük érdekeltté? Megengedhetjük-e magunknak a többi között például, hogy a kisiparosok ne ismerjék a konkurrenciát? Nelegyenek vetélytársaik? Hogy minimális munkával, minimális befektetéssel maximális profitkivételhez jussanak, és fölélhessék, miközben a kapitalizmus kisiparosait maximális munkára, maximális tőkebefektetésre és minimális profitkivételre, takarékosságra kényszeríti a szabadverseny. Gondolom, senkinek semmi újat nem mondok mindezekkel a példákkal. Mindenki ismerheti őket, és mégis... Kire haragudjunk azért, mert Libor Oszkár találmányát nem képesek kamatoztatni? Pedig — engedtessék meg ennyi túlzás —, el lehetne adni a Mád környéki zeolitos dombokat dollárért! Igen! — mondom kecsegtetően, hiszen érteni vélem a szenynyezett vizeket tisztító találmány lényegét. A vizek felszínére hintett keverékanyag porózus szerkezete csápokat növeszt, hálósodik. A szennyeződést magába szívja és lesüllyeszti az iszapba. Ez a találmány. Ha csak a Dunára, a Balatonra gondolok, papírgyáraink vízszenynyezéseire: víz, víz, tiszta víz! — magam is ezt kiáltom, de ezt a találmányt, mely huszonöt országban kapott oltalmat a Szovjetuniótól az Egyesült Államokig, Japánban, Svájcban, az NSZK-ban is bebizonyította ipari életképességét, a hazai „megfellebezhetetlen” vélemények alapján itthon alig hasznosítják. De öntsünk tiszta vizet a pohárba! Ha egy feltaláló nem zacskózik Felderített ügyek sokasága tanúsítja: ha egy feltaláló nem zacskózik, ha nem „veszi be” a találmányába, személyükbe is érdekeltté téve mindazokat, akiktől a találmány bevezetése függ, ha valamiképpen nem veszi le a lábáról a találmányok bevezetésében általában nem érdekelt bürokratikus hierarchiát, akár bele is betegedhet, mégse fog tiszta vizet önteni a pohárba. Mi több! Tele lesz léggyel a pohara. Döglött legyekkel. Hiába kürtöli világgá, hogy a nálunk hegyekben álló — egyelőre nem hasznosított —, zeolittal egyszerre két szükségletet is kielégíthetnénk: egyrészt megoldhatnánk a hazai víztisztítási feladatokat másrészt külföldre szállítva exportjövedelemhez juthatnánk... Nálunk a közöny „anyaga” viselkedik úgy majdnem, mint Libor Oszkár bentonitja, majdnem, mondom, mert óriás méretű vetőhálóként borítja be az agyakat, viszont nem süllyed le, nem húzza magával az iszapba a szellemi szennyeződéseket. A Mád környéki dombokért félő, hogy nem kell aggódni. Nem adunk földet dollárért. Magyar földet. Csak tudnám, hogyan keletkezett az ismert szólás: ott vagyunk, ahol a mádi zsidó ... Nem is a közönyt kárhoztatom, alighanem az ellendrukkerek kemény koponyájáról pattannak viszsza a kezdeményezések. Ők azok, akik kizökkentik az időt: amire elfogadtatja magát egy találmány, a győzelem felér egy vereséggel. A közvagyon pazarlása, a szellemi restség válhat-e „farkastörvénnyé”? Nem a vezető művészete annak a szituációnak a megteremtése, melyben nem sikkadhat el érték, melyben a jót legyőzheti a jobb, a jobbat a légjobb? Nézzük a jelenlegi szituációt: ha egy gyár nagy befektetéssel és nagy kockázatok vállalásával mondjuk, hogy megháromszorozza a maga nyereségét, mi jó származik abból az adott gyár vezetőinek? A felelet konkrét: a nyereség egy tízezrelékét kaphatják meg a gyár vezetői. A munkások ennél is kevesebbet. Ha egy vezető „normálisan” dolgozik, akkor a fizetésének harminc százalé (Folytatás a 4. oldalon) 1978. JÚLIUS 1