Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-06 / 1. szám - Ladányi Mihály: Gyere vissza | Ének a borhoz • vers (1. oldal) - Boldizsár Iván: Újévi orkán (1. oldal) - Muzsnai Ákos: Vihar előtt • kép (1. oldal)

Lázár István: 78-as naptárlapok Lerincze Lajos: Legény létemre Páskándi Géza: Az egér-epizód „Parasztnak, tanyára” (riport) IRODALMI ES POLITIKAI HETILAP XXIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM ' 1979. JANUÁR 6. LADÁNYI MIHÁLY: Gyere vissza Eveken át dicsőség vett körül, divatba jött simléderes sapkád, színésznők viselték csibészes pózban, akárcsak kedvenc szavaidat az iro­dalom. Ezrek éltek belőled, kineveztek képviselőnek, fekete autón fuvaroztak. A történelem — legalábbis úgy látszott — kárpótolta kiebrudaltjait. Inas-korod óta esztergapad, fizetésnapon bádogpult, söröskorsók. Otthon szülésektől elhízott feleség. A kölyök nem mutat be a gólyabálon. Pár év se kell, arról nyafog a fórumon, hogy lazsálsz, nem dolgozol. S az ódákból glosszák lesznek. Hit nem tudom, mit is gondoljak rólad. Nekem hiányzol. Gyere vissza. Talán van pár komád még itt-ott, a söntéspult ugyanúgy sörlucsokban. Ne üldögélj magadnak, ne nyírj gyepet, ne sétáltass kutyát este. Gyere az emberek közé. Hiányzol. Gyere vissza. Ének a borhoz Olyan vagy, mint a szerelem, minden sejtet megsimogatsz, vad izgalom fog el érintésedre, mint játékos csikó járod be rétjeim, és bánatom füvét legázolod, olyan vagy, mint a hold játéka a folyón, buzgón csókolnak szerelmes bar­kaágak — Hogyan is fonhatnám körül tűzijátékodat ezekkel az odvas hasonlatokkal? Látod, széttörik életem kancsó ja, gondolataim a bú házánál ődöngenek, elsötétített ablak mögött zörög az árva szerkezet mellkasomban, s te jelzőtüzeket gyújtogatsz bennem szerteszét, hogy leszállhasson valami angyal, és énekké váljék érintésétől a vér, a seb, a halál. Muzsnai Ákos: Vihar előtt BOLDIZSÁR IVÁN: ÚJÉVI ORKÁN Szilveszterkor tavasz volt. Kará­csony másnapján kezdődött. Az időjárás azoknak kedveskedett, akik karácsony és új év között ön­maguknak szabadság-hidat építet­ték. Igaz, a síelők és szánkázók hoppon maradtak, de mi öregedők, öregek és öregecskék didergés nél­kül sétálgathattunk. Szent Szil­veszter napjának delén a télika­bát is lekívánkozott rólam, még a pulóver is fűtött a kiskabát alatt. Egy tóparti szomorúfűz ezer tün­­dérujja olyan nedves aranyban ra­­gyogtatta magát a napfényben, mintha már zöldet mutatna. Ez a mi tavunk . megint bizonyítja, hogy minden évszakban, még az ilyen csalafintában is szerelmetes társa az embernek. A part mentén olyan világoszöld volt, olyan sima és áttetsző, hogy a szárcsák hosz­­szú, ék alakú fodornyomot vágtak rajta. A móló végén már elsötéte­dett, de szelíd maradt itt is, csak távolabb, a közepe táján vált szürkészölddé. Túlnan, a veszprémi part előtt már csak szürkét mutatott, kicsit hályogosan, mint forró nyári na­pokon. A zánkai öreg templom gombját kamyújtással elértük, ha nem rozsdásodott volna be, le is csavarhatnám a buzogányát. Lá­tom a monoszlai templomot is, hoz­záképzelem az idén újjáépített csúcsíves kaput, Szilassy tisztel e­­tes úr (és téesz-tag) büszkeségét. Szilveszter délben már megkez­dődhetnek az újévi fogadkozások: hetvenkilencben elmegyek és megnézem. De Tihany nem képze­let: tisztábban, mint nyáron, ide­világít a kettős apátsági torony okkersárgája. Tihany felől érkezik a vadludak V-betűje. Lassan, komótosan re­pülnek, elleshetem, amint az él­madár helyet ad a következőnek. Az hasítja a levegőt, már a vad­liba óvodában megtanulják az aerodinamikát. Mi meg eltanultuk tőlük a sugárhajtású gépek ará­nyait: hosszabb a nyakuk, hát­rább van a szárnyuk, mint a lég­csavaros repülőknek. Hogyan ke­rül ilyenkor mindig elő egy-egy balatoni »regember, „régi öreg”, fölnéz és mint egy népszínműben mondja: repüljetek csak, siessetek, mert utolér a hideg. Meteorológu­sok nem repültek ugyan V-alak­­ban a Balaton fölött, de ők is azt jelzik: támad a szél észak felől. Tél tábornok megint győzött Észak-Németországban, magasab­ban száll, mint a vadludak, nem vád meg a Kárpátok karéja. Kötve hiszünk nekik, az ember szereti magát becsapatni. Alko­nyaikor az ég és a tó év végi zá­róünnepélyt rendez. Imádtam már a Balaton színeit minden évszak­ban, kiváltképpen naplementekor és ősszel, de ilyen színjátékot még nem láttam. Még aki nem sétált, az is kicsődült a partra az üdü­lőből, a kis házakból, mindenün­nen, mert az ünnepi fények ráve­tődtek a szobákban is a falakra, mint amikor gyermekkorunk la­terna magica-jában életlenre állí­tottuk a lencsét. Sötétzöld és lángvörös foltok jelentek meg a falon, ki kellett rohanni a szabad­ba, miféle kéz ád, minő jelet ezek­kel a színekkel? Az ég volt és a tó. amely most a felhőkhöz pártolt át odaadó szere­lemmel. A nyugati égbolt, Bada­csonytól Keszthelyig egyetlen óri­ási háttérdíszletté varázsolódott. A víztükör felett vízszintes égővö­rös csík keletkezett, ez megmár­tózott a tóban, de ott már na­rancssárgára halványult. Az égi vörös felett széles feketévé sö­tétedő zöld felhőcsík, afölött megint a vörös, újra a fekete, mégegyszer a lángok, és ezek most inam a víziben, hanem az ég szelíden ezüstös felhőtükré­ben verődnek vissza. A függő­leges háttér itt a lábunknál új­ra megjelenik vízszintesen, való­ban a víz szintjén. Tíz percig tart, azután a fekete felhők egy percre felszívnak ma­gukba egy kis pirosat, a vörösök elszürkülnek, vége a színjátéknak, vége az évnek. Űj év délelőttjén úgy tűnik fel, hogy ezerkilencszázhetvenkilenc átviszi az új szezonba a sikeres idényvégi darabot. Délben mág mintha úi rendezői és világítási effektusokká is kísérleteznék; ' most a tó tükrén jelennek meg a fénypászmák: közelben feketészöld a víz színe, utána ezüst csík kö­vetkezik, mérgeszöldben folytató­dik a tihanyi félsziget előtt pedig mintha víz alatti fényszórót kap­csoltak volna be. Az új esztendő még kezdő rendező, nem ismeri azt a színházi aranyszabályt, hogy ha sikered van, ne vadásszál még több hatásra. A fényszóró egy perc múlva kialszik, az ezüstös csíkok menekülnek felénk, a so­­mogvi Dartra, de hiába, már a mó­ló előtt utolérik őket a tarajos hullámok. Miféle balatoni csoda­tétel ez megint? Szélnek még nyo­ma sincs, de a hullámok már viharéifővel csapnak le a part­védő betonra. Asztalhoz ültünk éppen, de otthagyom az ebédet, ki a partszegélyre. A sirályok már többet tudnak, mint mi. termé­szettől elidegenedett emberek, iz­gatottan vijjognak, sikítva röp­ködnek föl a magasba, aztán hir­telen lecsapnak, mintha halat lát­tak volna, de két méterrel a víztükör felett megint felszállnak és ott szárnycsapás nélkül vitor­láznak. Lent még mindig szél­csend van, de a tüdőmön nyomást érzek, szívem hevesebben ver, va­lami készül. Most! Most ideért a szél. Meg kell kapaszkodnom. A fronton egyszer egy légnyomás peremén éreztem ezt a lökést, a hirtelen oxigénhiányt, azután a süvítést. Legszívesebben itt is földre vet­ném magam. Nem is ártana, mert alig tudok visszatámolyogni a házig. Egy darabig szél ellen kell mennem, mintha meredek hegyre másznék. Fordulok és ekkor hát­­bakap és meglódít, aztán nekivág az ajtónak. Gyorsan befelé, figyel­meztetni az unokámat és a többi gyereket, ki ne merészkedjenek, mert földhözcsapja őket a szél. Gyorsan: ezt mondani könnyű, de a szél odaszögezte az ajtót a ke­retéhez. Talpamat kell nekifeszi­­tenem a félfának, hogy engedjen, azután bosszúból vesén vág a ki­lincse. A tó, a szelíd szerelmes, té­bolyult hisztérikává változott. Hullám hullám hátán, dühödten zöldek, fehér a sörényük, vágtat­nak, mint a megvadult lovak, esz­telenül csapódnak a parthoz, visz­­szaomlanak, de nincs pihenés az ostromban. Mögöttük új meg új lovasok nyargalnak, a szél harci kiáltása behallatszik a szobába is. Huj-huj-hajrá, süvölti és egy hul­lámlovas már ki is tör a partra és széles tócsában omlik el. A szél besüvít, az ablakréseken, testün­kön érezzük, mielőtt a hőmérőt megnéznék, hogyan hűl le a le­vegő. Figyelem a hőmérőt az ab­lakon és tótágast áll bennem egy gyermekkori emlék. Matematika dolgozat volt másnap, beteget akar­­(Folytatás a 2. oldalon) ÁRA: 2,50 FT

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék