Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-06 / 1. szám - Felvidéki András: rajza (részlet) • kép (3. oldal) - Lázár István: 78-as naptárlapok (3. oldal)

1979. JANUÁR 6. * január kicsit megtöppedt, de még így is arasznyi vastag a hó. És remekül tapad. Könnyű belőle hasas gombó­cot gurítani. Elindítok egy hógo­lyót, görgetem, fordítom, már alá kell feszülnöm, akkora. Kész is a törzse. Építjük a ... De miért hó­embert épít mindenki? A döntés: mi most csakazértis hóasszonyt csinálunk. Tehát: a törzs, a két kar, a fej, ennyi megvan. Ezután kon­­tyot kap a fejére, előre pedig két kihívóan nagy, fehér, hópuha mel­let. Így vetünk véget annak, hogy oly sok mindenben érvényesül még az indokolatlan férfi-primátus. Mi­közben sárgarépát ások elő a fa­gyos földből orrának, dióhéjat ke­resek szemnek, makkot mellbim­bónak s egy elszáradt gaz szálas vi­rágzatából seprős szempillát sikerí­­tünk — Fekete Gyula, Turgonyi Júlia, Kovács Judit és mások har­caira és vitáira gondolok. Ezek em­lékműve hóasszonyunk a dombte­tőn — amíg csak el nem viszi a s tél­­végi olvadás. február Első kocsim még nem volt egy éves, amikor nővéremmel, barátom­mal, annak feleségével és „másfél” gyerekével mentünk haza kará­csonykor Sárospatakra. Túl az út kilenctizedén, Szerencs után egy bevágást telihordott hóval a szél. Egy teherautó után kapaszkodtam föl az út rézsűjén s tarlón, szántá­son, dűlőutakon mentem utána; szerencsére, nyomomba szegődött a társa, s én evickéltem a két súlyos ZIL között. Kétszer húztak ki — csak a fél lökhárítóm bánta —, és pár kilométerrel odébb, már ismét a főúton, együtt ragadtunk meg végképp a hóban. Illetve addig, amíg egy hómarógép utol nem ért. Úgy éltem ezt át, hogy nem volt idő meggondolni veszélyt, következmé­nyeket. S ennek már — rossz rá­gondolni is! — tizenöt éve. Azóta minden évben elhatározom: ha azt hallom reggel a rádióban, hogy az ország egy települése megközelíthe­tetlen — a leggyakrabban ez a Bakonyban, Zirccel fordul elő —, azonnal indulok­ oda. De immár sokkal tapasztaltabban — és egye­dül. Mert riporterként is szeretném megélni, s megírni azután, milyen is az, amikor utakat zár el a hóaka­dály. De van év, amikor összesen nincsen annyi hó, hogy egy nyomo­rult tanyaközpontot elzárjon akár pár órára csak. Máskor én vagyok influenzás, vagy az akkumulátorom merült ki éppen, netán a szerkesz­tőségi kötelmek elháríthatatlanok. Február végén megértem: az idén se sikerült. Nem tudom kísérteni a sorsomat. Nem tudom megírni ezt a tulajdonképpen szokványos, ve­­szély-romantikus riportot. március Érdemes-e felfedezni Magyaror­szágot? — kérdezi Szász Imre az Új Tükör március 5-i vezércikké­ben. Azt a cikksorozatot harangoz­za be, melyben a Magyarország fel­fedezése szerzői vallanak, hogy mi történt szociográfiájuk megjelenése óta. Volt-e hatása könyvüknek, szavuknak? Én kezdem a sort Sz. I. bevezetője után, már ebben a szám­ban. Hajnalban vásárolom meg a lapot, és mert az Új Tükör Buda­pesten pénteken, a dátuma előtt két nappal jelenik meg, innen tudom, hogy március 3-án volt az a hajnal, amikor a nyomdaszagú lappéldány­nyal kezemben elterpeszkedtem a miniszteri Mercedes hátsó ülésén. Az eddig írtak két része közt töb­­bé-kevésbé egyenes kapcsolat van. A szociográfus megdicsőülését aka­rom nyugtázni tehát? Aki szinte­­szinte partizánként indult el a 60-as évek végén anyagát begyűjteni, 78-ban pedig már olyan partnere a vezetésnek, akit a miniszter magá­val visz egy vidéken rendezett or­szágos tanácskozásra, nem utolsó sorban azért, hogy útközben nyu­godtan eszmét , cserélhessenek? Nem ez a témám. Odakünn tombol a tavasz. Ahová érkezünk, kiska­­bátban fogadnak. Most — épp el­lenkezőleg, mint ami következett e 78-as évben — a túl korai termé­szet­nyílás fenyeget. Ám ebben az égi hatalmaknak lévén alávetve, olyasmikről beszélünk inkább, ami­ben az emberi cselekvésnek vagy mulasztásnak több tere­ következ­­ménye van. S riadtan észlelem, hogy míg a Kiált Patak vára 12 ezer példányában magabiztosan pró­báltam ítélkezni ha nem is „eleve­nek és holtak”, de rengeteg embe­ri cselekvés, szándék, igyekezet fö­lött, most viszont, az élőszó, a majdnem­ négyszemközt meghitt­ségében, amikor azonban monda­tomra rögtön felel a másiké, véle­ményre jön a helyeslés vagy az el­lenvélemény, információra más szintű információ, küszködve fogal­mazok. Az alkalom mégsem min­dennapi, feltöltekeztem hát kérdez­ni­ és elírnom dana vajlóval. Erőt ve­szek magamon, elfojtom aggályai­mat. Papíron könnyebb volt? A fe­lelősség így és úgy ugyanaz... A tanácskozás elhúzódik, s egy újabb program miatt száguldanunk kell visszafelé, ahogyan csak bírja a ko­csi. Márpedig ez bírja. Kicsit félek. És nemcsak a sebességtől. De az utolsó percig kihasználjuk az időt. április A környezetben senki nem csinál áprilisi tréfát. És ez már évek óta tart. De talán az idén történik elő­ször, hogy nem is hallok, nem is olvasok április elsejei beugratásról. „Április bolondja” megöregedett? Vagy csak nem figyeltem oda? május Dörgés, villámlás, zápor zavarja meg a könyvhét megnyitását An­gyalföldön, a József Attila Színház­nál. A sátrak szerencsére sátrak, a szónok tető alá hátrál, esernyők tömege nyílik. A protokoll-vendé­­gek derűsek, a rendezőség kissé ide­ges. Én egy gyerekcsoportba keve­redem: a falhoz lapulva igyekszünk szárazon maradni. Általános isko­lás korúak. Aztán ismét összeverőd­ve látom őket: vezetőjük félórát ad nekik a hazaindulás előtti találko­zóig. Vidékiek. Fegyelmezettek, kedvesek, érdeklődők. Feltámad bennem a kisördög. Pest bárme­lyik iskolájából lehetne-e ilyen csa­patot kihozni? Ezek az elkényez­tetett, blazírt, fegyelmezetlen fő­városi tíz- és tizenegynéhány éve­sek tömörülnének-e ilyen kiscsirke­bizalommal a pedagógus köré? Szélednek, sátorról sátorra járnak. Látom, amint előszámlált zsebpénzükön a RA­RE rikító zsebkönyvecskéit vásárolják ma­guknak. (Ekkor még kaphatók egy kis ideig ...) Még csak egynek a hátoldali ajánlását olvastam el: ízelítő a szövegből. Huszadik száza­di szabvány­helyzet: férfi és nő éb­red éjszakai szeretkezés után, s kérdik egymás nevét. Ismét a kis­ördög­ könyvnek és olvasójának éppen ezt a találkozását képzelte el a pedagógus is, aki Pestre ekkor és Pesten ide hozta kis tanítványait? Ám a kisördög eltűnik. A zápor el­vonul, süt a nap, a gyerekek idejé­ben gyülekeznek. Miért irigyked­jek? Vöröslő füllel én is miket ol­vastam össze tizenévesen... június Valaha csöppet sem érdekelt, hogy az aranycsapat hazatéréskor mivel lepte meg nem a vámtiszt­­viselőket, hanem idehaza, vámmen­tesen a hozzátartozókat és a fekete­piacot. Most a Mundial idején nem figyeltem a­ meccsek eredményeire. Csak akkor ébredt bennem némi érdeklődés, amikor híre terjedt va­lami londoni áruházi ügynek, amelyben focista-hozzátartozók szerepeltek. Lehet, hogy ez a he­lyes viselkedésnek éppen a fordí­tottja? július Már másodszor töltünk szállodá­á­ban két hetet a dalmát tengerpar­­ ton. Csak adminisztratív okból: mert így a nyaralás nem terheli a saját valutakeretet? Vagy végleg vége a kötetlen kemping-időknek, amikor az autó a lakásunk — mert sátrat nem viszünk soha —, szabad­ban főzött lecsó, roseibni rántotté­val, melegített konzerv a kaja? O­dafelé hamarabb indulunk, elő­ször a belgrádi kempingben al­szunk, azután végigjárva a még so­hasem látott jugoszláv Aldunát, a Vaskaput, még két kemping­és kö­vetkezik. Most is ki tudjuk pihen­ni magunkat a lehajtott autóülése­ken, most is csodás reggel az ébre­dés a ködfüggönnyel beárnyékolt kocsiban, az első kávé megfőzése pizsamában a szabad ég alatt. Még­is, mintha ez már a búcsú volna a huszadik századi nomadizálás ro­mantikájától. Az út végén a szálló vár, a teljes panzió, reggel, délben, este kötött időben étkezés. Máskor csak hazafelé borulok el. Először fordul elő, hogy morcosán vezetek a Fekete Hegyek Országán át, Montenegró hegyei közt, Dalmácia felé. augusztus Nyár végére világos, hogy idegen­­forgalmi világrekordok éve követ­kezett el. Véget ért az utazások megtorpanása az olajkrízis nyo­mán. Amerikát a dollár értékcsök­kenése meglepően olcsóvá tette az európaiaknak. A fejlődők sokféle válságuk ellenére ügyelnek a turis­ták biztonságára. A szocialista or­szágokban tovább tart a „nyitás” egymás között és kifelé egyaránt. S nekünk egyik szemünk nevet, de sír a másik. Mert számunkra az is világos, hogy minket speciel szin­te szétfeszít ez a nyomás. Sem szál­lással, sem vendéglátóhellyel, de még áruval sem igen győzzük kele­ti és nyugati látogatóink — már nemcsak nyári — rohamát. És míg eddig árrendszerünk elsősorban önmagunkon át okozott gondot, most égetően előtérbe került, hogy rengeteget elvisz turistaforgalmunk remélt nyereségéből, sőt a támoga­tott árú cikkek kivitele közvetle­nül is súlyosan terheli államháztar­tásunkat. Az idén nyáron ez mind nyilvánvaló lett. De meddig bírjuk? Mit és mikor tudunk tenni azért, hogy a turizmus mindenkinek — a vendégnek és a fogadónak egy­aránt — előnyére váljék? szeptember Talán épp a különben igazán jó 77-es évben volt az a kora szep­temberi fagy, amely elég sok szőlőt, kukoricát „kapott el”, megállt az asszimiláció, félbeszakadt az érés. És a nyár végi , ősz eleji hideg­hullám megjön megint, menetrend szerint. Ebben az évben is, amikor pedig annyira más az időjárás rendje. De a lehűlés enyhe marad. Több milliárdos lett volna a kár, ha most beüt egyetlen fagyos éj­szaka, amikor a kései tavasz miatt minden legalább három hét késés­sel érik. S egy ilyen szeptemberi fagyot egy jó erőben levő gazdaság is megérez. Most? Egy perc fellé­legzés sem volt az aratás után, amíg meg nem lett a kukoricánk is. Így már hagyján, hogy a szőlő viszont mégis irgalmatlan savanyú maradt. október Leányfalun bezár a strand. Le­eresztik a medencéket, folyik az el­lenőrzés. Ám később, mikor fagyos éjszakák jöhetnek, újratöltik. Hi­szen a strand forrása meleg vizű, és így a legegyszerűbb védekezni a fagykárok ellen. Csakhogy ez: tan­taluszi kín. Látja az ember a drága, párolgó vizet, a végre színüres me­dencét — és nem úszkálhat benne. Nyáron sem használok öltözőt, csak fürdőköpenyben leslattyogok a Vi­rág utcából, amely a stranddal ép­pen szemben van. Most sem kel­lene kabin, kabinos. Ledobálnám a medence szélén a ruhát, és uzsgyi, befelé. Aztán gyors törülközés, fel­­öltözés... De nem lehet. A néma strand lezárva gőzölög. Karinthy Ferenc is itt tanyázik a közelben. Arra gondolok, ő talán, mint volt vízilabdázó s egyébként is országos tekintély, módot lel, hogy szezonzá­rás után is átjárhasson úszni. És ha már van precedens___De hiába le­sem. Kocsija sincs a házánál, ősztől nyilván ki se jár. S közben oly szemérmetlenül kínálkozik az az érintetlen, párázó nagymedence, éppen szemközt velünk, hogy el kell fordítanom a fejem. Mint egy gyönyörű nőtől, akinek se férje, se szeretője, mégis elérhetetlen. november Hó elején az őszi vetés csak né­hol kezd még kélni a földeken. A késői aratás, a nehéz szántás, a nyár végi , ősz eleji szárazság ezt kellően magyarázza. Ám fönt észa­kon, amerre járok, az út mindkét oldalát élénkzölden fölverte a fű. A látvány annyira szokatlan, hogy közelebbről is megnézem egy he­lyen. Fű? Dehogyis az. Az útmenti padkákon a betakarításkor a szál­lítójárművekről bőven elhullatott mag eredt meg. A földek képét meghazudtolóan, kihívóan, buján zöldes. december December 24-én este fél hatkor — már csak az „éjszakai járatok” közlekednek, de szinte minden taxi kint az utcán, és a magánautók tor­lódva, meg-megtorpanva haladnak . Budapesten a Rákóczi tér sar­kán lassan, ráérősen megfordul a sarkán, kutatva pillant körül és ci­garettára gyújt egy fiatal nő. Még nem tudja, hogy a szentestét kivel fogja tölteni. És hogy mennyiért. LÁZÁR ISTVÁN: 78-AS NAPTÁRLAPOK ÉLET ESI«■ pymm IRODALOM

Next