Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-29 / 13. szám - (alföldy): A játékos • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -ogy-: Időzavar • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -k -s: Spanyolviasz • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Gabányi László: Meddig él a tag? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - A. J.: Versek márciusban • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Tóth Éva: Jólszituált középkorú hölgy válasza az Egyesült Nemzetek Segélyszervezetének felhívására (9. oldal) - Banga Ferenc: Az én ceruzám (9. oldal) - Váncsa István: Az orv (9. oldal)
páratlan oldal A JÁTÉKOS Kedd van, az előző heti lottónyeremények kifizetésének napja. Egy férfi áll a lottózó pénztárablakánál Diadalmasan meglobogtatja lottószelvényét, s benyújtja a pénztárosnőnek. „Ötös találatom van!” — kiáltja. A helyiség elcsöndesedik, a kitöltőpultnál ácsorgók kezében megáll a lottó- és totószelvények fölött a golyóstoll, mindenki a magas, nagykabátos férfit nézi. Egyetlen különös ismertetőjele, hogy a szeme erősen gyulladt, mint aki napok óta nem aludt. De nem ittas, csak az öröm csillog vérbeborult szemében. A pénztárosnő átveszi az ellenőrzőszelvényt, szertartásos komolysággal lapozza föl a nyereménylistát. „Ne keresse, a szelvényt pénteken hajnalban töltöttem ki!” — mondja a férfi, még mindig ugyanazon a boldog hangon, „Öt napig gondolkodtam ezeken a számokon. Péntek hajnalra sikerült befejeznem a valószínűségszámítási műveletet”. A pénztárosnő mérges. „Ne tessék kérem szórakozni. Nem érünk rá viccelődni!” — és visszaadja a szelvényt. A férfi lelkesen magyaráz. „Kérem, én nem szórakozom, én játszom. Versenyen kívül öt találatot értem el a lottón! Tudom, csütörtök délig be kellett volna dobnom a szelvényt ahhoz, hogy a nyereményt kifizessék, de én nem a pénzt akartam megnyerni, hanem a játékot! Tessék ráírni a szelvényre, és lepecsételni, hogy versenyen kívüli nyertes vagyok!” A pénztárosnő nem nevet. Dühös. ..Tessék kérem tovább menni. Mi dolgozunk kérem, nem érünk rá ilyesmire.” A férfi nem hagyja magát. „Én meg, kérem, játszom. Érti? Játszom! Tessék ráírni, hogy versenyen kívül ötös találatot értem el!” A pénztárosnő hirtelen becsukja az ablakot. A férfi még ácsorog egy-két másodpercig, a maradék mosolya is lehervad. Gyulladt szeme most fénytelen, összegyűri a lottószelvényt, s a szemétkosárba hajítja. „Nem érdemes játszani” — mondja és elmegy. (alföldy) IDŐZAVAR Talán megint a túl sok magyarázat az oka, hogy a nyári időszámítás előnyeinek ecsetelése már-már gyanús. A napilapokban is megjelent információ például kiemeli, hogy miközben megtakarítunk két és fél millió dollárt, „csak” negyven millió forintba kerül a pótmenetrendek kinyomtatása. Hogy elkerüljem a klasszikus népi fordulatot a révről és a vámról, egyszerű számtani műveletet végzek, aztán szerényen megkérdezem: nem volna-e kifizetődőbb dollárért árulni a pótmenetrendet ? -egy- SPANYOLVIASZ A képzőművészet világában nem veszik olyan szigorúan a plágiumot, mint az írók, irodalmárok. A Faluvége, Édesanyám képmása vagy Madonna a gyermek Jézussal című festmények sohasem háborították föl az elődöket, akik már festettek hasonlókat. Az „utca művészetében”, a plakáton is hasonló a morális szokvány: időről-időre találhatunk rokon gondolatokat, motívumokat, megjelenítést. Senki sem panaszkodik miattuk, közkinccsé váltak. Nézem a Forradalmi Ifjúsági Napok plakátját, rajta egy forró, sötétvörös viaszból nyomott pecsét a főszereplő. Mint kritikus azt mondanám rá, se jó, se rossz. Mégis, valamilyen (szó szerinti) déja vu-érzés fog el. Hol is láttam már? Aztán előveszem zsebemből a nejlonzacskómat, ott van rajta a Ruházati Bolt közismert, több évtizedes emblémája, az „R B” jelzésű vörös pecsét. S. m. f. Tanárom úgy magyarázta az iskolában az inkommenzurábilis (össze nem mérhető) fogalmát, hogy van méter, van angstrom, meg van — fazék bableves. Hirdetés — hirdetés. Mégis: egy jólszabott nadrágot, s egy eszmei, politikai rendezvényt más-más szimbólummal kellene propagálni. A stílustörés itt a baj, s nem az, hogy valaki feltalálta a spanyolviaszt. k - s MEDDIG ÉL A TAG? A CSÉB ’80 Tagsági Könyv ötödik oldalának alján olvasható a következő mondat: „A meghalt tag korát a halál és a születési évszám közötti különbség határozza meg”. Ezúton mondok köszönetet az Állami Biztosítónak, hogy megszabadított tudatlanságom súlyától. Sírig tartó tisztelettel. Gabányi László biztosított 1980. MÁRCIUS 29.0 H VÁNCSA ISTVÁN: AZ ORV (Tractatus linguistico-philosophicus) Gyermekkorom félelmetes szörnyállata volt az orv. Létezéséről nem empirikusan, hanem deduktív-logikai úton szereztem tudomást: olvastam valahol, hogy vannak orvvadászok, az pedig nyilvánvaló volt számomra, hogy ha az oroszlánvadász fogalma feltételezi az oroszlánt, az elefántvadászé az elefántot, akkor az orvvadászé ugyanúgy feltételezi az orvot. Végtére is, ha nem volna orv, mire lődözne a szegény orvvadász? No, ugye. Azt is tudtam, hogy az orv valami különlegesen ocsmány és elfajzott kreatúrája lehet az Úristennek, merthogy elég randa összefüggésekben szokás emlegetni a nevét; ha valaki gonoszul és aljas módon tesz valamit, azt mondjuk rá: orvul. Tehát akként viselkedik, amiként az orv szokott. Mindezt a lehető leglogikusabban gondoltam végig, számításba véve különféle nyelvi analógiákat, az ilyeneket, hogy „kutyául érzem magam” meg „disznóul viselkedik” és így tovább, s ez a vizsgálódás is megerősített abban a meggyőződésemben, hogy az érv létezik, mert léteznie kell. De ez még mind semmi. A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor először hallottam ezt a szót: orvos. Az meg ki lehet? Minden bizonnyal az a személy, aki az orvot birtokolja és használja, amiként a lovas birtokolja és használja a lovat, no de mire használható egy orv? Csakis förtelmes bűncselekmények elkövetésére, lévén az orv eredendően aljas teremtés. Az orvos tehát különlegesen kártékony gazember, olyasféle lehet, mint a burzsoá. Ez utóbbit illetően pedig világos elképzeléseim voltak, az ötvenes évek sajtója letörölhetetlenül véste gyermeki elmémbe a burzsoázia vizuális ismérveit, melyek a következők: nagy has, köcsögkalap, brutális áll és rövid, vastag szivar. Az orvos tehát nagyhasú, cilinderes, szivarozó egyén, aki vastag láncon vezeti maga mellett a vérszomjas orvot. Hát körülbelül itt tartottam az orv természetrajzának felderítésében, amikor valami szörnyűséges dologra jöttem rá: kiderült, hogy a derék és részeges doktor bácsi, aki engem időnként megdöf hátulról, maga is orvos. Ez a körülmény roppantul megrázott, hetekig töprengtem rajta. Először is kíváncsi voltam, vajon hol tartja az orvot. Aztán meg nem fért a fejembe, hogy lehet ezt nyíltan csinálni. Mért nem megy el hozzá az orvvadász, és mért nem lövi le? Hiszen azért orvvadász, nem? Gondoltam is, hogy majd én intézkedem; volt egy ismerős vadász, gyakran kaptunk tőle fácánt, nyulat, foglyot, néha őzet is, és egyszer valaki mondta róla, hogy ő nem közönséges, hanem igazi orvvadász. Hát neki akartam szólni. Csak, az igazat megvallva, nem volt bizodalmam hozzá. Először is, milyen orvvadász az, aki folyton csak nyulakat meg madarakat lő, nem pedig orvot? Másodszor pedig nem ilyennek képzeltem az orvvadászt. Időnként ugyanis elábrándoztam az orvosok és az orvvadászok harcáról, megintcsak a sajtóban talált minták alapján, persze, s a következő eseménysort láttam magam előtt: az orvos, oldalán a vicsorgó orvval, éson egy sötét utcában gyalázatos tettének színhelyére igyekezvén — ám ekkor, hipp-hopp, ott terem az orvvadász, és megálljt parancsol. Az orvvadász — evidens módon — vállas, micisapkás, acélos tekintetű figura, feltűrt ujjú ingben, bő nadrágban, bakancsban. Megragadja a rettegő orvost, megeteti vele a saját szivarját, majd vasöklével lesújt az orrra. Sajnos, a mi vadászunk sehogy sem emlékeztetett az imént leírt hősre, a tekintete nem volt elég acélos, a vállai az illendőnél keskenyebbnek mutatkoztak, sőt, ha jól emlékszem, még micisapkát sem hordott, így hát kénytelen-kelletlen beláttam, hogy ez az ember képtelen megsemmisítő csapást mérni az orrra. Áthidaló megoldásként bejelentettem a szüleimnek: ehhez a doktor bácsihoz, akiről most kellett megtudnom, hogy titokban orvos, többé nem megyünk, hanem átpártolunk a másikhoz, aki színész, viszont garantáltan nem orvos. A tárgyalásaink már az első szakaszban megrekedtek. Közölték velem, hogy a színész bácsi is doktor ugyan, de nem olyan doktor, aki gyógyítani tud, hanem ő főszolgabíró volt valamikor, és csak mostanában lett színész. Illetve szobafestő, a szüleim ugyanis ezt a szót használták vele kapcsolatban, csak én gondoltam végig, hogy a színekkel foglalkozó embert helyénvalóbb színésznek neveznünk, ahogyan a kerttel foglalatoskodót kertésznek, a lovak mesterét lovásznak tituláljuk. Azt viszont sehogy sem értettem, miféle doktor ő, ha egyszer nem tud gyógyítani? Amikor még egy elvetemült orvos is tud? A főszolgabíróság fogalma semmi problémát nem okozott számomra, hiszen bírót már láttam, igaz, hogy csak kisbírót, node az már egyremegy. A kisbíró tudvalevőleg az a személy, aki időnként bejárja a falut, nyakában egy ócska dobbal, meg-megáll a néptelen utcasarkokon, nagy zajt csap a hangszerével, majd sűrű csuklásokkal felolvassa a legújabb államtitkokat. Hogy ezek valóban titkok, arra megint csak logikai úton jöttem rá: láttam tudniillik, hogy a kisbíró a kocsmába is gyakorta betér, ahol igen sokan vannak, de ott nem olvas semmit, hanem csak annyit mond, hogy adjál egy fröccsöt, te Béla. Aztán kimegy a falu végére, és előadást tart a libáknak. Ebből minden józanul gondolkodó ember megérti, hogy itt államtitkok hangzanak el, hiszen ha nem így volna, akkor a kisbíró a kocsmában mondaná el őket, a részegek előtt. Mármost, ami a szolgabírót illeti, az — úgy gondoltam — feltehetően a kisbíró beosztottja lehet, afféle asszisztens, bizonyára ő cipeli a dobot. A mi kisbírónknak nem volt ilyen segítsége, de ezt is könnyen megmagyaráztam: a régi szolgabíró jól viselte magát, iparkodott, így aztán színész lett belőle, illetve, ahogy mások mondják, szobafestő. Egyébként ez a mi színészünk roppant okos és szórakoztató ember volt, kétágú létrán lépkedett fel és alá, s közben csupa okos és vicces dolgot mondott, nagyon jól lehetett mulatni rajta. Nem csoda, hogy akkoriban ragyogó elképzeléseim voltak a színházról, tehát arról a helyről, ahol — megtudtam — sok színész tartózkodik egyidejűleg. Elképzeltem egy nagy-nagy házat, teli okos és szórakoztató emberekkel, akik kétágú lajtorjákon lépkednek, csupa okos és vicces dolgot mondanak, nagyon jól lehet mulatni rajtuk, és folyton kifestik a falakat Aztán egyszercsak vége lett az egésznek. Szakállam nőtt, elmentem színikritikusnak, és most már tudom, hogy a színházakra nem jellemző, hogy tele volnának okos és szórakoztató emberekkel, továbbá az sem jellemző, hogy a színpadon okos és szórakoztató dolgokat mondanának, ellenkezőleg, igen gyakran mondanak unalmas marhaságokat, továbbá a falakat sem festik ki, legfeljebb ötvenévenként egyszer. És még az érv sem létezik. TÓTH ÉVA: Jólszituált középkorú hölgy válasza az Egyesült Nemzetek Segélyszervezetének felhívására Megosztanám velük a kenyerem, de én csak amulettet eszem. Sziszifusz Minden erőmet megfeszítve megfeszítem minden erőmet. Kiolvasó őszi aszú, téltemető, tavaszi szél, nyárarany. VERSEK MÁRCIUSBAN Petőfi-vers március 15-én, Adyvers március 21-én, a tévében, főműsoridőben, Magyarországon, a szocializmus korszakában. Így kell lennie. S milyen volt a versmondás? Az elsőről . A XIX. század költői előadásáról a lap tévékritikusa, Reményi József Tamás a múlt héten már elmondta véleményét. Nincs mit hozzátennem. De aztán, egy héttel később Darvas Iván! Halk volt, mégis magával sodró. Nem „szavalt”, de átlelkesült. Éreztük, micsoda erő van ebben a halálból küldött, mégis jövőbe bizakodó Ady-költeményben. Ahogy 1919 forradalma és szabadságharca magában foglalja 1848—49 forradalmának és szabadságharcának eszméit, úgy tartalmazza A tűz márciusa az előző szombaton hallott Petőfivers igazát. S megtoldja a XX. század igazságával: még nehezebb, még keservesebb, mégis vállalni kell a „nagy munkát”, a „lángoszlopoknak rendelt” költők küldetését. Ennek egyetlen jutalmaként Petőfi azt remélte, hogy a halál majd „szelíd, lágy csókkal” zárja le prófétai életét. Ady a mélységből, a halálból küldi szózatát az új márciusi fiataloknak: „Életet és hitet üzen egy halott”. S népének, nemzetének kívánt halhatatlanságot. Jó volt látni, hallani, érezni, hogy Darvas Iván mennyire hisz ebben. A. J. Banga Ferenc rajzai: Az én ceruzám ÉLET ÉS# IRODALOM