Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-29 / 13. szám - (alföldy): A játékos • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -ogy-: Időzavar • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -k -s: Spanyolviasz • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Gabányi László: Meddig él a tag? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - A. J.: Versek márciusban • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Tóth Éva: Jólszituált középkorú hölgy válasza az Egyesült Nemzetek Segélyszervezetének felhívására (9. oldal) - Banga Ferenc: Az én ceruzám (9. oldal) - Váncsa István: Az orv (9. oldal)

páratlan oldal A JÁTÉKOS Kedd van, az előző heti lottónye­remények kifizetésének napja. Egy férfi áll a lottózó pénztárablakánál Diadalmasan meglobogtatja lottó­­szelvényét, s benyújtja a pénztáros­nőnek. „Ötös találatom van!” — ki­áltja. A helyiség elcsöndesedik, a kitöltőpultnál ácsorgók kezében megáll a lottó- és totószelvények fölött a golyóstoll, mindenki a ma­gas, nagykabátos férfit nézi. Egyet­len különös ismertetőjele, hogy a szeme erősen gyulladt, mint aki na­pok óta nem aludt. De nem ittas, csak az öröm csillog vérbeborult szemében. A pénztárosnő átveszi az ellenőr­zőszelvényt, szertartásos komoly­sággal lapozza föl a nyereménylis­tát. „Ne keresse, a szelvényt pénte­ken hajnalban töltöttem ki!” — mondja a férfi, még mindig ugyan­azon a boldog hangon, „Öt napig gondolkodtam ezeken a számokon. Péntek hajnalra sikerült befejez­nem a valószínűségszámítási műve­letet”. A pénztárosnő mérges. „Ne tessék kérem szórakozni. Nem érünk rá viccelődni!” — és visszaadja a szel­vényt. A férfi lelkesen magyaráz. „Ké­rem, én nem szórakozom, én ját­szom. Versenyen kívül öt találatot értem el a lottón! Tudom, csütörtök délig be kellett volna dobnom a szelvényt ahhoz, hogy a nyere­ményt kifizessék, de én nem a pénzt akartam megnyerni, hanem a játé­kot! Tessék ráírni a szelvényre, és lepecsételni, hogy versenyen kí­vüli nyertes vagyok!” A pénztárosnő nem nevet. Dühös. ..Tessék kérem tovább menni. Mi dolgozunk kérem, nem érünk rá ilyesmire.” A férfi nem hagyja magát. „Én meg, kérem, játszom. Érti? Ját­szom! Tessék ráírni, hogy verse­nyen kívül ötös találatot értem el!” A pénztárosnő hirtelen becsukja az ablakot. A férfi még ácsorog egy-két má­sodpercig, a maradék mosolya is lehervad. Gyulladt szeme most fénytelen, összegyűri a lottószelvényt, s a szemétkosárba hajítja. „Nem érde­mes játszani” — mondja és elmegy. (alföld­y) IDŐZAVAR Talán megint a túl sok magyará­zat az oka, hogy a nyári időszámí­tás előnyeinek ecsetelése már-már gyanús. A napilapokban is megje­lent információ például kiemeli, hogy miközben megtakarítunk két és fél millió dollárt, „csak” negy­ven millió forintba kerül a pótme­netrendek kinyomtatása. Hogy el­kerüljem a klasszikus népi fordula­tot a révről és a vámról, egyszerű számtani műveletet végzek, aztán szerényen megkérdezem: nem vol­na-e kifizetődőbb dollárért árulni a pótmenetrendet ? -egy- SPANYOLVIASZ A képzőművészet világában nem veszik olyan szigorúan a plágiumot, mint az írók, irodal­márok. A Faluvége, Édesanyám képmása vagy Madonna a gyer­mek Jézussal című festmények sohasem háborították föl az elő­döket, akik már festettek hason­lókat. Az „utca művészetében”, a plakáton is hasonló a morális szokvány: időről-időre találhatunk rokon gondolatokat, motívumokat, megjelenítést. Senki sem panasz­kodik miattuk, közkinccsé vál­tak. Nézem a Forradalmi Ifjúsági Napok plakátját, rajta egy forró, sötétvörös viaszból nyomott pe­csét a főszereplő. Mint kritikus azt mondanám rá, se jó, se rossz. Mégis, valamilyen (szó szerinti) déja vu-érzés fog el. Hol is lát­tam már? Aztán előveszem zse­bemből a nejlonzacskómat, ott van rajta a Ruházati Bolt közis­mert, több évtizedes emblémája, az „R B” jelzésű vörös pecsét. S. m. f. Tanárom úgy magyarázta az is­kolában az inkommenzurábilis (össze nem mérhető) fogalmát, hogy van méter, van angstrom, meg van — fazék bableves. Hir­detés — hirdetés. Mégis: egy jól­szabott nadrágot, s egy eszmei, politikai rendezvényt más-más szimbólummal kellene propagál­ni. A stílustörés itt a baj, s nem az, hogy valaki feltalálta a spa­nyolviaszt.­ ­ k - s MEDDIG ÉL A TAG? A CSÉB ’80 Tagsági Könyv ötödik oldalának alján olvasható a következő mondat: „A meghalt tag korát a halál és a születési évszám közötti különbség hatá­rozza meg”. Ezúton mondok köszönetet az Állami Biztosítónak, hogy meg­szabadított tudatlanságom súlyá­tól. Sírig tartó tisztelettel. Gabányi László biztosított 1980. MÁRCIUS 29.0 H VÁNCSA ISTVÁN: AZ ORV (Tractatus linguistico-philosophicus) Gyermekkorom félelmetes szörnyállata volt az orv. Létezé­séről nem empirikusan, hanem deduktív-logikai úton szereztem tudomást: olvastam valahol, hogy vannak orvvadászok, az pedig nyilvánvaló volt számomra, hogy ha az oroszlánvadász fogalma fel­tételezi az oroszlánt, az elefántva­dászé az elefántot, akkor az orv­vadászé ugyanúgy feltételezi az orvot. Végtére is, ha nem volna orv, mire lődözne a szegény orv­vadász? No, ugye. Azt is tudtam, hogy az orv valami különlegesen ocsmány és elfajzott kreatúrája lehet az Úristennek, merthogy elég randa összefüggésekben szo­kás emlegetni a nevét; ha vala­ki gonoszul és aljas módon tesz valamit, azt mondjuk rá: orvul. Tehát akként viselkedik, ami­ként az orv szokott. Mindezt a lehető leglogikusabban gondol­tam végig, számításba véve kü­lönféle nyelvi analógiákat, az ilyeneket, hogy „kutyául érzem magam” meg „disznóul viselke­dik” és így tovább, s ez a vizs­gálódás is megerősített abban a meggyőződésemben, hogy az érv létezik, mert léteznie kell. De ez még mind semmi. A bonyodal­mak akkor kezdődtek, amikor először hallottam ezt a szót: or­vos. Az meg ki lehet? Minden bizonnyal az a személy, aki az orvot birtokolja és használja, amiként a lovas birtokolja és használja a lovat, no de mire használható egy orv? Csakis för­telmes bűncselekmények elköve­tésére, lévén az orv eredendően aljas teremtés. Az orvos tehát különlegesen kártékony gazem­ber, olyasféle lehet, mint a bur­­zsoá. Ez utóbbit illetően pedig világos elképzeléseim voltak, az ötvenes évek sajtója letörölhetet­­lenül véste gyermeki elmémbe a burzsoázia vizuális ismérveit, melyek a következők: nagy has, köcsögkalap, brutális áll és rövid, vastag szivar. Az orvos tehát nagyhasú, cilinderes, szivarozó egyén, aki vastag láncon vezeti maga mellett a vérszomjas or­vot. Hát körülbelül itt tartottam az orv természetrajzának felderíté­sében, amikor valami szörnyűsé­ges dologra jöttem rá: kiderült, hogy a derék és részeges doktor bácsi, aki engem időnként meg­döf hátulról, maga is orvos. Ez a körülmény roppantul megrá­zott, hetekig töprengtem rajta. Először is kíváncsi voltam, vajon hol tartja az orvot. Aztán meg­ nem fért a fejembe, hogy lehet ezt nyíltan csinálni. Mért nem megy el hozzá az orvvadász, és mért nem lövi le? Hiszen azért orvvadász, nem? Gondoltam is, hogy majd én intézkedem; volt egy ismerős vadász, gyakran kap­tunk tőle fácánt, nyulat, foglyot, néha őzet is, és egyszer valaki mondta róla, hogy ő nem kö­zönséges, hanem igazi orvvadász. Hát neki akartam szólni.­­ Csak, az igazat megvallva, nem volt bizodalmam hozzá. Először is, milyen orvvadász az, aki folyton csak nyulakat meg madarakat lő, nem pedig orvot? Másodszor pe­dig nem ilyennek képzeltem az orvvadászt. Időnként ugyanis el­ábrándoztam az orvosok és az orvvadászok harcáról, megintcsak a sajtóban talált minták alapján, persze, s a következő esemény­sort láttam magam előtt: az or­vos, oldalán a vicsorgó orvval, éson egy sötét utcában gyalázatos tettének színhelyére igyekezvén — ám ekkor, hipp-hopp, ott te­rem az orvvadász, és megálljt parancsol. Az orvvadász — evi­dens módon — vállas, micisap­­kás, acélos tekintetű figura, fel­tűrt ujjú ingben, bő nadrágban, bakancsban. Megragadja a ret­tegő orvost, megeteti vele a saját szivarját, majd vasöklével lesújt az orrra. Sajnos, a mi vadászunk sehogy sem emlékeztetett az imént leírt hősre, a tekintete nem volt elég acélos, a vállai az illendőnél keskenyebbnek mutat­koztak, sőt, ha jól emlékszem, még micisapkát sem hordott, így hát kénytelen-kelletlen beláttam, hogy ez az ember képtelen meg­semmisítő csapást mérni az orr­ra. Áthidaló megoldásként beje­lentettem a szüleimnek: ehhez a doktor bácsihoz, akiről most kel­lett megtudnom, hogy titokban orvos, többé nem megyünk, ha­nem átpártolunk a másikhoz, aki színész, viszont garantáltan nem orvos. A tárgyalásaink már az első szakaszban megrekedtek. Közöl­ték velem, hogy a színész bácsi is doktor ugyan, de nem olyan dok­tor, aki gyógyítani tud, hanem ő főszolgabíró volt valamikor, és csak mostanában lett színész. Il­letve szobafestő, a szüleim ugyan­is ezt a szót használták vele kap­csolatban, csak én gondoltam vé­gig, hogy a színekkel foglalkozó embert helyénvalóbb színésznek neveznünk, ahogyan a kerttel foglalatoskodót kertésznek, a lo­vak mesterét lovásznak titulál­juk. Azt viszont sehogy sem ér­tettem, miféle doktor ő, ha egy­szer nem tud gyógyítani? Ami­kor még egy elvetemült orvos is tud? A főszolgabíróság fogalma­­ semmi problémát nem okozott számomra, hiszen bírót már lát­tam, igaz, hogy csak kisbírót, no­de az már egyremegy. A kisbíró tudvalevőleg az a személy, aki időnként bejárja a falut, nyaká­ban egy ócska dobbal, meg-meg­­áll a néptelen utcasarkokon, nagy zajt csap a hangszerével, majd sűrű csuklásokkal felolvassa a legújabb államtitkokat. Hogy ezek valóban titkok, arra me­gint csak logikai úton jöttem rá: láttam tudniillik, hogy a kisbí­ró a kocsmába is gyakorta be­tér, ahol igen sokan vannak, de ott nem olvas semmit, hanem csak annyit mond, hogy adjál egy fröccsöt, te Béla. Aztán kimegy a falu végére, és előadást tart a libáknak. Ebből minden józanul gondolkodó ember megérti, hogy itt államtitkok hangzanak el, hi­szen ha nem így volna, akkor a kisbíró a kocsmában mondaná el őket, a részegek előtt. Mármost, ami a szolgabírót illeti, az — úgy gondoltam — feltehetően a kisbíró beosztottja lehet, afféle asszisztens, bizonyára ő cipeli a dobot. A mi kisbírónknak nem volt ilyen segítsége, de ezt is könnyen megmagyaráztam: a ré­gi szolgabíró jól viselte magát, iparkodott, így aztán színész lett belőle, illetve, ahogy mások mondják, szobafestő. Egyébként ez a mi színészünk roppant okos és szórakoztató ember volt, kétágú létrán lépke­dett fel és alá, s közben csupa okos és vicces dolgot mondott, nagyon jól lehetett mulatni raj­ta. Nem csoda, hogy akkoriban ragyogó elképzeléseim voltak a színházról, tehát arról a helyről, ahol — megtudtam — sok szí­nész tartózkodik egyidejűleg. El­képzeltem egy nagy-nagy házat, teli okos és szórakoztató embe­rekkel, akik kétágú lajtorjákon lépkednek, csupa okos és vicces dolgot mondanak, nagyon jól le­het mulatni rajtuk, és folyton kifestik a falakat Aztán egyszercsak vége lett az egésznek. Szakállam nőtt, elmen­tem színikritikusnak, és most már tudom, hogy a színházakra nem jellemző, hogy tele volná­nak okos és szórakoztató embe­rekkel, továbbá az sem jellemző, hogy a színpadon okos és szóra­koztató dolgokat mondanának, ellenkezőleg, igen gyakran mon­danak unalmas marhaságokat, továbbá a falakat sem festik ki, legfeljebb öt­vené­venként egyszer. És még az érv sem létezik. TÓTH ÉVA: Jólszituált középkorú hölgy válasza az Egyesült Nemzetek Segélyszervezetének felhívására Megosztanám velük a kenyerem, de én csak amulettet eszem. Sziszifusz Minden erőmet megfeszítve megfeszítem minden erőmet. Kiolvasó őszi aszú, téltemető, tavaszi szél, nyárarany. VERSEK MÁRCIUSBAN Petőfi-vers március 15-én, Ady­vers március 21-én, a tévében, főműsoridőben, Magyarországon, a szocializmus korszakában. Így kell lennie. S milyen volt a versmondás? Az elsőről . A XIX. század köl­tői előadásáról a lap tévékritiku­sa, Reményi József Tamás a múlt héten már elmondta véleményét. Nincs mit hozzátennem. De aztán, egy héttel később Darvas Iván! Halk volt, mégis magával sodró. Nem „szavalt”, de átlelkesült. Éreztük, micsoda erő van ebben a halálból­ küldött, mégis jövőbe­ bizakodó Ady-költe­­ményben. Ahogy 1919 forradalma és szabadságharca magában fog­lalja 1848—49 forradalmának és szabadságharcának eszméit, úgy tartalmazza A tűz márciusa az előző szombaton hallott Petőfi­­vers igazát. S megtoldja a XX. század igazságával: még nehe­zebb, még keservesebb, mégis vállalni kell a „nagy munkát”, a „lángoszlopoknak rendelt” költők küldetését. Ennek egyetlen jutal­maként Petőfi azt remélte, hogy a halál majd „szelíd, lágy csók­kal” zárja le prófétai életét. Ady a mélységből, a halálból küldi szózatát az új márciusi fiatalok­nak: „Életet és hitet üzen egy halott”. S népének, nemzetének kívánt halhatatlanságot. Jó volt látni, hallani, érezni, hogy Darvas Iván mennyire hisz ebben. A. J. Banga Ferenc rajzai: Az én ceruzám ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next