Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-09 / 6. szám - Püspöky István: Árgyélus • kép (11. oldal) - Rónay László: A riporter erkölcse • könyvkritika • Ruffy Péter: Világaim (Szépirodalmi) (11. oldal) - Lengyel Balázs: A tárgyak jelentése • könyvkritika | Verseskönyvről - verseskönyvre • Vészi Endre: Farsang király (Szépirodalmi) (11. oldal) - Nemes György: A békéscsabai Elzevir • könyvkritika • Bartói Dezső-Szántó Tibor: Költők barátja (Magyar Helikon) (11. oldal)

A riporter erkölcse ■ Ruffy Péter: Világaim (Szépirodalmi, 542 old.) Ismerőseim között is sokan vannak, akik a Magyar Nemzetben Ruffy Péter riportjaira lapoznak legelőbb. Pedig a legritkább esetben számol be szenzációkról, írásaiban ritka a „nagy” leleplezés, felfedezés. A kultúra eszménye, a nemzet erkölcsi teljesedésének szép vágya vezérli munkája közben, s elsősorban ez magyarázhatja, hogy mindig figyelni kell rá. Látszólag távoli világokat kalandoz be szomjas érdeklődéssel, valójában mindig az a cél vezeti, hogy megossza élményeit olvasóival, s közben figyelmeztessen, elgondolkodtasson, magatartásbeli mintákat sugalljon. Indítéka majdnem mindig morális, s ha úgy úgy látja, hogy az emberek közömbösen haladnak el a múlt vagy a jelen értékei mellett, s bezárkóznak önzésük négy fala közé, olykor egy-egy könnycseppet is kitöröl a szeméből. Mert Ruffy Péter írásainak hangulatát a nosztalgia alapérzése jellemzi leginkább. Ki vitatná, hogy manapság, amikor az élet minden területét nosztalgiahullám árasztja el, jóleső érzéssel követjük a riportert, aki mellékesen az írói mesterségnek is minden csínját-bínját ismeri. Ő az, akire nyugodtan rábízhatjuk magunkat, nem mintha mindig hibátlan irányba vezetne, de ha eltéved, biztos érzékkel talál vissza az elhagyott útra, s vonzó nyíltsággal vallja meg tévedését. Ráadásul — és nem mellékesen — elegánsan, szépen ír, nyoma sincs riportjaiban, tárcáiban görcsösségnek, a kifejezésért vívott küzdelemnek. A Világaim című könyv előszavában Illyés Gyula teszi le voksát Ruffy Péter írói elhivatottsága mellett. De nélküle is, az első lapok után nyilvánvaló volna, hogy a szakma mesterével állunk szérvben, aki maga teremti meg írásainak aranyfedezetét. Azután logikusan, következetesen megszerkesztve tárulnak fel Ruffy Péter világai, melyek bármilyen távoli tájakat idézzenek is, mindig a szülőhazával, nemzeti értékeinkkel összehasonlítva kapnak igazolást. • Módszerére a személyesség a legjellemzőbb. Mindenről és mindenkiről vannak emlékei. Kitűnő érzékkel figyeli meg az embereket, s remekül ért hozzá, hogy apró gesztusaik megjelentetésével egész jellemüket felidézze. (Igen szépek ilyen vonatkozásban az erdélyi magyar irodalom nagy alakjairól rajzolt portréi.) Az egyik legtalálóbb írás például Harangozó Gyuláról, a magyar balettművészet kiemelkedő művelőjéről szól. Nem művészi eszközeiről, nem jelentős bemutatóiról és koreográfiáiról ír Ruffy Péter, hanem a kellemes esti kocsmázásokról, futó beszélgetésekről; ez a kép mégis olyan teljes és főként emberi, mintha aszigorú értelemben vett szakmai kérdéseknek szentelte volna nekrológját. Ha már a „portré” műfaját említettük, hadd mondjuk el, hogy a kötet legtöbb írása nagyon gondos, árnyalt, az érzékletes és kifejező háttérrajzot is adó festményre emlékezteti az olvasót: a színek finoman harmonizálnak egymással, s az előtérben álló figura vonásai elegánsak, aprólékosan kidolgozottak. Felelősségre ébreszt, elgondolkodtat Ruffy Péter. Arra tanít, hogy meg kell becsülnünk a kultúra világának közembereit, akik visszavonulva, szinte észrevétlenül végzik a megőrzés nélkülözhetetlen feladatát. És kedvet ébreszt az olvasásra, zenehallgatásra, a művészetekkel való ismerkedésre. Nem írja le ugyan egyszer sem ezt a kifejezést: „teljes ember”, mégis nyilvánvaló, hogy ennek eszményét szolgálja, állítja követendő példának. S mert maga a régi értelemben vett, kihalófélben levő polihisztorok közül való, ezért a kultúra és a kultúrálódás minden területéről tud vonzó, ösztönző példákat, meggondolkodtató jelenségeket, továbbgondolásra érdemes adalékokat hozni. Sőt, azt is érezteti: kötelességünk megőrizni, amit elődeink építettek, s újra felfedezni, amit lassan belep a feledés és a közöny homokja. Rónay László Püspöky István: Árgyélus 1980. FEBRUÁR 9. LENGYEL BALÁZS: VERSESKÖNYVRŐL - VERSESKÖNYVRE A tárgyak jelentése : Vészi Endre: Farsangi király (Szépirodalmi, 96 old.) Mintha történt volna valami Vészi Endre szavaival. Ugyanazok a szavak, mint régen, és mégsem ugyanazok. Olyan érzelmi tartalmat hordoznak, mintha nagy utat tettek volna meg, egy egész világot bejártak volna, s a roppant úton lekopott róluk a külsőség, de ami bennük a lényeg, az felgazdagodott, önmagával feltöltődött. Megpróbálom a költő szavainak ezt a telítettségét egy kitérővel érzékletessé tenni. Vegyük áttételes példának az évszakok változásait. Minden változásban mennyi belerejtett érzelem van. A tavaszban fiatalon mennyi öröm. Aztán amikor már apránként megszokjuk az örökös körforgás visszatérő változásait, ahogy Kosztolányi dalolja, csupán „megismerjük, hogy mindig ugyanaz”. S mihelyt „belenyugodtunk, hogy a láz elillant”, már jobbára emlékek élnek csak benne: a tavasz egyre inkább múltat idéz és nem jövőt igér. Még később, még több év után, már lesz benne valami keserű is: megújulás lesz, ami bennünket meg nem újít. Öröm, ami fenyegetés is. És ez még egyre ugyanaz a tavasz — csak időközben velünk megtörtént az élet. Vészi Endre szavai mögött ezt a változást érzem. Az egymásra rakódó érzelmi tartalmak sokrétűségét. Azt, hogy amiként megtörtént vele az élet (mert hiszen ez új kötetének, a Farsangi királynak a lírai magjai, nemcsak a közölnivalói, hanem a szavai hordozzák ezt az átszíneződést, beérést. „Csak az aranyfüstös szavaktól ments meg uram... a szétrezgő kántorhang baritonjától” — a kötetbéli első versben így kívánja maga is. És ez nemis olyan csekély kívánság. Mert valamirevaló költőnél, aki tudja a mesterséget és él is vele, a legjobb értelemben vett aranyi üst könnyen betolakszik a versbe, mint a színvonalas modor egyfajta megoldása: ha ki nem ,ülá, ki nem szorítja valami , jobb, hitelesebb anyag. Különösen akkor — mint ahogyan ez Vészire is jellemző —, ha a lírai teremtés eszközei terén, például a képalkotásban, a jelképteremtés módjában és a vers egész felépítés-rendjében a költő kerüli a szokatlant vagy az eredetieskedőt. Ha egy kialakult verskultúrán belül ír, s lírai célja a megfontolt szolidság. A szavaiknak ez a nem is tudom, hogy nevezzem milyensége (hitele? több irányú érzelmi telítettsége? megnövelt felidéző készsége?) éppen ilyen esetben válik perdöntővé. „Valami ezután megváltozik” — észleli maga Vészi a kötet egyik kiemelkedő versében — „más lesz a minőség. De ő a folyamatot nem a szavaik gazdagodása, nem a költészet teljesedése, hanem az élet felől nézi, nem a kifejezés, hanem a tapasztalás felől, azért is adja A lefokozás részletei címet a versnek. A negatív élettani okról (az öregedésről) beszél és nem a pozitív költői következményről. Bár ez se egészen biztos. Mert igaz, hogy a vers azzal indul (minden mozdulatában milyen tömören, tartalmasan): „Valami ezután megváltozik — Dühkitörése örömnek — éle a késnek... — szájban az íz — kézben a kéz”, de a verszárás már a költőre is utal: „Folyik a nyilvános lefokozás — képzelt csillagait letépik egymásután — se győzelem se vereség — ott marad csupaszon üres tenyérrel — Nem lesznek titkai többé.” Ezt az értelmezést, a csupasz tenyér őszinteségét nyomatékolja az egész kötet, melynek, persze, számba lehet venni — kritikákban így szokás — a sikeres és szép verseit. De talán többre jutunk, ha ehelyett keletkezésük kulcsát kutatjuk, felszökkenésük lírai talaját vesszük szemügyre. Vészi a visszatekintő ember érzékeny, kifényesedett recehártyájával szemléli a világot, mintha minden, amit észrevesz, máris a múltba kerülne, „életrajzi” volna, „rajta a leltári szám”. Így mutatja fel „tárgyait”, amelyek nem általában vett lírai tárgyak — ahogy a költészetről beszélve a szót értelmezni szoktuk —, hanem valódiak és egyszeriek. Vannak vagy voltak, Így mutatja fel az eltűnt anyai csészét, dédanyja térítőjét, a tömzsi tölgyfazsámolyt (melyen üldögélve feje búbjával valaha elérte a holdat), az ónfoglalatú tükröt (az egyetlen, ami megmaradt), fiúkorának kisfűrészét, csavarhúzóját, kvarc-csillogású csiszolókorongját, a kétszer edzett kékacél vésőt, amely az anyai arcot rézbe örökítette. Az elkallódott tárgyak e tágas múzeuma után, melyben a költőtárs és példakép József Attila dedikált, dohánybama Medvetánc kötete is méltó tárlóban áll, leitágul ez a személyes számbavétel, s helyet kap benne ifjúsága Akácfa utcája, melyben „sose volt vala akácfa”, a tanonciskola kerámiatéglás. Nyár utcai épülete, a Széna téri esküvő, a MÁV marhavagon (nyolcvanad magával), szétbomlott régi közösségek, egy nemzedék retináján ma is szépnek maradt tegnapi nők, és így tovább, egészen a ma tárgyaiig, egy Horváth-kerti sorsythláig például, amelyre Vészi szintén visszanéz. Ez a leltározás lehetne érzelmes is. Ahogyan lehetne indulatos is, kétségbeesett. Csakhogy Vészi Endre sem nem ilyen, sem nem olyan. A tárgyak szeretete, a hozzájuk fűződő erős érzelmi kapcsolat, melybe az egykori kézműves anyag becsülése is belejátszik, Vésziben a tárgyilagosság szeretetével párosul. Leltározása visszafogott; nem hivatalnokként elidegenedett, de nem is elérzékenyült. Mint verseszménye kialakításában, itt is jellemzi a szolid pontosság. Annyit mond, ami még biztos, ellenőrizhető, „rálapátolástól” mentes, inkább kevesebbet, mint többet. Inkább lefelé licitál, mint felfelé. De mert szavaival történt valami, mert érzelmi aurájukban kiteltek: visszafogottságának nemcsak hitele, hanem hatékony érzelmi háttere, mélysége van. A Farsangi király az önmagukon túlmutató tárgyak révén egy életút múzeuma. Verstárlóiból egy férfi arca néz vissza ránk — „az a pillanat mely reményeivel elmondhatatlanEgy költő-sors, szorongató, tűnődésre indító, érzelmeket keltő. A békéscsabai Elzevir ől Baráti Dezső—Szántó Tibor: Költők barátja (Magyar Helikon, 162 old.) Kamaszként, sután megálltam a szakállas költő előtt, s előrenyújtottam az Új verseket, a Tevan Könyvtár sárga fedelű 50. füzetecskéjét, melyet előzőleg 80 fillérért vásároltam. Vártam, hogy beleírja a nevét. Az imént lett vége az irodalmi estnek a debreceni zenede előadótermében. A költő a címoldal hátlapjára kanyarította nevét — Juhász Gyula, 1927 —, majd rápillantott kipirult arcomra, s még odaírta: szeretettel. Ez volt az első dedikált könyvem — bár inkább csak írói autogrammnak tekinthetem —, több mint fél évszázaddal ezelőtt. Azóta százszámra kaptam dedikált könyveket, de ennél nincs becsesebb. Most, hogy kezembe vettem a jeles irodalomtörténész, Baráti Dezső s a nem kevésbé jeles tipográfus, Szántó Tibor közös könyvét, melyet Tevan Andor emlékére írtak s szerkesztettek, végigpásztáztam könyvespolcaim magaslatait, ahol régi könyveim porosodnak, s találtam még más Tevan-könyveket is, ha nem is sokat, hiszen egykori könyvtáram jó részét eltüzelték azok, akik könyvek elégetésével kezdték és emberek elégetésével folytatták. Anatole France: Nyársforgató Jakab meséinek két változata is előkerült: egy szerényebb kiadás 1918-ból és egy rangosabb kiállítású — talán a főmű — a tipográfus-kiadó késői korszakából, Hincz Gyula színes rajzaival. Keleti Arthúr fordításában, ki utóbbi — érthetetlenül elfelejtett — élete ■ utolsó szakaszában minden művét meleg dedikációval küldte el betegágyából. Ezek közül az egyik legszebb Tevanopusnak ilyen hosszú címe van: A bölcs Esopusnak és másoknak fabulái és oktató beszédei, valamint azoknak értelme, melly fabulákat egybeszerzette és Kolosvárott Anno MDLXVI. kiadta Heltai Gáspár, most pedig a mai kegyes olvasónak átírta és átnyújtja Keleti Arthur. És előkerült egy avantgárd verseket tartalmazó és ennek megfelelően a jugendstil dekorativitásától merőben különböző tipográfiájú kötet, a Papírember, egy 23 éves túrkevei fiatalember, Sirató Károly első kötete. Ugyan kinek szánta a kockázatot vállaló, merész kiadó, Tevan Andor az 1928-ban ismeretlen Siratót? Csak nem a magamfajta rajongónak, aki bátyjával együtt öszszevásárolta Debrecenben mindazt, ami modern verseskötetnek számított: Kassákot, Tamás Aladárt, Palasovszkyt, Simon Andort? És, persze, Siratót, akinek Papíremberéből máig belém vésődött egy megragadó sor — Rólad cigarettázom hajnalig —, amely sor Tamkó Siratót, azaz Charles-t mindig zavart nevetésre ingerelte, ha fölidéztem előtte ifjúságunk e lantszavát. Szép könyv vagy jó könyv? Minden tipográfus, életmű mérlegelésekor fölvetődik e kérdés. Tevan Andor, aki ha kiadó volt is, legalább annyira könyvművész így vallott erről: „A jó könyv a legrosszabb papíroson és a legolcsóbb eljárással készítve is jó könyv marad, a rossz könyv viszont a legnagyobb fényűzéssel készítve is értéktelen holmi.” Illyés Gyula az Új Írásnak adott nyilatkozatában, könyvszeretetéről szólván, nemrég ezt mondta: „Szeretem a szép könyvet, de fontosabb, hogy az írás az agyat is működtesse, ne csak a szemet, a tapintó ujjat”. Íme, hogy rímel a külső megteremtő könyvművész véleménye a belsőt, a tartalmat létrehozó művészével. És mégis: mióta a pergamentekercset először hajtották négyszögletűre, fűzték öszsze és tették két fatábla közé, mióta — még a könyvnyomtatás előttről — megszületett a kódex, a könyv őse, élt a vágy az alkotókban, hogy a szemnek is tetszetőssé formálják a művet. Persze, Petőfi művei is, plebejus módon szívesen elterültek a vásári ponyván, krajcáros kiállítású füzetek, de amióta könyvkiadása van, írókban és olvasókban nő az igény: a jó könyv legyen szép is. És ezért álltak csatasorba a tipográfusok, a könyvművészek. Tevan Andor különös típusa volt a könyvművésznek: egyesíteni tudta magában a könyvkészítőt a kiadóval. Munkássága, mely a kor megszabta korlátok miatt időnkint eklektikus és végül is fájdalmasan csonka, mégiscsak életművet teremtett. Tevan Andor egyik gyöngéd és áldozatos világra segítője, egyszersmind dajkája, ápolója kora irodalmának. Az általa megindított Tevan Könyvtár olcsó sorozat volt, de egyrészt rangos írók gyülekezőhelye (s ez a kiadó Tevan ízlését dicséri),másrészt nem hivalgó, ám olcsósága ellenére is tipográfiailag ízléses sorozat (s ez a könyvművész igényességéről vall). Tevan mint kiadó, szervező is volt: kötethez segített olyan költőt, mint Juhász Gyula, s másokat is, akik az önadminisztrálásban igen ügyefogyottnak mutatkoztak. Aligha túlzás Baróti—Szántó könyvének címe: Költők barátja. Ehhez hozzátennék egy másik címet, melyet Kárpáti Aurél idézett, amikor A könyv évezredes útja, Tevan posztumusz könyve megjelenése alkalmából. 1956 nyarán Misztótfalusi Kis Miklós késői utódát — a XVI.— XVII. századi németalföldi klaszszikus elzevírek megteremtője nyomán — a békéscsabai Elzevir-nek nevezte. A könyvnyomtató mesterről emlékezvén, egyik régi munkatársa, Kiss Gábor kéziszedő fölveti: vajon miért viseli a volt Tevan nyomda ma a Kner nevet? „Ország-világ ismerte őket évtizedeken át: a Kner nyomdát — Gyomén, a Tevan nyomdát —, Békéscsabán. Ma van Kner Nyomda Gyomán, Kner Nyomda Békéscsabán, Tevan Nyomda pedig nincs sehol.. Ezt valóban nem lehet érteni. Aminthogy azt sem, hogy Tevan Andor 1925. május 30-án levelet írt Krúdy Gyulának, s közli vele, hogy kétévi szünet után újra megindítja a könyvkiadást, s a Tegnapok ködlovagjaival szeretné kezdeni. Oly tökéletes és mesterien kiállított könyvet ígér, amilyet „a pesti kiadók legjobb igyekezetük mellett se tudnának produkálni”. Csak azt kéri, hogy Krúdy lehetőleg ne támasszon nagy anyagi igényeket. S mintegy mentegetőzve megjegyzi: „A könyv megjelentetését természetesen csak őszre gondolom: remélem, ön sem akarja a kánikulában kiadatni.” Tehát május 30-án közli, hogy „természetesen” csak ősszel jelenik meg a könyv. De nem a következő év őszén. Ezt valóban nem lehet érteni. Frh.