Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-05 / 27. szám - Szepesi Attila: Kazbek • vers (1. oldal) - Katkó István: A hallgatás fokozatai • vezércikk (1. oldal) - Decsi Ilona: Fák között • kép (1. oldal)

SZEPESI ATTILA: Kazbek hegyoldal fekete fenyőkkel zuhatag porlik érre és a hóhatárig út vezet azon túl a szél járt magasban országot keselyűmadár ember­ előtti és ember­ utáni kősivatag egy-egy tüskebokorral kívül az idő körén a hullámló bércek a völgyek az elmerült romtemetők az ösvényt hol cserkesz lovas járta az éjszakát és hiénák ugatták messziről belepte kőlavina belepte évszázadok csöndje de fönn a fenyők magasában hol tél a téllel összeér hol nem jár senki sem elporladt vándorok rovásírása világít a barlangfalon Dinasztiák (riport) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP V ___________________________________________ 1980. JÚLIUS 5. XXIV. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM Koltai Tamás, Páskándi Géza és Sárándi József vitacikke A láthatatlan közkincs (interjú) RATKÓ ISTVÁN: A HALLGATÁS FOKOZATAI A tanácskozás mindössze félóráig tartott, holott egész naposra tervez­ték. A harminc percből húszat az előadó szóbeli kiegészítése vett el, egy percet néma felállással töltöt­tek (néhány örökre eltávozott kol­léga emlékére), majd a maradék idő kínos várakozással telt el. Miután senki sem jelentkezett szólásra, az elnök váratlanul berekesztette az értekezletet. Mindenki szétszéledt. (A régi) Én akartam szólni, de nem elsőnek. Már többször meg­mentettem a közösséget a részvét­lenségtől. A múltkor valaki gúnyo­san megjegyezte, hogy ez a pasas akkor is dumál, ha nincs is monda­nivalója. Hát belefáradtam abba, hogy előénekes legyek egy botfülű gyülekezetben. Most aztán kendő­zetlenül láthatja a vezetőség, mit jelent, ha a régi tagok a taccsvonal­­ra állnak. (A zárkózott) Volna mondani­valóm. Nem gyávaságból hallgat­tam. Otthon van egy kockás füze­tem, abba szoktam beleírni a gon­dolataimat. Kicsit nehezen fogal­mazok, a kézírásom is elég henye, de nem ártok vele senkinek, mert ezt a füzetet bezárva tartom a fió­komban. Előfordult már, hogy az intézetben olyan ötletet valósítot­tak meg, amit én már öt évvel ez­előtt tételesen bejegyeztem. Ezt senki sem sejti rólam, mert el va­gyok könyvelve örökké hallgatónak. (A tárgyilagos) Megszámoltam, tízszer is elismételték. Csak bátran elvtársak, mondják el a véleményü­ket! Minél jobban könyörögtek, annál makacsabbá vált a csönd. Ez volt a legnagyobb kritika. A hallga­tás. Ezt a kudarcot már nem lehet eltussolni. Pedig néhány látszat­felszólalás megmenthette volna a helyzetet. De valami megváltozott nálunk. Felborult a régi menetrend. Kifelé menet az egyik főnök azt mondotta, hogy micsoda szégyen! Kinek? Az egyszerű dolgozónak semmi esetre sem. (A bizonytalan) Én feltettem a kezem, de addigra már lefújták a tanácskozást. Kissé lassú természe­tű vagyok, százszor is nekikészülök, amíg valamit cselekszem. Elisme­rem, hogy az elmúlt nyolc évben mindössze egyetlen egyszer kértem szót, de akkor is elálltam, hiszen addigra mások már elmondták, amit szerettem volna. Minek ismé­teljek, amikor mindenki az óráját lesi. (A sértődött) Azt mondják, hogy a sértődöttek közé tar­tozom. Nem tagadom. Minek nyissam ki a szá­mat, amikor tudom, hogy senki sem kíváncsi a vélményemre. Egyszer valami fejest hordoztak végig a mű­helyben. Kérdezett tőlem néhány dolgot, de amikor feleltem volna, az igazgató mindig félbeszakított, helyesbítette a válaszaimat. Akkor vállat vontam. Minek kérdeznek, ha ők mindent jobban tudnak. (A taktikus) Értekezletünk elnöke az oka, hogy így befürödtünk ezzel a tanácskozással. Nincs tapasztalata a türelemjátékban. Tíz perc alatt elvesztette a fejét, holott csak a szokásos hezitálás kezdődött. Miért bízzák ilyen pánikra hajlamos ala­kokra egy fontos tanácskozás leve­zetését? Nem értem! (A kiábrándult) Szerintem a dol­gok sohasem a tanácskozásokon dőlnek el, hanem a kulisszák mö­gött. Valamikor engem is megvá­lasztottak tisztségviselőnek. Akkor még hittem, hogy nyílt sisakkal, egyenes bírálattal lehet jó közhan­gulatot teremteni. Tessék összeszá­molni, hány határozatunk valósult meg? Egy sem! Hát én ezért tettem lakatot a számra. (Az illetékes) Nálunk senki sem félemlíti meg a dolgozókat. Egysze­rűen nem tudnak élni a szólássza­badság jogával. Nemrégen egy pszichológus próbálkozott, hogy cso­korba gyűjtse az emberek vélemé­nyét az üzemi demokráciáról. Ezek még attól is tartózkodtak, hogy név­telenül töltsék ki a kérdőíveket. Én csupán a funkcióm miatt nem szó­laltam fel. Az értekezletet nekik szántuk. A beosztottaknak! (A népszerű) Igen. Félrefordítot­tam a fejemet, amikor észrevettem, hogy többen várakozóan pillanta­nak felém. Nekem ahhoz trambulin kell, hogy képes legyek parádés szaltót csinálni. Mihez szóljak hoz­zá? Az írásos anyaghoz? A kiegé­szítéshez? Ez modor kérdése. Ne­kem a kötelező gyakorlatok mindig szárnyaszegedten­­ sikerülnek. Ja­víthatatlan rögtönző vagyok. Min­dig kiszúrok magamnak egy képza­vart, egy rossz mondatot, aztán ízekre szedem. Hogy a sporthason­latnál maradjak: egy hátvéd nem kezdi rögtön azzal, hogy egymaga próbálja elcipelni a labdát az ellen­fél kapujáig, összjáték nélkül én is hallgatásra kényszerültem. (Az emlékező) Ne túlozzuk el a dolgot. Többen azt mondották, hogy ez a balul sikerült tanácskozás felér egy csatavesztéssel. Vajon feljegy­­zik-e a háborúk történetében, ami­kor lefújnak egy rohamot? Mert ez történt. Kiosztották a pálinkapor­ciót, kaptunk fejenként tíz-tíz da­rab élest, majd amikor az árok szé­lén felsorakoztunk, akkor pihenőt vezényeltek. Hogy miről beszélek? Voronyezsi emlékeimről, természe­tesen. (A bóbiskoló) Bevallom, sohasem szoktam figyelni, talán azért, mert az értekezleteken mindig elszende­­redem. Most is a szomszédom lö­kött meg, hogy mehetünk, vége, passz! Hirtelen azt hittem, hogy órák óta szundítottam, csak amikor az ajtóhoz érve az órámra pillan­tottam, akkor fogtam fel, hogy va­lami érthetetlen okból alig töltöt­tünk félórát a teremben. Faggattam a mellettem haladókat, de ők sem tudtak választ adni. (A megtűrt) Nincs bennem semmi káröröm. Sőt! Azok a fafejek azt képzelik, hogy amiért évek óta nem léptetnek elő, önálló feladatot nem bíznak rám, mindössze annyi leve­gőt kapok, hogy meg ne fulladjak, amiért megtűrt, kifejezetten háttér­be szorított ember vagyok — én tapsolok az ilyen epizódoknak. Té­vedés! Mindig a magamszerű fizet rá, ha a helyzet így kiéleződik. Hirtelen időmilliomosok lettek. ■Valaki kitalálta, hogy üljenek be a közeli kerthelyiségbe egy pofa sör­re. Az első korty után mindenki egyszerre kezdett beszélni. Jól kibe­szélték magukat. Természetesen a benti dolgokról. Valaki megjegyez­te: kár, hogy jegyzőkönyv nem ké­szül. Izgalmas olvasmány lehetne­­ a górék számára, akik még ottma­radtak egy ideig az igazgatóságon, latolgatni e szokatlan, néma érte­kezlet tanulságait. Decsi Ilona: Fák között ÁRA: 4,-FT

Next